Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Két nép interferenciái

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.




Caption

A magyarországi románság zöme őshonos nemzetiségként él Békés, Hajdú-Bihar és Csongrád megyékben, de szórványosan a fővárosban s az ország más tájain is megtalálható statisztikailag jelentős számú egyén és család. Az utóbbi évtizedek fejleménye, hogy nem kevesen az anyaországból is ingatlant vettek a határ magyar oldalán, és életvitelszerűen ott élnek, nagy részük pedig onnan jár Nagyváradra, Aradra és más partiumi településekre dolgozni. Az első és második világháború után, napjainkig sokan menekültként vagy áttelepültként választották új hazájukul Magyarországot.

A kutatás egyaránt szolgálja a Magyarországon élő románság és az áttelepült erdélyiek identitása erősítését. A –zömében elektronikusan, kisebb részt élőszóban készített – interjúk olyan jelentős személyiségeket mutatnak be, szólaltatnak meg, akik vagy őshonosak a határ menti magyar megyék egyikéből, vagy a mai Románia területén születtek, s az elmúlt évtizedekben települtek Magyarországra. Közös bennük, hogy ápolják a román vagy erdélyi/romániai gyökereiket és a maguk szakterületén öregbítették, öregbítik a közösségük s egyben mai hazájuk hírnevét. Legtöbbjük identitásában egyidejűleg van jelen a románsághoz, Romániához és a magyarsághoz, Magyarországhoz való kötődés.

A beszélgetések kitérnek a megszólaltatottak kibocsátó szűkebb-tágabb közösségeire, a hozzájuk fűződő, máig tartó viszonyára, és áttekintik a szakmai életút legfontosabb állomásait. Valamennyien az eddigi teljesítményük alapján méltóak a hazai és a romániai nemzetiség s egyben a többségi nemzetek megbecsülésére. A sokszínűség jegyében található közöttük történész egyetemi tanár, néprajzkutató, közigazgatási szakember, nemzetiségi önkormányzati képviselő/vezető, kulturális diplomata, költő, könyvtáros, képző- és táncművész és szociológus…

A pályázat célja szerinti identitásváltozást, adaptációs folyamatokat is feltárják a kérdező és a megkérdezettek a beszélgetések során. Az interjúalanyok a több évtizedes tevékenységükkel mindkét nemzet, mindkét ország kultúráját szolgálták, építették, építik a kultúrák, az irodalom és a művészetek, a tudományosság, a felsőoktatási intézmények és a közgyűjtemények közötti hidakat. Így az életútjuk és a népeink közötti együttélés különböző vonatkozásainak feltárása s reményeink szerinti későbbi közzététele erősíti a magyarországi románság és az erdélyi magyarság nemzetiségi azonosságtudatát.

Az egyes mélyinterjúk nemcsak feltárják az adott interjúalany gyökereit, útnak indító közegét, hanem áttekintik a több évtizedes tevékenységét, az etikai alapállását, a két nép viszonyáról vallott nézeteit is. Így az interetnikus együttélés számos lényegi vonatkozására mutatnak rá, nem rejtve véka alá a história és a jelen neuralgikus pontjait, közös megoldásra váró kérdéseit sem.

A következőkben a megkérdezettek egy-egy, a pályázatkiírás szempontjából fontosnak érzett válaszát szeretném Önökkel megosztani:




