Miért fedi homály Kolozsvár dualista korszakát?

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák.1 A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

1993-ban Egyed Ákos, egy a Hajnal István Kör által megrendezett várostörténeti konferencián arra hívta fel a figyelmet, hogy a város dualista korszakának feldolgozása nem történt meg.2 Tizenkét évvel később megjelent, a Nyilvánosság és magánélet a békeidők Kolozsvárán című kötetében Gyarmati Zsolt ugyancsak arról értekezik, hogy még mindig nem sikerült feltárni Kolozsvár jelentősebb dualizmus kori folyamatait.3 A korszakot övező figyelemhiányt jól példázza a millecentenáriumi ünnepség alkalmából szervezett EME– EMKE tudományos konferencia anyagát összefoglaló kötet, amelyben csupán egy tanulmány foglalkozik konkrétan a dualizmussal. 4 A helyzet 2016-ban sem változott, amikor is megrendezték a Kolozsvár 700 éve város című nemzetközi tudományos konferenciát, amelyen a több mint 60 előadásból csak 3 összpontosított a dualizmus kori Kolozsvárra.5


Vasúti szerelvényt körülálló emberek a kolozsvári Mátyás király téren 1910-ben. Forrás: Fortepan

A rendszerváltást követő első két évtizedben Egyed Ákos,6 Gyarmati Zsolt, Nagy Róbert, Killyéni András kivételével nem sokan kezdték el a város dualizmus kori történetét – komplexebb áttekintéssel – kutatni. A legtöbben – Asztalos Lajos, Gaal György, Sas Péter, Vincze Zoltán – elsősorban helytörténeti jellegű munkákra vállalkoztak, amelyek leginkább művelődés-, intézményés kultúrtörténeti, valamint életrajzi vonatkozásúak. Ami a román történetírást illeti, az 1974-ben megjelent Istoria Clujului című munka részletesen kitér a dualizmus korára. Ám a Ştefan Pascu történész által szerkesztett kötetet az államszocialista időkben adták ki, ebből kifolyólag a kötetet az ideológiai alapú történetírás sajátos szemlélete hatja át. A város dualizmus kori időszakát a könyv ötödik része tárgyalja, azonban ennek a fejezetnek egyetlen magyar szerzője sincs. Mindettől eltekintve a kötetben vannak olyan részeredmények, amelyek – alapos forráskritikát alkalmazva – felhasználhatók. A rendszerváltás után megjelent munkákkal kapcsolatban ugyanaz mondható el, mint a magyar történetírás esetében, vagyis többnyire csak a város dualizmus kori folyamatainak bizonyos részelemeit tárgyalják.

Tehát összességében az látható, hogy az elmúlt 20–25 évben nagyrészt mind olyan írások születtek, amelyek csupán a város dualizmus kori történetének egyes fejezeteit elemzik. Az eddig megjelent tanulmánykötetek, tanulmányok, cikkek csak a mozaik legapróbb darabkái, amelyek ugyan segítenek kitölteni a fehér foltokat, de általuk mégsem kapunk teljes képet a város dualizmus kori társadalmi, gazdasági, politikai folyamatairól.

Pölöskei Ferenc 2001-ben megjelent tanulmányában7 azt kifogásolta, hogy hiányoznak a város történetével foglalkozó doktori disszertációk, szakdolgozatok. Ez a megállapítása hos - szú ideig érvényes maradt, viszont az elmúlt években néhány fiatal kutató (akik közül többen jelenleg doktori tanulmányaikat folytatják)8 olyan témákat kezdett feltárni, amelyeket a város eddigi történetírása figyelmen kívül hagyott, vagy csak felszínesen érintett. Ferenczi Szilárd9 Kolozsvár várospolitikájának különböző aspektusait kutatja, különös tekintettel az önkormányzati döntésmechanizmus működésére, a képviselőválasztások rendszerére és az elöljárók kiválasztási módjára. Kutatásában kitér a politikai elitek szerepére és jelentőségére is, mivel ez szorosan kapcsolódik a városigazgatás problematikájához. A 2018-ban megvédett dis - szertációja a korszakot tárgyaló írások köréből az eddigi legösszetettebb történeti munka. Gál Zsófia a városszerkezet és a városkép változásaival, valamint a dualizmus korában zajló építkezésekkel, elsősorban a világi jellegű egyházi megrendelésekkel foglalkozik. Ezen belül a katolikus, a református és az unitárius egyházak építkezéseit kutatja. A dualizmus korszakára fókuszáló nagyobb kutatások áttekintésében utolsóként említem sajátomat, amelynek központi témája Kolozsvár infrastruktúrájának kiépítése. Itt elsősorban a vízellátási, energiaellátási, közlekedési és távközlési hálózatok kiépítésének folyamatait, valamint ezek társadalmi és gazdasági hatásait vizsgálom.

