Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Rátz Mihály építész, a kolozsvári iparosok elnöke

A 19. század közepe és a második világháború közti időszakban Kolozsváron több tucat szakmai, kulturális és társadalmi szervezet létezett és működött hosszabb-rövidebb ideig. Az egyesületi mozgalom a reformkorban indult el, de virágkorát a kiegyezést követő időszakban élte. Az egyesületi élet kezdetben a polgárosodás folyamatában játszott fontos szerepet, később pedig a városiasodás egyik elmaradhatatlan velejárójává vált. A trianoni békediktátum után, a második világháború kitöréséig az egyesületek száma fokozatosan csökkent, és, különösen az elcsatolt országrészeken, a szerepük is átértékelődött, felvállalva a nemzeti identitás megőrzéséért vívott, az adott körülmények között könnyűnek egyáltalán nem mondható szerepet is. Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. Az 1859-ben olvasóegyletként megalakult, majd nem sokkal később a kolozsvári iparosok egyesületévé vált intézmény igen fontos szerepet töltött be nemcsak az iparostársadalom, hanem az egész város életében is. Az iparosokat érintő szakmai szerepén túlmenően, a városban talán nem is volt olyan fontosabb esemény – legyen az kulturális, jótékonysági, társadalmi, vagy éppenséggel politikai rendezvény –, amelyből az egyesület ne vette volna ki a részét. A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Az apa, id. Rátz Mihály ácsmester nyomdokain

Rátz (Rácz) Mihály 1884-ben (sírkőfelirata szerint 1883-ban) látott napvilágot, az 1853. október 11-én született kiváló, ismert kolozsvári ácsmester, id. Rátz Mihály és felesége, Farkas Vera (1853. február 11. – 1935. június 19.) fiaként. A család a Külmagyar (ma 1989. december 21.) utca 35. szám alatti családi házban lakott. A családfő, id. Rátz Mihály egyéni vállalkozóként, vagy Oriold Ádám építész üzlettársaként (annak 1893. június 12-én bekövetkezett haláláig) számos épület kivitelezésében vett részt. Egy korabeli reklám tanúsága szerint az „Oriold Ádám és Rátz Mihály építészek társas üzlete Kolozsvárt” néven a Kolozsvári Királyi Törvényszéken bejegyzett1 cég központi irodája a Belhíd (Wesselényi Miklós, Dózsa György, Ferdinánd király) utca 7. szám alatt volt.2 Id. Rátz Mihály nemcsak kiváló szakember és sikeres vállalkozó, hanem ismert közéleti személyiség is volt. A kolozsvári ácsokat, kőműveseket és kőfaragókat tömörítő ipartestület jegyzőjeként, majd később, az 1893-ban megalakult és Reményik Károly építészmérnök vezette Építő Ipartestület választmányi tagjaként tevékenykedett.3 A politikai életből a szabadelvű párt tagjaként vette ki a részét. Id. Rátz Mihály viszonylag fiatalon, 42. életévében, 1895. április 12-én hunyt el. Az árván maradt, ekkor mindössze tizenegy éves ifj. Mihály és leánytestvére, Vilma (1881–1957) – később Kondász Béláné – további neveltetéséről a hátrahagyott özvegy, id. Rátz Mihályné gondoskodott.4

Ifj. Rátz Mihály középfokú tanulmányai befejezése után édesapja nyomdokain járva a budapesti József Műegyetemen (a világon az első olyan felsőoktatási intézmény, amelyben egyetemi szinten folyt a műszaki képzés) szerzett építészi oklevelet. Hazatért Kolozsvárra, ahol különböző építőtelepeken szerzett tapasztalatot az építőmesterség gyakorlásához szükséges képesítés megszerzéséhez. (Az akkor még érvényben lévő magyar rendszabály szerint ugyanis az építőmesterség gyakorlásához szükséges képesítés feltétele a „Mérnöki, vagy azzal egyenértékű oklevél és annak kimutatása […], hogy az illető az építőmesterség terén legalább két évig gyakorlatilag foglalkozott”. Később, az impériumváltást követően, ennek elbírálására az iparfelügyelőség (Inspectorul General de Industrie Nagyenyed), illetve a temesvári műegyetemen működő Építőmesterek Vizsgálóbizottsága (Comisiunea de examinare a maeștrilor constructori) volt hivatott.5 Ezt követően, a szintén építész Spáda János barátjához hasonlóan, építkezési vállalkozásba kezdett. Spáda János mellett ő is részt vett a csíkszeredai katolikus főgimnázium felépítésében, majd barátja korai, 1913. július 7-én bekövetkezett halála után több, a neves kolozsvári építész által megkezdett épület befejezését ő vállalta el. Ezek közül a legismertebb a Kós Károly által tervezett Monostor utcai református, közismert nevén a kakasos templom. A templom építését Spáda 1913. június elsején kezdte el, de alig egy hónappal később bekövetkezett halála után Rátz Mihály vette át és fejezte be. A következő évben, március 22-én szentelték fel.




