Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A mese ereje – Eperjesi Noémi képeiről

Hat éve élek vele, mégsem tudtam olyan jól megfogalmazni, mint egy ismeretlen, aki azt mondta, a képei naivak, mégis nagyon kifejezők. Gyakran előfordul, hogy mások mondják ki, amit nekünk kellene.


Dióvirág

De azt hiszem, ez a „mégis” fölösleges. Éppen azért kifejezők, mert naivak: nem a különféle elméletek hatására készültek, hanem az ősiség közelében. Mint a primitív népek művészete, ahol a civilizáció rombolása még nem végezte el áldásos munkáját.

Ez azonban ismét csak egy elmélet. Végső soron bármi lehet rossz is, jó is, bármiből is keletkezik; tehetség kérdése minden, látásmódé, azé, hogyan pillantja meg a művész, amit aztán a képre álmodik. A látásmód viszont frissesség, üdeség kérdése, vagyis éppen azé, hogy el tud-e tekinteni az ember mindattól, amit tanult. Az alkotás mindig tudás, mesterség és tehetség, ihletés feszültségében keletkezik.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

A felnőttkor is gyerekkor: a „felnőtt” érzelmek is olyan ártatlanul jelennek meg, mintha a történetek nem számtalanszor ismétlődtek volna már az idők folyamán. Ez az egyszeri-tapasztalás az először-látás következménye, egy üde tekinteté, amelyet a művész képes azon ártatlanságában a papírra vetni.

Sokan szecessziósnak nevezik, egyik barátom Aubrey Beardsley-hez, Wilde illusztrátorához hasonlította. Ez a párhuzam számomra arról árulkodik, hogy szokatlan ebben a korszakban, amelyben mintha a képzőművészet végére értünk volna, és már csak a realizmus vagy a posztmodern lehetőségei léteznének. Talán innen a valóban szecessziós zsúfoltság és színpompa: menekülés a szándékos kopárságtól. Talán más út nincs már, hiszen a valóság minden irányban egyre szürreálisabb; már csak a mese maradt.


Mátyás

Igaz, kitapintható itt egy lélektani vonatkozás is. Noéminek nehéz, agresszióval teli gyerekkora volt, s első korszakában, mint ő maga meséli, ismerősei őszinte döbbenetére szülővárosa, Zilah református temetőjében sétált, és fekete és barna gyökereket festett, mint aki a virágokat nem is látja már. Csupán jóval később, amikor élete már elindult valamiféle kiegyensúlyozottság, egy élhető béke felé, akkor kezdte azokat a képeket-grafikákat alkotni, amelyeket ma látunk. A sűrű és szívesen használt színek, a vidámság, a mesebeli hangulat arra való, hogy elűzze a durván megtapasztalt valóságot, s ilyen értelemben a valóság egyenesen ellensége a művésznek, nem kér belőle, más világot szeretne látni, és felfedezi, hogy van egy ilyen világ, még akkor is, ha soha nem a felszínen húzódik meg. Ezért vezet minden ösvény valahová, ahová a néző nem láthat be, csak elképzelheti, hogy mi lehet ott.

A színekkel történő játszadozás, a színek kezelése amúgy nem egyhangú: nem arról van szó, hogy Eperjesi Noémi mindössze a pirossal és a narancssárgával manőverezik, azokat variálja, inkább arról, hogy miközben a feketét, a barnát, a szürkét is használja, képeinek atmoszférája mindig vidáman rejtélyes. Mint a Mátyás-képen: a sok elem, motívum, szereplő között nem könnyű megtalálni, pontosan melyik miért is került oda, s a kép nézője végül bizonyára arra jut, hogy az „objektív” okok mellett feltétlenül „szubjektíveknek” is kell szerepelniük, és talán ez az a vonás, amely ezt a művészt a legtöbb másiktól megkülönbözteti. Noha természetesen semmilyen értelemben nem vagyok szakértő, az erdélyi magyar képzőművészetben gyakran tapasztalom, hogy a festő a leghalványabb támpontot sem adja a befogadónak, olyan fákat vagy házakat nézegetek, amelyek „éppen olyanok”, mint a valóságban, és nem jövök rá, ugyan miért éppen azt az aláírást látom a képen, amelyet olvasok. Akár tetszenek viszont Eperjesi Noémi képei, akár nem, azt kénytelenek vagyunk elismerni, hogy összetéveszthetetlenül az övéi: egyéniek és egyediek. Ecset- és színkezelése, perspektívája, beállításai egytől egyig személyesek.


Tekintettáv

Bevallom, a festményeit jobban szeretem, mint a grafikáit, noha például közös kötetünkben, a Lélekkabátban (2015) megmutatta, milyen szépen dolgozik ebben a műfajban is. Mégis úgy érzem, hogy a vásznon jobban, teljesebben ki tud bontakozni az a világ, amely rá jellemző, vagy amely benne rejtőzik, több a tere annak a világmesének, amelyből minden műve egy-egy darab, holott mindegyik teljes önmagában is.

Persze sem festményei, sem grafikái nem a semmiből születtek, és itt most nem a pszichológiai, hanem a mesterségbeli háttérre célzok. Szabó Vilmos volt az a művésztanár, akit a mai napig hálásan emleget, és aki meglátta a gyermekben a lehetőséget, alkotótáborokba vitte magával a középiskolás tanulót. A legtöbbet az encsi tábor segített rajta, ahol a szervezők nagyvonalúságának köszönhetően rézkarc és linómetszet készítéséhez szükséges eszközöket vásárolhatott, és technikai szempontból sokat fejlődhetett. Gyakorlati készségei így, egy lelkes mester odafigyelése révén alakulhattak ki, s így már könnyebben készíthette el, rajzolhatta meg mindazt, amit a világban látott, és amiből összeállt végül az a mese, amely folyamatosan készül, és amelyet most már Nagyenyeden, Bukarestben, Kolozsváron, Brassóban, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és másutt is láthattak az érdeklődők.

