Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A zene és a többi művészet

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.




Kiállításmegnyitó a BMC galériájában

Az ókori görög színházban a vers, a zene, az ének együttesen jelenik meg azért, hogy elérjék a megfelelő erkölcsi hatást. A keresztény egyházakban az ének, zene a liturgia szerves része lesz, és a gregorián dallamokban csúcsosodik ki. Erre hatott a környezet népzenéje is. Az orgonát Kr. e. a 3. században fedezték fel, és Kr. u. a 8. században került Európába. Az orgona az a hangszer, amelyik a legjobban kifejezi az égi kapcsolatot, a transzcendenciát. A gregorián zene állandó fejlődésen ment át kórusok, madrigálok, énekek, miseciklusok formájában. A barokk korszak idején találunk oratóriumot, passiót, motettát is. A nevezetes zeneszerzők közé tartozik Claudio Monteverdi, Heinrich Schütz, Jean-Baptiste Lully, Arcangelo Corelli, Henry Purcell, Giovanni Battista Pergolesi, Antonio Vivaldi, Johann Sebastian Bach, Georg Friedrich Händel.

Ludwig van Beethoven is írt egyházi zenét, a Missa Solemnist. Ezzel a művével meghaladja a liturgikus zene kereteit. Liszt Ferenc több oratóriumot és misét komponált. Így a Szent Erzsébet legendája, Krisztus, Via Crucis oratóriumokat és az Esztergomi misét. Wolfgang Amadeus Mozart is foglalkozott egyházi zenével, ilyen a Requiem is, de nevéhez fűződik az egyik korai opera, a Varázsfuvola. Az opera mint világi műforma máig megőrizte népszerűségét. Ezek az operák, mint Erkel Ferenc Bánk bánja már komoly társadalmi, nemzeti töltetet kaptak, ahogyan Giuseppe Verdi szerzeményei is. A zeneszerzők a balettkarok számára is alkottak zenekari műveket, és számos verset is megzenésítettek. A film megjelenésével a zene ebben a műfajban is fontos szerepet kapott, a drámai helyzetek kialakításában nélkülözhetetlenné vált. Visszatérve a mindennapi élethez, látjuk, hogy a fő közösségi megnyilvánulásokon, mint az esküvőn és a temetésen is jelen van a zene. Falvakon még gyermekkoromban is nagyon sok háznál citera volt, amit a gyermekek gyakran pengettek. Feltehetően, alkalmi mulatságokon is gyakran szerepelt a citera. A kisgyermekek, kisbabák ösztönösen szeretik a zenét, zene hallatára önkéntelenül mozgatni kezdik magukat.




Benczédi Sándor: Muzsikus

A képzőművészet és zene kapcsolata már nem annyira közvetlen, mint a vers és zene kapcsolata. Elsősorban azért, mert a zene időben játszódik, míg a festmény és szobor térben. Az idők folyamán azonban volt közeledés a két művészet között. Ilyen Modeszt Petrovics Muszorgszkij Egy kiállítás képei című zongoraciklusa. Claude Debussy a francia impresszionista festők, Pierre-Auguste Renoir és Edgar Degas hatására alakította ki új zenei stílusát. Hasonló a helyzet Arnold Schönberg és Igor Stravinsky zeneszerzőknél, rájuk is hatott a modern képzőművészet. Zenéjükben lemondanak a tonális rendsémákról. Ugyanakkor a képzőművészet is alakul, mert a művészek elhagyják a természet másolását. A realista művészet meghaladásával új stílusok jönnek létre, expresszionizmus, kubizmus, szürrealizmus. A művészek keresik az elemi kifejezőeszközöket.

Érdekel, hogy mi az, ami a művészeteket közelebb hozza egymáshoz? Az öröm, a bánat, az izgalom kifejezésre jut a mozgásban, ez vezet el a tánchoz. A tánc a ritmusban nyilvánul meg a zenéhez hasonlóan. A görög tudósok, például Püthagorasz megfigyelték, hogy a természet és a kozmosz egyik fő jellemzője a ritmus, az ismétlődés. Az emberre, mint a természet részére ezek a törvények is kiterjednek. A természetben harmónia honol, amit az embernek is meg kéne valósítania az életében. A költészetben, akár a zenében, érvényesül a mérték, a ritmus és a harmónia. Ezért a versek megzenésítése könnyebben valósul meg. Visszatérve a primitív népekhez, tudjuk, hogy a mágikus táncok alkalmával a szereplők kifestették magukat, maszkokat is felhasználtak, amelyek a képzőművészethez tartozó tevékenységek. A modern művészet megjelenésekor tanulmányozták az alapvető kifejezőeszközöket. A színek használatánál a kontrasztok különböző formáit mutatták ki, valamint a harmonizálások lehetőségeit.




Suba László: Zene (fémplakett)

A formák, vonalak esetében beszélhetünk a ritmusokról. Ezek a ritmusok elemi szinten a díszítőművészetben jelentkeznek, például a kerámiaedények díszítésében. A ritmus azonban a szobrászati és festészeti kompozíciókban is kimutatható. Az Akropoliszon épített Athéné templomon található domborműsorozaton, amely ünnepi felvonulást ábrázol kimutatható a ritmus szerepe. Érezni lehet a felvonulás ünnepélyességét, „zenéjét”. A festőművészek a kompozíciók kialakításánál törekednek a kiemelésekre, ami történhet színben és formában. Arra is törekednek, hogy a kép megtalálja az egyensúlyt, a harmóniát. Ha igazuk volt az ókori görögöknek, hogy az univerzum ritmusa áthatja az embert is, akkor az is igaz, hogy a képzőművészet és zene közel áll egymáshoz.

A modern művészetek tovább keresik a kapcsolatokat a zene és képzőművészet között, mert a kép és a zene kölcsönösen alakítja egymást. Ennek az együttműködésnek a lehetőségei több kiállításon is megvalósult már.

Ma is alkalmazzák a zenével történő gyógyítást. Ez azon a megfigyelésen alapszik, hogy az emberi agy igényli a ritmusokat. A dobpergés például gyógyítóan hat az autizmusra és az Alzheimer-kórra is. Egyes kórházakban fájdalomkezelés kiegészítéseként zenét használnak. Már az ókorban is használta a zenét gyógyításra Püthagorasz, de az ókori Kínában és Indiában is a nagy jelentőséget tulajdonítottak a zenének. Ahogyan azt is tudjuk, hogy a képzőművészet is felhasználható gyógyításra.

A kutatók egyöntetűen állítják, hogy a zene, a tánc, a szobor, a festmény az embert erősíti, és hogy a művészet az emberi egzisztencia szerves része.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.

Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón.