Így ásunk mi – látkép a régészet jelenéről

Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is?

A témáról két erdélyi szakembert kérdeztem meg, akik segítettek eligazodni a közelmúlt fontosabb felfedezéseivel és saját tevékenységükkel kapcsolatban. Az általuk elért konkrét eredmények mellett arra is kíváncsi voltam, mit gondolnak a régészeti kutatások mai lehetőségeiről és a jövő nemzedék kineveléséről.

Lupescu Radu, a Sapientia EMTE docense kérdésemre elmondta, Kolozsváron és a többi erdélyi nagyvárosban folyamatosak a régészeti kutatások, hiszen épületeket, templomokat és közutakat is rendszeresen újítanak fel, a helyszínekre pedig általában régészeket is hívnak leletmentés céljából.

Felidézte a Szent Mihály-templom felújítását, ahol a belső és külső munkálatok során ő maga is régészkedett, de a jelenleg zajló Torda (mai nevén Universității) utcai kaputorony feltárására is kitért, amelyre érdemes lesz figyelni a közeljövőben. Ezzel kapcsolatban a szakember kiemelte, hogy Kolozsváron a felújítási munkálatok nélkül nem lett volna esély az értékes leletek feltárására, tehát mindenképpen az ilyen munkák kínálják a legnagyobb lehetőséget látványos eredmények elérésére.

A Szent Mihály-templom restaurálásával kapcsolatban néhány lényeges részletre is érdemes kitérni. A munkálatok az előzetes felmérések elvégzése után 2018-ban indulhattak el, ezzel párhuzamosan pedig a régészeti kutatások és ásatások is folyamatosan zajlottak az Erdélyi Történelmi Múzeum felügyelete alatt. Természetesen az erdélyi magyar sajtó rendszeresen beszámolt a fejleményekről, de a feltárt leletekről szóló adatok azóta már kutathatókká is váltak. 2021 nyarán a templom északi mellékszentélyében a régészek a szinte eredeti állapotában megmaradt kápolnát is megtalálták, kőlapokból összeálló járószintjével együtt. Hamar népszerűvé vált továbbá a 700 éves oltárasztal is, amelynek alapozását és felépítményét is felfedezték a régészek.

A felújítási munkálatok összetettségét jól mutatja, hogy ezeket a leleteket évekkel a régészeti vizsgálat elkezdése után sikerült feltárni, ekkor váltak ugyanis láthatókká a korábban szakemberek által is kevésbé ismert részletek. A restaurálás befejezését követően a tavalyi Kolozsvári Magyar Napok keretében adták át a munkát, többek között utcai kiállításon mutatva be a folyamat részleteit, többnyelvű leírások által is közelebb hozva a felfedezéseket a közönséghez.

A Híd (mai nevén Regele Ferdinand) utcában néhány évvel ezelőtt megtalált kaputoronnyal kapcsolatban Lupescu hangsúlyozta, Kolozsváron előnyt jelent a szakemberek számára, hogy írásos forrásokból ismerik a város topográfiáját, így pillanatok alatt azonosíthatták a leletet, amelynek egy részére lakóházak épültek. A rendelkezésre álló információk szerint az 1470-es években befejezett kaputornyot 1870 és 1872 között bontották le. Utóbbi azért lényeges részlet, mert a 19. század során már képek is készültek a külső és belső homlokzatokról, s ezek a képek jelentősen megkönnyítették a régészek munkáját. Lupescu 2019-ben A magyar tudomány napja Erdélyben című rendezvénysorozaton tartott előadásán is beszélt a feltárás részleteiről, többek között arról, hogy az ismert objektumok mellett különböző szórványos leletek is előkerültek, amelyek valamelyik híd részét képezhették. A kaputorony elé épített, 1544-ből származó forrásokban említett őrház szintén előkerült az ásatások során.

A docens szerint a leletmentéssel elsősorban a kisvárosokban vagy vidéki településeken található polgárházak felújításánál szokott probléma adódni. Ezekhez ugyanis gyakran nem hívnak régészt a beruházók, következésképpen a felügyelet nélküli építkezéseken sok értékes lelet tönkremehet vagy megsemmisülhet. Lupescu Radu úgy gondolja, az 1989 előtti rendszerben bizonyos szempontból szervezettebben működött a régészet, kiszámíthatóbb volt a munka, ma viszont már a szűk határidők miatt kevesebb lehetőség van szisztematikus ásatásra. A befektetők célja elsősorban az építkezési munkálatok időben való elkezdése, szükség esetén finanszírozzák ugyan az ásatási munkálatokat, az általuk szabott határidők viszont megnehezítik a kutatók dolgát, akiknek ezzel szemben a lehető legalaposabb vizsgálódás lenne a céljuk.