Sajnos, a város dualizmus kori történetének gyorsabb tempójú feltárását korlátozza a romániai levéltárakban fennálló nehéz helyzet. A szokásos problémákon túl (alacsony költségvetés, fejlesztések hiánya) felvetődik a kérdés, hogy mennyire prioritás a levéltárak számára a magyar vonatkozású dokumentumok rendezése, restaurálása. Emellett azt is meg kell említeni, hogy a levéltári szolgáltatások, felszerelések, eszközök messze elmaradnak a nyugati standardtól, de még a magyarországit sem közelítik meg. Például ott van 2017 végén történt eset, amikor a Román Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóságán több gyűjteményt, személyi iratot és családi fondot zároltak, amelyek közt a dualizmus időszakához köthető dokumentumok is voltak.10 A zárolás oka meglehetősen prózai: állítólag beszakadt a mennyezet. Ez is azt jelzi, hogy mennyire korszerűtlen és elhanyagolt állapot uralkodik a levéltárakban. A gondatlanságból történő zárolások, az iratanyagok szakszerűtlen tárolása, a korszerűsítési fejlesztések elmaradása mind arra hívják fel a figyelmet, hogy a város múltjának mihamarabbi feltárását prioritásként kellene kezelni. Nem tudhatjuk, hogy a levéltári források meddig lesznek még kutathatók, ugyanis bármikor történhet újabb „tetőbeszakadás”. A forrásanyagok megőrzésének legbiztosabb módszere a digitalizálás, viszont erre jóformán semmi esély.


A dualizmus éveiben a gyáripar gyors fejlődése mellett a kézműipar is tovább élt. Forrás: Fortepan

A fentieken túl, a szisztematikus, egybefüggő várostörténeti kutatások előmenetelét hátráltatja a kutatócsapat, a kutatóműhely hiánya. Egy ilyen műhely kialakítását számos probléma akadályozza, amelyek közül talán a legnagyobb gond, hogy hiányoznak az anyagi források, valamint nincs egy olyan intézmény, amely képes lenne felvállalni a szükséges feltételek megteremtését egy szakmailag jól megszervezett kutatás beindításához. Másrészt azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Kolozsvár dualizmus kori történetének kutatása sok esetben ún. trambulintémának számít. Ez azt jelenti, hogy történészek egy részének a város egy jó kiindulópont, ugyanakkor idővel (több okból kifolyólag) kutatási területüket kiszélesítik, megváltoztatják, aminek következtében a korábban elkezdett kutatások háttérbe szorulnak, majd abbamaradnak, és a legtöbb esetben soha nem is folytatódnak.

A kutatások előrehaladásának másik kulcsfontosságú szempontja a forrásanyagok helyzete, hozzáférhetősége. A következőkben azt fogom bemutatni, hogy milyen elsődleges források állnak a korszakot kutató történész rendelkezésére, ezek milyen állapotban vannak, mennyire kutathatók stb.

A legfontosabb források egyikét a törvényhatósági közgyűlés jegyzőkönyvei képezik, amelyek mikrofilmen megtalálhatók a Román Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóságán. Állítólag az eredeti jegyzőkönyvek is megvannak, de a sérülések, rongálások elkerülése végett nem kutathatók. Mindazonáltal az is lehet, hogy egyszerűen a szakszerűtlen tárolás miatt ezek a dokumentumok már rég tönkrementek. Meglehetősen kiábrándító annak tudata, hogy csupán egynéhány mikrofilmtekercs őrzi a város múltját – különösképpen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy ezeket mennyire korszerűtlen viszonyok között tárolják.

