Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Gondolatok a modern magyar történetírásról

A BBTE Doctor Honoris Causa címével tüntették ki Romsics Ignác történészprofesszort

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.




Romsics Ignác történészprofesszor, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem díszdoktora

Romsics Ignác a magyarországi Bács-Kiskun megyei Homokmégyen született 1951. március 30-án. Főiskolai tanulmányait 1970-ben kezdte meg a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, ahol 1974-ben sikeresen oklevelet szerzett. Ugyanebben az évben már az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakán folytatta – posztgraduális – tanulmányait, itt két évvel később szerzett diplomát. A budapesti egyetemi évek alatt dolgozni kezdett, a Bács-Kiskun Megyei Levéltár munkatársaként. 1977 és 1985 között a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa volt, ez idő alatt 1978-ban egyetemi doktori, majd 1985-ben kandidátusi fokozatot is szerzett. 1991-ben az ELTE újkori magyar történeti tanszékének docense lett, 1997-től professzorként folytatta a tanítást 2008-ig. Időközben 2001-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, 2010-ben az Akadémia rendes tagjává avatták. 1993 és 1998 között több megszakítással vendégtanárként oktatott az Amerikai Egyesült Államokban, az Indianai Egyetemen, valamint a Szegedi Tudományegyetem új és legújabb kori magyar történeti tanszékén is. 2008 óta az egri Eszterházy Károly egyetem tanári karát erősíti, 2010-től pedig az ottani Történelemtudományi Doktori Iskola vezetője. A pályafutása során a tanár úr dolgozott többek között a Rubicon, a Századok, a Korunk és a The Hungarian Quarterly szakfolyóiratok szerkesztőbizottságaiban is. Tudományos érdemei elismeréseként 1995-ben Ránki György-díjjal, 1999-ben Deák Ferenc-díjjal tüntették ki. 2000-ben az Akadémiai Díjat, 2005-ben pedig a Széchenyi-díjat vehette át. 2010-ben az igencsak magas presztízsű Szilárd Leó professzori ösztöndíjat ítélték meg számára. Mindezek mellett örömünkre (ezt a felsőoktatási intézmény hallgatójaként nyugodtan állíthatom), 2010 óta a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem meghívott előadója, doktori iskolájának munkatársa.

Tekintve, hogy Romsics Ignác kutatási területe igencsak széleskörű, nem áll módomban itt részletekbe menően méltatni munkásságát – inkább röviden vázolnám az akadémikus fontosabb tudományos eredményeit. 1982-ben jelent meg első jelentősebb munkája, a Duna-Tisza köze hatalmi-politikai viszonyai 1918–1919-ben című könyve az Akadémiai Kiadó gondozásában. Írt ugyanakkor Bethlen Istvánról is (1991 óta ez a kötete több ízben is megjelent magyar nyelven, angolul 1995-ben adták ki), de meg kell említenünk a Helyünk és sorsunk a Duna-medencében című 1996-os kötetét is (újrakiadás: 2005). Történészhallgatóként számomra, illetve diáktársaim számára a legjelentősebb műve a Magyarország története a XX. században, amely átfogó képet nyújt a címben említett korszakról, és nagyon jó alapozást nyújt az ismereteink elmélyítéséhez. Romsics Ignác a trianoni békeszerződésről is írt (2001, 2005, 2007), illetve az 1947-es párizsi békeszerződésről (2006). Legújabb, fontosabb művei: Nemzet, állam, régió (2013), valamint A múlt arcai. Történelem, emlékezet, politika (2015). Sokan úgy véljük, hogy dr. Romsics Ignác munkái kikerülhetetlenek, ha a magyarság újkori és jelenkori történetét szeretnénk megismerni.

Miután felvázoltam az akadémikus pályájának főbb mozzanatait, visszatérnék a kolozsvári ünnepség pillanataihoz. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen esélyt kaptam arra, hogy szervezőként én is végigkövethessem az eseményeket élőben, egy teremben megannyi egyetemi tanárral, professzorral, akadémikussal. Nekem a dísz­vendégeket kellett útba igazítanom, meggyőződnöm arról, hogy mindenki időben elfoglalta a helyét, illetve ellen­őriznem kellett a járványügyi szabályok betartását.

