Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„A teremtett harmónia része szeretnék lenni, és ebbe beilleszkedni”

Beszélgetés Kovács Emil Lajos festőművésszel

Vannak metszéspontjai a monumentalitásnak és az anyagtalan repülésnek: megrendülés, végtelen utazás és rejtett öröm, amelyet a szellem misztikája közvetít, és olykor láthatóvá válik az érzékek számára is. Többdimenziós történetek és többsíkú látomások gyűrűznek be. A kép előtti egyidejűség megnyitja az utat a végtelenbe. Kovács Emil Lajos világa folyamatosan alakuló univerzum, és oly módon nyitott az egyetemes misztériumokra, hogy az ősegység és végső harmónia intenzív áradása felfokozottá válik. Az empátia dialogizáló elemei sajátos motívumokban sűrűsödnek. Kovács Emil Lajos képei a meghittség és otthon harmóniaáramait sugározzák.


Kovács Emil Lajos olajfestménye, 2010  
NÉVJEGY 

– Hogyan éli meg, hogy a nagybányai tájképfestészet folytatója és újjáteremtője? Beleszületett ebbe a sajátos szellemi hagyományba?

– Igen, mondhatni beleszülettem. Első találkozásom a festészettel a Nagybányai Iskola „termékeit” jelentette. A nagybányaiak művészetfelfogása nagyon közel állt, és áll hozzám. Sokáig követője voltam az ott alkotó művészeknek, és ma is „szentföldnek” tartom Nagybányát és környékét, idővel azonban, új utakat kerestem és találtam, ez mégsem távolodik el a nagybányai hagyományoktól, Nagybánya szellemiségétől. Azt gondolom, hogy minden művészeti irányzat valamilyen hagyományra épül, még ha ezt meg is tagadja, és nekem ezek az alapok tökéletesen megfelelnek. Ez az egyetlen művésztelep, amelyik 120 év elteltével is létezik, működik és tovább fejlődik.

– A hagyománytisztelet kapcsán a negyedik parancsolatot idézi: „Tiszteld anyádat és apádat, hogy hosszú ideig élj a földön”. Mit jelent ez?

– Ez a szülőföld tiszteletével, szeretetével függ össze és azzal a kötelességgel, amit Teremtőnk ruházott ránk azzal, hogy ide születtünk. Ezért van benne a negyedik parancsolatban az, hogy „hosszú ideig élj azon a földön”. Ez az ősök, a ránk hagyott kulturális és hitbéli örökség tiszteletét, továbbvitelét is jelenti. Hiszem, hogy számon kérik majd tőlünk.

– Azt írja valahol, hogy „munkáimban arra szeretném felhívni a figyelmet, ne hagyjuk elveszni mindazt, amit Erdély valójában jelent. Nem csupán a teremtett gazdagságról beszélek, hanem a szellemiségről is.” Milyen asszociációi vannak ennek a szellemiségnek?

– Mint fentebb említettem, örökségünk elsősorban nem anyagi vagy földrajzi, hanem főként hitbéli és kulturális. Ez az, aminek a megőrzése a mi felelősségünk, ezt kell továbbadnunk utódainknak, és ez a legnagyobb érték, amit rájuk hagyhatunk. Ez, persze, minden más nemzetnek megvan, de nem egyik esetében sem idegeníthető, nem elcserélhető el. E nélkül nem beszélhetünk identitásról. A művészet is magán kell, hogy viselje ezeket a jegyeket. Nem hiszek olyan globalizált művészetben, amely ne szólna az alkotó identitásáról. Ez nem jelenti azt, hogy a művészetet csak egyféleképpen lehet megfogalmazni, sőt, a sokféleség csak növeli értékét. A fontos, hogy gyökereink kötve legyenek, mert ezek által táplálkozhatunk.

– Több erdélyi települést és tájat megörökített. A helységnevek – Somogyvámos, Kőszegremete, Hadad, Mezőmadaras, Borsafüred és így tovább – is jelképeket hordoznak…

– Nem mind erdélyi települések, de általában magyar nyelvterületről van szó, ahol legalább annyi időre megfordultam, hogy az élményből kép szülessen. Ezeknek a neveknek jelentésük van. Múltat, jelképeket hordoznak, amit az ott élőknek is ismerniük kell, de az átutazónak is át kell adniuk. Ha saját értékeinkkel nem vagyunk tisztában, más értékeknek sem lehetünk a birtokosai, csak a szolgái. Ezek a jelképek az építészetben is jelen vannak, de elsősorban a tájrendezésben mutatkoznak meg. Bármennyire „alaktalan” a képi megjelenítése, az ott élők jelenlétéről vagy hiányáról beszél. Azt tartom lényegesnek, hogy úgy szóljunk a múltról, hogy az a jövőnek üzenjen.

– A képei mintha a táj égi mását tükröznék, ugyanakkor az ismétlődő színhatások és motívumok következtében mintha ugyanaz a belső táj köszönne vissza…

– Bár látszólag helyhez kötődnek a képeim, nem az a fontos, hogy hű képet adjanak a motívumról, hanem az, hogy annak üzenetét hordozzák, és az én közölnivalóm is benne legyen. Wass Albert mondja, hogy a honvágy tárgya nem létezik abban a formában, ahogy hosszú idő távlatából emlékszünk rá, ezért beteljesületlen maradhat. Az ember otthona nem egy helyhez, hanem egy korhoz: a gyermekkorhoz kötődik igazán, a további identitásunkat a gyermekkor élményei határozzák meg azután. Egy kép, egy hang, egy illat otthonosság érzetét keltheti bennünk. Ezt úgy is meg lehet jeleníteni, ha a realitás illúzióját keltjük. Egy-egy kép láttán ezért érzik, hogy otthon vannak azok is, akik soha nem jártak az adott vidéken.