A közgyűlési vitákhoz, interpellációkhoz, indítványokhoz kapcsolódó dokumentumok kikérése sem számít egyszerű feladatnak. A dokumentumok egy része rendezetlen, és mivel – a kaotikus állapotok miatt – több iratot még a régi, dualizmus kori iktatószámok alapján kell kikérni, nem is biztos, hogy ezeket a levéltáros megtalálja. Ezen azt értem, hogy a dokumentumok nagy része minden bizonnyal fellelhető, ám a rendszertelenségből adódóan nem tudni, hogy pontosan hol kell keresni.


Haller Károly (1836–1911)

Ami a polgármesteri hivatal (városi tanács) iktatókönyveit illeti, a helyzet igen súlyos. Jelentős részük nem kutatható, a restaurálásukra pedig nem sok esély mutatkozik. Ez azért különösen sajnálatos, mert ha nem ismerjük az iktatókönyvek tartalmát, nem tudjuk kikérni a minket érdeklő dokumentumokat. Jobb esetben van használható iktatókönyv, és megvan a hozzá kapcsolódó dokumentumok legalább egy töredéke (de ez a kisebbik részt képezi), rosszabb esetben egyik sincs; és van egy köztes eset is, amelyben az időszakra vonatkozó iratok megvannak, de nincs iktatókönyv, amely alapján ezekhez hozzáférhetnénk.11

A nemzeti levéltár mellett az egyházi levéltárakban is érdemes kutakodni. A történelmi egyházak központi gyűjtőlevéltárai fontos személyi és családi iratokat őrizhetnek. Nem ritka eset, hogy Kolozsvár prominens városi tisztségviselői az egyházi életben is fontos pozíciókat töltöttek be, és fordítva. Például Szász Domokos református püspök egyházi személyként vett részt a városi politikában, Albach Géza polgármester és Groisz Gusztáv városi képviselő erőteljes támogatója volt a katolikus egyháznak, és folytathatnánk. A politika, az egyház, az oktatás és a kultúra összefonódása megköveteli a széles kitekintésű kutatásokat – ami fokozottan érvényes a biográfiai kutatásokat végzőkre.

Gondot jelent a korabeli emlékiratok, levelezések, naplók hiánya, szóródása, ismeretlen fellelhetősége. Természetesen vannak kivételek is: ilyenek például Kelemen Lajos naplói, visszaemlékezései, a Márki Sándor-féle naplók, Gyalui Farkas emlékiratai, Apáthy István levelezése. A probléma viszont nem feltétlenül abban áll, hogy a korabeli városlakók nem vezettek volna naplót, illetve nem írtak volna levelet, hiszen ha a város társadalmi összetételét vesszük figyelembe, akkor látható, hogy jelentős részét az értelmiségi középosztály tette ki,12 vagyis pont az a társadalmi csoport, amely valószínűsíthetően leginkább vezetett naplót, írt memoárt, és folytatott levelezést. Itt elsősorban az a fő probléma, hogy Kolozsvár sokak számára csupán tranzitváros volt, vagyis a karrierjük egy állomása. Ennek okai elsősorban Kolozsvár elsődleges (közigazgatás, oktatás, kulturális) funkcióiban keresendők. Hiszen tudjuk, hogy a dualizmus korában alapított tudományegyetemmel és a városba telepített számtalan közigazgatási-adminisztratív intézménnyel összefüggésben nagyszámú egyetemi tanár, hivatalnok, tisztségviselő érkezett Kolozsvárra, vagy helyezték ki ide őket.13 Míg 1871-ben a lakosok 78,83 százaléka helyi születésű volt, addig 1900-ra ez az arány 46,55 százalékra csökkent.14 Az újonnan érkezők jelentős része azonban nem tekintette a várost végleges otthonának. Ezt a korabeli források is alátámasztják. Például Merza Gyula A Kolozsvári „Nemzeti (Magyar) Kaszinó” és elődintézményeinek százéves története című könyvében azt írja, hogy 1918-ban a kolozsvári Nemzeti Kaszinó alelnöke, Farkas Lajos egy előadás során részletesen kifejtette, hogy Kolozsváron miért nincs társadalmi élet. Szerinte a legnagyobb probléma, hogy a városban nem rendelkezik autochton lakossággal, és sokak számára Kolozsvár nem szülőhely, hanem csak lakhely. Az értelmiségi középosztályt alkotó hivatalnokok, egyetemi tanárok, magántisztviselők nem a helyben születettekből tevődik össze.15 Következésképpen a szolgálati évek letelte után ezek a személyek elköltöztek, illetve visszatértek eredeti lakóhelyükre, és értelemszerűen naplóikat, emlékirataikat is magukkal vitték. Jó példa erre a kolozsvári politikai, társadalmi és kulturális élet egyik legmeghatározóbb alakja, Haller Károly, aki polgármesterként, alapítóként, oktatóként és képviselőként egyaránt szolgálta a várost, majd nyugdíjba vonulása után elhagyta Kolozsvárt, és Budapestre költözött. Az ilyen és ehhez hasonló életpálya nemcsak Hallerre volt jellemző, hanem általában az egyetemi tanárok, újságírók, orvosok, ügyvédek és színművészek jelentős részére.16 Az 1916-os román betörés – tény, hogy a román csapatoknak nem sikerült Kolozsvárig eljutni, de a pánik következtében sokan elhagyták a várost, és vidéken vagy a Királyhágon túl kerestek menedéket17 –, az impériumváltás, majd pedig a román közigazgatás kiépítése szintén hozzájárult az értelmiségi, hivatalnoki réteg elvándorlásához. Mindezek mellett nem szabad megfeledkezni az impériumváltást követő társadalmi átalakulásokról, a szociális és egzisztenciális nehézségekből fakadó problémákról, valamint a szocializmus éveiről sem, amelyekben az arisztokrácia és a polgárság felszámolása, kitelepítése a családi és személyi levéltárak szétszóródásához, elkallódásához vezetett.


