Vallástudomány Romániában: paradigmák és perspektívák

Románia ma is az egyik legvallásosabb európai államként ismert. A társadalom döntő többsége, 85 százaléka vallja magát istenhivőnek vagy hisz egy transzcendentális erő létezésében. Alig 0,3 százaléka a lakosságnak (20 700 egyén) vallotta magát ateistának a legutóbbi népszámlálás alkalmával. Ugyancsak Románia dicsekedhet azzal is, hogy 18 000 templommal rendelkezik, amely a lakossághoz viszonyítva az egyik legnagyobb aránynak számít a kontinensen (1 templom jut 1000 emberre). A hazai egyházak közül csak a Romániai Ortodox Egyház vagyonát 5,5 milliárd dollárra becsülték. A vallásos intézmények és a vallásgyakorlat tehát alapvető pillérei továbbra is a 21. századi Romániának. Ilyen szempontból érthető, hogy ezeket a vallásos jelenségeket érdemes lenne részletesen, tudományos szemszögből elemezni, hisz lehetőség nyílna a romániai össztársadalom behatóbb megértésére is.

Annak ellenére, hogy a Romániai Vallástudományi Társaság idén ünnepelte alapításának huszadik évfordulóját, és hogy Románia adta a világnak a vallástudományt mint diszciplínát gyökereiben megváltoztató Mircea Eliadét, ez a közel másfél évszázados múltra visszatekintő tudományág továbbra sem tudott hangsúlyt és megfelelő támogatást nyerni a teológiai és etnográfiai valláskutatások jellemezte Romániában. A legutóbbi két angol nyelvű összefoglaló munkában, amely a közép-kelet-európai államok vallástudományi kutatásait összegezi, Románia nem kapott helyet. Rövid írásunkban a nemzetközi, és azon belül a romániai vallástudomány történetéről és jövőbeli perspektíváiról elmélkedünk.

A nemzetközi vallás­tudomány születése

A vallásos jelenségekkel és a transzcendens, isteni ágensekkel történő kommunikációs formák mindig is lenyűgözték a kutakodó embert. Már az ókori görög és római gondolkodók közül is akadt számos, aki a vallásról nemcsak megfigyelőként és hithű gyakorlóként írt, hanem a vallásgyakorlatban résztvevőket, illetve a vallást mint kutatási területet próbálta körüljárni. Ezek közül kiemelkedett Marcus Terentius Varro (Kr. e. 116–27), Cornelius Labeo vagy Macrobius, akiket joggal tekinthetünk a vallástudomány előfutárainak, bár nemegyszer titulálják őket ókori teológusoknak. Hozzájuk hasonló, a vallásos jelenségekkel már meglehetősen objektív módon, nem hívőként kutató írástudók a középkori arab világban is szép számmal akadtak.

Max F. Müller
Max F. Müller

Vallásos jelenségeket megfigyelni, leírni és magyarázni azonban nem egyenértékű azok tudományos elemzésével és tágabb, történelmi, filozófiai, pszichológiai, szociológiai vagy akár neurológiai összefüggésben történő értelmezésével. Míg az előbbi jelen van már az ókor óta, és él egészen napjainkig számos tudományterületen (teológia, etnográfia, antropológia), addig a vallással tudományos szemmel, egyházi és hitbéli hovatartozás nélkül foglalkozó tudományág alig másfél évszázados múltra tekint vissza. A vallástudomány, mint a teológiával szembenálló vagy annak alternatívájaként megjelent diszciplína elsősorban Max F. Müller (1823–1900) neves német nyelvész és vallástudós 1873-ban kiadott Bevezetés a vallástudományba című munkájával születik meg. Sajnálatos módon, a neves német filológus vallástudományi munkásságát sem a korabeli magyar, sem a román értelmiség nem karolta fel. Magyarországi körökben elsősorban sokat vitatott „turáni” nyelvrokonságról alkotott elmélete honosodott meg, amelynek fogadtatása igen népszerűvé tette Max Müllert. Hasonlóan kevés hatást gyakorolt vallástudományi traktátusa a regáti román értelmiség körében. B. P. Haşdeu munkájában ugyan többször idézte Müllert, elsősorban annak nyelvészeti értelmezései nyertek érdeklődési talajra a románok körében is. Külön érdekességnek számit, hogy I. Károly román király már élénk levelezést folytatott Max Müllerrel, és az ő jóvoltából szervezték meg a tizenegyedik orientalista kongresszust a Román Királyságban, ahol számos olyan kutató is részt vett, aki később a vallástudomány alapítói között tartunk majd számon.

