Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Gondolatok a modern magyar történetírásról

A BBTE Doctor Honoris Causa címével tüntették ki Romsics Ignác történészprofesszort

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.




Romsics Ignác történészprofesszor, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem díszdoktora

Romsics Ignác a magyarországi Bács-Kiskun megyei Homokmégyen született 1951. március 30-án. Főiskolai tanulmányait 1970-ben kezdte meg a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, ahol 1974-ben sikeresen oklevelet szerzett. Ugyanebben az évben már az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakán folytatta – posztgraduális – tanulmányait, itt két évvel később szerzett diplomát. A budapesti egyetemi évek alatt dolgozni kezdett, a Bács-Kiskun Megyei Levéltár munkatársaként. 1977 és 1985 között a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa volt, ez idő alatt 1978-ban egyetemi doktori, majd 1985-ben kandidátusi fokozatot is szerzett. 1991-ben az ELTE újkori magyar történeti tanszékének docense lett, 1997-től professzorként folytatta a tanítást 2008-ig. Időközben 2001-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, 2010-ben az Akadémia rendes tagjává avatták. 1993 és 1998 között több megszakítással vendégtanárként oktatott az Amerikai Egyesült Államokban, az Indianai Egyetemen, valamint a Szegedi Tudományegyetem új és legújabb kori magyar történeti tanszékén is. 2008 óta az egri Eszterházy Károly egyetem tanári karát erősíti, 2010-től pedig az ottani Történelemtudományi Doktori Iskola vezetője. A pályafutása során a tanár úr dolgozott többek között a Rubicon, a Századok, a Korunk és a The Hungarian Quarterly szakfolyóiratok szerkesztőbizottságaiban is. Tudományos érdemei elismeréseként 1995-ben Ránki György-díjjal, 1999-ben Deák Ferenc-díjjal tüntették ki. 2000-ben az Akadémiai Díjat, 2005-ben pedig a Széchenyi-díjat vehette át. 2010-ben az igencsak magas presztízsű Szilárd Leó professzori ösztöndíjat ítélték meg számára. Mindezek mellett örömünkre (ezt a felsőoktatási intézmény hallgatójaként nyugodtan állíthatom), 2010 óta a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem meghívott előadója, doktori iskolájának munkatársa.

Tekintve, hogy Romsics Ignác kutatási területe igencsak széleskörű, nem áll módomban itt részletekbe menően méltatni munkásságát – inkább röviden vázolnám az akadémikus fontosabb tudományos eredményeit. 1982-ben jelent meg első jelentősebb munkája, a Duna-Tisza köze hatalmi-politikai viszonyai 1918–1919-ben című könyve az Akadémiai Kiadó gondozásában. Írt ugyanakkor Bethlen Istvánról is (1991 óta ez a kötete több ízben is megjelent magyar nyelven, angolul 1995-ben adták ki), de meg kell említenünk a Helyünk és sorsunk a Duna-medencében című 1996-os kötetét is (újrakiadás: 2005). Történészhallgatóként számomra, illetve diáktársaim számára a legjelentősebb műve a Magyarország története a XX. században, amely átfogó képet nyújt a címben említett korszakról, és nagyon jó alapozást nyújt az ismereteink elmélyítéséhez. Romsics Ignác a trianoni békeszerződésről is írt (2001, 2005, 2007), illetve az 1947-es párizsi békeszerződésről (2006). Legújabb, fontosabb művei: Nemzet, állam, régió (2013), valamint A múlt arcai. Történelem, emlékezet, politika (2015). Sokan úgy véljük, hogy dr. Romsics Ignác munkái kikerülhetetlenek, ha a magyarság újkori és jelenkori történetét szeretnénk megismerni.

Miután felvázoltam az akadémikus pályájának főbb mozzanatait, visszatérnék a kolozsvári ünnepség pillanataihoz. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen esélyt kaptam arra, hogy szervezőként én is végigkövethessem az eseményeket élőben, egy teremben megannyi egyetemi tanárral, professzorral, akadémikussal. Nekem a dísz­vendégeket kellett útba igazítanom, meggyőződnöm arról, hogy mindenki időben elfoglalta a helyét, illetve ellen­őriznem kellett a járványügyi szabályok betartását.

A ceremónia késés nélkül, 10 órakor kezdődött, a bevonuló résztvevőket a Gaudeamus igitur dallama köszöntötte. Miután mindenki elfoglalta a helyét, dr. Daniel David, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora szólt az egybegyűltekhez. Üdvözölte a vendégeket, a díszmeghívottakat, és rövid beszédében kitért az aktuális járványhelyzet okozta problémákra is, továbbá a kolozsvári akadémikus közösségnek a BBTE intézményével régóta fennálló kapcsolatára. A rektor szót ejtett egyetemünk eredményeiről, a jövőbeli tervekről, a köszöntője végén pedig átadta a szót dr. Rüsz-Fogarasi Enikőnek, a Történelem és Filozófia Kar dékánhelyettesének. A dékánhelyettes asszonynak jelentős szerepe van abban, hogy ez az esemény létrejöhetett, hiszen amellett, hogy ő volt az egyik főszervező, a díjazott méltatását is felvállalta – angol nyelven. Laudációjában dr. Romsics Ignác élete és kutatási tevékenysége fontosabb állomásait sorolta fel, tömören és összefogottan világossá tette a jelenlevők számára, hogy a BBTE miért tartotta érdemesnek Romsics Ignác történészt kitüntetni a díszdoktori címmel.

