Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Sportlétesítmények a kolozsvári Sétatéren és környékén (1. rész)

A kolozsvári Sétatér a Szamos-parti város egyik látványossága, turisztikai érdekessége, a lakók számára ugyanakkor a város szívében elterülő zöldövezet, a kikapcsolódásra és találkozásra eszményi park. A tizenhárom hektáron elterülő díszkert kialakítása már a 19. század elején megkezdődött, közel kétszáz éves története szorosan összefonódik a kolozsvári sportélet múltjával. Hiszen a Sétatér mellett kapott helyet a stadion, ma is áll a korcsolyapavilon (bár már rég nem szolgálja a korcsolyázást), de volt itt uszoda, atlétika- és kerékpárpálya, labdázó és teniszpálya, nem is egy.

Előzmények

A kolozsvári Sétatéren kialakítása óta megtaláljuk a sportlétesítményeket: korcsolyáztak, csónakáztak, kerékpároztak, úsztak, teniszeztek, célba lőttek itt a sportrajongók.

Az 1820-as évek elején báró Jósika János főkormányszéki elnök felesége, gr. Csáky Rozália megalapította a Jóltevő Asszonyi Egyletet, amely 1826-ban megvásárolta a Haller-kertet (a Külső-Monostor, ma Moţilor, illetve a Bem, ma Coşbuc utca sarkán, a Malomárokig terült el), majd bérbe vette a Hangyásberket, a mai Sétatér helyén elterülő berket. Az 1830-as évek elején, br. Wesselényi Miklós és gr. Kendeffy Ádám hatására, az egylet a Haller kertben uszodát és fürdőházat létesített.

Siklóssy László A magyar sport ezer éve (Budapest, 1928) című munkájából tudjuk, hogy ez volt Kolozsvár első uszodája, ahol szívesen úsztak a reform­kori, sportolni vágyó arisztokraták. Közülük kiemelkedett Wesselényi és Kendeffy. Az általuk sok bajjal létrehozott uszodában, mint két hatalmas delfin, órákig csapkodták izmos karjaik a hullámokat. Az uszodáról kevés információ maradt fenn, valószínű nyitott volt, fapalánk vette körbe, vize pedig hideg volt.

A tó és a korcsolyapavilon


A kolozsvári korcsolyapavilon (1911)

A tó és a korcsolyapavilon története szorosan összefügg mind a Sétatér kialakulásával és fejlődésével, mind a korcsolyázás kolozsvári meghonosodásával. A Sétatér kialakítása a Szamos mocsaras, bokros partjának átalakításával kezdődött. Bizottság alakult, mérnököt, kertészt alkalmazott, tervet készített és véghezvitte a Sétatér kialakítását. Az 1860-as években Kagerbauer Antal tervében jelenik meg először a tó. 1866. március 23-án a Sétatér Egylet és a város szerződést kötött, amelyben az egylet megkapott két hold területet és ide egy év alatt kioszkot, zenepavilont építtetett, illetve befejezte a tó ásását. Mindezt Kőváry László ecseteli A kolozsvári Sétatér keletkezése és fejlődése 1812–1886 (Kolozsvár, 1886) című munkájában.

Az 1860-as évek végén meghonosodott a korcsolyázás Bécsben, majd Budapesten is, ahol korcsolya-egyesületek alakultak, melyek bálokat, estélyeket, versenyeket szerveztek a korcsolyázni vágyók számára. A bálok híre csakhamar Kolozsvárra is elért, 1871 decemberében megindult a szervezés, melynek eredményeként megrendezték az első korcsolya-összejövetelt a Múzeum-kert (Mikó-kert) kis taván. A résztvevők kevesen voltak, többnyire az arisztokrácia köréből, őket Pongrácz zenekara szórakoztatta. Az esemény sikeres volt, így hasonló eseményeket rendeztek még a tél során.