A kakasos templom. Forrás: DarabanthAuction

Építészeti tevékenységét az első világháború kitörése, illetve hadba vonulása szakította félbe. A galíciai fronton és a doberdói ütközetekben harcolt. A háború befejezése után, 1918-ban hazatért szülővárosába, megnősült (még a háború kitörése előtt, az 1913-ban elhunyt Spáda János háromgyermekes özvegyét, Spáda Jánosné Fajk Erzsébetet vette feleségül), és a megváltozott politikai és gazdasági körülmények között folytatta építőmesteri tevékenységét. Attl Adolf építésszel és Deretei(y) Ferenc (Asztalos István író anyai nagyapja) ácsmesterrel közösen társas építkezési vállalkozást hozott létre, melyet a későbbiekben saját egyéni vállalkozásként működtetett tovább. Rátz Mihály Erdély más városaira is igyekezett kiterjeszteni tevékenységét. Még az első világháború előtt a székelyudvarhelyi református főgimnázium felépítésére Rátz Mihály is benyújtotta tizenhat más pályázó mellett a saját pályázati dokumentációját, amelyet azonban elutasítottak. Nagyobb sikerrel járt, de már a háború után, a szilágysomlyói városháza esetében, melynek befejező munkálataival a Rátz-Attl-Loór (ez utóbbi Dereteit váltotta) cég az 1923-as év végére készült el.6

A kolozsváriak, és különösen az idősebb korosztályhoz tartozók Rátz Mihály nevét a Külső-király/Árpád/Traian út 27. szám alatti impozáns, a Securitate székházaként elhíresült épülethez kötik. Az eredetileg román tannyelvű iskolának szánt épületet 1939-ben kezdték építeni Rátz Mihály tervei alapján, de a második bécsi döntés következtében az építkezés abbamaradt. A munkálatok 1941-ben indultak újra, Ormay János mérnök-főhadnagy, építészmérnök által a kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokságnak szánt épület számára megfelelően módosított tervek alapján. Az építkezések felügyeletével Rátz Mihály építészt bízták meg, a külső és belső díszítőelemek, bútorzat, vitrálok és egyéb iparművészeti munkák megtervezése és kivitelezése olyan korabeli ismert alkotók keze munkáját dicséri, mint Szervátiusz Jenő, Borsodi Bindász Dezső, Csorvássy István szobrászok, Haranghy Jenő és Szopos Sándor festőművészek, Palka József dísz- és üvegfestő, Keopeczi Sebestyén József heraldikus és Péterffy Lajos ékszerész. A tíz hónap alatt elkészült, díszítőelemeinek stílusa miatt méltán „magyaros jellegűnek” tartott épületet 1942. január 18-án adták át és szentelték fel, Bárdossy László miniszterelnök és báró Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter jelenlétében.7 A várost ért, 1944 szeptemberi szovjet légitámadás során a légiaknák az épület falait, tartószerkezetét nem érintették, „az ajtókat, ablakokat azonban a rendkívül erős légnyomás teljesen tönkretette”. A rongálások miatt az épület 1948-ig kihasználatlanul állt, amikor aztán három iskolát létesítettek benne: a magyar tannyelvű fémipari középiskolát, a magyar és román tannyelvű szakmunkásképző iskolát, és az ugyancsak vegyes tannyelvű villamosipari szakiskolát. Az 1955-ös tanévzáró után az iskolákat más helyszínekre költöztették, az „így kiürített épületet az alagsori cellák építésével, a kihallgató irodák kialakításával a parancsuralmi rendszer politikai rendőrségének, a hírhedt szekuritáténak a székházává alakították”, amely aztán az 1989-es változások után a helyében létrehozott hírszerző szolgálat székháza lett.8




A volt M. Kir. Kolozsvári Honvéd Hadtestparancsnokság Árpád/Traian úti épülete. Forrás: Fortepan/Handa család

Kevésbé ismert, hogy a sétatéri művészeti csarnok, azaz a Műcsarnok felépítése is Rátz Mihály nevéhez kapcsolódik. A Barabás Miklós Céh műcsarnokának építési munkálatai 1942 és 1943 között zajlottak Kós Károlynak, a céh alapító tagjának tervei alapján. A Műcsarnokot Mátyás király születésének 500. évfordulója alkalmából, a háborús időkhöz méltó egyszerűséggel megszervezett ünnepségek keretében, 1943. március 29-én adták át. A Fáy István államtitkár és a város elöljáróinak, valamint művésztársadalmának jeles képviselői jelenlétében lezajlott ünnepélyes átadás során dr. Kelendy Tibor, a város akkori polgármestere beszédében a következőket mondta:

„A szülőhely és a közművelődés az a két pont, amelyen Kolozsvár és nagy fiának, Mátyásnak szelleme találkozik. Mátyás király emlékéhez híven és a múlt hagyományaihoz illően, meg kellett mutatnia ennek a városnak, hogy ugyanakkor, amikor a nemzet Európáért a legnagyobb áldozatot hozza, az egyetemes művelődés szolgálatára mindig marad ereje.”9

Az ünnepélyes átadás után nyitották meg a Barabás Miklós Céh tagjainak alkotásaiból összeállított kiállítást. A jelenlevők többek között olyan kortárs erdélyi képzőművészek alkotásait csodálhatták meg, mint Szolnay Sándor, Szopos Sándor, Incze János Dés, Mohi Sándor, Fülöp Antal Andor, Nagy Imre, Bordy András, Varga Nándor, Gy. Szabó Béla, Vida Géza, Szervátiusz Jenő és Kocsis András.10




Az egykori Hadtestparancsnokság központi bejárata. Forrás: bykyny.hu

Rátz Mihály – az Erdélyi Római Katolikus Státus műszaki tanácsosa

Rátz Mihály az 1920-as évek elején kezdte meg a szolgálatát a Státus műszaki hivatalának keretében, Pápai Sándor (Gyöngyös, 1871 – Kolozsvár, 1927) műszaki tanácsos mellett. Pápai még „…a háború alatt, 1916-ban kezdett betegeskedni, állapota folyamatosan romlott, olyannyira, hogy 1925–1926-ban ágyban fekvő betegként állandó szabadságon volt. Parkinson-kórt állapítottak meg nála, kezdetben többször is kérvényezte szabadsága meghosszabbításának engedélyezését, azzal a feltétellel, hogy távolléte alatt a műszaki szemléken és egyéb műszaki teendőkben Rácz Mihály építész helyettesíti.”11 Ugyancsak ezekben az években újították fel, alakították át a Főtér északkeleti sarkán álló, az egykor országos hírű, Nagy Gábor vendéglős által működtetett Központi Szállodának helyet adó épületet is. A katolikus egyház tulajdonában lévő épület átépítésének a gondolata még a Nagy Háború kitörése előtt felvetődött. ­Hirschler János plébános felkérésére 1914-ben Rátz Mihály is készített tervrajzokat, de a kivitelezés az első világháború kitörése miatt elmaradt. A háború és az impériumváltás után, 1926-ban Rátz Mihály, Gerstenbrein Artúr építésszel közösen újabb tervet dolgozott ki, mely alapján a szálloda második emeletén kápolnaként is szolgáló helyiséget hoztak létre. A szállót ekkor már az özvegy Árkossy Lajosné vezette Szociális Nővérek egyesülete működtette. „A szálloda az Észak-Erdély közigazgatási helyzetét meghatározó második bécsi döntés hatályban maradt négy esztendeje alatt Pro Domo néven ugyancsak a Szociális Nővérek keze alatt volt. Az egyházi tulajdon és kezelés miatt tréfásan Szent Csárdának is nevezett szállodát előszeretettel keresték fel egyházi személyek, így Samassa József egri érsek, Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök és az erényes papi jellegű életet élő Reményik Sándor.”12

Pápai Sándor 1927. január 16-án bekövetkezett halála után a Státus igazgatótanácsa Rátz Mihály építészt kérte fel az intézmény műszaki hivatalának vezetésére. Rátz természetesen nagy megtiszteltetésnek vette a felkérést, és örömmel elfogadta. Az Erdélyi Római Katolikus Státus műszaki tanácsosaként Rátz Mihály élete végéig számos templom, lelkészi hivatal, papi lak és egyházi ingatlan építését, felújítását vezette, illetve felügyelte, vagy állította össze a kivitelezéshez szükséges tervrajzokat és a műszaki dokumentációt. Ő tervezte többek között a Máramaros utca 137. szám alatti Hirschfeld-féle kertben felépített, Szent Józsefnek szentelt katolikus templomot, melynek alapkőletételét Márton Áron akkori plébános jelenlétében tartották. Az 1937. szeptember 13-án lezajlott ünnepélyes eseményről a Keleti Újság hírlapírója a következőket írta: „Az alapkőletétel előtt Márton plébános nagy papi segédlettel a kápolna helyén szentmisét mondott, s azután a környező gyárak katolikus hívei nagy számmal vettek részt és sokan járultak a szentáldozáshoz. A 25 méter hosszú és 8 méter szélesre tervezett kápolnát Rácz Mihály műépítész tervei alapján építik fel, és az nagyban hozzá fog járulni a kajántói gyárváros hitéletének megerősítéséhez…”13

A Monostori út 12. szám alatti Fájdalmas Szűzanya, az 1902-ben felszentelt egykori jezsuita templom felújításának és kibővítésének terveit szintén Rátz Mihály dolgozta ki P. Révay Tibor, a kalocsai érsekség templomépítő szakértőjének elképzelése alapján. Az 1941. augusztus 3-án, vasárnap lezajlott bővítési alapkőletételről az Ellenzék is beszámolt: „Vasárnap történt meg ünnepélyes keretek között a monostori jezsuita templom kibővítésének alapkőletétele. A délután öt órakor kezdődő ünnepségen a róm. kat. Státus képviseletében dr. Boga Alajos státusi előadó és dr. Jánossy Béla titkár, a város képviseletében dr. Folyovich János főjegyző, a kat. népszövetség képviseletében Bálint József Népszövetségi igazgató, országgyűlési képviselő, a Szentpéteri egyházközség képviseletében dr. Balázs Imre kanonok, a Ferencrendiek képviseletében Páter Timotheus vették részt. Jelen voltak továbbá Zsombory László, a monostori egyházközség gondnokának vezetése alatt az egyházközség tagjai, valamint a belvárosi rom. kat. egyházközség elöljáróságának több tagja. […] Sándor Imre püspöki helynök által végzett szertartás után bezárt fémhengerben a kibővítendő templomrész betonalapjába építőmunkások beágyazták a Zsombory Erzsi festőművésznő által művészi ízléssel készített magyar motívumú alapítólevelet, amely a kibővítés tervének történetét ismerteti…”14

A kibővítési tervek a templom befogadóképességét 260-ról 1300-ra irányozták elő. A felújítási munkálatok 1942-ben fejeződtek be.15

Rátz Mihály az építkezési munkálatok műszaki vezetőjeként fontos szerepet töltött be a tűzvész következtében szinte teljesen elpusztult bukovinai falu, Józseffalva újjáépítésében. Az 1939. május 18-án felcsapott lángokban 86 gazdaság égett le, 456 ember maradt hajlék nélkül. A község helyreállításáért Németh Kálmán (1897–1966), a falu akkori plébánosa gyűjtési akcióba kezdett, amely aztán a Magyar Népközösség elnökének, Bánffy Miklósnak a felhívására az egész országra kiterjedt. Kós Károly és ­Seyfried Ferenc tervei szerint a falunak két év alatt kellett volna újjápülnie. Márton Áron püspök a munkálatok kivitelezésével Bálint József igazgatót és Rátz Mihály műszaki tanácsost bízta meg. Ez utóbbi a munkálatok szakmai irányítása mellett a megfelelő munkaerő kiválogatását is biztosította. Az első ház alapkövét augusztus 20-án szentelték fel, november elejéig összesen 84 épület (5 lakóház, 78 különböző istálló és 1 gépszín) készült el, melyeket Robu püspök szentelt fel. Az újjáépítési program folytatását a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt a következő évre halasztották.16 (Hogy ebből 1940-ben mi valósult meg, nem tudni, valószínűleg nem sok. 1941-ben a falu magyar lakosságának túlnyomó részét a visszacsatolt Bácskába telepítették, majd 1944-ben innen is menekülniük kellett, és a Dunántúlon telepedtek le.)

Az 1940-es nagy bukaresti földrengés Erdély számos településén – főleg Székelyföldön – is tetemes anyagi károkat okozott. A katolikus lakosságú vidékeken az egyházi ingatlanokat ért károk számbavételével és felmérésével a Státus vezetősége Rátz Mihályt bízta meg, aki feladata elvégzése után az Ellenzék újságírójának kérdésére a következőket nyilatkozta: „Fárasztó és nehéz út volt a székelyföldi utazásom, amelyet tíz nap alatt tettem meg. Különösen a közlekedés volt rossz, mert olyan községeket kellett felkeresnem, ahová csak szekéren juthattam el. Lehetetlen utakon mentem végig, amelyeken még a lovak is alig tudtak előrejutni. Csíkban és Háromszéken ezeket az utakat hagyták örökségbe a románok, akik semmi áldozatot nem hoztak a székelyföldi utak jó karbantartása érdekében. Az első község, amit felkerestem, Nagykászon volt, ahol a templom és az iskola szenvedett nagy károkat, mivel a falak mind össze-vissza repedeztek. Esztelneken a templom három támpillére összedőlt, a torony megrepedt és a zárdában két kémény ledűlt. Kézdiszentlélek is nagy károkat szenvedett, a falazatok kiestek. Zágon községben a templomtorony ablakboltozatai teljesen szétváltak és a zárókövek kidűltek. Kurtapatakon a kápolna repedezett össze. Csíksomlyón, amint ismeretes, a kegytemplom szenvedett erős rongálódásokat úgy, hogy az egész templom biztonsága megingott. Berecztelken is nagy károk merültek fel. E helységeken kívül még több községet kerestem fel, ahol a földrengés súlyos nyomokat hagyott maga után. A helyszíni leletek után megállapítottam, hogy a templomokon és iskolákon mutatkozó károk több mint 30 ezer pengőt tesznek ki.”17




A Csíkszeredai Katolikus Gimnázium, a mai Márton Áron Főgimnázium épülete régi képeslapon.
Forrás: kepeslapok.wordPress.com

A kolozsvári iparostársadalom élén

Rátz Mihály építőmester ugyanakkor aktív szerepet vállalt a város iparosközösségének szakmai és társadalmi szervezeteiben is. Tagja volt az 1896-ban alakult Ipartestületnek (ennek első elnöke Reményik Károly építész volt), valamint a nagy múltú Iparos Egyletnek. Ez utóbbinak a Nagy Háború után választmányi tagja, majd a húszas évek közepétől kezdve alelnöke lett. Ilyen minőségben Hevesi József, az akkori elnök mellett fontos szerepet vállalt az iparosok közösségi és művelődési életének megszervezésében. Így aztán senki számára nem hozott meglepetést, hogy 1933-ban az ún. „himnuszper”18 miatt az elnöki tisztségről lemondani kényszerült Hevesi József maga helyett őt javasolta az elnöki székbe. Rátz Mihály egy olyan időszakban vette át az egyesület vezetését, amely nem volt éppen a legkedvezőbb Kolozsvár magyar iparossága számára, mint ahogy az elkövetkező évek, évtizedek sem. A tizenöt évig tartó elnökségi ideje három – helyi, világpolitikai és közigazgatási szempontból – különböző időszakra osztható.

1933–1940 augusztusa. A trianoni békediktátum következtében román fennhatóság alá került Erdélyben, és ezzel együtt Kolozsváron is, Bukarest minden eszközzel megpróbálta ráerőszakolni a helyi közösségekre gazdasági, és nem utolsósorban nemzeti politikáját, amihez hozzájárult a húszas évek végi, illetve a harmincas évek eleji világgazdasági válság, illetve a háborús készülődések okozta gazdasági nehézségek. A magyar lakosság és ezzel együtt a magyar iparosréteg kénytelen volt megküzdeni a román hatóságok nemzetiségi politikájának következményeivel is. Azokban az években a román állambiztonsági szervek, azaz a „sziguránca” emberei a magyar kulturális és szakmai szervezetek tevékenységét igyekeztek minden lehetséges eszközzel visszaszorítani, vezetőinek minden lépését figyelemmel követni. Jellemző erre a korszakra Rátz Mihály kijelentése, aki egy interjúfelkérést így utasított vissza: „Kérem, sajnálom, egy szót sem mondhatok... a falnak is füle van...” A nehézségek ellenére Rátz Mihály elnök és az Iparos Egylet vezetősége áldozatos munkájának köszönhetően ezekben az években „az egyleti vagyon jelentősen gyarapodott”, a szervezeti élet a nagy elődök által az alapításkor kitűzött célok irányában folytatódott.19 Rátz Mihály elnök, ráérezve a korszak kihívásaira, elsősorban a nemzeti érzés, valamint a közösségi élet megerősítésének fontosságát szem előtt tartva szervezte és irányította az egyesület tevékenységét. A nemzeti hovatartozás erősítését szolgáló erőfeszítések egyik érdekes mozzanata volt az 1937. szeptember 30-án, a Szent Mihály-templomban rendezett egyházi ünnepség, amelyen újraszentelték az idők során megszűnt iparoscéhek zászlóit. A Kolping Legényegylet (fiatal katolikus iparosok egyesülete) tagjai által felsorakoztatott céhzászlókat Márton Áron kanonok-plébános szentelte újra. Az egyházi ünnepségen jelen voltak a társszervező Iparos Egylet tagjai Rátz Mihály elnök vezetésével, őt a szentmise után, névnapja alkalmából meleg ünneplésben részesítettek a kolozsvári iparos és társadalmi szervezetek képviselői. Az Iparos Egylet nevében Demeter Ferenc alelnök, a római katolikus egyházközség nevében Márton Áron kanonok, a Kolping egylet részéről pedig Bálint József lelkész köszöntötték az ünnepeltet.20