A kolozsvári szakember szerint a nyilvánosságban való megjelenítés szempontjából nincs probléma a régészettel, hiszen a sajtó folyamatosan érdeklődik a feltárások eredményei iránt, ezek tehát relevánsnak bizonyulnak a társadalom számára.

További érdekességeket osztott meg velem a témáról Szőcs Péter középkorász, aki a Babeș–Bo­lyai Tudományegyetem Történeti In­té­zetének képzésén oktatja a magyar régészhallgatókat. Lupescuhoz hasonlóan ő is elsősorban leletmentéseken vesz részt, legutóbb Temesvár környékén, a körgyűrűt az autópályával összekötő útszakasszal kapcsolatos munkálatok kapcsán kutatott. A helyszínen közel 800 objektum került elő: a Csoma nevű elpusztult középkori falu maradványai, innen kések, csonteszközök, lószerszámok és kerámiaedények került elő. Nagy részük az 1550-es évekből származik, amikor a törökök lerombolták a falut.

Csoma nevét 1330-as évekből származó források említik először. A település történelmi jelentőségét elsősorban földrajzi elhelyezkedése adja, ugyanis a Temesvárt és Aradot összekötő út mentént feküdt. A törökök az említett támadás folytatásaként a temesvári várat foglalták el. Későbbi forrásokban is találkozhatunk Csoma nevével, mint az Oszmán Birodalomnak adót fizető településsel. Ez arra utal, hogy a későbbiekben is éltek ott emberek, de a város visszafoglalásáért vívott csatáknak már a jelek szerint végleg áldozatul esett a falu, amelyet egy 1720-as térképen jelöltek meg utoljára, a későbbieken viszont már nem szerepel.

Érdekesebb közelmúltbeli felfedezései között Szőcs Péter megemlítette a szatmárnémeti Református Gimnáziumban talált középkori kályhacsempéket is, amelyeken sárkányok és oroszlánok voltak felismerhetők. Szerinte a régió megyéi között jelentős különbség van abból a szempontból, hogy intézményes szinten mennyire fejlett a régészeti kutatás, és milyen lehetőségei vannak a szakembereknek hatékonyan dolgozni.

A gimnázium múltjáról tudni kell, hogy helyszíne a középkori Szatmár város főutcájára esik, amelyet akkoriban a Szamoson való átkelő felé vezető út keresztezett. Az iskola felépülése előtt a város jómódú polgárainak lakóházai, boltjai álltak a helyszínen. Bizonyos építmények a rendelkezésre álló történelmi források szerint nyom nélkül eltűnhettek, a történészeknek viszont egyes esetekben segítséget nyújt az 1565-ben készült városábrázolás, amelyen pontosabb adatok inkább a templomokról maradtak fenn. A helyi topográfia egyik stabilnak tartott eleme a telekrendszer volt. A korai ábrázolásokra egyáltalán nem volt jellemző a sűrű beépítettség, hiszen a helyieknek a földművelés és a mezőgazdaság jelentette sokáig a megélhetést, csak a 19. század második felében kezdett nőni Szatmárnémeti beépítettsége.

Szőcs Péter a Szatmár Megyei Múzeum keretében végzett régészeti tevékenysége mellett egyetemi oktatóként a jövő régésznemzedék képzéséhez is hozzájárul. Elmondása szerint az elmúlt években erdélyi szinten is kevés hallgató jelentkezett az ország egyetlen magyar nyelvű felsőoktatási régészképzésére, tavaly elsőéven mindössze négy diákot tanított, az idén a létszám hat fő. Úgy gondolja, a szakmához elsősorban elhivatottság szükséges, ugyanis anyagilag valószínűleg nem elég vonzó a fiatalok számára ez a pálya. Pozitívumként kiemelte viszont, hogy tudomása szerint a képzést elvégző hallgatók el tudnak helyezkedni a szakmában, többek között mentőásatásokon dolgozva. Tapasztalatszerzésükben nagy segítség, hogy minden félévben kötelezően részt kell venniük terepgyakorlaton is.

A régészetnek tehát van jelene és minden bizonnyal jövője is. Kell azonban a lelkes fiatalokból álló utánpótlás ahhoz, hogy a szakma fenn tudjon maradni, és a jövőben is hallhassunk számot tevő eredményekről. Fontos továbbá az is, hogy a tudományág közelebb kerüljön a társadalomhoz sajtótermékeken és egyéb kiadványokon keresztül. A témában megjelent könyvek közül kiemelném T. Szabó Csaba 2019-ben kiadott Erdélyi régészet II. című kötetét, amely a kulturális örökségvédelem témáját is feldolgozza, felhíva a figyelmet arra, hogy a társadalomnak is komoly szerep jár értékeink megőrzésében.