Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A Mester köszöntése

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

Ezek a találkozások Vetró Artúrral általában a tavaszi és a nyári vakációk ideje alatt történtek, amikor az egyetemen előadó tanár úr inkább ráért a házifeladatok elbírálására, és nekünk sem kellett elkéreznünk az iskolából. Mindig nagyon vártam ezeket a találkozásokat.

Egy olyan szobrászt ismerhettem meg benne, akinek megjelenése, karizmatikus előadói stílusa, valamint impozáns, szobrokkal tömött műterme a szó szoros értelmében elvarázsolt. Egy jelenség volt, amilyennel csak olvasmányaiban találkozik az ember.




Vetró Artúr: Nagy Imre portréja, 1951,
terrakotta

Kolozsváron, a Törökvágáshoz közeli művésztelepen, ideális környezetben volt a műterme. Az épületek körüli kis parkban szobrok, installációk. Dohány- és kávéillat kellemes keveréke fogadott mindig, lemezjátszóról vagy magnóról valami finom, halk zene szólt, inkább klasszikusok, olykor dzsessz, de – kortársaira egyáltalán nem jellemző módon – szerette a Beatlest, és az akkor kibontakozó táncházzene is szimpatikus volt számára.

Amíg a tanítványok dolgoztak, paravánnal elkerített társalgójában olyan egyéniségekkel beszélgetett, vitázott, mint Szabó T. Attila, a híres nyelvész, Ditrói Ervin művészettörténész, Kömíves Mihály színész, Kányádi Sándor költő, vagy szomszédai, Gergely István szobrász, Cseh Gusztáv grafikus és Vremir Mircea festőművész.

Korrektúrái élményszámba mentek: kiindult az éppen készülő tanulmány formai, vagy felületi erényeiből (hiányosságaiból), és eljutottunk a művészettörténet nagy klasszikusaihoz: Michelangelóhoz, Rodinhoz, Brâncuși-hoz, Bourdelle-hez, Medgyessyhez. Bonckés alá vettük az emberi kultúra nagy időszakait, vallásokat, forradalmakat, a filozófiát, a művészeti élet izmusait.

Tárgyi tudása és műveltsége lenyűgöző volt, a művészettörténet tanszéken is megállta volna a helyét. Ahogyan a fogalmakkal, művészegyéniségekkel dolgozott, érezhető volt az elmélyültség, az összefüggések keresése, az egységben látás művészete. Erről vallanak a közelmúltban megjelenő kiadványok is, amelyek művészetét tárgyalják, elemzik.

A vendégeivel, barátaival folytatott beszélgetéseit munka közben hallhattuk, „füleltünk”, és minden ilyen alkalom felért egy egyetemi kurzussal. De nem száraz, tanáros kurzust értek ez alatt, hanem anekdotákkal bőven fűszerezett, életszagú, izgalmas csevegést, amely lángra lobbantotta a művészpalánták képzeletét. Igen, ide kellene elérni, íme a szobrász, aki nem egy kőporos mesterember, hanem a szívével, elméjével, olykor ösztöneivel dolgozó alkotó!

A tanár úrral eltöltött viszonylag rövid időtartamú, de tartalmas találkozásokra ennyi év távlatából is jól emlékszem. Az egyéniségében volt valami tiszteletet parancsoló, arisztokratikus vonás, de mégis minden mozdulatát, szavát áthatotta a művészet, a világ iránt érzett rokonszenve, szeretete. Gyakran kérdezett minket, érdekelte a környezete, a mások gondjai is. Az akkor nyugdíjas éveihez közeledő Vetró Artúr a kötelező korrektúrák mellett olykor atyaian érdeklődött életvitelünk felől, hogyan étkezünk, pihenünk, mit gondolunk a világról, a szobrászat mellett mi érdekel minket? Amikor kiderült, hogy a népi tánc fontos számunkra, az ő külön kérésére a műterem padlóját is megropogtattuk.

Közlékenysége, nyitottsága ellenére mégis titokzatos embernek tűnt. Tudtuk, hogy érdekli az ezotéria, a távol keleti filozófiák, a jóga, tudtuk például, hogy vegetáriánus. A helyes légzés és a fejállás technikájának elsajátítására is bíztatott, mondván, hogy a szobrászat igénybe veszi a fizikumot, törődnünk kell a testünkkel.

Egész nap a műtermében ült, írogatott, elmélkedett, beszélgetett, olykor átment az egyetemre oktatni. Akkor már láthatóan egyre kevesebbet szobrászkodott. Amikor a művészete szóba került, gyakran rezignáltságot, keserűséget éreztem szavaiból. Köztéri szobrainak mennyisége alapján nem tűnt egy félreállított művésznek, de a rendszer kegyeltjének sem lehetett nevezni.

Negyven év távlatából próbálok ifjúkori emlékeim tükörcserepeiből, a mester szűkszavú önéletrajzából és jegyzeteiből összeállítani egy képet, próbálom megérteni Vetró Artúrt, az embert és a művészt.




Nagy Imre: Vetró Artúr arcképe, 1973, olaj, vászon

Fiatal éveiben, a Trianon utáni Temesvár még bőven őrizhette többkultúrájú, világfias, européer hangulatát. A bécsi döntést követő budapesti egyetemi évek biztosan megtermékenyítőleg hatottak rá, még akkor is, ha az erősen akadémikus szemléletű Kisfaludi Strobl tanítványa volt. De odaát megismerhette az oldottabb, franciásabb Medgyessy Ferenc és Ferenczy Béni művészetét, akiknek nagy csodálója volt. Budapest ostromát, a szovjet fogolytábort is megúszva hazatért szülővárosába, Temesvárra, ahol egykori mestereinek, Catul Bogdannak és Romul Ladeának lett kollegája.