Az évente rendszeresen megtartott közgyűlések mellett számos olyan kulturális és szórakoztató rendezvényt, előadást, jeles napokhoz köthető társas összejövetelt, jótékonysági bált szerveztek, amelyekkel elsősorban a tagság összetartozását akarták erősíteni, de ezek hozzájárultak – a tagsági díjakból és egyéb adományokból származó bevételek mellett – az iparosok házának működéséhez szükséges anyagiak előteremtéséhez is. Egy ilyen nagyszabású ünnepség volt az a „házi estély”, amit 1940-ben, az egylet Hölgyválasztmányának (amelynek elnöki tisztségét ekkor Rátz Mihály felesége töltötte be) 30 éves jubileuma alkalmával szerveztek. Az Ellenzék tudósítójának beszámolója szerint: „Az ünnepélyt Hevessy József díszelnök nyitotta meg. Beszédében visszapillantást vetett a hölgyválasztmány 30 éves múltjának történetére. Ezután részletesen ismertette még a hölgyválasztmány munkásságát, melyet az egylet érdekében kifejtettek és Isten áldását kérte, hogy munkásságuk gyümölcsét sokáig élvezhessék. Hevessy beszédét óriási taps követte és a hölgyeket lelkesen ünnepelte a közönség. Ezután Rátz Mihály elnök méltatta a hölgyválasztmány érdemeit és munkásságuk elismerésének jeléül minden egyes hölgynek egy-egy emlékérmet adott.

Az aggmenházi tagok és ellátottak nevében Uray Sándor alelnök szép fehér szegfűcsokrot nyújtott át a hölgyeknek. Ezután Rátz Mihályné, a hölgyválasztmány elnöknője köszönte meg a meleg ünneplést.

A hölgyválasztmány ünnepélyének lezajlása után még egy másik ünnepély is volt, melyen Török Árpád lelkes beszéd kíséretében leplezte le Rátz Mihály életnagyságú képét, amit az egylet festetett meg. (...) Az ünnepély lefolyása alatt az Iparos Egylet művészdalárdája adott elő dalokat Zsizsmann Rezső karnagy vezetésével. Az ünnepély után társasvacsora volt, amelyen közel háromszázan vettek részt.”21

Rátz Mihály nem feledkezett meg az Aggmenházról sem, amelynek fenntartását és működését a nehéz anyagi körülmények között is folyamatosan igyekezett biztosítani. A Demeter Ferenc gondnok által vezetett Rudolf/Decebal úti egyemeletes emberbaráti intézményt úgy igyekeztek működtetni, hogy annak 70-80 éves lakói semmiben se szenvedjenek hiányt, ne érezzék a külvilágban zajló, embert próbáló események hatását.

1940 szeptembere – 1944 szeptembere. 1940. augusztus 30-án a Harmadik Birodalom és Olaszország által Bécsben meghozott döntés értelmében Észak-Erdély ismét Magyarország részévé vált. A visszacsatolás folyamatának egyik fontos mozzanata volt Horthy Miklós kormányzó ünnepélyes bevonulása Kolozsvárra. A város főterén 1940. szeptember 15-én, vasárnap rendezett díszes fogadtatáson Rátz Mihály a kolozsvári iparosság nevében a következő szavakkal köszöntötte Magyarország kormányzóját: „Most, midőn ismét felragyogott reánk a felszabadulás öröm­ünnepe, érezzük a jogállamba való visszatérésünket és tudjuk, hogy munkánk értéke tulajdonunk marad. Csorbítatlan magyar lélekkel állunk itt és ígéretet teszünk, hogy megfeszített munkával és tiszta erkölccsel fogunk dolgozni nemcsak Kolozsvár városa, hanem egész hazánk kincsének gyarapítására.”21

A „kis magyar világ” idején az Iparos Egylet tevékenységére meghatározó hatással voltak a háborús körülmények. Az elmúlt időszak erőpróbáit – amikor a ténylegesen magyar intézményben szavazással kellett eldönteniük még azt is, hogy milyen nyelven vezessék a jegyzőkönyvet – sikeresen kiálló tagság most a háború okozta nehézségekkel nézett szembe. Nem sokkal a magyar katonai adminisztráció bevezetése után Rátz Mihály, aki ekkor már az Erdélyi Gazdasági Bizottság tagja is volt, egy interjúban meghatározta az Iparos Egylet elsőrendű feladatát. Eszerint a kolozsvári magyar iparosság végvárának számító egylet legfőbb feladata a magyar kormányzat azon törekvésének a támogatása, amelynek célja az „erdélyi kézműipar felvirágoztatása és a kisiparosok társadalmi színvonalának emelése” volt. A kezdeti, „türelmi időnek” nevezett átmeneti hetek, hónapok legsürgetőbb feladatai közé a gazdasági vérkeringés felgyorsítását sorolta. Ennek zálogát pedig a munkalehetőség biztosításában és a kishitelrendszer bevezetésében látta.22 Fontos feladatot jelentett Rátz Mihály és a vezetőség számára az egylet taglétszámának növelése és anyagi helyzetének fokozatos megszilárdítása. A román uralom megszűnését követő első, sorozatban a 82. évi közgyűlés jelentése szerint az Iparos Egylet tagjainak létszáma 1941-ben 427 fő volt (ez a szám 1943-ban 438-ra emelkedett).