Dr. Rüsz-Fogarasi Enikő méltatása után Daniel David rektor átadta az oklevelet, a hagyományos, latin nyelvű szöveg kíséretében, ezzel az akadémikus Romsics Ignác hivatalosan is a BBTE díszdoktorává vált. A történész megköszönte a kitüntetést, és elmondta, hogy már legalább egy évtizede intenzív munkakapcsolatban áll a Babeș–Bolyai Tudományegyetemmel. Köszönetet mondott Rüsz-Fogarasi Enikőnek, Nagy Róbertnek, a Történeti Intézet igazgatójának, valamint dr. Hunyadi Attilának és dr. Fodor Jánosnak is. Romsics professzor úr a BBTE-n végzett tízévi munkáját „apró darabnak” nevezte „abban a hídban, amely folyamatosan épülni látszik Románia és Magyarország között, a romániai és magyarországi egyetemi tanárok között”. Természetesen azt is elmondta beszédében, hogy az imént kapott címet büszkén fogja viselni, és további sok sikert kíván mind az intézménynek, mind az intézmény valamennyi tagjának, legyen az tanár vagy egyetemi hallgató.




Romsics Ignác (középen) átveszi az oklevelet, jobbján Daniel David, a BBTE rektora, balján Florin Streteanu, a BBTE szenátusának elnöke. Cristian Muntean
felvételei

Ezután Romsics Ignác megtartotta magyar nyelvű díszelőadását Magyar történetírás a 20. században címmel. A történész elmélyülten foglalkozott pályafutása során ezzel a területtel. Az előadása kezdetén a modern, vagyis professzionális magyar történetírás intézményrendszerének kialakulásáról beszélt, szerinte a szervezeti keretek megteremtésében az első fontosabb állomás a Magyar Történelmi Társulat 1867-es megalakulása volt. Ebben a tekintetben fontosnak tartja a Magyar Országos Levéltár megalakulásának időpontját is, az 1875-ben létrehozott intézmény azóta is kulcsfontosságú szerepet tölt be a magyar történelem kutatásában. Romsics Ignác kitért Leopold von Ranke munkásságának a magyar történetírásra gyakorolt befolyására. Marczali Henrik is az ő követője volt, rá hivatkozva azt vallotta: „Történelem csak egy van: az emberi szellem fejlődésének története, s a történetírás célja az emberiségen uralkodó eszmék ismerete.” Romsics Ignác megemlítette Pauler Gyula, a Magyar Országos Levéltár első igazgatójának nevét is, aki a történetírás gyakorlásában a pozitivizmust tartotta az egyetlen járható útnak. Szót ejtett Fraknói Vilmosról, aki mélyen hitt az osztrákok és magyarok egymásrautaltságában és az 1867-es kiegyezésben. Az előadásban Szabó Ervin neve is elhangzott, Romsics szerint ő kora valamennyi történetírói áramlatával elégedetlen volt. Szabó Ervin a szocialista történetírók feladatát abban látta, hogy „ki kell söpörni a magyar történelemből a királyok, a hadvezérek, a nagy­urak nyüzsgő seregét, egyéni családi érdekekért vívott háborúk leírásait – mindent, amiből a múltat hamisítják, hogy megfertőzzék, hazugsággal itassák az életet, a jelent, a jövőt”.

A következőkben Romsics Ignác a tízkötetes A magyar nemzet története című történelmi mű fontosságát hangsúlyozta, a tizenhárom szerzős munka szerkesztője Szilágyi Sándor volt. 1920-tól a kutatások a középkor helyett inkább a 18–19. század eseményeire fókuszáltak, ezen belül a nemzetiségi kérdésekre, a nemzet történetére. Romsics kiemelte Szekfű Gyula Három nemzedék és ami utána következik című kötetét, amely a 19. századot a hanyatlás korszakaként mutatja be, és a liberalizmust teszi felelőssé a történtekért. Hóman Bálint és Szekfű Gyula nevéhez kötődik a Magyar történet című monográfiasorozat, a 20. századi magyar történetírás egyik monumentális alkotása. Szellemi és módszertani egységessége kitűnő, mivel két történész tollából származik az egész sorozat: az 1458 előtti fejezeteket Hóman Bálint írta, az azt követő időszak történetét pedig Szekfű Gyula.