Aranyossy Groza Mária
Aranyossy György
felvétele

A csak románul beszélő apa és magyar anya gyermeke, az aranyosgyéresi születésű Aranyossy Groza Mária balettművész családjában évtizedekig szinte csak románul beszélt, de a kolozsvári Magyar Operában töltött évtizedek alatt viszonylag jól megtanult magyarul. A Ceauşescu-időszakban a saját bőrén érezte azt a nemzetiségi diszkriminációt, amit az a rendszer a magyar közösséggel és intézményeivel szemben gyakorolt. Emiatt is kényszerültek a Magyarországra való áttelepedésre. Budapesten, bár nem az oklevelének megfelelő munkakörökben, de hasznosította román nyelvismeretét, ám némiképp a táncművészeti hivatásának is köszönhető tevékenységet is végezhetett. Egy jellemző részlet a vele folytatott beszélgetésből: amikor a kis­unokájával a Duna-parti Nehru parkban voltak a játszótéren, „játék közben egyszer csak odajön Csongi hozzám, azt mondja, hogy azok a gyerekek nem magyarok. Kérdezem, honnan tudod, hogy nem magyarok. Más nyelven beszélnek – hívta fel a figyelmemet. Egyszer csak hallom, hogy az egyik gyermek szólítja az édesanyját, hogy: Mami. Rögtön tudtam, hogy románok. A kisebb gyermek elvett egy játékot Csongortól, és rászólt az anyukája, hogy ne vegye ki a másik kezéből. Mire én válaszoltam neki románul, hogy az nem az övé, hanem közös, nyugodtan elveheti, majd Csongi keres egy másikat. Az anyuka tágra nyílott szemmel rákérdezett, hogy én tudok románul? Mondom: igen. Milyen jó érzés hallani, hogy valaki románul beszél – így az anyuka. Rákérdeztem, hogy honnan érkeztek. Kiderült, hogy aradiak, s már harmadik éve ide jönnek szabadságra. Semmi magyar kötődésük, rokonuk nincs, ám olyan jól érzik magukat itt Magyarországon, hogy mindig ide utaznak. Megemlítette, hogy Aradon ugyanaz a helyzet, mint Kolozsváron, az idősebbek beszélik egymás nyelvét. Amikor Temesváron dolgoztam, magam is ezt tapasztaltam. Ők fiatalok, nem tudnak magyarul, ám a nagyobbik gyermeküket, a kislányt, ideutazás előtt elvitte a szomszéd nénihez, hogy tanuljon egy kicsit magyarul. Ez két román szülőtől figyelemre méltó.”




Balázs F. Attila. Forrás: http://www.
erdelyimagyarok.com/

Balázs F. Attila költő, író, műfordító, könyvkiadó nem mindennapi életutat futott be. A marosvásárhelyi születésű alkotó Bukarestben románul végezte el a könyvtár-műfordítói szakot, és csíkszeredai könyvtárosként végigdolgozott közel másfél évtized után házasság révén Pozsonyba telepedett. Ott magyar könyvkiadót és irodalmi folyóiratot alapított, vezetett. A világ legtöbb nyelvére lefordított kortárs magyar költő számos román és moldvai szerző írásait ültette át magyarra, az ő művei román nyelven is megjelentek. Egy válaszát szeretném idézni: „Az első, általam fordított román költők antológiáját a román írószövetség elnöke, Nicolae Manolescu irodalomtörténész válogatta. Aztán, ahogy egyre jobban megismertem a román irodalmat, már én választottam ki a lefordítandó műveket, azokat, amelyek közel állnak hozzám, amelyek megszólítottak. Sokszínű és gazdag a román irodalom, de manapság kevesebben fordítják, mint egykor. Ha az ember kortársakat fordít, megvan az az előnye, hogy meg tudja kérdezni a szerzőt, ha valamiben nem biztos. Egy ideje nemcsak románról magyarra, hanem magyarról románra is fordítok (…) Szívesen csinálom, mert tudom, milyen öröm egy szerzőnek, ha idegen nyelveken jelennek meg a művei. Jó esetben a fordítónak és az olvasóknak is örömforrás egy-egy kiadott műfordításkötet.”




Beke Mihály András.
Forrás: https://bit.
ly/3phUrij

Beke Mihály András újságíró, író, műfordító, kultúrdiplomata hétfalusi csángó asszonynak és a riport- és szépirodalmi kötetek jeles székely szerzőjének, Beke Györgynek a fiaként Bukarestben született s nőtt fel, ahol édesapja a magyar napilapnál dolgozott. Lírai vallomása a többes kötődés szép példája: „Ha szülővárosomat kérdik, mindig zavartan magyarázom, hogy engem valójában három szülővárossal áldott vagy vert a sors: a román főváros a fizikai születésem helye, szellemi szülővárosom Kolozsvár, gimnazista és egyetemi diákéveim városa, lelki szülővárosom pedig Sepsiszentgyörgy, ahol fiatal tanárként a csikóéveimet éltem.