1900. Kolozsvár látképe a Fellegvárból. Előtérben az Erzsébet híd a Szamos folyón, jobbra az
alsóvárosi református templom. Forrás: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége

A város dualista korszakának feltárásában a levéltári források után jobbára a korabeli sajtó segíti a kutatók munkáját. Kolozsvár oktatási-kulturális funkcióinak és a lakosságon belüli nagyarányú értelmiségi rétegnek köszönhetően a városban virágzott a sajtó. A napilappalettán szinte mindenféle politikai irányultságú lap fellelhető volt, továbbá megjelentek tudományos, kulturális és művészeti szaklapok is. A sajtókiadványok egyik legfontosabb csoportját a napilapok alkotják, amelyek által részletes betekintést kaphatunk a város jelentősebb politikai és társadalmi problémáiba. Emellett az újságok terjedelmes beszámolókat közöltek – sokszor szóról szóra – a törvényhatóság közgyűléseiről és a nagyobb társadalmi, kulturális eseményekről, valamint a város hétköznapjairól is rengeteg olyan cikk jelent meg, amelyet felhasználhatunk a kutatásainkhoz. A különböző politikai irányultságú napilapok a hírkategóriába tartozó cikkeket – ha nem is pontosan, de – általában objektíven közölték. A publicisztika és a véleménycikkek műfajukból eredően már kevésbé voltak tárgyilagosak, de megfelelő forráskritikával ezek is felhasználhatók.

