Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A művészetek és az irodalom

Elsősorban a képzőművészet és irodalom kapcsolatáról akartam írni, de időközben rájöttem, hogy más művészetek is, mint például a zene és táncművészet, sok esetben dolgoztak fel irodalmi alkotásokat. Áttekintem tehát ezeket a kapcsolatokat, a régi koroktól napjainkig, természetesen csak nagy lépésekben, mivel nagyon gazdag múltra tekintenek vissza.


Pierro della Francesca: Feltámadás (részlet)

A primitív emberek életében a mágikus hit nagyon fontos szerepet játszott. Hittek a szellemi lényekben, imádták a természeti jelenségeket, a tudatformák ekkor még nem különültek el. Minden fizikai és szellemi tevékenység az ember túlélését szolgálta. Az állatok rajzai a barlangokban, a rituális táncok és énekek is a vadászatot, valamint a termékenységet segítették. A fennmaradt szobrok, amelyek ősöket vagy totemállatokat ábrázoltak, a közösség érzését, az összetartozást erősítették – mindezekről Claude Lévi-Strauss antropológus írt több könyvet is. Ő a korunkban még létező primitív törzseket kereste fel, hogy jobban megértse az ottani emberek gondolkodását.

A fejlettebb mitologikus korokban az egyiptomi, görög, indiai, dél-amerikai, délkelet-ázsiai vagy északi népek mítoszainak közösségformáló ereje volt. Az írás kialakulásával ezek a mítoszok nem csak szájhagyományokban maradtak fenn – ezeknél a népeknél a képzőművészeti alkotások is gazdagon mutatták be a mitikus történeteket. Ha megnézzük a görög vázákat, ezek elmesélik a trójai háború eseményeit, az istenek és más mitikus lények történeteit. Nagyon szép és gazdag az indiai és délkelet-ázsiai mitológiák képzőművészeti ábrázolása is, ami főleg templomaikon kőbe faragva jelenik meg, és amely ma is látható. Mindez bizonyítja, hogy ebben a korban a művészet és a többi szellemi tudatforma is szoros kapcsolatban állt egymással.

A kereszténység elterjedésével a bibliai történetek ábrázolása lépett előtérbe. Az egyházak megrendelésére készítettek szobrokat, festményeket, zenei darabokat. A keresztény művészet a reneszánszban érte el azt az ábrázolási stílust, amit az emberek ma is csodálnak. A művészettörténészek szerint a művészek festményeiken sűrítették az eseményeket. A festmények időbeliséget tudtak ábrázolni, több idődimenziót (Max Imdahl művészettörténész, 20. század). Ugyanakkor olyan dolgokat tártak fel, amire a szöveg maga nem vállalkozhatott. A festmény a bibliai esemény helyzetét tárja elénk, jelenvalóvá teszi azt. Piero della Francesca olasz festő munkái a már kiteljesedett reneszánsz művészetet tükrözik. A késő reneszánsz művészei már drámaibban ábrázolnak: Mantegna, Michelangelo krisztust ábrázoló képei, vagy a német reneszánszban az isenheimi oltár krisztusa a mai művészet szempontjából is kimagasló alkotásnak számít (16. század), Rembrandt (17. század) képei érett, realista alkotások, amelyekben a fény-árnyék segítségével a művész drámai hangulatot tud teremteni. Egyik ilyen műve A tékozló fiú hazatérése – a bibliai történet szerint az apa visszafogadja bűnbánó fiát; a kép pedig a feltétlen apai szeretet példája. Vagy említsük meg Bach és Handel (17–18. század) bibliai ihletésű zeneműveit, amelyek korunk emberére is nagy hatással vannak.

A polgári demokrácia magával hozta a világi irodalmat és művészetet. Jelentős irodalmi alkotások születtek, valamint a népi alkotások, népdalok, népmesék, népballadák is megjelentek gyűjteményekben. A költők versei a zeneművekben találtak visszhangra. Schiller versére komponálta Beethoven a IX. szimfóniát, de a festők is illusztráltak irodalmi alkotásokat. A hagyomány alapján úgy tudják, hogy Fadrusz Jánost a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport tervezésénél Vörösmarty Szép Ilonka című költeménye ihlette.


Suba László: A hegyi beszéd  (rámázott kerámia)

A bibliai témák a képzőművészeket jelentős alkotások elkészítésére ösztönözték egészen napjainkig. A magyar művészek között Munkácsy Mihály volt az, aki a Jézus trilógiájával (Krisztus Pilátus előtt, Ecce hommo, Golgota) nemzetközi hírnevet szerzett. Nemrégen, Szalai Lajos nagy rajzművész munkáit mutatták be a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban. Ezek a rajzok az Ótestamentum és Újtestamentum jeleneteit ábrázolják. Sok művészt megihlettek az Énekek éneke, a Salamon királynak tulajdonított szerelmi ének. Az ókori mítoszok alakjai is feltűnnek korunk képzőművészeinek munkáiban. Picasso, korunk nagy művészének rajzaiban gyakran megjelenik minotaur, a bikaember, illetve faun, a kecskeember.