Ez a mese ezekben a művekben íródik, rajzolódik, ezekben valósul meg: egy naiv és kifejező életműben. Örülök, hogy nemcsak beszélhetek róla, hanem élhetem is.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Maszelka konokul, hűséggel és optimistán járta végig saját művészi útját, derű jellemezte egész életét, és ez a derű az, amely úgy az alkotói pályáját, mint a közönség szolgálatát végigkísérte. Kitartással és elkötelezettséggel vált az erdélyi művészetben számontartott, ám életében a tehetségéhez és életművéhez mérten eléggé el nem ismert festővé. Évtizedek célratörő, szívós munkájával, rengeteg energiával és megkapó emberi melegséggel Székelyudvarhelyt az erdélyi magyar képzőművészet egyik leginkább megbecsült vidéki központjává változtatta.

Sipos Sándor látásmódjának kialakulására mély hatást gyakorolt Marshall McLuhan kanadai médiakutató és filozófus. A képzőművész alkotásai a – folyton táguló – virtuális valóságot megtapasztaló ember életérzéseit vetítik elénk, és arról tanúskodnak, hogy a média fejlődése átszabja, átformálja az emberi kultúrát.

Az erősen fénylő égitesteket, egymásba hajló fákat, fagyos fehéreket, izzó vöröseket, nyúlánk alakokat, bivalyokat, szamarakat ismétlő györkösi életmű első ránézésre egyszerű nyelvezetű, dekoratív képsornak tűnhet, vagy éppen ellenkezőleg, egy zárt világnak, ahol a sötét kékségekben, az időtlenségben és a némaságban nem sok minden segít eligazodni.

Györkös Mányi Albert születésének századik évfordulója alkalmából rendezett kiállításunk egy olyan olvasat, amely – reményeink szerint – bevezet ebbe a sajátos alkotói univerzumba, és segít fogódzókat találni, tájékozódni abban.

Starmüller Katalin festőművész, grafikus, díszlet- és jelmeztervező 1959. november 22-én született Kolozsváron. Tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet–restaurálás–pedagógia szakán végezte. Meghatározó tanárai voltak: Miklóssy Gábor, T. Szűcs Ilona, Tóth László, Cseh Gusztáv, Rusz Lívia és Veress Pál. Erdélyben számos egyéni kiállítása nyílt az évek folyamán, és Magyarországon is rendszeresen részt vesz csoportos tárlatokon. 

Fodor Nagy Éva festőművészről így vallott férje, Fodor Sándor író, műfordító: „Kedves professzorom, László Gyula mondta: Az emberek iránt soha ne legyünk türelmetlenek. Olyanok, mint a virág. Van, amelyik tavasszal nyílik, van, amelyik nyáron. Némelyik ősszel, és olyan is akad, amelyik megvárja a hóharmatot. Egyik színpompásan tündököl, a másik meghúzódik a bokor alján – csak illatával árulja el magát. Azt hiszem, ez a virághasonlat igencsak talál a különböző művészegyéniségekre. Feleségem művészi kibontakozását immár több mint ötven éve figyelem. Hosszú évtizedeken át úgy véltem, keresi a maga útját, egyéni ecsetvonását. Őszülő fejjel találta meg. Ehhez azonban sokat kellett látnia-tanulnia, örvendeznie – és szenvednie.” 

Erdélyi viszonylatban Ady József egyik kiemelkedő képviselője az 1980-as évek elején fellendülő kelet-európai neoavantgárd irányzatnak. A hagyományos grafikai és festészeti technikával megalkotott munkái egyéni látásmódról tanúskodnak. Ábrázolása az absztrakt és a figuratív kifejezésmód határán mozog, ugyanakkor a szimbolikus-expresszív kategóriába is beilleszthető. 

A szobrászművész szellemi és lelki funkcióiban anyaggal dolgozik, ilyenformán valahol a mesterember, a jó értelemben vett iparos és a filozófus keveréke. Ezt az állítást igazolja Désy Károly élete és munkássága is. Saját vallomása szerint a szobrásznak ismernie kell számos mesterség titkait – a kovács, asztalos, vasöntő, esztergályos mesterségek eljárásait – ahhoz, hogy maradandót alkothasson. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni. A kérdés az, hogy díszítő vagy funkcionális célzattal készülnek-e, vagy pedig az alkotó a plasztikai nyelv lehetőségeivel akar élni: emberi érzelmeket, gondolatokat vagy magatartásformákat kíván megjeleníteni.

Sok művész állította, hogy a művészet és az erkölcs szoros kapcsolatban áll egymással, mások a művész felelősségét hangsúlyozták ki jobban. Ezzel a témával Henri Matisse, Mattis Teutsch János, Jakobovits Miklós művészeti írásaiban is találkoztam. Első pillantásra nem könnyű ennek a kapcsolatnak a kimutatása, mivel nem erkölcsi célzatú alkotásokról van szó. A válasz a filozófusok, művészettörténészek munkáiból olvasható ki.

Nagy Elek Miklós

1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székely­abodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.

A származás, az egyéniséget formáló gyermekkori élmények, a családi hagyományok meghatározó örökséget jelentenek a képzőművészetben is. Nincs ez másképpen Balázs László esetében sem, aki képzőművész szülők gyermekeként kerülő utakon, az iparművészeten keresztül jutott el a képzőművészetig. 

Gedeon Zoltán festő és grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.