1872 novemberében elfogadták a Kolozsvári Korcsolyázó Egylet (KKE) alapszabályait, decemberben pedig megalakult az új egyesület, melynek első elnöke Paget János (John Paget) skót származású birtokos, író volt. Az egylet 1873 decemberétől bérbe vette a sétatéri tavat, ezzel ide költözött a kolozsvári korcsolyaélet is. Az egylet biztosította heti két alkalommal a korcsolyázást, ilyenkor zenekart hivatott, legtöbbször a helyi katonazenekart. Ezeket nevezték akkoriban sikamlós mulatságoknak. Emellett bálokat, esti korcsolyázást, versenyeket, farsangi mulatságokat szervezett, a korcsolyázás pedig közkedvelt sport lett Kolozsváron. Erről részletesebben A kolozsvári sportélet életrajzi gyűjteménye (1818–1918) (Kolozsvár, 2006) című munkámban írok.

A korcsolyázás elterjedésével együtt megnőtt a nézők száma is, akik kijöttek a tópartra. Szükség volt egy olyan korszerű épületre, ahol a nézők megmelegedhettek, ahol fűtött helyiségből követhették figyelemmel a korcsolyázást. Az első kis épület, amelyet még az 1870-es években emeltek, nem volt megfelelő már akkor, hiszen a kis bódé bakterháznak jó lehetett, de egyébre nem volt alkalmas. Erről a Magyar Polgár című lap 1875. december 12-i számában ad részleteket.

Az 1870-es évektől egyre többen hangoztatták, az egyletnek építkeznie kell ahhoz, hogy kényelmet nyújthasson a korcsolyázók és a nézők számára. Az első ötlet a szigeten egy üveges kioszk építése volt a hölgyek számára. Erről számolt be a Magyar Polgár 1876. december 2-i számában. Sajnos, az építkezések késtek, mert az egylet az 1880-as évek elejére egyre nehezebben tudta begyűjteni a tagdíjakat, s komoly anyagi gondokkal küszködött. Az üveges kioszk elkészült az 1880-as években, de néhány évvel később már ez is kicsinek bizonyult, így az egylet Óvári Kelemen vezetése idején, az 1890-es évek elején nagyméretű építkezések mellett döntött. Első lépésként 1894-ben megnagyobbították a tavat.

1895-ben a városi tanács kiírta a pályázatot egy díszes korcsolyacsarnok és egy mulató felépítésére. A nyertes terv Debreczeni Balázs építészé volt, aki egy svájci stílusú, 30 méter hosszú, 9 méter széles cukrászdát tervezett, melynek két bástyája és két tornya lett volna. A cukrászda csarnokában 300 személy fért volna el, ezen kívül 250 személy a kinti teraszon. Az épület építkezési költsége 24 800 forint lett volna. Minderről az Ellenzék 1895. június 11-i számából szerzünk tudomást. Az építkezés feltétele az volt, hogy a korcsolyapavilont be kell fejezni 1895. november 1-re, a kioszkot pedig be kell fedni ugyanaddig.

Az építkezés késett a kor bürokráciája miatt: hiába írta ki a város a pályázatot, hirdetett győztest, a város törvényhatósági bizottsága pedig döntött az építkezésekről, ezt a határozatot fel kellett terjeszteni a belügyi, majd a kereskedelmi minisztériumba. A tervek hosszas tárgyalások után elnyerték a „magas” kormány tetszését is, s minthogy Magyarországon még középületekben is csak az létesülhetett, ami a „magas” kormánynak tetszett, „hát mos az ő kegyéből, de a magunk költségén végre hozzájutunk a tervezett épületekhez” – számolt be az Ellenzék 1896. szeptember 5-i számában.

Újabb pályázatot írtak ki 1896. júliusában, a kormányhoz pedig Pákey Lajos tervét terjesztették fel. Az új pályázat feltétele az épületek felépítése volt még 1896 folyamán. Az épület felépítésére hárman pályáztak: Reményik Lajos, Endstrasser Benedek és Hirschfeld Lajos építészek. A győztes pályázat a Reményiké lett, aki vállalta a két épület felépítését 54 179 forint 95 krajcár összegből. Erről az Ellenzék 1896. augusztus 8-i számában olvashatunk. A város az építkezésre 40 000 forintot folyósított a kabalapataki erdő eladásából, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület pedig 26 000 forint kölcsönt adott 15 évre, évi 5 százalékos kamattal – tudósított 1896. szeptember 7-i számában az Ellenzék.