1881-ben Franciaországban elindul a Revue de l’Histoire de Religion című folyóirat, amelyet az első vallástudományi folyóiratként tartanak számon. 1886-ban Párizsban az École des Hautes Etudes keretén belül létrehozták a Section des Sciences Religieuses-t, amely az első intézményesített formája lett a vallástudománynak, mint új diszciplínának. 1893-ban Chicagóban megalapították a Vallások Parlamentjének nevezett szervezetet, amely már előkészítő fóruma lett az első nemzetközi konferenciának. Ezt követően Stockholmban 1897-ben megtartották az első Vallástudományi Konferenciát, igaz ez még kevésbé volt nemzetközi. M. Emile Guimet francia kutató javaslatára 1900. szeptember 3. és 9. között a Sorbonne Egyetemen került megrendezésre az I. Nemzetközi Vallástörténeti Kongresszus (IAHR), amely az új tudományág legrangosabb fóruma, és máig élő, hivatalos szócsöve lett. Bár akkor már számos erdélyi és romániai történész, nyelvész vagy régész foglalkozott vallástudományos kutakodással, az első négy kongresszuson senki sem képviselte Közép-Kelet-Európát. A nemzetközi vallástudomány az első, párizsi kongresszust követően gyors iramban fejlődött elsősorban olyan jeles kutatóknak köszönhetően, mint Émile Durk­heim (1858–1917), Max Weber (1864–1920), Rudolf Otto (1869–1937), Raffaele Pettazzoni (1883–1959), Mircea Eliade (1907–1986), Victor Turner (1920–1983), Roy Rappaport (1926–1997), Clifford Geertz (1926–2006), Cathe­rine Bell (1952–2008), Jonathan Z. Smith, Harvey Whitehouse (született 1964. január 9-én) és sokan mások.

Ma a vallástudománynak számos ága és kutatási irányzata van. Míg a világ nagy egyetemein elsősorban az Eliade-féle reformot követően az 1950-es évektől külön tanszékeken oktatják a vallástudományt, addig számos konzervativizmusáról ismert egyetemen továbbra is a teológia részeként szerepel. Máshol a kompromisszumos Divinity School, azaz Hittani Iskola foglalja magába a vallástudományi tanszékeket. Számos nemzetközi folyóirat és fórum, így elsősorban a Nemzetközi Vallástörténeti Szövetség (IAHR), illetve az Európai Vallástudományi Szövetség (EASR) adja a tudományág irányadó elméleti változásait. Ebbe a folyamatba igyekszik beilleszkedni Románia is, kisebb-nagyobb sikerrel.

A romániai vallástudományról: múlt és jövő

Romániai vallástudományról 1920 előtt már csak politikai okok miatt sem beszélhetünk. A mai politikai entitás által közrefogott területen azonban már a 18. század óta elindultak a vallásokkal és vallásgyakorlattal tudományos szemszögből történő kutakodások. Matthias Gesner (1691–1761) kötetet szentel az ókori Bonus Puer kultusznak és Erdély római vallásos emlékeinek, míg kortársa, Bartalis Antal (1749–1797) a Daciáról írt munkájában külön fejezetet szentelt az ókori vallásoknak, különösen a Mithras-kultusznak.

Kőrösi Csoma Sándor
Kőrösi Csoma Sándor

A korai valláskutatással foglalkozók közül kiemelkedő Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842) buddhizmussal kapcsolatos írásai és Dimitrie Cantemir 1722-es munkája az iszlám vallásról. Bogdan P. Hașdeu (1837–1907) román történész elsősorban a dák történelemmel és nyelvvel kapcsolatos kutatásairól ismert, de kiterjedt levelezése Max Müllerrel a nemzetközi vallástudományi kutatások első romániai meghonosítójává tették. Kiemelendőek Kuun Géza (1838–1905) orientalista tanulmányai is, aki elsősorban az ókori Mithras-kultusz és zoroasztrianizmus nyelvi összehasonlításával foglalkozott. Moses Gaster (1856–1939) és fia, Herzl Gaster (1906–1992) a romániai zsidó kultúra legnevesebb kutatójaként vált ismertté külföldön is, számos enciklopédiában vettek részt társszerzőként. A 19. század végén az etnográfiai kutatások fejlődésével – elsősorban Kriza János (1811–1875) munkásságának hatására – elindult a népi vallásosság, valamint a pogány magyar vallás kutatása, ez előbbi elsősorban Erdélyben vált hangsúlyossá. Ugyancsak ekkor indul a román vallásfolklór kutatása is (Simeon Florea Marian, Tudor Pamfile, Dimitrie Gusti, Petru Caraman, Romulus Vulcănescu). Az 1920 utáni hatalomváltást követően a román és erdélyi magyar valláskutatás csak ritkán, elsősorban néhány etnográfiai kutatásban talált összhangra. A román vallástudomány doyenje és a nemzetközi vallástudományt is gyökereiben megváltoztató Mircea Eliade hatása alig érzékelhető az erdélyi értelmiségi körökben, ellenben az ő hatásának következménye, hogy az 1970-es években Romániában számos kutató – így elsősorban Ioan P. Culianu és Arion Roșu – lépett a neves vallástörténész nyomdokaiba. Számos ókortörténész, így elsősorban Dionisie Pippidi vagy Mihai Bărbulescu tanulmányai követték a kortárs nemzetközi vallástudomány fejlődését az 1970-es és 1980-as években.