A dualizmus kori Kolozsvár legfontosabb18 napilapjai között elsősorban az 1856-ban alapított Kolozsvári Közlöny említendő, amely nemcsak Kolozsvár, hanem Erdély egyik legnépszerűbb lapja is volt. Az újságot Dózsa Dániel hozta létre, és a kezdeti időkben ő is szerkesztette. Az első években a lap stílusára politikai kiegyensúlyozottság volt jellemző, de ez megváltozott, amikor 1869-ben a Deák-párti Unió című lap a Kolozsvári Közlönybe olvadt. Ekkor Sándor János került a vezetőség élére, aki konzervatív, majd kormánypárti szellemben szerkesztette tovább. Egy másik fontos sajtókiadványt, a Magyar Polgárt K. Papp Miklós19 indította 1867-ben. A lap eleinte balközép beállítottságú ellenzéki, majd az 1875-ös pátfúziót követően kormánypártivá vált. 1887-ben a Magyar Polgár és a Kolozsvári Közlöny fúziójából jött létre a Kolozsvár című kormánypárti napilap, amely egészen 1898-ig működött, amikor is újra átalakult, és ismét Magyar Polgárként folytatta pályafutását. Első felelős szerkesztője Petelei István volt. Az 1871-ben alakult Kelet című lap, a helyi városi politika és a Deák-párt erős támogatója – így kezdetben a Magyar Polgár riválisa – volt, annak ellenére, hogy akkoriban az erdélyiek körében nem örvendett túl nagy népszerűségnek a kormány által hirdetett politikai program. A Kelet sajátos hangvétele és beszédmódja következtében azonban hamarosan Kolozsvár egyik legnagyobb példányszámban eladott lapja lett. 1880-ban alakult – Bartha Miklós kezdeményezésére – a Függetlenségi Pártot támogató Ellenzék. A lap a Függetlenségi Párton belül kialakuló Ugron-kör legnagyobb híve volt. Ennek következtében hangvétele kezdetben szélsőséges volt, de később enyhült, és a lap inkább csak a kormánypárt kritizálására helyezte a hangsúlyt.20 A későbbi évtizedekben a lapok politikai irányultsága többször is megváltozott. Például az impériumváltást követően az Ellenzék a polgári liberálishoz közelebb álló irányvonalat vett fel.21

Az 1910-ben alapított Városi Közlöny csak nagyon rövid ideig jelent meg, viszont a folyóiratban publikált írások rendkívül fontos adatokat, információkat tartalmaznak Kolozsvár társadalmi, gazdasági, közegészségügyi, kulturális és infrastrukturális helyzetéről. A város több híres tudósa, orvosa, egyetemi tanára írt problémafelvető, elemző és leíró tanulmányokat.

További fontos forrást képeznek a polgármesteri jelentések, amelyek Haller Károly polgármester mandátumának második évéig (1886) írásos formában jelentek meg, és terjedelmesen beszámoltak a polgármesteri hivatal előző évi tevékenységéről. Jelentést tettek a törvényhatóság közigazgatási állapotáról, részletesen kitértek a polgármesteri hivatal ügyforgalmára, a város demográfiai állapotára, a közegészségügyre, az építkezésekre, illetve az egyesületek és társulatok helyzetére. A jelentések második része a város közgazdasági állapotáról nyújt tájékoztatást. Itt megjelennek a város mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi viszonyai is. Sajnos, ebből a forrástípusból csak nagyon kevés áll rendelkezésünkre.22 1886-tól az írásos jelentéseket felváltják a numerikus pénzügyi kimutatások, amelyekben nagyrészt költségvetési zárszámadásokkal találkozunk. A bennük közölt számszerű adatok feldolgozását hátráltatja az írásos beszámoló hiánya. Igaz, az első oldalakon van egy-egy pénzügyi összefoglaló, de ez leginkább a törvényhatóság által elfogadott pénzügyi előirányzatokat hasonlítja össze a zárszámadással, továbbá az egyes kategóriáknál megszabott költségvetési előirányzat túllépéseit indokolja és igazolja, végül pedig a bevételi és kiadási többleteket részletezi. A zárszámadások első nagy csoportját a bevételek alkotják, ahol külön fejezetenként a bevételi források kerülnek aprólékos bemutatásra, a másodikat értelemszerűen a kiadások képezik, végül pedig van egy pénzügyi mérleg is, amely a kettőt ös - szegzi. A pénzügyi kimutatásokat évről évre folyamatosan elkészítették, és ezek mind a levéltárban, mind pedig a kolozsvári (egyetemi, akadémiai) és a budapesti könyvtárakban (OSZK) fellelhetők.