És mégis! Meg kell vallanom, hogy az érzelmeim olykor csúful cserbenhagynak, hűtlenek hozzám. Néhány éve hosszabb időre visszarendelt a sors a román fővárosba dolgozni. (Évekig a bukaresti Magyar Kulturális Intézet igazgatójaként dolgozott – SZAB.) Ugyanabban az utcában volt a munkahelyem, amelynek az elején valaha és még most is ott állt a sarokház, amelynek emeletén volt hajdan nagyanyámék társbérleti lakása. Gyerekkorom délutánjait ott töltöttem, a leckéimet ott írtam, ahol a folyosón a szekrényben könnyedén megtaláltam nagyanyám gondosan mindig ugyanoda rejtett almás pitéjét; ahol első karácsonyestéimet töltöttem. A sarokházzal szembeni templom előtt gyakorta kaptam a gyászolóktól pomanăt, a mellette lévő kis utcában tanultam meg görkorcsolyázni. A környék semmit sem változott, a sarokház földszintjén ugyanúgy postahivatal működött most is, mint gyerekkoromban, csak nagyanyámék lakásába költözött egy divatáruüzlet. Az utcát is ugyanaz a macskakő fedte, ugyanazok a házak szegélyezték, mint gyerekkoromban. A díszlet semmit sem változott. És néha, ha elsétáltam nagyszüleim háza előtt, rémülten vettem észre, hogy a világ összemosódik előttem: a bágyasztó nyáresti forróságban a macskakövek közül fölpárolgó emlékeim visszaszédítettek a gyerekkoromba. Otthon éreztem magam. A külvárosi árnyas sörkertekben, a mediterrán ég alatt, hajdani iskolám udvarán meg az Icoanei parkban, amely semmit sem változott azóta, hogy mellette lakott nagy-nagy kisgyerekkori szerelmem – otthon éreztem magam. Bármennyire is tiltakoztam ellene, bármennyire is próbáltam valamiféle arisztokratikus közönybe menekülni: otthon voltam. Átkozódva, vergődve, káromkodva – otthon éreztem magam abban a városban, amely annyira idegen számomra. Mi tagadás, egyre szépülő koromban, mintha erősödne a kötődésem Bukaresthez… Rá kellett ébrednem, hogy a bukaresti magyar temetőben nyugvó nagyszüleim némi hűségre köteleznek.”




Lakatos Mihály. Forrás: Iirodalmi jelen
Dimény H. Árpád felvétele

Lakatos Mihály író, műfordító, Ma­gyar­ország sepsiszentgyörgyi Kulturális Intézetének a korábbi igazgatója Székelyudvarhelyen született. Mivel a bekerülésének évében a helyi tanítóképzőn csak román nyelvű tagozat indult, elvégezvén biztos, már-már anyanyelvi szintű tudásra tett szert románból. Ezt hasznosítva nemcsak szak-, hanem szépirodalmi fordításköteteket is letett az asztalra. Így vallott erről: „2009-ben fordítottam le Ioan Groşan »Vaslui megye a NATO-ra gyúr« című szatirikus regényét, 2010-ben Dan Lungu »Hogyan felejtsünk el egy nőt?« című nagyszerű művét, míg 2014-ban Románia elnökének, Klaus Johannis úrnak a »Nagyszebentől az elnöki palotáig« című önéletrajzi kötete látott napvilágot a fordításomban. Mindhárom kötet neves budapesti kiadóknál jelent meg, és a visszajelzésekből ítélve a magyar olvasóközönség kedvezően fogadta őket. Groşannak a bő vénájú humora minden felolvasáson, bemutatón nagy sikert aratott, különösen hogy a kortárs román irodalom napjainkban Groşan nevével fémjelzett, de egyébként nem előzménytelen humoros-szatirikus vonulata eddig nem volt jelen a magyar irodalmi köztudatban.

(…) Dan Lungu az ezredforduló környékén debütált, és a fiatal, kortárs román irodalom egyik legjelentősebb prózaírójává nőtte ki magát, akinek a műveit már számos nyelvre lefordították (…) Műveiben nem riad vissza a különböző rétegnyelvek intenzív használatától, a kortárs társadalom problémáit, visszásságait, erényeit és fogyatkozásait erős szatirikus vénával és elgondolkodtató módon illusztrálja, míg kompozíciós technikája a legjobb szerzők közé sorolja (…) De novellákat, regényrészleteket is fordítottam és publikáltam még (…) Jelentős fegyverténynek tartom, hogy 2010 szeptemberében a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratunk az én szerkesztésemben és a kilencvenes nemzedékbeli barátaim közreműködésével szentelt egy külön lapszámot a kortárs román irodalomnak.”