Korcsolyaverseny 1905-ben, a résztvevők között Somodi István későbbi ezüstérmes magasugró

A korcsolyapavilont a régi fabodega helyén, a tó partján, a mulatót pedig a sziget és a fősétányok között építették fel. A mulató tervezésekor Pákeyt a Potsdam melletti Sanssouci-kastély ihlette. A kaszinó bejáratához díszes, mitológiai alakok szobrával díszített szökőkutat emeltek 1897-ben.

Az épületek elkészültével a sétatéri korcsolyaélet története új, pompás szakaszba érkezett. Néhány enyhe tél után 1905-től Kolozsvár országos szintű korcsolyaversenyek központja lett, melyeken részt vett a budapesti korcsolyázók legelitebbje. E versenyek kapcsán bemutatókat is rendeztek, 1907-ben és 1911-ben Kronberger Lili, 1912-ben Méray-Horváth Opika világbajnokok, 1908-ban és 1912-ben pedig Szende Andor világbajnoki bronzérmes tartott bemutatót a Sétatéren, Kolozsvár pedig a magyar korcsolyaélet második központja lett Budapest után. Erre bővebben A kolozsvári sportélet életrajzi gyűjteménye (1818–1918) (Kolozsvár, 2006) című könyvemben térek ki.

A korcsolyázó egylet egész évben bérelte a tavat, így a csónakázást is az egyesület rendezte. Az egylet 1889-ben tizenhat egyes és kettős könnyű, keskeny csónakkal, négy evezős kisméretű facsónakkal (egy- és kétszemélyes), két hármas csónakkal és három nagy, tizenkét személyes csónakkal rendelkezett. A csónakokat rendszeresen karbantartották, így ez az üdülési forma is elterjedt lett a város polgárainak körében. A tavat a diákok is szívesen keresték fel. „Az intézethez oly közel eső sétatéri tó szebbnél szebb két-, négy- és hatevezős csónakokkal van nyáron át ellátva. Ide szoktak ifjaink szabad délutánokon ellátogatni s az evező sport mellkas erősítő gyakorlatait végezni. A tó absolute veszélytelen s legmélyebb helyei is 1¼ méter mélységűek” – számolt be a Kereskedelmi Akadémia sportkörének elnöke, Hangay Oktáv a Kiss Sándor (szerk.) A kolozsvári bentlakással összekötött Kereskedelmi Akadémia huszonkettedik évi értesítője az 1899-1900. tanévről (Kolozsvár, 1900) című munkájában.

Természetesen az egylet kedveskedett a tagjainak, hiszen gyakran rendeztek csónakos-estélyeket is, amikor a tavat kivilágították, léggömbökkel, lobogókkal, jelvényekkel díszítették ki, a zenepavilonban pedig a katonazenekart látták vendégül. A csónakokat zöld gallyakkal, füzérekkel és kis lámpákkal díszítették. A közönség mellett csónakba szálltak jelmezes alakok, illetve a zenészek is, kiknek nótái remek hangulatot keltettek – olvashatjuk a Kerékpár-Sport szerkesztősége által 1889-ben kiadott Emlékkönyvben.

Sajnos, az első világháború utáni hatalomváltás következtében az új városvezetés nem hosszabbított szerződést a pálya további bérbevételét illetően a korcsolyaegylettel. Dr. Somodi István, az 1908-as londoni olimpia ezüstérmes magasugrója, a kolozsvári sportélet vezető egyénisége így írta le a történteket egyik, dr. Szentgyörgyi Imrének, a Magyar Korcsolya Szövetség elnökének írt, ma a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum megőrzésében levő levelében az 1920-as évek elején: „mint tudod, bennünket a sétatéri jégpályáról a város a szerződés megszűnte után kitett, illetve a szerződést előjogaink dacára nem újította meg, hanem azt a sportszövetség (FSSR) kolozsvári téli sportszakosztályának adta bérbe, sőt ezt megelőzőleg egy évig összes felszerelésünket visszatartotta, mit csak nehezen tudtunk kiszabadítani a várostól.” A KKE kénytelen volt új pályát kialakítani a kétágú református templom mögötti telken, amely jóval kisebb volt, mint a sétatéri tó.