A kolozsvári Nemzeti Színház avatási ünnepsége 1906-ban. Forrás: kepeslapok.wordpress.com

A kutatások szempontjából lényeges forrást alkotnak a Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara éves jelentései. A jelentésekben közölt információk elsősorban tájékoztató jellegűek, és többnyire nincsenek aprólékosan részletezve. Ugyanakkor olyan adatokat tartalmaznak, amelyek jelentős támpontokat és nagy segítséget nyújtanak az eligazodásban, illetve a pontosabb kép kirajzolásában. További lényeges forráscsoportot képeznek az aprónyomtatványok, a brosúrák, a röpiratok, az iskolai és vállalti értesítők, a térképek, az ipartestület iratai, valamint a céhek gyűjteménye, a szabadkőműves páholy kiadványai és a gyászjelentők23 – ezek nagy része mind megtalálható a Kolozsvári Nemzeti Levéltárban.

Összegzésképp elmondható a Kolozsvár dualizmusbeli korszakát meghatározó politikai, társadalmi és gazdasági folyamatok jelenleg is nagyrészt feltáratlanok. A levéltári források egy részéhez vagy csak nehezen lehet hozzáférni, vagy egyáltalán nem kutatható. Az egyetlen, viszonylag elfogadható állapotban lévő primer forrásanyagot a mikrofilmtekercsekre rögzített jegyzőkönyvek képezik. A naplók, memoárok, levelezések forráscsoportja eléggé szegényes, főleg, ha összevetjük az értelmiségiek társadalmon belüli arányát a fellelhető memoárok, naplók, levelek számával. Mindazonáltal a polgármesteri hivatal által kiadott pénzügyi beszámolók, a Kereskedelmi és Iparkamara gazdasági jelentései, illetve a korabeli sajtókiadványok, aprónyomtatványok, iskolai, vállalati és egyházi értesítők, továbbá az anyakönyvek, a gyászjelentők szinte mind jó állapotban és teljesen hiánytalanul megvannak. Pozitívumként értékelhető, hogy sikerült összeállítani egy, a város dualizmusbeli korszakára fókuszáló bibliográfiát,24 amely remélhetőleg hasznos útmutatóként fogja segíteni a történészek munkáját. Végül pedig fontos kiemelni, hogy a dolgozatban említett fiatal kutatók, doktoranduszok révén olyan kutatások kezdődtek el, amelyek által a későbbiekben sokkal részletesebb és pontosabb képet fogunk kapni a város dualizmus kori folyamatairól.

 

Jegyzetek

1 Békésy Károly, Galgóczy Károly, Kőváry László, Márki Sándor, Pataki Leó, Riegler Gusztáv, és a felsorolást folytathatnánk, általában Kolozsvár történetének, gazdaságának, társadalmának csak egy-egy szeletét érintették.

2 A konferencián elhangzott beszédét A korszerűsödő Kolozsvár három évtizede (1867– 1900) című tanulmányában foglalta össze, amely az 1997-ben kiadott Rendi társadalom – Polgári társadalom 7. Kőfallal, sárpalánkkal című tanulmánykötetben jelent meg.

3 Gyarmati Zsolt: Nyilvánosság és magánélet a békeidők Kolozsvárán. Komp-Press, Kolozsvár. 2005. 13.

4 Pölöskei Ferenc: Kolozsvár a századfordulón. In: Dáné Tibor Kálmán et al (szerk.): Kolozsvár 1000 éve. Kolozsvár. 2001.

5 Székely Miklós: Az egykori I. Ferenc József Iparmúzeum szerepe Kolozsvár gazdasági modernizációjában a 19–20. század fordulóján; Nagy Róbert: Kolozsvár 1900. A fejlődés gazdasági alapjai; Mârza, Radu: Szemelvények Kolozsvár történetéből a boldog békeidők képeslapjain.

6 Egyed Ákos tanulmányai foglalkoznak a legszélesebb kiterjedésben Kolozsvár dualizmus kori történetével.

7 Lásd: Pölöskei Ferenc: Kolozsvár a századfordulón. In: Dáné Tibor Kálmán et al (szerk.): Kolozsvár 1000 éve. Kolozsvár. 2001. 191.

8 A doktoranduszok témavezetője és szakmai mentora Pál Judit történész, a BBTE Történelem és Filozófia Karának egyetemi tanára.

9 Doktori disszertációját 2018-ban sikeresen megvédte.

10 A Román Nemzeti Levéltár Kolozs megyei részlege több levéltári anyagot zárolt. (https://erdelyikronika.net/2017/11/25/aroman-nemzeti-leveltar-kolozs-meg..., letöltés 2018. február 3.)