A ceremónia késés nélkül, 10 órakor kezdődött, a bevonuló résztvevőket a Gaudeamus igitur dallama köszöntötte. Miután mindenki elfoglalta a helyét, dr. Daniel David, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora szólt az egybegyűltekhez. Üdvözölte a vendégeket, a díszmeghívottakat, és rövid beszédében kitért az aktuális járványhelyzet okozta problémákra is, továbbá a kolozsvári akadémikus közösségnek a BBTE intézményével régóta fennálló kapcsolatára. A rektor szót ejtett egyetemünk eredményeiről, a jövőbeli tervekről, a köszöntője végén pedig átadta a szót dr. Rüsz-Fogarasi Enikőnek, a Történelem és Filozófia Kar dékánhelyettesének. A dékánhelyettes asszonynak jelentős szerepe van abban, hogy ez az esemény létrejöhetett, hiszen amellett, hogy ő volt az egyik főszervező, a díjazott méltatását is felvállalta – angol nyelven. Laudációjában dr. Romsics Ignác élete és kutatási tevékenysége fontosabb állomásait sorolta fel, tömören és összefogottan világossá tette a jelenlevők számára, hogy a BBTE miért tartotta érdemesnek Romsics Ignác történészt kitüntetni a díszdoktori címmel.

Dr. Rüsz-Fogarasi Enikő méltatása után Daniel David rektor átadta az oklevelet, a hagyományos, latin nyelvű szöveg kíséretében, ezzel az akadémikus Romsics Ignác hivatalosan is a BBTE díszdoktorává vált. A történész megköszönte a kitüntetést, és elmondta, hogy már legalább egy évtizede intenzív munkakapcsolatban áll a Babeș–Bolyai Tudományegyetemmel. Köszönetet mondott Rüsz-Fogarasi Enikőnek, Nagy Róbertnek, a Történeti Intézet igazgatójának, valamint dr. Hunyadi Attilának és dr. Fodor Jánosnak is. Romsics professzor úr a BBTE-n végzett tízévi munkáját „apró darabnak” nevezte „abban a hídban, amely folyamatosan épülni látszik Románia és Magyarország között, a romániai és magyarországi egyetemi tanárok között”. Természetesen azt is elmondta beszédében, hogy az imént kapott címet büszkén fogja viselni, és további sok sikert kíván mind az intézménynek, mind az intézmény valamennyi tagjának, legyen az tanár vagy egyetemi hallgató.




Romsics Ignác (középen) átveszi az oklevelet, jobbján Daniel David, a BBTE rektora, balján Florin Streteanu, a BBTE szenátusának elnöke. Cristian Muntean
felvételei

Ezután Romsics Ignác megtartotta magyar nyelvű díszelőadását Magyar történetírás a 20. században címmel. A történész elmélyülten foglalkozott pályafutása során ezzel a területtel. Az előadása kezdetén a modern, vagyis professzionális magyar történetírás intézményrendszerének kialakulásáról beszélt, szerinte a szervezeti keretek megteremtésében az első fontosabb állomás a Magyar Történelmi Társulat 1867-es megalakulása volt. Ebben a tekintetben fontosnak tartja a Magyar Országos Levéltár megalakulásának időpontját is, az 1875-ben létrehozott intézmény azóta is kulcsfontosságú szerepet tölt be a magyar történelem kutatásában. Romsics Ignác kitért Leopold von Ranke munkásságának a magyar történetírásra gyakorolt befolyására. Marczali Henrik is az ő követője volt, rá hivatkozva azt vallotta: „Történelem csak egy van: az emberi szellem fejlődésének története, s a történetírás célja az emberiségen uralkodó eszmék ismerete.” Romsics Ignác megemlítette Pauler Gyula, a Magyar Országos Levéltár első igazgatójának nevét is, aki a történetírás gyakorlásában a pozitivizmust tartotta az egyetlen járható útnak. Szót ejtett Fraknói Vilmosról, aki mélyen hitt az osztrákok és magyarok egymásrautaltságában és az 1867-es kiegyezésben. Az előadásban Szabó Ervin neve is elhangzott, Romsics szerint ő kora valamennyi történetírói áramlatával elégedetlen volt. Szabó Ervin a szocialista történetírók feladatát abban látta, hogy „ki kell söpörni a magyar történelemből a királyok, a hadvezérek, a nagy­urak nyüzsgő seregét, egyéni családi érdekekért vívott háborúk leírásait – mindent, amiből a múltat hamisítják, hogy megfertőzzék, hazugsággal itassák az életet, a jelent, a jövőt”.

A következőkben Romsics Ignác a tízkötetes A magyar nemzet története című történelmi mű fontosságát hangsúlyozta, a tizenhárom szerzős munka szerkesztője Szilágyi Sándor volt. 1920-tól a kutatások a középkor helyett inkább a 18–19. század eseményeire fókuszáltak, ezen belül a nemzetiségi kérdésekre, a nemzet történetére. Romsics kiemelte Szekfű Gyula Három nemzedék és ami utána következik című kötetét, amely a 19. századot a hanyatlás korszakaként mutatja be, és a liberalizmust teszi felelőssé a történtekért. Hóman Bálint és Szekfű Gyula nevéhez kötődik a Magyar történet című monográfiasorozat, a 20. századi magyar történetírás egyik monumentális alkotása. Szellemi és módszertani egységessége kitűnő, mivel két történész tollából származik az egész sorozat: az 1458 előtti fejezeteket Hóman Bálint írta, az azt követő időszak történetét pedig Szekfű Gyula.

A díszdoktori beszéd a továbbiakban a nagy összefoglalások méltatásával folytatódott. A Magyar művelődéstörténetet Domanovszky Sándor szerkesztette, aki a kötet célkitűzései kapcsán így fogalmazott: „A politikai események ismeretét föltételezve, inkább a szellem kevésbé élesen észrevehető működésére fogjuk figyelmünket összpontosítani.” Ezek után többek között szó esett Mályusz Elemér munkásságáról is, akinek a szemléletmódjára erős befolyást gyakoroltak a kortárs német történetírói irányzatok. Létrehozta azt a sajátos történetírói szemléletet, amelyet né­pi­ségtörténetnek nevezett el, és amely leginkább a ’30-as, ’40-es években volt népszerű. Továbbhaladva, a második világháború alatt alkotók között mindenképpen említésre méltó Molnár Erik, aki több könyvet szentelt a magyar őstörténetnek, a honfoglalásnak és a középkor marxista szempontú interpretációjának.

„A II. világháború elvesztése és az ország szovjet megszállása ismét új helyzetet teremtett a magyar történetírás számára…” – hangzott el dr. Romsics Ignác előadásában. Sokan külföldre menekültek vagy kényszernyugdíjazást szenvedtek el, 1948-tól pedig megtörtént „a történetírás lefejezése és szovjetizálása”, a legtöbb régi professzort eltávolították tisztségéből. A Történettudományi Intézet új igazgatója Molnár Erik lett, a Társulat elnöki tisztjét pedig Andics Erzsébet foglalta el, aki élesen bírálta az egész, két világháború közötti magyar történetírást, ­Engelsre és Marxra hivatkozva. Molnár Erik munkáit ismét kiadták, hozzáalakítva az új, szocialista történetírás elvárásaihoz. Aki még az országban magyar történetírással foglalkozott, csak az államnak behódolva, illetve az állam által ellenőrizve folytathatta tevékenységét, a történészek nagy része már-már beleroppant a megpróbáltatásokba. Az 1960-as évektől elkezdődött a regenerálódás, a másfél évtizedig tartó mélyrepülés után. A fellendülés időszakában mindenképp említésre méltó Hanák Péter, Katus László, Vörös Károly és Ránki György munkássága. A nagy sorozatmunkák tekintetében a legnagyobb horderejű vállalkozás a tízkötetesre tervezett Magyarország története sorozat, amelyből a rendszerváltásig hét könyv jelent meg, viszont a hatalmas terjedelem miatt mindegyik részt két kötetben adták ki. A sorozat meglehetősen eklektikusra sikerült, mivel egy-egy kötetet számos szerző írt meg, így szellemiségében nem lett egységes a munka. A rendszerváltás előtt, már 1988-ban megalakult a Hajnal István Társaság, amely módszertanában már sokkal inkább hasonlít a nyugat-európai történetíró iskolákhoz. A korszakváltás fényében folyamatosan új történelmi folyóiratok tűntek fel és történetkutatói intézetek alakultak. 1985-től például folyamatosan megjelent a szegedi szerkesztésű Aetas, vagy 1989-től az ismeretterjesztő jellegű Rubicon, majd 2000-től a Korall is. Az új történeti intézetek sorát az 1956-os intézet nyitotta meg 1991-ben, amit a Schmidt Mária által irányított XX. és XXI. Század Intézet követett 1999–2000-ben. A Veritas Történetkutatói Intézet 2013-ban jött létre, Szakály Sándor vezetésével.