A 20. század elején új művészeti irányzatok jelentek meg. Ezek között voltak olyanok, amelyek szakítani akartak a tárgyi ábrázolással, nonfiguratívak voltak – például a konstruktivizmus vagy a lírai absztrakt. Az irodalommal és általában a figurális ábrázolással szembeni elhatárolódás kihat napjainkig. Sok művészettörténész bírálta ezt a szemléletet – ők érvként azt hozták fel, hogy a tárgyi ábrázolás elhagyásával megszakad a művész kapcsolata a világgal. A saját véleményem az, hogy a manierista, akadémista művészetek után szükség volt a művészet nyelvezetének megújítására. A Bauhaus-iskola kísérletei a képzőművészeti forma, szín, film terén megújították és gazdagították a művészek lehetőségeit, az új, modern stílusok mind tapasztalatszerzéssel jártak. Ma már a kifejezőeszközök széles skálája áll a művészek rendelkezésére. Ha megnézünk egy megyei képzőművészeti kiállítást, akkor az egyéni stílusok sokféleségével találkozunk. A kritikusok nehéz feladata az, hogy megtalálják az értékeket ebben a gazdag felhozatalban. A végső szót az idő hozza el, mert a legjobb munkák kiállják az idő próbáját is.

Mint ahogyan más korszakokban is történt, a művészettörténészek ma is megfogalmaznak elvárásokat az alkotásokkal szemben. Ilyen például az eredetiség kritériuma. A művész ne ismételje elődei munkáit – az csak kiindulópont lehet –, hanem próbáljon új megoldásokat találni. Valójában a jó forma kialakításáról van szó. Ha jó a forma, akkor az segíti a művészt, hogy eredeti gondolatokat fejezzen ki. Végső soron a művésznek felfedezőnek, teremtőnek kell lennie. Ugyanilyen a helyzet az irodalomban. A költőktől elvárják, hogy élő, merész metaforákat használjanak, és ne közhellyé vált kifejezéseket.

Korunk meghatározó művészete, a filmművészet felhasználja nemcsak a zenét, hanem az irodalmi alkotásokat is. A Quo vadis című film Henryk Sienkiewicz hasonló című regénye alapján készült. Umberto Eco regénye, A rózsa neve is egy jó film forgatókönyve lett. A balett és táncművészet is felhasznál irodalmi műveket. Ilyen a Hattyúk tava vagy a Diótörő, amelyeket egyaránt irodalmi alkotások ihlettek. Néhány erdélyi művész nevét is megemlíteném, akik népi alkotásokból merítettek: Márkos András Budai Ilona balladáját dolgozta fel szoborkompozícióban, Szervátiusz Jenő pedig a Cantata profana témáját fából faragott domborműben jelenítette meg. De jelentős irodalmi alkotást dolgozott fel Gy. Szabó Béla is egyik grafikai sorozatában – Dante Alighierinek, a világirodalom egyik nagy klasszikusának az Isteni színjáték című művéről van szó, amelyik a kora reneszánszban íródott, de ma sem veszített értékéből. A Biblia ma is inspirálja a művészeket. Erre példa az Üzenet a szakrálisból című kiállítás, amit a Katolikus Nőszövetség termeiben rendeztek múlt év szeptemberében.


Suba László: Népi tréfa (kerámia)

Láttam még egy érdekes kiállítást nemrég Sepsiszentgyörgyön, amely Szilágyi Domokos és a képzőművészek kapcsolatát mutatja be. Itt régebbi és új munkákat is megtekinthetünk, például Plugor Sándor rajzait, amelyeket az Öregek könyvéhez készített – ez a kötet a költő és a képzőművész közös alkotása. Itt hozzáteszem, hogy versekben, prózai alkotásokban gyakran visszaköszönnek képzőművészek munkái.

A 20. század fontos tudományos felfedezései, mint a relativitáselmélet, a meghatározatlanság, a kvantumfizika óriási hatást gyakoroltak a szellemi életre és a közgondolkodására, ez pedig a művészetekben is megnyilvánul. A jelenkori filozófusok elemzik a kép és a szöveg viszonyát – meggyőződésük ugyanis, hogy ezek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást, mert a valóság más és más aspektusait mutatják be. A képzőművészet és irodalom az ember felzárkózását, a kor megértését, a nem látható dolgok felszínre hozását segíti.

Igaz, hogy társadalmunk megosztott a művészet megértését illetően, ugyanis a művelt réteg könnyebben fogja fel korunk művészetét. De a civilizáció fejlődik, nő az iskolázottak száma. A művészek, a szervezők és a múzeumok közös feladata, hogy mindenkihez közel hozzák a művészet szellemi és esztétikai értékeit.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Nagy Elek Miklós

1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székely­abodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.

A származás, az egyéniséget formáló gyermekkori élmények, a családi hagyományok meghatározó örökséget jelentenek a képzőművészetben is. Nincs ez másképpen Balázs László esetében sem, aki képzőművész szülők gyermekeként kerülő utakon, az iparművészeten keresztül jutott el a képzőművészetig. 

Gedeon Zoltán festő és grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét. 

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.