Erdély visszacsatolását követően Kolozsvár iparostársadalma szempontjából igen fontos lépés volt az ipartestület újjászervezése. Ezzel egy időben, 1940. október elején a város katonai parancsnoksága az iparosok köréből véleményezőbizottságot hozott létre, melynek elnökéül Rátz Mihályt nevezte ki. A bizottság feladata volt a város katonai vezetése számára az ipari kérdésekben hozandó határozatok kidolgozásához tanácsokat, véleményezést nyújtani.23

Ebben az időszakban az itthon maradt iparosoknak hátországi katonákként kellett helytállniuk és munkájukkal támogatniuk a magyar honvédség harcát. A háború elhúzódásával a kolozsvári iparosok közül is sokan tényleges katonai szolgálatra lettek behívva, s egyre gyakoribbá váltak a fekete keretes katonai értesítések a hősi halált halt vagy a harcokban eltűnt honvéd iparosokról is. Az Iparos Egylet vezetősége a hadiözvegyek és -árvák megsegítésére gyűjtéseket, jótékonysági bálokat szervezett, s az így begyűlt összegek szétosztásával próbált segíteni a rászorultakon. A jótékonysági munkában elsősorban a Rátz Mihályné vezette Hölgy­választmány jeleskedett.

A nem mindig kedvező hadi jelentések és a frontvonal közeledésének híre az iparosok hangulatára is rányomta bélyegét. Ennek ellensúlyozására Rátz Mihály igyekezett – a szakmai és szórakoztató rendezvények mellett – olyan lelkesítő előadásokat is szervezni, amelyekkel a tagság hazafias érzületét kívánta erősíteni. Az előadássorozat meghívott előadói között szerepelt például Almay Béla vezérkari alezredes és Bozsiczky Imre őrnagy leventeparancsnok, valamint Peredi János, a Levente Egyesület titkára.

1944. május elsején tartották az Iparos Egylet rendes évi közgyűlését, amely az intézmény 85 éves fennállásának ünneplése jegyében zajlott. Bár a frontról egyre több baljósló hír érkezett, és a belpolitikai helyzet sem ígért sok jót, ennek ellenére ekkor még senki sem sejtette, hogy ez lesz a „kis magyar világ” utolsó közgyűlése.

1944 októbere – 1945 júniusa. Nem sokkal azután, hogy a szovjet csapatok bevonultak Kolozsvárra (1944. október 11.), a város a megszállók közigazgatása alá került. Bár rendelet írta elő a kétnyelvű közigazgatást, valamint a város vezetőségének a nemzetiségi aránynak megfelelő összetételét, a demokratikus változások álcája alatt és szovjet nyomásra megtörtént kommunista hatalomátvétel végképp megpecsételte a magyar alapítású Iparos Egylet sorsát – mint megannyi magyar társadalmi szerveződését is. Rátz Mihály és az egylet vezetősége a magyar iparosság egyesületének fennmaradása érdekében az 1945 májusában megtartott évi közgyűlésén elfogadott jelentésében „hitet tett a demokrácia mellett”, követelve ugyanakkor „az egyenlő jogon alapuló népi uralom szükségességét, mint a szabadság, egyenlőség és testvériség legfőbb biztosítékát.”24 Az eskütétel azonban, mint ahogy várható volt, hiábavalónak bizonyult, 1945. május 30-án főispáni rendelettel az egylet önkormányzatát feloszlatták. Az indoklás szerint Rátz Mihálynak és a régi vezetőségnek azért kellett távoznia, mert hiba volt, hogy az egyesület székháza „a múlt évben helyet adott az úgynevezett szovjetellenes kiállításnak, amely a nácizmus rémségeiről akarta elterelni a figyelmet”. A főispán az egylet élére Lengyel Albert, Balla Árpád, Horváth Lajos és Imbuzán Gergely tagok személyében időközi bizottságot nevezett ki, „amely addig irányítja az egyesület ügyeit, míg az összehívandó rendkívüli közgyűlés új, demokratikus vezetőséget nem választ és ki nem küszöböli sorai közül azokat, akik az egyesület régi elveit megszakítva – ha csak ideiglenesen is – politikai célokra engedték át helyiségüket.”25 Ugyanaz a határozat az időközi bizottság munkájának a vezetésére Csákányovszky Károly nyomdászmestert nevezte ki. Ezzel Rátz Mihály sorsa megpecsételődött, tizenkét évig tartó elnökösködése véget ért.

Rátz Mihály közéleti szerepe

Az Iparos Egyletben – amelynek éléről Kolozsvár város főispánjának diktatórikus határozata nyomán kellett távoznia – kifejtett több évtizedes munkássága mellett, különösen az 1940 és 1945 közötti időszakban, Rátz Mihály számos gazdasági, társadalmi, politikai és közigazgatási intézmény tevékenységében is fontos szerepet vállalt. Mindjárt a II. bécsi döntést követően Kolozsváron 1940. szeptember 14-én megalakult az Erdélyrészi Gazdasági Tanács, amelyben – az akkor a városban tartózkodó – gróf Teleki Pál miniszterelnök személyes javaslatára Rátz Mihály is helyet kapott. Ebben a Tanácsban, melynek „az ipari, a kereskedelmi, a hitelügyi, biztosításügyi, továbbá a szövetkezeti és minden más gazdasági szervezési kérdések megtárgyalása” volt a feladata, Rátz Mihály a kisipar képviseletét töltötte be.26 Az Iparos Egylet, és természetesen annak elnöke, Rátz Mihály fontos szerepet játszott az ipartestület újjászervezésében, amelyet huszonkét éves kényszerszünet után Kolozsvár és Vidéke Ipartestület néven iktattak be 1941. február 15-én. Az újjáalakult ipartestület vezetőségének, élén Demeter Ferenccel (az Iparos egylet alelnöke), beiktatási ünnepségét a Mátyás király diákház nagytermében tartották, olyan neves személyiségek jelenlétében, mint dr. Tichy Kálmán miniszteri osztályfőnök, dr. Kocsondy Gyula (a Keleti Újság helytelenül Kocsondy Mihály néven említi – szerző megj.) miniszteri titkár, Papp József kormányfőtanácsos, az Ipartestületek Országos Központjának elnöke, Bereczky Ernő iparkamarai főtitkár, Inczédy-Joksman Ödön főispán, Kelendy Tibor polgármester.27