Az elmúlt 30 év történetírásának tartalmi értékelésére még korai lenne vállalkozni…” – fejtette ki zárógondolatában a BBTE legújabb díszdoktora. Az előadást gróf Mikó Imrének, a Magyar Történelmi Társulat első elnökének 1867-ben elhangzott intésével zárta: „A nemzeti ábrándokat a történetírásunkból zárjuk ki. […] komoly küldetésű nemzetnek főként a valóra kell törekednie, tudományban és műveltségben szintúgy, mint a politikai és társadalmi életben. […] míg történeteinek mesés hajdanán és mithológiai képeken kapkod valamely nemzet, nem illeti meg a férfiasultság díszes czíme.”

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Benedek Elek nemcsak meseíró és lapszerkesztő, szépíró, történelmi, néprajzi és ifjúsági regényíró volt, hanem emellett évtizedeken keresztül közel száz kalendárium szerkesztője, írója volt. A legszélesebb olvasóközönséghez kívánt szólni. Egész életében azért küzdött, hogy a népnek, és kiemelten a gyermekeknek a lehető legtöbb és legmagasabb színvonalú irodalmat adja.

Tauffer Johann, a Kolozsváron egykor nagy számban élt Taufferek őse Nyugat-Magyarországról került Erdélybe báró Brukenthal Sámuel erdélyi gubernátornak köszönhetőenMiután az erdélyi főkormányszéket Nagyszebenből Kolozsvárra helyezték át, Tauffer Johann is átköltözött az erdélyi fővárosba. Utódai itt elszaporodtak, s különösen a 19. században jómódú iparos és kereskedő polgárokként vívtak ki maguknak széleskörű elismerést, a Tauffer névnek pedig dicsőséget.

Bánffy György életútja egyenes vonalú, a – közvetlen felmenőitől örökölt – Bécshez hű arisztokraták életútja. Édesapja, Dénes gróf (1723–1780) az utolsó akadályt is elhárította: 1755-ben áttért a katolikus vallásra. Lett belőle valóságos belső titkos tanácsos, négy vármegye főispánja, s végül királyi főlovászmester, ami zászlós úrrá tette. Feleségétől, báró Barcsay Ágnestől a Hunyad vármegyei Piskin született György fia 1746. vagy 1747. december 24-én. A házitanítóktól sajátíthatta el az alapismereteket, bizonyára a bonchidai kastélyban. 

A világ első közúti szabályát, a vörös zászló törvényét 1865-ben hozták meg, és 1896-ig volt érvényben Londonban. A gőzhajtású autók előtt ötven méterrel nappal vörös zászlót, éjjel vörös lámpást kellett vinni. A magyarországi KRESZ ősének egy 1910-es belügyminiszteri rendeletet tekinthetünk, amelynek célja a fellendülő gépjármű-közlekedés biztonságának növelése volt. Ennek érdekében jelent meg az első négy közúti jelzőtábla. 

„Miért van az, hogy minden magyar ember, amikor Petőfi nevét, versét hallja, meleget érez a szíve körül? Mert Petőfi a mi összetartozásunk jelképe. Életével és halálával üzent a XXI. századnak is. »Csak azt szeretném – mondta végül a szónok –, ha ez a század valóban megfelelne az Ő elvárásainak.”

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált