Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Találkozás önmagunkkal

Gondolatok a széki, Szent Bertalan-napi vérengzésről

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.




Szék látképe, a műemlék templommal. Veress László felvétele, 2016

Szék város (jelenleg nagyközség) szülötteként, már gyermekként szembesülnöm kellett azzal, hogy a származásom, származásunk jelentősen eltér a körülöttünk élőktől. Amikor szomszédunk, egy betelepült család gazdasszonya, néhanapján megharagudott ránk – mert átrepült a kerten a kakasunk, vagy a kutyánk megkergette a libáit –, mindig égre emelt ököllel átkozta a fajtánkat, és kutyafejű tatároknak nevezett bennünket, ami engem arra késztetett, hogy már egészen kis koromban arról faggassam szüleimet és főleg nagyszüleimet, hogy miben is gyökerezik ez az állítás? Ilyen formán már korán olyan információknak jutottam birtokába, amelyek annyira megmozgatták a fantáziámat, hogy aztán egész további életemben ennek a témának lettem a megszállottja. Amikor minden nyáron a zsúfolásig megtelt óriási református templomunkban, augusztus 24-én, Szent Bertalan napján az istentisztelet alkalmával a lelkipásztor felolvasta a Memoriálét, és benne az ősök fogadalmát, libabőrösen távoztam a templomból, s egész nap valamilyen átszellemült hangulatban lebegtem a képzelet és valóság között. Hát hogyne, amikor arról értesültem, hogy 1717. augusztus 24-én, egy vasárnap délelőtti istentiszteleten, éppen a templomban imádkozó gyülekezeten ütöttek rajta a tatárok, akik a védtelen emberek százait ott helyben lemészárolták, s a maradék mintegy 600–700-at rabságba hurcolták! Az akkori virágzó bányaváros házait felgyújtották, kirabolták, a püspöki levéltárat felprédálták, az értékes templomi edényeket elvitték, az állatokat elhajtották, úgyhogy néhány óra leforgása alatt por és hamu maradt utánuk, alig néhány túlélővel, akik a csodával határos módon maradtak életben.




Széki vőlegény és menyasszony,
Juhos István és Vígh Erzsi 2004-ben

De hogyan kerültek ide abban az időben tatárok? – kérdezheti a témában járatlan kíváncsi ember, mint amilyen én is voltam. Megtudtam hát, hogy 1716-ban, egy viszonylag rövid idejű béke után, újból kitört az osztrák–török háború, amelyet az jellemzett leginkább, hogy már egyik félnek sem voltak kellő erői a hadviseléshez, és emiatt mindenféle megoldást próbáltak keresni, csakhogy magukat támogatókkal ellássák. Így történt, hogy az akkoriban éppen Törökország felé tartó, s ott oltalmat találó, majd száműzetést vállaló II. Rákóczi Ferencet rábírta a szultán, hogy tábornokát, Esterházy Antalt állítsa a török szövetségben lévő, zsoldos katonaként szolgáló tatárok élére, vonuljon be velük Moldván keresztül Erdélybe, ott egyesüljön a még megmaradt, kevés számú, bujdosó kurucokkal, és ütközzön meg a császári seregekkel. A lehetőségben az elbukott magyar szabadságharc felélesztésének a reményét látva, a fejedelem a megbízatásra rá is állt, és az említett seregek, mintegy 20 000 katona (nagyrészt tatárok) el is indultak, keresztül a Kárpátokon Radna felé. Időközben azonban a helyzet változott, mert a felek békét kötöttek, és a háború 1717. augusztus közepén nagy hirtelenséggel véget ért. A baj csak az volt, hogy a tatároknak vissza kellett fordulniuk anélkül, hogy zsoldjukat megkapták volna, és erre nem is mutatkozott semmilyen megoldás, ami miatt ők maguk akarták elintézni ezt a helyzetet, kezükbe véve sorsukat. Kikémlelték hát a Beszterce környéki gazdagabb településeket, majd a Szamos mentén befelé haladva raboltak, fosztogattak, zsákmányt gyűjtöttek maguknak, s így nézték ki maguknak Szék városát is, mint jó prédát. A Kerülő nevű hegy mögött rejtőztek el és várakoztak, s amikor látták, hogy a lakosság nagy része, több mint ezer ember bemegy a templomba, rátörtek azokra, és halomra gyilkolták a védtelen imádkozókat. Akik életben maradtak, azokat a Kájáni-gát felé terelték, ahol egy nagy gyűjtőtáboruk volt, onnan pedig – kiválogatva őket, hogy csak az erősebbek maradjanak meg – Máramarosba hajtották őket. Itt kegyetlen kínzásoknak vetették alá a szerencsétleneket, a nőket meggyalázták, a gyermekeket halomra öldösték, és arra készültek, hogy a megmaradtakat rabláncon vonszolják majd magukkal, hogy otthon, majd jó pénzért eladják őket rabszolgának. Az ő olvasatukban ez teljesen érthető és logikus is lett volna, hiszen erről szóltak az akkori idők, mi mást is tehettek volna, hogy magukat ellássák, és ne üres kézzel térjenek haza? Ám a vidék lakossága a kisszámú kurucokkal együtt rajtuk ütött, és szétverte a tábort, aminek következtében a rabok elmenekültek, és a székiek közül is sokan kiszabadultak. Sajnos, ezek közül sokan meghaltak útban hazafelé, másokat a már időközben fellángoló pestis vitt el, úgyhogy az akkori Szék városán, abban az esztendőben alig maradt 100 lélek. S a 100 lélek közül a legtöbben megesett asszonyszemélyek voltak, akik más esztendőben igen furcsa, erősen ferde szemű, a székiektől teljesen elütő gyermekeket hoztak a világra, akiket a környékbeli lakosok aztán mindenféle jelzővel illettek. Az akkori székiek eskü alatt fogadták, hogy erre a hatalmas, példátlan csapásra az emberi idők végezetéig kegyelettel fognak emlékezni, s nem akárhogyan, hanem az asszonyoknak feketébe való öltözésével fognak örökösen gyászolni, s az említett napon böjttel, s háromszori istentisztelettel fogják a Teremtőt engesztelni, hogy soha többé ekkora tragédia őket ne érje. És ezt a fogadalmukat meg is tartották, meg is tartjuk mind a mai napig. Szent Bertalan-napján ünnepi viseletbe öltözve, a templomban összegyűlve, a véráztatta köveken állva, egyházi és politikai vezetőinkkel együtt egész nap imádkozunk, és arra emlékezünk, hogy valamikor, egy kegyetlen világban, kegyetlen leckét kaptunk a sorstól.




A széki templombelső, a vérengzés színhelye. Michel von Langeveld felvétele, 2016

Az idők azonban változnak, és mi is változunk. Nem a mandulavágású szemünket illetően, sem a széles állkapcsunkat, sem a mongol foltot, sem a ritka, keleti eredetű betegségeinket illetően (lásd Selyemút betegsége) – hiszen ezek máig is annyira hangsúlyosak, hogy a táncunk s a viseletünk mellett ezek a legszembetűnőbb sajátosságaink – hanem arra nézve, ahogyan megéljük ezt a valóságot. Vannak ugyanis közülünk némelyek, akik ezt a nehéz örökséget rosszallással veszik tudomásul – vagy nem is akarnak tudni róla, s azt mondják, hogy ha tudnák, a vérüknek melyik fele tatár, akkor azt menten kieresztenék – de ezen én csak mosolyogni tudok. Mert ugyan mi a baj ezzel? Hiszen eredetünket kutatva amúgy is mindinkább közelebb kerülünk a mongolokhoz, akik bezzeg minket, magyarokat tartanak egyetlen rokonuknak – lásd Obrusánszky Borbála és más, mongolkutatók beszámolóját. Én bizony azt mondom, hogy bár minket, székieket szorosabb szálak és bizony rettenetes emlék fűz ehhez a rokonsághoz, mégis ne tartsuk azt a rosszabbik felünknek. Épp ideje változtatni azon az elavult felfogáson, miszerint ezáltal ne lennénk eléggé magyarok. Azt sem szabad hinnünk, hogy a tatárokra kizárólag az erőszakosság jellemző, s csak ezt az egyetlen tulajdonságukat hagyták ránk, örökítették belénk. Ez teljesen egyoldalú szemlélése a dolgoknak, amely már igazán elavult. Rokonsági szálainkat bontogatva rá kell jönnünk, hogy ha az önismeret útját helyesen s okosan akarjuk járni, akkor erre akár még építeni is lehet. Ne szégyelljük azt a néhány százaléknyi idegen vért, mint bűnös rokont, hanem ássunk csak egyre mélyebbre a múltunkban, ahhoz, hogy találkozzunk önmagunkkal! Mert aki keres, az talál. És kutakodásaim során nemrég én is találtam valamit, aminek nagyon megörültem.




A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor széki származású, Budapesten élő, Barcsay-díjas festőművész
munkája, 1996 (készült Kocsis Ferenc és Sipos Márton anyagi támogatásával). A kép azt a pillanatot
jeleníti meg, amikor – a feljegyzések szerint – a tatárok vezére lóháton vágtat be a templomba, az Úr
asztalához, a templomi kegytárgyakat kéri számon a paptól, akit már a ruhájától is megfosztott
az egyik harcos, ő pedig irgalomért könyörög.

Dr. Seres István jeles orientalista, török–mongol szakértőnek köszönhetően megtudtam, hogy ezek az ún. tatár őseink, ellentétben a közhiedelemmel, nem is őshonos krími tatárok voltak, hanem nogájok. Nahát! Ezt úgy képzeljük, mintha a magyarságon belül a székelyekről beszélnénk. Ugyanaz, de azért mégis más. A nogájok egy nomád, mongol törzs, hazájuk a Kaszpi-tenger északkeleti partján volt, és országuk orosz nyomásra éppen 1717 körül esett szét, ami arra késztette őket, hogy nagy számban nyugatra jöjjenek, ahol a krími tatárokkal szövetkeztek, és beálltak zsoldosként szolgálni az oszmán birodalomba. Akkoriban tömegesen nomadizáltak a Krím északi területein, az ún. Deszti Kipcsákon. Rendkívüli jó harcosok voltak, és különösen vérengző, kegyetlen természetűek, amit mi, székiek, a saját bőrünkön tapasztaltunk. De ne feledjük, hogy nekik is volt emberi arcuk! És cseppet sem kutyafejű volt az. Seres Istvántól – aki személyesen is jól ismeri őket – sok mindent megtudhatunk róluk, amire érdemes odafigyelni. Megtudhatjuk például azt, hogy honnan ered a kutyafejűség, amellyel minduntalan illetik ezt a népet. Dég Linda professzor még antropológiai szempontból is vizsgálta a témát, és szerinte sincs a kutyafejűségnek semmiféle más megalapozottsága, mint az, hogy a birodalmukat megalapozó vezért Nogájnak hívták, ami mongol nyelven kutyát jelent. Ez az emír vezette a második mongoljárás seregeit, akik fölött 1285-ben IV. Kun László győzelmet aratott. Már akkoriban is maradtak Magyarország területén közülük, többen testőrséget vállalva a magyar királyi udvarban, de az ország területén máshol is letelepedtek, és Seres István állítása szerint éppen tőlük vettük át a karikás ostort is, amit régen, Erdélyben nohajkának neveztek. A nogájok napjainkban ugyancsak europid emberek, akik nagyobb tömbben a Krímben, Dagesztánban, Csecsenföldön, valamint Törökország területein élnek, és teljesen letelepedett, békés életmódot folytatnak. Egy sajátos kipcsak–török nyelvet beszélnek, figyelemreméltó a népművészetük (lásd a képeket, amelyeket Taner Polat nogáj származású török rendőrparancsnok küldött), és sok olyan rokonszenves tulajdonságuk van, amiért érdemes megismerni őket. Tájékozódva történelmükről, önismeretünk gyűrűjét is szorosabbra vonhatjuk, és megállapíthatjuk, hogy az a vékonyka szál, amely hozzájuk köt bennünket, semmiképpen sem lehet értéktelen. Ha ekként gondolunk rájuk, talán érthetőbbé válik némely olyan jellemvonásunk, amely 300 év távlatából is visszaköszön, és amely sokban megkülönböztet bennünket másoktól, ám amelyet, még ha esetleg furcsa is, el kell fogadnunk mint sajátunkat. Ha arra gondolunk, hogy a széki legényekbe az átlag magyaroknál több virtus szorult – amit gyakori verekedésekkel éltek ki magukból –, hadd legyen ez nemcsak a székely, hanem a nogáj vér rovására is írva. S ne feledjük, hogy amikor ezt elő kellett venni valahol – a haza vagy a város védelmében – nemcsak jól fogott, hanem egyenesen dicsőségünkre is szolgált.




Nogáj férfi nemzeti viseletben. Seres István gyűjtéséből

Végül hadd említsek csak egyet azok közül az érvek közül, amelyek azt igazolják, hogy a Gondviselés tervében mindennek oka van. Ha nekünk, székieknek nem jelentett volna akkora érvágást, akkora megaláztatást a tatárok kardja és idegen vére, soha nem tudtuk volna a későbbi évszázadok során akkora erővel védeni magunkat az újabb vérségi és nyelvi behatásoktól, miként azt tettük, s ami által megmaradtunk azoknak, akik vagyunk. Bizony elmerültünk volna mi is, miként a környező települések magyar lakosai a Mezőség idegen sarában. A széki lányok-asszonyok azért kellett megszüljék a tatár apáktól való gyermekeiket, hogy azok nemcsak lélek, de vér szerint is örök emlékül maradjanak nekünk, utódoknak, akik ezeket a géneket máig hordozzuk magunkban, s akiktől a jelenkor történései függenek. Mert csak a nagy szenvedések tudják felemelni az embert Emberré, s gyakran csak azok árán tudunk helyesen dönteni, és megítélni dolgokat. Ideje tehát több mint 300 év távlatából megbékélni a múlttal, önmagunkkal és még a tatárokkal is. Történjen meg végre köztünk, a mai kor szellemében a nagy, baráti kézfogás! Én személy szerint ez úton szeretném megköszönni Seres Istvánnak az értékes felvilágosítást, magunkat székieket pedig arra buzdítanám, hogy vérünket cseppet sem szégyellve, sőt felvállalva másságunkat, továbbra is fogjuk képletes ügetésre jó nogáj lovainkat, mindig csak előre, kitartóan haladva az önismeret útján, a magyar haza, s egy békés világ felé. Így legyen!

Bibliográfia:

Vásáry István: Az Arany Horda, 1986

Dr. Seres István: A kunok Magyarországon, tanulmány, 2020

Dr. Seres István: A tatárok Magyarországon, tanulmány, 2021

A magyarok krónikája, MTA, 1995

Kádár József: Szolnok-Doboka vármegye monográfiája, 1903

Dr. Szabó Márton: Szék község monográfiája, 2010

Juhos István: Hogy kerültek a tatárok a XVIII. században Erdélybe? www.vitato.eu

A szerző széki témájú könyvei:

Fekete gyökéren (Széki magyarok évszázadai), Kráter kiadó, 2014

Ahol a só kivirágzik (Gondolatok széki muzsikára), Nemzetstratégiai Kutatóintézet, 2019

Előkészületben:Balladák könnye, Kráter kiadó

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Hozzászólások

Gratulálok, Kedves Rozália, remekbe szedett írás! Néptáncos barátaim sokat jártak/járnak Székre, sokat hallottam tőlük a helyiekről, s bár éppen a tatár betörésekkel foglalkozom, restellem, de a széki Szent Bertalan napi eseményről nem tudtam!

 

Új hozzászólás

További írások

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.