Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A mese ereje – Eperjesi Noémi képeiről

Hat éve élek vele, mégsem tudtam olyan jól megfogalmazni, mint egy ismeretlen, aki azt mondta, a képei naivak, mégis nagyon kifejezők. Gyakran előfordul, hogy mások mondják ki, amit nekünk kellene.


Dióvirág

De azt hiszem, ez a „mégis” fölösleges. Éppen azért kifejezők, mert naivak: nem a különféle elméletek hatására készültek, hanem az ősiség közelében. Mint a primitív népek művészete, ahol a civilizáció rombolása még nem végezte el áldásos munkáját.

Ez azonban ismét csak egy elmélet. Végső soron bármi lehet rossz is, jó is, bármiből is keletkezik; tehetség kérdése minden, látásmódé, azé, hogyan pillantja meg a művész, amit aztán a képre álmodik. A látásmód viszont frissesség, üdeség kérdése, vagyis éppen azé, hogy el tud-e tekinteni az ember mindattól, amit tanult. Az alkotás mindig tudás, mesterség és tehetség, ihletés feszültségében keletkezik.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

A felnőttkor is gyerekkor: a „felnőtt” érzelmek is olyan ártatlanul jelennek meg, mintha a történetek nem számtalanszor ismétlődtek volna már az idők folyamán. Ez az egyszeri-tapasztalás az először-látás következménye, egy üde tekinteté, amelyet a művész képes azon ártatlanságában a papírra vetni.

Sokan szecessziósnak nevezik, egyik barátom Aubrey Beardsley-hez, Wilde illusztrátorához hasonlította. Ez a párhuzam számomra arról árulkodik, hogy szokatlan ebben a korszakban, amelyben mintha a képzőművészet végére értünk volna, és már csak a realizmus vagy a posztmodern lehetőségei léteznének. Talán innen a valóban szecessziós zsúfoltság és színpompa: menekülés a szándékos kopárságtól. Talán más út nincs már, hiszen a valóság minden irányban egyre szürreálisabb; már csak a mese maradt.


Mátyás

Igaz, kitapintható itt egy lélektani vonatkozás is. Noéminek nehéz, agresszióval teli gyerekkora volt, s első korszakában, mint ő maga meséli, ismerősei őszinte döbbenetére szülővárosa, Zilah református temetőjében sétált, és fekete és barna gyökereket festett, mint aki a virágokat nem is látja már. Csupán jóval később, amikor élete már elindult valamiféle kiegyensúlyozottság, egy élhető béke felé, akkor kezdte azokat a képeket-grafikákat alkotni, amelyeket ma látunk. A sűrű és szívesen használt színek, a vidámság, a mesebeli hangulat arra való, hogy elűzze a durván megtapasztalt valóságot, s ilyen értelemben a valóság egyenesen ellensége a művésznek, nem kér belőle, más világot szeretne látni, és felfedezi, hogy van egy ilyen világ, még akkor is, ha soha nem a felszínen húzódik meg. Ezért vezet minden ösvény valahová, ahová a néző nem láthat be, csak elképzelheti, hogy mi lehet ott.

A színekkel történő játszadozás, a színek kezelése amúgy nem egyhangú: nem arról van szó, hogy Eperjesi Noémi mindössze a pirossal és a narancssárgával manőverezik, azokat variálja, inkább arról, hogy miközben a feketét, a barnát, a szürkét is használja, képeinek atmoszférája mindig vidáman rejtélyes. Mint a Mátyás-képen: a sok elem, motívum, szereplő között nem könnyű megtalálni, pontosan melyik miért is került oda, s a kép nézője végül bizonyára arra jut, hogy az „objektív” okok mellett feltétlenül „szubjektíveknek” is kell szerepelniük, és talán ez az a vonás, amely ezt a művészt a legtöbb másiktól megkülönbözteti. Noha természetesen semmilyen értelemben nem vagyok szakértő, az erdélyi magyar képzőművészetben gyakran tapasztalom, hogy a festő a leghalványabb támpontot sem adja a befogadónak, olyan fákat vagy házakat nézegetek, amelyek „éppen olyanok”, mint a valóságban, és nem jövök rá, ugyan miért éppen azt az aláírást látom a képen, amelyet olvasok. Akár tetszenek viszont Eperjesi Noémi képei, akár nem, azt kénytelenek vagyunk elismerni, hogy összetéveszthetetlenül az övéi: egyéniek és egyediek. Ecset- és színkezelése, perspektívája, beállításai egytől egyig személyesek.


Tekintettáv

Bevallom, a festményeit jobban szeretem, mint a grafikáit, noha például közös kötetünkben, a Lélekkabátban (2015) megmutatta, milyen szépen dolgozik ebben a műfajban is. Mégis úgy érzem, hogy a vásznon jobban, teljesebben ki tud bontakozni az a világ, amely rá jellemző, vagy amely benne rejtőzik, több a tere annak a világmesének, amelyből minden műve egy-egy darab, holott mindegyik teljes önmagában is.

Persze sem festményei, sem grafikái nem a semmiből születtek, és itt most nem a pszichológiai, hanem a mesterségbeli háttérre célzok. Szabó Vilmos volt az a művésztanár, akit a mai napig hálásan emleget, és aki meglátta a gyermekben a lehetőséget, alkotótáborokba vitte magával a középiskolás tanulót. A legtöbbet az encsi tábor segített rajta, ahol a szervezők nagyvonalúságának köszönhetően rézkarc és linómetszet készítéséhez szükséges eszközöket vásárolhatott, és technikai szempontból sokat fejlődhetett. Gyakorlati készségei így, egy lelkes mester odafigyelése révén alakulhattak ki, s így már könnyebben készíthette el, rajzolhatta meg mindazt, amit a világban látott, és amiből összeállt végül az a mese, amely folyamatosan készül, és amelyet most már Nagyenyeden, Bukarestben, Kolozsváron, Brassóban, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és másutt is láthattak az érdeklődők.

Ez a mese ezekben a művekben íródik, rajzolódik, ezekben valósul meg: egy naiv és kifejező életműben. Örülök, hogy nemcsak beszélhetek róla, hanem élhetem is.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Gedeon Zoltán festőés grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét. 

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli.