Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Bibliai gondolatok a művészetben

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.


Suba László: Madonna

Akiket érdekelt a művészetek története, láthatták, hogy a legrégibb idők óta a vallásos téma dominálta a művészeti alkotások döntő részét. Ez történt az ókorban és középkorban is. A régi és újabb templomainkban fontos szerepet kapott a szentek életének ábrázolása is. Az újkorban, a polgári életmód kialakulásával a művészek továbbra is alkottak bibliai tárgyú műveket. A Firenzében látható Dávid-szobor, Michelangelo alkotása azt bizonyítja, hogy a bibliai téma a közösség számára erőt adó alkotássá válhat. Munkácsy Mihály három nagyméretű festményben Jézus életéből merített gondolataival vált nemzetközileg neves művésszé. De említhetném Rembrandtot, aki több festményt, grafikát alkotott bibliai témára.

A 20. században számos erdélyi művész dolgozott fel vallásos történetet. A szocialista rendszer idején ez a tematika tiltott volt. Az a művész, aki mégis feldolgozott bibliai jelenetet, az saját magának, a templomoknak vagy barátainak készítette. Itt hozzáteszem, hogy ebben az időszakban az iskola feladata volt a gyermekek távoltartása a templomba járástól. Ez azonban csak kis mértékben valósult meg a szülők ellenállása miatt. Ők rendszeresen vitték gyermekeiket a templomba, és a vallási ünnepeket is betartották. A keresztényi élet évszázados hagyományai megtartó erőként működtek tovább az emberek szokásaiban.


Suba László: A tékozló fiú visszatérése
(szobor a makfalvi templomkertben)

Írókat és művészeket akarok megidézni a vallással kapcsolatos nézeteikről. Pilinszky János (1921–1981) Teremtő képzelet című esszéjében úgy gondolja, hogy a költészet alapvetően vallásos eredetű. A művészet a képzelet morálja és a teremtésben, valamint a földi élet kiteljesítésében vállal szerepet. T. S. Eliot költő (1888–1965) a Kultúramegvalósítás című esszékötetében – amelyben a kultúráról elmélkedik – úgy gondolja, hogy a vallás és kultúra között eltéphetetlen kapcsolat van. A kultúra magába foglalja egy nép minden anyagi és szellemi megnyilvánulását.

A művészet és vallás között egy esztétikai közeledés létezik Mircea Eliade (1907–1986) szinte egész életében a vallások kutatásával foglalkozott. Híres könyvében, A szent és profánban (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987) azt mutatja ki, hogy milyen mélyen és szervesen kötődik az ember a vallásos hithez. A templom szent hely, ahol kapcsolatba léphetünk Istennel. Vallásos ünnepeink, amelyek a természeti körforgással is egybe lettek kapcsolva, segítik az embert, hogy újra és újra erőt merítsen az élethez.

A magyar költőktől idézek gondolatokat, amelyek tanúsítják a bibliai ihletet. Ady a karácsonyról írja: „Mintha itt lenn / A nagy Isten / Nagy kegyelme súgna, szállna, / Az én kedves, kis falumban / Minden szívben / Csak szeretet lakik máma.”

Reményik Sándor a megmaradás feltételét látja a vallásban: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”


Simon Miklós: Ősi törvények (tűzzománc)

Babits Mihály Jónás történetével az értelmiségnek küld üzenetet: „Monda az Úr Jónásnak: / Kelj fel és menj / Ninivébe, kiálts a Város ellen / Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság / Szennyes habjai szent lábamat mossák.”

Márai Sándor a Mennyből az angyal című versében a keresztényi ünnep felidézésével tiltakozik a magyar forradalom leverése ellen: „Mennyből az angyal – menj sietve / Az üszkös, fagyos Budapestre / Oda, hol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok.”

A 20. század magyar képzőművészei körében is vannak, akik bibliai vagy vallásos jelenetet dolgoztak fel. Csak a legismertebbek közül említem Csók Istvánnak az Úrvacsora című festményét, Ferenczy Károlytól a Levétel a keresztről és a Hegyi beszéd című műveket, továbbá a Tordán született Nagy Albert Jákób harca az angyallal című festményét.

Korunk modern művészei, mint Chagall, Dalí, Moore is alkottak a Biblia hatására.

A felvilágosodással együtt a vallásszabadság is megvalósult. Ebben a kérdésben mi, erdélyiek élenjárók voltunk. Az intézmények állami hatáskörbe kerültek, a vallások azonban fennmaradtak és betöltik hivatásukat. Az emberek az élet nagy eseményeit, mint a születés, halál, esküvő az egyházak szentségével akarják megerősíteni. A Biblia pedig, mint az ókor egyik legértékesebb hagyatéka, példázatokkal szolgál a mai ember számára is.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón.