A Mester köszöntése

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

Ezek a találkozások Vetró Artúrral általában a tavaszi és a nyári vakációk ideje alatt történtek, amikor az egyetemen előadó tanár úr inkább ráért a házifeladatok elbírálására, és nekünk sem kellett elkéreznünk az iskolából. Mindig nagyon vártam ezeket a találkozásokat.

Egy olyan szobrászt ismerhettem meg benne, akinek megjelenése, karizmatikus előadói stílusa, valamint impozáns, szobrokkal tömött műterme a szó szoros értelmében elvarázsolt. Egy jelenség volt, amilyennel csak olvasmányaiban találkozik az ember.

Vetró Artúr: Nagy Imre portréja, 1951,
terrakotta

Kolozsváron, a Törökvágáshoz közeli művésztelepen, ideális környezetben volt a műterme. Az épületek körüli kis parkban szobrok, installációk. Dohány- és kávéillat kellemes keveréke fogadott mindig, lemezjátszóról vagy magnóról valami finom, halk zene szólt, inkább klasszikusok, olykor dzsessz, de – kortársaira egyáltalán nem jellemző módon – szerette a Beatlest, és az akkor kibontakozó táncházzene is szimpatikus volt számára.

Amíg a tanítványok dolgoztak, paravánnal elkerített társalgójában olyan egyéniségekkel beszélgetett, vitázott, mint Szabó T. Attila, a híres nyelvész, Ditrói Ervin művészettörténész, Kömíves Mihály színész, Kányádi Sándor költő, vagy szomszédai, Gergely István szobrász, Cseh Gusztáv grafikus és Vremir Mircea festőművész.

Korrektúrái élményszámba mentek: kiindult az éppen készülő tanulmány formai, vagy felületi erényeiből (hiányosságaiból), és eljutottunk a művészettörténet nagy klasszikusaihoz: Michelangelóhoz, Rodinhoz, Brâncuși-hoz, Bourdelle-hez, Medgyessyhez. Bonckés alá vettük az emberi kultúra nagy időszakait, vallásokat, forradalmakat, a filozófiát, a művészeti élet izmusait.

Tárgyi tudása és műveltsége lenyűgöző volt, a művészettörténet tanszéken is megállta volna a helyét. Ahogyan a fogalmakkal, művészegyéniségekkel dolgozott, érezhető volt az elmélyültség, az összefüggések keresése, az egységben látás művészete. Erről vallanak a közelmúltban megjelenő kiadványok is, amelyek művészetét tárgyalják, elemzik.

A vendégeivel, barátaival folytatott beszélgetéseit munka közben hallhattuk, „füleltünk”, és minden ilyen alkalom felért egy egyetemi kurzussal. De nem száraz, tanáros kurzust értek ez alatt, hanem anekdotákkal bőven fűszerezett, életszagú, izgalmas csevegést, amely lángra lobbantotta a művészpalánták képzeletét. Igen, ide kellene elérni, íme a szobrász, aki nem egy kőporos mesterember, hanem a szívével, elméjével, olykor ösztöneivel dolgozó alkotó!

A tanár úrral eltöltött viszonylag rövid időtartamú, de tartalmas találkozásokra ennyi év távlatából is jól emlékszem. Az egyéniségében volt valami tiszteletet parancsoló, arisztokratikus vonás, de mégis minden mozdulatát, szavát áthatotta a művészet, a világ iránt érzett rokonszenve, szeretete. Gyakran kérdezett minket, érdekelte a környezete, a mások gondjai is. Az akkor nyugdíjas éveihez közeledő Vetró Artúr a kötelező korrektúrák mellett olykor atyaian érdeklődött életvitelünk felől, hogyan étkezünk, pihenünk, mit gondolunk a világról, a szobrászat mellett mi érdekel minket? Amikor kiderült, hogy a népi tánc fontos számunkra, az ő külön kérésére a műterem padlóját is megropogtattuk.

Közlékenysége, nyitottsága ellenére mégis titokzatos embernek tűnt. Tudtuk, hogy érdekli az ezotéria, a távol keleti filozófiák, a jóga, tudtuk például, hogy vegetáriánus. A helyes légzés és a fejállás technikájának elsajátítására is bíztatott, mondván, hogy a szobrászat igénybe veszi a fizikumot, törődnünk kell a testünkkel.

Egész nap a műtermében ült, írogatott, elmélkedett, beszélgetett, olykor átment az egyetemre oktatni. Akkor már láthatóan egyre kevesebbet szobrászkodott. Amikor a művészete szóba került, gyakran rezignáltságot, keserűséget éreztem szavaiból. Köztéri szobrainak mennyisége alapján nem tűnt egy félreállított művésznek, de a rendszer kegyeltjének sem lehetett nevezni.

Negyven év távlatából próbálok ifjúkori emlékeim tükörcserepeiből, a mester szűkszavú önéletrajzából és jegyzeteiből összeállítani egy képet, próbálom megérteni Vetró Artúrt, az embert és a művészt.

Nagy Imre: Vetró Artúr arcképe, 1973, olaj, vászon

Fiatal éveiben, a Trianon utáni Temesvár még bőven őrizhette többkultúrájú, világfias, européer hangulatát. A bécsi döntést követő budapesti egyetemi évek biztosan megtermékenyítőleg hatottak rá, még akkor is, ha az erősen akadémikus szemléletű Kisfaludi Strobl tanítványa volt. De odaát megismerhette az oldottabb, franciásabb Medgyessy Ferenc és Ferenczy Béni művészetét, akiknek nagy csodálója volt. Budapest ostromát, a szovjet fogolytábort is megúszva hazatért szülővárosába, Temesvárra, ahol egykori mestereinek, Catul Bogdannak és Romul Ladeának lett kollegája.