– Gyulai Ábrahám jegyzi meg Kovács Emil Lajos képei kapcsán, hogy „a valóság mindennapjai átalakulnak képi megszépülésbe”. Mit jelent a teremtett harmónia?

– Az alkotás és a teremtés rokon értelmű szavak. Az alkotó tehát közel áll a Teremtőhöz. Ha ezt az összhangot meg tudja őrizni és nem rugaszkodik el tőle, akkor létrejön a harmónia. Egy vidék megkövetel és ki is alakít egy harmonikus építészetet, viseletet, folklórt. Ami tájidegen az ellentmond ennek a harmóniának, és rögtön szembeötlő, olyan, mintha nyáron nagykabátban, vagy télen rövidnadrágban járnánk.

– A reális képábrázolások univerzális szimbólumokat is megörökítenek. Például a Hegyeim című összeállításában a megjelenített hegy a forráshoz való visszatérés, a szakralitás intenzív kifejezője, amely által a völgy is megszelídül…

– A hegyek a magány, és ez által az Istennel való találkozás, szimbólumai. A szakralitásnak mindenhol helye van, és jelen is van mindenhol, ez a harmónia ismérve. A fának, az útnak, a kapunak, a házaknak is szimbolikus jelentésük van. Ha ez nem derül ki, akkor a kép csak percekre köti le a néző figyelmét. Ha igen, akkor hosszú távú párbeszéd kezdődhet el befogadó és alkotó között. Ez az alkotás lényege, másképp minden csak egy termék, egy árucikk.

– Egyik interjúban megjegyzi, hogy a képek jelentését éppen az határozza meg, hogy milyen színek kerülnek egymás mellé. Hogyan talált rá a sajátos színharmóniára és ritmusra?

– Ez félig tudatos, félig ösztönös. Az alkotás utolsó fázisában válik tudatossá, addig nem én irányítok. Lehet, hogy ez másnál másképp van, de nekem így természetes.

– A szatmári Északi Színház díszlettervezője is volt. Ez a tapasztalata hogyan gazdagította művészeti tárházát, eszközeit és világlátását?

– Sokat alakított világlátásomon, hogy volt alkalmam mások szellemi szférájához közel kerülni. Nehéz lenne nyomon követni, hogy kitől mit tanultam, de sokaknak vagyok hálás akkor is, ha ennek ott és akkor nem voltam a tudatában. A szakmai ismeretek, de a szemléletmód is nyer az ilyen megtapasztalással.

– Művészetterapeutaként autista gyermekekkel is foglalkozott. Hogyan lehetne megragadni a gyermekekkel történő együttalkotások jelentéseit?

– Ez nagy élmény volt! Itt, ebben az időszakban vált hangsúlyossá, hogy minden ember egy külön univerzum. Az űrhajósoknak lehet hasonló élményük, hiszen különleges emberek ők. Nem tudom, hogy a gyermekek mit tanultak tőlem, de én tőlük sokat. Az volt a mértékegysége az együtt alkotásnak, hogy kapcsolatunk meddig tudott eljutni, hiszen minden művészetnek a párbeszéd a lényege, s ez itt teljesen nyilvánvalóvá lett.

– Hajnal Éva versfestményeit Kovács Emil Lajos képei ihlették. A képek és a versek párbeszéde mit jelent? Annál is inkább, hogy a magyar irodalom gyöngyszemeiből különböző verseket társítottak hozzá a képeihez: Babits Mihály, Reményik Sándor, Wass költeményeit…

– A versek a legtömörebb, sallangmentes megfogalmazásai a gondolatoknak. Magam is meglepődtem ezeken a társításokon, és természetesen nagyon örültem nekik. Sokatmondó, hogy kinek a gondolatai társíthatók képeimhez. Ezeket nem én társítottam, de nagyon örültem annak, hogy egyet tudtam érteni velük, tehát helyénvalóknak bizonyultak. Hajnal Éva festményverseinek száma meghaladja a százötvenet, remélem, hogy egyszer egy kiadást is megér. Sajnos, a színes reprók miatt nem olcsó mulatság…

– Egyik képének a címe: Legszebb meséim zöldje. A kozmikus szabadság élményét is felidézi. Melyek a „legszebb mesék”?

– A legszebb mesék bennünk vannak. Ha befogadóra találnak, akkor a legnagyobb öröm, és a lelki harmónia előidézői. A mesék olyanok, mint a képek: léteznek is, és vágyakat is megtestesítenek, de akár félelmeket és megtapasztalást is. Mindig lesznek mesék, csak legyen kinek mesélni. Tudjunk egymásra figyelni! Mert addig nem veszti értelmét létünk.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Hozzászólások

Kedves Emil te már az vagy. Nagyon éttékelem azt az elkötelezettdéget a nagybányai festészetert teszel

Új hozzászólás

További írások

Nagy Elek Miklós

1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székely­abodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.

A származás, az egyéniséget formáló gyermekkori élmények, a családi hagyományok meghatározó örökséget jelentenek a képzőművészetben is. Nincs ez másképpen Balázs László esetében sem, aki képzőművész szülők gyermekeként kerülő utakon, az iparművészeten keresztül jutott el a képzőművészetig. 

Gedeon Zoltán festő és grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét. 

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.