Természetesen Rátz Mihály a szakmájához legközelebb álló szervezet, az építőmesterek szervezetének tevékenységéből sem maradt ki. Ő vezette az erdélyi építészek küldöttségét a Budapesti Építőmesterek Ipartestületének székházában, az 1941. január közepén megrendezett értekezleten. Az erdélyi küldöttséget, a szívélyes fogadtatás és üdvözlés mellett az a megtiszteltetés is érte, hogy az értekezlet határozata értelmében a magyarországi építészek az 1941. évi nagygyűlés helyszínéül Kolozsvárt jelölték meg. A kolozsvári nagygyűlés megszervezésére alakult intézőbizottság Rátz Mihály felügyelete mellett végezte feladatát. A sikeres rendezvényt 1941. április 10-én tartották meg a Kereskedelmi és Iparkamara dísztermében.

Kolozsvár felszabadulását követően a város közügyeinek intézésében is részt vállalt. A Törvényhatósági Bizottságának dr. Inczédy-Joksman Ödön főispán elnökletével megtartott közgyűlésén Rátz Mihályt több szakbizottságba – ipar és kereskedelem, városfejlesztés, igazoló választmány – is beválasztották.

Rátz Mihály sikeres politikusként is felhívta magára a figyelmet. Tagja volt a trianoni diktátum utáni időkben megalakult Magyar Nemzeti Párt 100-as intéző bizottságának (1922), majd a Magyar Néppárttal való egyesülés után az Országos Magyar Pártnak. Ez utóbbi kolozsvári tagozatának az egyik alelnöke is volt. Észak-Erdély visszacsatolását követően az a megtiszteltetés érte, hogy Horthy Miklós kormányzó „a miniszterelnöknek a minisztérium nevében tett előterjesztésére az országgyűlés felsőházról szóló 1926. évi XXII. t.-c. 23. §-a alapján” a felsőház tagjává nevezte ki.28 A meghívásos alapon kinevezett, az észak-erdélyi lakosságát képviselő 45 alsó- és felsőházi tag kezdeményezésére alakult meg aztán az Erdélyi Párt. Az alakulógyűlést Kolozsváron, a Redut történelmi falai között tartották 1941. május 28-án. A gróf Teleki Béla vezette pártnak 1942 januárjában már 700 helyi szervezete és majdnem negyedmillió tagja volt. Rátz Mihály a párt nagyválasztmányának volt a tagja, és 1944. január 21-én a kolozsvári Iparos szakosztály díszelnökévé is megválasztották.

Tekintélyének és betöltött tisztségeinek köszönhetően 1940 után Rátz Mihályt több kolozsvári gazdasági és pénzügyi intézmény vagy polgári egyesület vezetőségébe is beválasztották. Tagja volt a Magyar Nemzeti Bank kolozsvári fiókjánál a váltóbíráló bizottságnak és az Erdélyi Kereskedelmi Bank, illetve a Renner Bőrgyár Rt. igazgatótanácsának is.




A Rátz család sírhelye a Házsongárdi temetőben. Forrás: Wikipédia 

Az üldöztetés évei

A második világháborút követő újabb impériumváltás és a kommunista hatalom berendezkedése következtében az Erdély és ezen belül Kolozsvár életében történt változások Rátz Mihály életére is kihatottak. Az előbbiekben bemutatott tisztségei és tevékenysége az új hatalom szemében bűnnek számítottak, amiért természetesen felelnie kellett. Az 1948-as államosítást követően cégét megszüntették, anyagraktárát, vagyonát állami tulajdonba vették. Politikai tevékenységéért 1952. augusztus 14-én, felesége temetésének napján letartóztatták, és minden bírósági végzés nélkül a Duna-csatornához vitték munkaszolgálatra. Több hónapon keresztül embertelen körülmények között kényszerítették munkára, de mivel bizonyítékok híján nem tudták elítélni, szabadon engedték. Visszatért Kolozsvárra, de az Erzsébet úti családi villát már időközben le- és elfoglalták, így albérletbe kényszerült. A katolikus státus, amelynek hosszú időn keresztül volt a műszaki tanácsosa, sietett segítségére és karolta fel. A Szent Mihály-plébánián működő, akkoriban megalakult Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagjaként jutott munkához és megélhetéshez. A bizottság elnöke Márton Áron püspök, alelnöke Baráth Béla kolozsvári kanonok-plébános volt, további tagjai pedig: gróf Teleki Ernő (mint titkár), Bágyuj Lajos építőmester, Kelemen Lajos ny. levéltári főigazgató, Keopeczi Sebestyén József ny. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel ny. egyetemi tanár és Vámszer Géza középiskolai tanár. Ezeknek, a társadalom perifériájára száműzött neves és nagy tudású szakembereknek nemcsak megélhetést biztosított ily módon az egyház, hanem lehetőséget is, hogy tudásuknak megfelelően részt vállalhassanak Erdély több műemléktemplomának a restaurálásában.29 Valószínűleg ez a lehetőség tartotta életben Rátz Mihályt is, aki a sok meghurcoltatás ellenére aránylag szép kort érhetett meg, jó egészségben. Rátz Mihály munkás élete 1962-ben zárult le véglegesen. A Házsongárdi temetőben alussza örök álmát, sírját impozáns fekete emlékoszlop jelzi.