11 Ilyenkor ezt úgy oldják meg, hogy kihozzák a városi tanács iratait, dobozokban, rendezetlenül. Ez már csak azért is próbára teszi a kutatót, mert hatalmas folyóanyagról van szó, és tetemes mennyiségű dokumentumot kell átnézni.

12 Arányuk nemcsak a város lakosságán belül volt meghatározó, hanem az adófizetők körében is. Lásd: Ferenczi Szilárd: Adatok a kolozsvári virilizmus történetéből (1872–1917). Erdélyi Múzeum 2010. 1–2. sz. 17–29.

13 Ferenczi Szilárd: i. m. 28–29.; Gyáni Gábor: A középosztály és a polgárság múltja, különös tekintettel a dualizmus kori Erdélyre. In: Pál Judit – Fleisz János (szerk.): Erdélyi várostörténeti tanulmányok. Csíkszereda, 2001. 171.

14 Egyed Ákos: A korszerűsödő Kolozsvár három évtizede (1867–1900). In: Németh Zsófia – Sasfi Csaba (szerk.): Rendi társadalom – Polgári társadalom 7. Kőfallal, sárpalánkkal. Debrecen, 1997. 95.

15 Merza Gyula: A Kolozsvári „Nemzeti (Magyar) Kaszinó” és elődintézményeinek százéves története. Kolozsvár. 1940. 32.

16 Példának megemlítenénk néhány olyan prominens személyt, aki csak a szolgálati ideje alatt tartózkodott a városban, vagy az impériumváltás következtében hagyta el Kolozsvárt: Apáthy István, Ajtay K. Sándor, Bartha Miklós, Csiky Viktor, Entz Géza, Fabinyi Rudolf, Farkas Gyula, Galgóczy Károly, Gróisz Gusztáv, Genersich Antal, Imre Sándor, Jakab Elek, Jancsó György, Kenyeres Balázs, Kiss Mór, Klug Nándor, Koch Antal, Kosutány Ignác, Lechner Károly, Lőte József, Márki Sándor, Meltzl Hugó, Purjesz Zsigmond, Rigler Gusztáv, Schneller István, Szádeczky-Kardoss Lajos, Tangl Károly, Terner Adolf, Udránszky László, és folytathatnánk a felsorolást.

17 Haza akarnak menni a kolozsváriak. Újság 1916. szeptember 27.

18 A kiegyezés előtti erdélyi napilapokról Kristóf György készített összefoglaló tanulmányt. Lásd: Kristóf György: Az erdélyi magyar vidéki hírlapirodalom története a kiegyezésig. Cluj-Kolozsvár. 1939.
19 K. Papp Miklós (Dés, 1837. október 29. – Kolozsvár, 1880. február 12.) örmény családból származó hírlapszerkesztő és történész.

20 Kosáry Domokos, Németh G. Béla (szerk.): A magyar sajtó története II/2. 1867– 1892. (http://mek.oszk.hu/04700/04727/ html/403.html, letöltés 2018. február 3.)

21 Sárándi Tamás: Az erdélyi sajtópiac átalakítása 1940 őszén. (https:// erdelyikronika.net/2017/11/18/az-erdelyisajtopiac-atalakitasa-1940-oszen/, letöltés 2018. február 3.)

22 Simon Elek és Haller Károly polgármestertől maradt fenn néhány ilyen írásos jelentés.

23 Ezek jelentős része online is elérhető az OSZK gyászjelentőket összefoglaló adatbázisában.

24 https://erdelyikronika.net/valogatottbibliografia-kolozsvar-dualizmus-ko... – Fontos: a bibliográfiai összeállítás nem teljes, de folyamatosan bővül, frissül.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?

Csucsa, Boncza Berta

Ki ne ismerné Ady Endre – majd Márffy Ödön – hitvesének és múzsájának, Boncza Bertának, azaz Csinszkának nevét, és ki ne hallott volna Hollós Ilonáról, az 1950-es évek leghíresebb magyar énekesnőjéről, Bágya András zeneszerző feleségéről?