A kolozsvári Magyar Művészeti Főiskolára való meghívása mindenképp elismerést jelentett, hiszen ott az erdélyi magyar művészet legjelesebbjei adhattak elő: Kós András, Nagy Imre, Szervátiusz Jenő, Miklóssy Gábor, Kádár Tibor.

A kommunizmus beköszöntése és a proletkult ideológiai behatároltsága sem hagy látható nyomokat Vetró Artúr művészetében, Varga Katalin című szobra áll a legközelebb e kor elvárásaihoz.

Köztéri szobrai az alaposan elsajátított mesterségbeli tudást tükrözik, de műtermi kísérletein, rajzain és festményein sem az avantgárd nyugtalanság érződik. Belső vívódásai a művészet helyéről és szerepéről, inkább írott tanulmányaiban és barátaival, tanítványaival folytatott elmélkedéseiben csapódnak le.

Alkotásai mértékletességet sugallnak: néhány fémdomborítását, drótplasztikáját kivéve szobrai inkább klasszicizálók, gazdag árnyalatú szénrajzai pedig a természet iránti tiszteletet sugallják. A legtöbb szabadságot talán az arcképein, vázlatain látom, ahol nagyvonalú felületkezelése meggyőzően erősítik fel modelljei karakterét és az irántuk érzett rokonszenvet, szeretetet.

A kiállítás egyik kellemes színfoltja a feleségéről, Vetró Máriáról festett színes, dekoratívba hajló pasztellsorozat. Ezek az alkotások pontos komponáltságuk mellett a többnyire komplementer színekre épített színhatásukkal válnak az életmű legjátékosabb darabjaivá.

Vetró Artúr életútját nagy sorscsapás nem igazán tördeli. A frontot, hadifogságot megjárt Kós András, a spanyol polgárháborúban harcoló Vida Géza, az ötvenhatos forradalom miatt börtönbüntetésre ítélt Tirnován Vidhoz, Balázs Imréhez és Pál Lajoséhoz hasonló kálváriában nem volt része. Az egyetemi tanári státus, legyen a Bánságban vagy a kincses városban, a királyi Romániában vagy a szocializmusban, társadalmi megbecsültséget sejtet.

Vetró Artúr: Integető lány, 1968, 1976, bronz

Vetró Artúr alkatilag nem volt forradalmár típus. Bár egyik kedvenc költője Ady Endre, nem jellemző rá a formabontás, a polgárpukkasztás. Előadásaiban is méltányolja a poszt- és neoimpresszionistákat, egészen Picassóig, de a két világháború közötti izmusrobbanást (dadaizmus, futurizmus) nagyon kritikusan látta. A keleti filozófiák iránti rokonszenvéről szólva, az izgatott nyüzsgés helyett ő inkább a termékeny szemlélődést részesítette előnyben.

Talán ezzel az életszemlélettel magyarázhatnánk, hogy életében egyetlen egyéni tárlata sem volt? Mivel indokolnánk, hogy az 1960–70-es évekbeli ideológiai szigor enyhülésével nem vett részt a romániai alkotótábor konjunktúrában, hiszen akkor még férfiereje teljében volt?

A szárhegyi alkotótáborban részt vett néhányszor, de a kor nagy szob­rász­találkozóin (Măgura, Tulcea, Ga­lac, Árkos) hiába keressük nevét.

Első látásra nagyon szimpatikus, amikor írásaiban művészi hit­vallásként a tett elsődlegességét hirdeti a látva lássanak elvvel szemben. Hiszen az alkotói munka egyfajta meditáció, amikor az idő megszűnik, és csak az idea marad. Az idea, az eszménykép marad, az elérhetetlen, azt ostromoljuk izzadva, kőporosan, csatakosan.

Ez nagyon szép. Mégis, bennem, egykori tanítványában hiányérzetet kelt egy ízig-vérig szobrásznak ez a sokszor megmagyarázhatatlan szemérmessége. Ezt a vonását a mai napig sem sikerült a helyére tennem.

Gyakran ostorozta a „kufárokat”, akik aprópénzre váltják a tehetségüket, megalkudván az adott konjunktúrával – és mi, akkor a „népuralom” körülményeit értettük ezen.

Tiszteltük is azért, hogy soha nem mintázta meg a diktátor házaspár szobrát, vagy hogy annyi nemzedéktársához hasonlóan nem állt be a rendszert dicsőítő művészek közé. Ez lehetett az oka a hallgatásnak, az öncenzúrának? Ezt a titkot a mester magával vitte az „elágazó ösvények kertjébe”.

Őrzöm néhány nekem címzett (válasz)levelét, amelyet katonaként, egyetemista diákként, majd frissen kinevezett muzeológusként kaptam tőle. Szép, férfias, szálkás betűit, pontos mondatszerkesztését ma is csodálom. Utolsó levelében – amit halála előtt egy évvel címzett nekem – arról beszélt, hogy egy művésznek coeur mathématique-nak kell lennie, vagyis matematikus szívnek. A tiszta észnek a szívbeli érzéssel kell társulnia, ahhoz, hogy érvényeset, maradandót alkossunk.

Örvendetes esemény, hogy az egyik legmellőzöttebb erdélyi művészegyéniségnek az Erdélyi Művészeti Központban kiállítást szerveznek, és nagy kegynek tartom, hogy méltatására, nagyszerű szellemének megidézésére engem kértek fel.

Új hozzászólás