Jegyzetek

1 Központi Értesítő, 1892. augugusztus 4., XVII. évf., 2. félév, 63. szám.

2 Magyar polgár, 1892. július 28., VI. évf., 171. szám.

3 Magyar polgár (Kolozsvár), 1893. február 23., VII., 47. szám.

4 Ellenzék, 1935. január 24., LVI. évf., 20. szám.

5 Iparosok Lapja, 1924. február 16., 3. szám.

6 Iparosok Lapja, 1924, január 5., 1. szám.

7 Képeslapok – Erdélyi képeslapok a múltból, Pethő Csongor gyűjteménye.

forrás: https://kepeslapok.wordpress.com/2011/10/22/kolozsvarko­lozs­var­hadt...

8 Asztalos Lajos: Hadtestparancsnokság, iskola, Majális utca 23., Szeku. Szabadság, 2011. október 17.

forrás: https://cutt.ly/xO4qv2X

9 Ellenzék, 1943. január 19., LXIV. évf., 14. szám.

10 László Gyula: A kolozsvári műcsarnok megnyitó kiállításának tanulságai. Erdélyi Múzeum Egyesület, 1943. 48. kötet, 2. füzet.

11 Ladó Ágota: Az Erdélyi Római Katolikus Státus csíkszeredai főgimnáziumának tervezéséről. In: Kóstolni a szép-tudományba. CentrArt, 2014.

forrás: https://cutt.ly/MO4wweH

12 Sas Péter: A római katolikus egyház szerepe Kolozsvár építészettörténetében. Szent Mihály-plébánia, Kolozsvár, 2011.

13 Keleti Újság, 1937. szeptember 19., XX. évf., 211. szám.

14 Ellenzék, 1941. augusztus 4., LXII. évf., 177. szám.

15 Gaal György: Kolozsvár. Történelmi városkalauz. Tortoma könyvkiadó, Barót, 2011.

16 Ellenzék, 1939. december 20., LX. évf., 294. szám.

17 Ellenzék, 1940. december 10., LXI. évf., 283. szám.

18 A „himnuszper” néven elhíresült törvényszéki eljárásban Hevesi Józsefet, az Iparos Egylet székházában tartott 1932 évet búcsúztató szilveszteri ünnepség alkalmával tett állítólagos állam- és királyellenes kijelentései miatt, illetve a magyar himnusz eléneklésével vádolták (lásd bővebben: Nagy Béla: Negyedszázad a kolozsvári iparosság élén. Művelődés, 2021. augusztus, LXXIV. évf., 8. szám).

19 Keleti Újság, 1944. április 30., XXVII. évf., 97. szám.

20 Ellenzék, 1937. október 1., LVIII. évf., 226. szám.

21 Keleti Újság, 1940. szeptember 17., XXIII. évf., 213. szám.

22 Ipari élet, 1940. október 05., IV. évf., 1. szám.

23 Ellenzék, 1940. október 3., LXI. évf., 227. szám.

24 Erdély, 1945. május 8., II. évf., 44. szám.

25 Erdély, 1945. május 31., II. évf., 63. szám.

26 Keleti Újság, 1940. szeptember 21., XXIII. évf., 217. szám.

27 Keleti Újság, 1941. február 18., XXIV. évf., 40. szám.

28 Székely Nép, 1940. október 20., XVIII. évf., 56. szám.

29 Sas Péter: Bágyuj Lajos műemlék-felújításai. Művelődés, LIX. évfolyam, 2006. október.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Hozzászólások

Nagyon értékes írás, szívesen olvassopm a hasonlókat is. Köszönjük.

 

Új hozzászólás

További írások

Benedek Elek nemcsak meseíró és lapszerkesztő, szépíró, történelmi, néprajzi és ifjúsági regényíró volt, hanem emellett évtizedeken keresztül közel száz kalendárium szerkesztője, írója volt. A legszélesebb olvasóközönséghez kívánt szólni. Egész életében azért küzdött, hogy a népnek, és kiemelten a gyermekeknek a lehető legtöbb és legmagasabb színvonalú irodalmat adja.

Tauffer Johann, a Kolozsváron egykor nagy számban élt Taufferek őse Nyugat-Magyarországról került Erdélybe báró Brukenthal Sámuel erdélyi gubernátornak köszönhetőenMiután az erdélyi főkormányszéket Nagyszebenből Kolozsvárra helyezték át, Tauffer Johann is átköltözött az erdélyi fővárosba. Utódai itt elszaporodtak, s különösen a 19. században jómódú iparos és kereskedő polgárokként vívtak ki maguknak széleskörű elismerést, a Tauffer névnek pedig dicsőséget.

Bánffy György életútja egyenes vonalú, a – közvetlen felmenőitől örökölt – Bécshez hű arisztokraták életútja. Édesapja, Dénes gróf (1723–1780) az utolsó akadályt is elhárította: 1755-ben áttért a katolikus vallásra. Lett belőle valóságos belső titkos tanácsos, négy vármegye főispánja, s végül királyi főlovászmester, ami zászlós úrrá tette. Feleségétől, báró Barcsay Ágnestől a Hunyad vármegyei Piskin született György fia 1746. vagy 1747. december 24-én. A házitanítóktól sajátíthatta el az alapismereteket, bizonyára a bonchidai kastélyban. 

A világ első közúti szabályát, a vörös zászló törvényét 1865-ben hozták meg, és 1896-ig volt érvényben Londonban. A gőzhajtású autók előtt ötven méterrel nappal vörös zászlót, éjjel vörös lámpást kellett vinni. A magyarországi KRESZ ősének egy 1910-es belügyminiszteri rendeletet tekinthetünk, amelynek célja a fellendülő gépjármű-közlekedés biztonságának növelése volt. Ennek érdekében jelent meg az első négy közúti jelzőtábla. 

„Miért van az, hogy minden magyar ember, amikor Petőfi nevét, versét hallja, meleget érez a szíve körül? Mert Petőfi a mi összetartozásunk jelképe. Életével és halálával üzent a XXI. századnak is. »Csak azt szeretném – mondta végül a szónok –, ha ez a század valóban megfelelne az Ő elvárásainak.”

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.