A két világháború közötti időszakban a kolozsvári korcsolyázók román bajnoki címek sorát szerezték meg mind gyors, mind műkorcsolya-versenyeken, a Sétatéri tó jegén pedig országos bajnokságokat és nemzetközi versenyeket rendeztek. Sajnos, a második világháború után a Sétateret fokozatosan rombolták. A korcsolyapavilonból étterem és kaszinó lett, a mulató pedig évek át zárva volt, romos állapota miatt használhatatlanná vált. Felújítását 2012-ben fejezték be, azóta kulturális eseményeknek ad otthont.

Az első világháború előtt létrehozott sportlétesítmények közül ma már csak a korcsolyapavilon és a sétatéri tó maradt meg, bár a tavon nem korcsolyáznak, a korcsolyapavilon pedig rég elvesztette eredeti rendeltetését.

A Lövölde

A kolozsvári céllövészetnek évszázados a hagyománya. A rendszeres mozgás, a testgyakorlatok iránti igény első írásos bizonyítékai a 17. századtól maradtak fenn, ekkor Kolozsváron közkedvelt sport volt a céllövészet. Köztudott, hogy a vár tornyait különböző céhek védték, a polgároknak, a céhek tagjainak pedig szükségük volt békés időszakokban a rendszeres edzésre, amely a Szamoson túl, a mai Fellegvár tövében álló lövöldében zajlott. A rendszeres sportolás vasárnap volt, amikor a különböző céhek közösen eljártak a lövöldébe. Erről részletesen Kovács Kis Gyöngy A játékos város címmel számol be a Korunk 1999. decemberi számában (www.hhrf.org/korunk).

A 19. század második felében a céllövészet ismét közkedvelt sport lett, Magyarország-szerte felkarolták és egyesületeket alapítottak. Kolozsváron dr. Haller Károly 1869. február 14-én egy lövölde felállítását javasolta a Sétatéren. Bár ötletét a Sétatér-egylet is jóváhagyta, hamarosan kiderült, hogy megvalósítása külön egyletet igényel, így új, Céllövő Egyletet alapítottak, amely megkapta a Sétatér, a Fásberek és a Szamos (a mai aréna és a mellette levő játszótér) közötti területet, valamint vendéglőtartási jogot. 1873. április 7-én az egylet megkezdte az építkezést és a parkosítást a telken. Minderről a Kuszkó István szerkesztésében 1906-ban Kolozsváron megjelent Emlékkönyv dr. Haller Károly működéséről című munkából szerezhetünk tudomást.

Gyönyörű parkot alakítottak ki, amelynek a Fásberek felöli oldalán felépült vörös téglából a Lövölde épülete, mellette pedig a lövő helyek. A gyönyörű kertet Grandpierre Emil így mutatta be: szép, sűrű liget, csigadombbal, hatalmas fákkal, dús lombú cserjékkel, amik közt zavartalanul fészkel a fülemüle. [Nagy Péter (Grandpierre Emil): Ó, kedves Kolozsvár. Budapest, 2005].


A Kerépár Egylet pályája 1897-ben. Középen dr. Haller Károly egyetemi tanár, korábbi polgármester

Haller Károly volt az egylet fő lövészmestere, vezetése alatt a céllövészet ismét fellendült, az egyletnek több mint száz tagja volt. Az általa rendezett ünnepélyek nagy sikernek örvendtek, meghívottak érkeztek ilyenkor szerte az országból, illetve a szomszéd országokból is. Az egylet kiváló viszonyban volt a bukaresti és bécsi egyletekkel, a kolozsvári céllövők ellátogattak Bukarestbe és Bécsbe is, Kolozsvár pedig őket látta vendégül céllövő versenyekre. 1882-től a Lövész Egylet hanyatlásnak indult. Dr. Haller Károly elfoglaltsága miatt lemondott az egylet irányításáról, helyére gr. Bethlen Gergelyt választották. Anyagi segítséget jelentett az egylet számára a Lövölde udvarának bérbeadása.