A díszdoktori beszéd a továbbiakban a nagy összefoglalások méltatásával folytatódott. A Magyar művelődéstörténetet Domanovszky Sándor szerkesztette, aki a kötet célkitűzései kapcsán így fogalmazott: „A politikai események ismeretét föltételezve, inkább a szellem kevésbé élesen észrevehető működésére fogjuk figyelmünket összpontosítani.” Ezek után többek között szó esett Mályusz Elemér munkásságáról is, akinek a szemléletmódjára erős befolyást gyakoroltak a kortárs német történetírói irányzatok. Létrehozta azt a sajátos történetírói szemléletet, amelyet né­pi­ségtörténetnek nevezett el, és amely leginkább a ’30-as, ’40-es években volt népszerű. Továbbhaladva, a második világháború alatt alkotók között mindenképpen említésre méltó Molnár Erik, aki több könyvet szentelt a magyar őstörténetnek, a honfoglalásnak és a középkor marxista szempontú interpretációjának.

„A II. világháború elvesztése és az ország szovjet megszállása ismét új helyzetet teremtett a magyar történetírás számára…” – hangzott el dr. Romsics Ignác előadásában. Sokan külföldre menekültek vagy kényszernyugdíjazást szenvedtek el, 1948-tól pedig megtörtént „a történetírás lefejezése és szovjetizálása”, a legtöbb régi professzort eltávolították tisztségéből. A Történettudományi Intézet új igazgatója Molnár Erik lett, a Társulat elnöki tisztjét pedig Andics Erzsébet foglalta el, aki élesen bírálta az egész, két világháború közötti magyar történetírást, ­Engelsre és Marxra hivatkozva. Molnár Erik munkáit ismét kiadták, hozzáalakítva az új, szocialista történetírás elvárásaihoz. Aki még az országban magyar történetírással foglalkozott, csak az államnak behódolva, illetve az állam által ellenőrizve folytathatta tevékenységét, a történészek nagy része már-már beleroppant a megpróbáltatásokba. Az 1960-as évektől elkezdődött a regenerálódás, a másfél évtizedig tartó mélyrepülés után. A fellendülés időszakában mindenképp említésre méltó Hanák Péter, Katus László, Vörös Károly és Ránki György munkássága. A nagy sorozatmunkák tekintetében a legnagyobb horderejű vállalkozás a tízkötetesre tervezett Magyarország története sorozat, amelyből a rendszerváltásig hét könyv jelent meg, viszont a hatalmas terjedelem miatt mindegyik részt két kötetben adták ki. A sorozat meglehetősen eklektikusra sikerült, mivel egy-egy kötetet számos szerző írt meg, így szellemiségében nem lett egységes a munka. A rendszerváltás előtt, már 1988-ban megalakult a Hajnal István Társaság, amely módszertanában már sokkal inkább hasonlít a nyugat-európai történetíró iskolákhoz. A korszakváltás fényében folyamatosan új történelmi folyóiratok tűntek fel és történetkutatói intézetek alakultak. 1985-től például folyamatosan megjelent a szegedi szerkesztésű Aetas, vagy 1989-től az ismeretterjesztő jellegű Rubicon, majd 2000-től a Korall is. Az új történeti intézetek sorát az 1956-os intézet nyitotta meg 1991-ben, amit a Schmidt Mária által irányított XX. és XXI. Század Intézet követett 1999–2000-ben. A Veritas Történetkutatói Intézet 2013-ban jött létre, Szakály Sándor vezetésével.

Az elmúlt 30 év történetírásának tartalmi értékelésére még korai lenne vállalkozni…” – fejtette ki zárógondolatában a BBTE legújabb díszdoktora. Az előadást gróf Mikó Imrének, a Magyar Történelmi Társulat első elnökének 1867-ben elhangzott intésével zárta: „A nemzeti ábrándokat a történetírásunkból zárjuk ki. […] komoly küldetésű nemzetnek főként a valóra kell törekednie, tudományban és műveltségben szintúgy, mint a politikai és társadalmi életben. […] míg történeteinek mesés hajdanán és mithológiai képeken kapkod valamely nemzet, nem illeti meg a férfiasultság díszes czíme.”

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.

széki vérengzés. A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.

Heizer család, Tihany

Hevesi József bár ízig-vérig kolozsvárinak tartotta magát, szülőhelyéről, Tihanyról sosem feledkezett meg. Nyári szabadságait amikor csak tehette, itt töltötte, majd mikor anyagi helyzete már megengedte, egy emeletes nyaralót is építtetett itt magának a Vissz­hang-domb szomszédságában, amelyet 1896. július 10-én, házasságának 10. évfordulóján szentelt fel Halbik Ciprián Gáspár tihanyi apát – az állami tulajdonba vett épület ma is létezik, óvoda működik benne. 

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.