Martyin Emília. Forrás: https://www.
bekesmegye.com

Martyin Emília néprajzkutató, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum néprajzi osztályvezetője a hazai román tudományosság és közélet kimagasló képviselője. Jómagam A magyarországi nemzetiségek néprajza kiadványsorozat főszerkesztőjeként egy évtizednél hosszabb munkakapcsolatban állok vele, hisz a román nyelvű alsorozatot ő szerkeszti. Szerencsésnek mondhatja magát, hisz muzeológusként szinte kezdettől fogva a saját nemzetisége tárgyi és szellemi néprajzával foglalkozhat. Ahogy elmondta, „a Magyarországon élő román közösségek valaha jellegzetes népi kultúrával rendelkeztek, amelyet elhalványított a folyamatosan bekövetkező természetes asszimiláció, valamint a nyelvhasználat napjainkra drasztikussá váló háttérbe szorulása. A néprajzi kutatások fő célja ezeknek a még legalább az emlékezetben fellelhető megkülönböztető jegyeknek az összegyűjtése, leírása, feldolgozása, a különböző nemzetiségekkel való együttélésből következő változások bemutatása. A kezdetektől sürgősebb feladat volt a szellemi kultúra azon területeinek a feldolgozása, amelyek a nyelv elhagyásával a teljes eltűnésre vannak ítélve. Erre jó példát szolgáltattak a Hajdú-Bihar megyei településeken végzett kutatásaink, ahol már csupán néhány töredékét sikerült hangszalagra rögzítenünk például a valaha teljes hiedelemrendszernek (…) Én még sok néphagyományt megéltem, az volt a célom, hogy ezek fennmaradásában valamilyen formájában, a magam eszközeivel közreműködjek.” Emília a hazai román kutatóintézet és a román ortodox egyházi gyűjteménynek a megalapításában is oroszlánrészt vállalt, a Magyar Néprajzi Társaság nemzetiségi szakosztályának a titkára, sőt egy ideig megyei nemzetiségi önkormányzati elnök is volt Békésben.




Miskolczy Ambrus. Forrás

Prof. em. dr. Miskolczy Ambrus tör­ténész, az ELTE Román Filológiai Tanszékének ny. vezetője hihetetlenül sokat tett kutatóként és egyetemi tanárként a két nép tudományosságának kapcsolataiért. A Marosvásárhelyt született, Széchenyi-díjas tudós nemcsak a soknemzetiségű Erdéllyel, hanem a román fejedelemségek és Órománia históriájával is foglalkozott, a Magyar–Román Tör­ténész Vegyes Bizottságnak is betölti az alelnöki tisztét. A számtalan mély és szellemes válaszából ezúttal a következőket szeretném a figyelmükbe ajánlani: „Európának nem ártana egy hős, Hunyadi Jánosban megtalálhatná, Mátyás pedig a könyv és a könyvtár iránti tiszteletre taníthatna. Na meg önmagunk megbecsülésére is, mert amikor Mátyás, akit dunántúli nyugat felé kacsintó nagyurak »oláh királyocskának« neveztek, megtudta, hogy a Don mellékén még élnek magyarok, hazánkba akarta őket letelepíteni.

1956 nyarán az 500 éves Hunyadi-évforduló alkalmával egy magyar és román kormányküldöttség ment koszorúzni Gyulafehérvárra, Hunyadi János szarkofágjához. Amikor a delegátusok be akartak lépni a Szent Mihály-székesegyházba, a templom kapuja váratlanul feltárult, és Márton Áron teljes püspöki díszben köszöntötte a látványtól és a gesztustól meglepett és megrázott delegációt, majd kioktatta őket: »Személyével kapcsolatban a történetírók bizonyos kérdéseket vitatnak, de nem vitás, hogy az eszméket, melyeknek Hunyadi János kivételes hőse és képviselője volt, mind a két nemzet magáénak vallotta.« Márton Áron tanítása mélyen aktuális ma is. Nemes eszményekben kell egymásra találnunk, és nem pitiáner áskálódásokban.”




Papp Anna Mária.
Forrás: oik.hu

A szintén Maros megyei születésű dr. Papp Anna Mária tanár, könyvtáros, az Országos Idegennyelvű Könyvtár főigazgatója szintén otthonról hozta a két kultúra megbecsülését. Korábban román nemzetiségi referensként, nemzetiségi osztályvezetőként, utóbb az egész közgyűjtemény élén is az identitás, a nyelvi jogok érvényesülése fontos a számára. Ahogy megfogalmazta, „a nyelvvesztés visszafordítása igen érzékeny, számos buktatót magába rejtő folyamat. Azonban nem lehetetlen. A világon számos olyan nyelvmentési projekt zajlott/zajlik, amely pozitív eredményeket tud felmutatni. Mivel a nyelvmentés erőfeszítést, tanulást igényel, fontos, hogy a közösség megértse ennek a fontosságát, elkötelezze magát a projekt mellett, abban aktívan részt vegyen. Tudatosítani kell azt, hogy a nyelv felélesztése a legtöbb esetben, rövidtávon, ritkán hoz eredményt. Az esetek többségében minimum egy generációváltás szükséges ahhoz, hogy a pozitív eredmény megmutatkozzon. Figyelembe kell venni, hogy a nyelvvesztés is általában nemzedékeken átívelő, kedvezőtlen folyamat eredménye. Fontos, hogy az eredeti nyelvet az új generáció anyanyelvének tekintse, és legalább a közösségen belüli kommunikáció során használja.” A téma mélyebb megismerése, a személyes érintettség miatt is lényeges számára.

Roxin Anna közigazgatási szakember, a Belváros-lipótvárosi és a Fővárosi Román Önkormányzat elnöke a Kolozs megyei Szásznyíresen töltötte gyermek- és ifjúkorát.




Roxin Anna

Áttelepülve, Roxin László magyarországi román író feleségeként évtizedek óta a román kultúraápolás munkása. Férje oldalán bekapcsolódott a művelődési és a nemzetiségi önkormányzati teendőkbe. Utalt rá, hogy „mindkettőnknek voltak román és magyar gyökereink. Szóval hasonló hajóban eveztünk külön-külön, majd egy hajóban együtt, az egyik magyarországi románként, a másik romániai magyarként, de mindig egy közös célért tevékenykedtünk. Mindkettőnknek ugyanúgy fájt, ha a másikat bántották, legyen az román vagy magyar. Mindketten mélyen vallásos környezetből kerültünk ki, falun nőttünk fel, ismertük a falun élők nehézségeit, küzdelmeit, azt, hogy mit jelent nemzeti kisebbségként élni.” László 2007-ben bekövetkezett sajnálatos halála után Anna vette át a Budapesti Román Egyesület vezetését, rövidesen pedig a Fővárosi Román Önkormányzat elnöki posztjára is megválasztották. Elmondta azt is, hogy „a több tisztségből kifolyólag rám szakadt feladatokat teljes energiabedobással és kemény munkával végeztem. Ha végignézünk az elmúlt évek történésein, a képzőművészeti kiállítások, jubileumi és koszorúzási ünnepségek, szimpóziumok, zenei, irodalmi rendezvények, nyelvtanfolyamok, interetnikus programokon való részvétel, anyaországi, magyarországi, Békés és Pest megyei kapcsolatteremtések jelentették a tagsággal és a több szövetséges román nemzetiségi önkormányzattal, szervezettel közös munka állomásait.” A vezetése alatt szervezett programok, kétnyelvű kiadványok mind a román–magyar kulturális, szellemi és emberi kapcsolatok erősítését szolgálják.




Zsombori Erzsébet. Forrás: https://bit.
ly/32z1ZW7

Zsombori Erzsébet selyemfestő szintén Kolozs megyében, Bonchidán született. Otthoni reklámfestői munkája után 1987-től Magyarországon él, a saját maga által kikísérletezett piktúrájával bejárta Európát és a tengerentúlt. Szépen nyilatkozott az élete különböző szakaszaiban a pályáját befolyásoló román alkotókról s az együttélésről. Kötődéseit jól példázza az alábbi interjúrészlet is: „Erdély több kultúra találkozási helye: együtt éltünk, együtt énekeltünk magyarok, románok, székelyek, zsidók, örmények, svábok, szászok, cigányok, csángók... Karácsony Benő fanyar humora, Benedek Elek, a nagy mesemondó meséi, Kőrösi Csoma Sándor nagy utazása, Márton Áron emberi méltósága, a mezőségi táncok, a csángók dalai, a székely kézművesség, Kalotaszeg varrottasai, a csíksomlyói búcsú, Blaga, Labiş, Eminescu, Arghezi és más kitűnő román költők versei, Enescu, Porumbescu zenéi nagy hatással voltak rám, és alakították a gondolkozásomat. Említésre méltóak számomra Bartók Béla erdélyi utazásai, amikor román és magyar népzenéket gyűjtött és azokat feldolgozta.” Nagy tisztelettel említette a baráti körükhöz tartozott Marius Tabacu román műfordítót, televíziós filmrendezőt, tanárt, zongoraművészt, a kolozsvári Filharmónia igazgatóját és Lucian Nastasă-Kovácsot, a kolozsvári Szépművészeti Múzeum vezetőjét, aki több kiállításának is helyet adott a közelmúltban.

Az utószóban maga az interjúk készítője is vall mindazokról a kérdésekről, amikről a többi megkérdezett. Vallottam erdélyi magyar és örmény családi gyökereimről, a néprajzhoz és a nemzetiségkutatáshoz, a nemzetiségekkel való közigazgatási foglalkozásomhoz vezető utamról, annak állomásairól. Szükségesnek éreztem a magam kutatói, tisztviselői, etikai ars poeticáját itt is nyomatékosítani, miszerint „a nemzetiségekkel való több évtizedes foglalkozás megérlelte bennem már igen régen, hogy ezen a téren sem érvényesülhet kétféle mérce. Amennyiben jót akarunk a határokkal elszakított magyar testvéreinknek, s természetes módon szót emelünk az emberi és közösségi jogaikért, ugyanolyan következetességgel meg kell értenünk a velünk együtt élő, őshonos népcsoportok gondjait, mentalitását, reflexeit, folyamatosan tennünk kell a kulturális, nyelvi önazonosságuk megtartásáért. Ahogy széttéphetetlenül összetartozunk a külhoni magyarokkal, ugyanúgy sorsközösségben élünk a nemzetiségekkel, amelyek a szomszéd népek, országok nemzetrészei. Nem túl sokan vagyunk következetesek a fenti elv gyakorlatba átültetésében, az emberek inkább az egyik vagy másik oldalra húznak, kevésbé érzik át a másik fájdalmait és örömeit.” Leszögeztem azt is, hogy „amikor a nyugat egyre inkább feladja azokat az értékeket, amelyeken Európa sok évszázada nyugszik, mi, akik megtapasztaltuk a négy évtizedes kommunista diktatúrát, sokkal épebb veszélyérzettel és reflexekkel rendelkezünk. Szeretnénk megmaradni nemzetnek, kereszténynek, a férfi és nő szeretetkapcsolatán alapuló család tagjának, egyenrangú kapcsolatokat ápolni úgy a nemzetrészeinkkel és a szomszédainkkal, mint a nyugattal és a kelettel (…) Létkérdés az összezárás, az összetartás a szomszédságban élőkkel, csak azt szabad keresnünk, ami összeköt, s nem azt, ami szétválaszt. Külön-külön gyöngeség vagyunk, együtt komoly erőt képviselünk, s megvan az esélye, hogy mi itt a Visztula, a Moldva, a Duna, a Száva és az Olt mentén leszünk az igazi európaiság átmentői egy jobb korba.”

A mélyinterjúk elkészülte után a kutató – további forrás felkutatása révén – azokat, a jövőben kétnyelvű kötetben szeretné kiadni (valamelyik hazai vagy erdélyi kiadóval együttműködésben), amely fele-fele részben román s magyar nyelvű lenne. Így olvasóközönsége a határ mindkét oldalán lényeges tágabb lehet, mintha csak egyik vagy csak másik nyelven jelenne meg. Köszönöm a figyelmüket.

Jegyzet

1 Az előadás a budapesti Miniszterelnökség Egyházi és Nemzetiségi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának Nemzetiségek Magyarországon: nemzetiségi értékek megőrzése és továbbadása című, 2021. november 5-i konferenciájára készült.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.

széki vérengzés. A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.

Heizer család, Tihany

Hevesi József bár ízig-vérig kolozsvárinak tartotta magát, szülőhelyéről, Tihanyról sosem feledkezett meg. Nyári szabadságait amikor csak tehette, itt töltötte, majd mikor anyagi helyzete már megengedte, egy emeletes nyaralót is építtetett itt magának a Vissz­hang-domb szomszédságában, amelyet 1896. július 10-én, házasságának 10. évfordulóján szentelt fel Halbik Ciprián Gáspár tihanyi apát – az állami tulajdonba vett épület ma is létezik, óvoda működik benne. 

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.