1884-ben megalakult a Kolozsvári Atlétikai Club (KAC), az első kolozsvári atlétikai egyesület. A KAC versenyszabályainak értelmében évi két viadalt szerveztek, tavasszal és ősszel. Mivel az új egyesület nem rendelkezett semmilyen sportarénával, az edzések, a háziversenyek és a viadalok megrendezésére alkalmas pályákat, termeket kellett bérelni. 1884-ben a KAC kibérelte a téli hónapokra havi tíz forintért napi egy órára a Tornavivodát, a nyári időszakra, illetve a tavaszi és őszi viadalra pedig megegyezett a Lövész Egylettel a Lövölde kertjének bérbevételében. A KAC első viadalát 1885. május 17-én tartotta a Lövölde kertjében, ahol alkalmas atlétikapályákat lehetett kialakítani. 1885 őszén és 1886 tavaszán újabb viadalokat szerveztek itt. Ezek a versenyek népszerűek voltak a sportot kedvelő polgárok körében, így sokan váltottak belépőket és követték a versenyeket, a KAC pedig szép jövedelemhez jutott. A fényes sikert látva a Lövész Egylet hasznot akart húzni, ezért megemelte a bérleti díjakat, így 50 forintot kért egy viadal alkalmára, 50 forintot pedig a nyári edzések megrendezésére. Erről Zuber Ferenc Az atlétika története Magyarországon (In Testnevelés, 1934) című munkájában olvashatunk. A KAC, amely nem államilag finanszírozott egyesület volt, ezt az összeget nem engedhette meg magának, és csak a pénzösszeg felét tudta felajánlani. A negyedik viadalt Désen rendezték, az ötödiket kényszer miatt a Lövöldében, ezután pedig a KAC soha többet nem bérelte ki a Lövöldét.

A Lövölde udvarán hosszú ideig bálokat, majálisokat is rendeztek, amelyek nagy sikernek örvendtek a kolozsváriak körében. A Lövöldei mulatságok hangulatára Grandprierre Emil emlékezett vissza imént idézett kötetében: a szabadban volt két nagy alakú térség, egyenesre, keményre vert földdel. Petróleumlámpák, színes lampionok világítottak le a szépséges kolozsvári lányokra, amint sokszor mind a két köröndben, két bandával mulattak.

A Lövész Egylet 1893 augusztusában átadta a Lövöldét a városnak azzal a feltétellel, hogy az épületet helyreállítja, törleszti az egylet adósságait, bérlőt keres a kerti helységnek, s ha majd új lövész egylet alakul, az épületet és a kertet visszaadja. Erről az Ellenzék 1895. március 26-i számából szerezhetünk tudomást. Sajnos, új lövész egylet sosem alakult, így az épület állapota egyre romlott. 1895-ben a főurak számára teniszpályát alakítottak ki, de alig néhány hónappal később a városi tanács ülésén tervet nyújtottak be a Lövölde istállóvá való alakításáról. Ezt az Ellenzék 1895. október 4-i száma rögzítette. Szerencsére a kolozsvári polgárok felháborodása hatott a tanácsra is, így az ötletet elvetették.

Az épület egyre romosabbá vált, a mu­latságok ideje is eltelt. A Lövölde udvarán már csak a teniszpályák maradtak, majd 1911-ben a sporttelep felépítésekor a kertet felszámolták, az épületet lebontották. A Lövölde emlékét a napjainkig is létező teniszpályák őrzik.

(Folytatjuk)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.

széki vérengzés. A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.

Heizer család, Tihany

Hevesi József bár ízig-vérig kolozsvárinak tartotta magát, szülőhelyéről, Tihanyról sosem feledkezett meg. Nyári szabadságait amikor csak tehette, itt töltötte, majd mikor anyagi helyzete már megengedte, egy emeletes nyaralót is építtetett itt magának a Vissz­hang-domb szomszédságában, amelyet 1896. július 10-én, házasságának 10. évfordulóján szentelt fel Halbik Ciprián Gáspár tihanyi apát – az állami tulajdonba vett épület ma is létezik, óvoda működik benne. 

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.