A kolozsvári Magyar Művészeti Főiskolára való meghívása mindenképp elismerést jelentett, hiszen ott az erdélyi magyar művészet legjelesebbjei adhattak elő: Kós András, Nagy Imre, Szervátiusz Jenő, Miklóssy Gábor, Kádár Tibor.

A kommunizmus beköszöntése és a proletkult ideológiai behatároltsága sem hagy látható nyomokat Vetró Artúr művészetében, Varga Katalin című szobra áll a legközelebb e kor elvárásaihoz.

Köztéri szobrai az alaposan elsajátított mesterségbeli tudást tükrözik, de műtermi kísérletein, rajzain és festményein sem az avantgárd nyugtalanság érződik. Belső vívódásai a művészet helyéről és szerepéről, inkább írott tanulmányaiban és barátaival, tanítványaival folytatott elmélkedéseiben csapódnak le.

Alkotásai mértékletességet sugallnak: néhány fémdomborítását, drótplasztikáját kivéve szobrai inkább klasszicizálók, gazdag árnyalatú szénrajzai pedig a természet iránti tiszteletet sugallják. A legtöbb szabadságot talán az arcképein, vázlatain látom, ahol nagyvonalú felületkezelése meggyőzően erősítik fel modelljei karakterét és az irántuk érzett rokonszenvet, szeretetet.

A kiállítás egyik kellemes színfoltja a feleségéről, Vetró Máriáról festett színes, dekoratívba hajló pasztellsorozat. Ezek az alkotások pontos komponáltságuk mellett a többnyire komplementer színekre épített színhatásukkal válnak az életmű legjátékosabb darabjaivá.

Vetró Artúr életútját nagy sorscsapás nem igazán tördeli. A frontot, hadifogságot megjárt Kós András, a spanyol polgárháborúban harcoló Vida Géza, az ötvenhatos forradalom miatt börtönbüntetésre ítélt Tirnován Vidhoz, Balázs Imréhez és Pál Lajoséhoz hasonló kálváriában nem volt része. Az egyetemi tanári státus, legyen a Bánságban vagy a kincses városban, a királyi Romániában vagy a szocializmusban, társadalmi megbecsültséget sejtet.




Vetró Artúr: Integető lány, 1968, 1976, bronz

Vetró Artúr alkatilag nem volt forradalmár típus. Bár egyik kedvenc költője Ady Endre, nem jellemző rá a formabontás, a polgárpukkasztás. Előadásaiban is méltányolja a poszt- és neoimpresszionistákat, egészen Picassóig, de a két világháború közötti izmusrobbanást (dadaizmus, futurizmus) nagyon kritikusan látta. A keleti filozófiák iránti rokonszenvéről szólva, az izgatott nyüzsgés helyett ő inkább a termékeny szemlélődést részesítette előnyben.

Talán ezzel az életszemlélettel magyarázhatnánk, hogy életében egyetlen egyéni tárlata sem volt? Mivel indokolnánk, hogy az 1960–70-es évekbeli ideológiai szigor enyhülésével nem vett részt a romániai alkotótábor konjunktúrában, hiszen akkor még férfiereje teljében volt?

A szárhegyi alkotótáborban részt vett néhányszor, de a kor nagy szob­rász­találkozóin (Măgura, Tulcea, Ga­lac, Árkos) hiába keressük nevét.

Első látásra nagyon szimpatikus, amikor írásaiban művészi hit­vallásként a tett elsődlegességét hirdeti a látva lássanak elvvel szemben. Hiszen az alkotói munka egyfajta meditáció, amikor az idő megszűnik, és csak az idea marad. Az idea, az eszménykép marad, az elérhetetlen, azt ostromoljuk izzadva, kőporosan, csatakosan.

Ez nagyon szép. Mégis, bennem, egykori tanítványában hiányérzetet kelt egy ízig-vérig szobrásznak ez a sokszor megmagyarázhatatlan szemérmessége. Ezt a vonását a mai napig sem sikerült a helyére tennem.

Gyakran ostorozta a „kufárokat”, akik aprópénzre váltják a tehetségüket, megalkudván az adott konjunktúrával – és mi, akkor a „népuralom” körülményeit értettük ezen.

Tiszteltük is azért, hogy soha nem mintázta meg a diktátor házaspár szobrát, vagy hogy annyi nemzedéktársához hasonlóan nem állt be a rendszert dicsőítő művészek közé. Ez lehetett az oka a hallgatásnak, az öncenzúrának? Ezt a titkot a mester magával vitte az „elágazó ösvények kertjébe”.

Őrzöm néhány nekem címzett (válasz)levelét, amelyet katonaként, egyetemista diákként, majd frissen kinevezett muzeológusként kaptam tőle. Szép, férfias, szálkás betűit, pontos mondatszerkesztését ma is csodálom. Utolsó levelében – amit halála előtt egy évvel címzett nekem – arról beszélt, hogy egy művésznek coeur mathématique-nak kell lennie, vagyis matematikus szívnek. A tiszta észnek a szívbeli érzéssel kell társulnia, ahhoz, hogy érvényeset, maradandót alkossunk.

Örvendetes esemény, hogy az egyik legmellőzöttebb erdélyi művészegyéniségnek az Erdélyi Művészeti Központban kiállítást szerveznek, és nagy kegynek tartom, hogy méltatására, nagyszerű szellemének megidézésére engem kértek fel.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét. 

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.