Mircea Eliade
Mircea Eliade

Eliade szélsőjobboldali nézetei miatt és elavultnak számító komparatív módszertana ellenére továbbra is a romániai vallástudományi kutatás alappillérének számit, igaz, elsősorban a bukaresti iskolában érzékelhető a hatása. 1990 után Romániában is elindult a vallástudomány mint új diszciplína térhódítása. A Román Tudományos Akadémián 1996 óta külön Vallástudományi Intézet működik, melynek hivatalos folyóirata, az Archaeus a kortárs romániai valláskutatók legrangosabb fóruma. Ugyancsak ez az intézmény képviselte néhány évig az országot a nemzetközi vallástörténeti kongresszusokon. Számos egyetemen, így a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológiai Karán is működik vallástudományi oktatás. Kiemelendő a kolozsvári Max Weber Szakkollégium valláskutatási tevékenysége, Tánczos Vilmos néprajzkutató munkássága, valamint a Sandu Frunze vallásfilozófus és fenomenológus által szerkesztett Journal for the Study of Religions and Ideologies folyóirat több éves munkája is.

Ioan P. Culianu
Ioan P. Culianu

A Romániában is fellendülni látszó vallástudományi kutatás továbbra sem lelt azonban megfelelő társadalmi vissz­hangra, és nem került be – számos külföldi államhoz hasonlóan – a közoktatásba. A hittan és vallásórák körül kialakult botrány jól jelzi, hogy a romániai társadalom egy jelentős része felkészült arra, hogy a nemegyszer megosztó és felekezeti nézeteltérésekhez vezető hittanoktatás helyett kötelezővé tegyék a vallástörténetet mint tantárgyat Romániában is. Minderre nemcsak Mircea Eliade és Ioan P. Culianu szellemi öröksége adhatna legitimitást, de az a néhány kósza hang és kezdeményezés is, amely ilyen téren már próbálkozott az elmúlt években. Eugen Ciurtin, a Román Vallástudományi Társaság főtitkára, Jakab Attila teológus vagy Kovács Nemere 2002-ben írt egyetemes vallástörténeti tankönyvjavaslata ugyan elhintette a romániai társadalomban a vallástudomány legitimitását és szükségességét, ez továbbra sem tudta átvenni a hittanoktatás vagy a vallási fanatizmus politikában is megjelenő romániai diskurzusait.

Az elmúlt két évben megjelent jelentős, Közép-Kelet-Európa országainak vallástudományi tevékenységét bemutató kötetből Romániát senki sem képviselte. Ez jól mutatja, milyen súlyos hiányosságokkal küzd jelenleg ez a tudományág Kőrösi Csoma Sándor, vagy például Mircea Eliade szülőföldjén. Reméljük, hogy a közeljövőben a tudományág nemzetközi jellege és egy fiatal nemzedék igyekezete új fejezetet nyit majd a romániai vallástudomány és vallásközi párbeszéd fejlődésében is.

 

Szakirodalom

Bubik, Tomas – Hoffmann, Henryk (szerk.), Studying Religions with the Iron Curtain Closed and Opened. The academic study of religion in Eastern Europe, BRILL, Leiden, 2015

Ciurtin, Eugen: Eastern Europe. In: Alles, Gregory (szerk.), Religious studies. A global view, Routledge, London-New York, 2008, 50-75.

Jakab Attila: Vallástudomány – Hittudomány. In: Confessio 32, 3, 2008, 35-47.

Kiss Dénes: Valláskutatások. Transindex Lexikon Adatbank. Online: http://lexikon.adatbank.ro/tarsadalomismeret/szocikk.php?id=26. Letöltés időpontja: 2017. 01. 11.

Kovács Nemere: Egyetemes Vallástörténet, Kolozsvár, 2001-2002

Máté-Tóth András – Rosta Gergely: Focus on Religion in Central and Eastern Europe: A Regional View, DeGruyter, Berlin-New York, 2016

Pickel, Gert – Sammet, Kornelia (szerk.), Transformations of Religiosity: Religion and Religiosity in Eastern Europe 1989–2010, Springer, Leipzig, 2012

Stausberg, Michael – Engler, Steven (szerk.): The Oxford Handbook of the Study of Religion, Oxford, Oxford University Press, 2016

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?