Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Gagauz földön

Október végén Kisinyovban részt vettem egy népegészségügyi konferencián. Úgy adódott, hogy a helyi történelmi múzeum munkatársával és a jászvásári rádió kisebbségi műsorának szerkesztőjével ellátogattunk Gagauziába. Másfél órányi autózást követően hatalmas útszéli építményhez érkeztünk, mely a Moldova Köztársasághoz tartozó Gagauzia (Gagauz Yeri) kétnyelvű üdvözletét, valamint a gagauz és moldáv címert és zászlót ötvözte magában.


A szerző és a baskán

A baskán vendégeként

Néhány települést elhagyva, Gaidar falu határában a kormányzó (baskán, bashcan) elegáns fekete kocsija várt, a sofőr illedelmesen bemutatkozott. őt követve, úttalan utakon haladva mesebeli helyre, gyönyörű tavak közé, pávákkal benépesített területre értünk. Mintha összeesküvésre vagy éppen a függetlenség kikiáltására gyűltek volna össze – másfél tucatnyi férfi, fontos személyiség: egykori és mai kormányzó, képviselők, polgármesterek. Egy megtermett kutya vigyázott rájuk.

Mihail Formuzal, Gagauzia kormányzója látható érdeklődéssel elegyedett szóba velünk, és kitűnő vendéglátónak bizonyult. Emberségesen és szeretetteljesen viszonyult hozzánk. Türelmesen megvárta, hogy elfogyasszuk a jó meleg birkagulyást, és csak azt követően veselkedett neki az interjúnak. Amikor megtudta, hogy erdélyi magyar vagyok, nagy lelkesedéssel felemlegette Tusványost, hiszen idén a nyári tábor meghívottja volt. Kellemes emlékeket elevenített fel, majd előkapta telefonját, és rögtön felhívta barátját, Szilágyi Mátyás kisinyovi nagykövetet. Az orosz társalgásból nem értettem semmit sem, de amikor kezembe nyomta a telefont, és tört románsággal tudtomra adta, hogy ki van a vonal végén, bizony nagyon jólesett a gesztus. A számunkra kedves ismerős, az egykori kolozsvári főkonzul jelentkezett a vonal végén.

A gagauzok két-, sőt háromnyelvűek. A törökkel szoros rokonságban levő, saját írással nem rendelkező gagauz nyelv az anyanyelvük. Szinte ugyanolyan folyékonyan beszélnek oroszul, ami annak idején államnyelv volt, tanítása most is előtérben van, a cirill feliratok dominálnak. Amúgy a Pruttól keletre az orosz a világnyelv, közös kommunikációs lehetőség az egykori Szovjetunió egykori és mai népei között. Románul, az itteni fogalmak szerint moldávul sok gagauz nem tud, és aki igen, az is törve és akcentussal beszéli. Az átlagos gagauz rosszabbul beszéli ezt a nyelvet, mint az átlagos erdélyi magyar. Mindenesetre a törvény szerint három hivatalos nyelve van Ga-gauziának.

Amúgy a bolgár nyelv használata is elterjedt a környéken, főleg Taraklia városkában és az azonos nevű közigazgatási területen, ahol jelentős számú bolgár kisebbség él. Annak idején olyan elképzelés is létezett, hogy a Moldova Köztársaságban élő gagauzok és bolgárok közösen alkossanak autonóm tartományt. A bolgárok azonban ettől elálltak, mivel a Dnyeszteren túli nagyobb bolgár közösség kiszorult volna ebből a közigazgatási formából.

A baskán főleg románul beszélgetett velünk, néha akadozva, párszor orosz kifejezésekhez fordulva segítségül. Elmondása szerint ritkán ad románul interjút, a kisinyovi rádió számára oroszul szokott nyilatkozni.

Mihail Formuzal 1959. november 7-én született Odesszában. Tizennyolc éven át a katonaságban szolgált, veszélyes területeken (állítólag Afganisztánban), ezért már 35 évesen nyugdíjba került. Pontosan akkortájt, amikor Moldova hivatalosan is elismerte a gagauz tartomány önállóságát. Ezután közössége jogainak képviseletét vállalta fel, sorsa jobbulásáért tesz-vesz nap mint nap. Két mandátumon át Ceadir-Lunga kisváros polgármesteri tisztségét töltötte be, majd kormányzóvá választották, sőt újraválasztották ebbe a legmagasabb tisztségbe. A bűvös hármas számhoz érkezve: három fiútestvére, három leánytestvére és három gyermeke van. A legnagyobb, Cristina, a lehető legtávolabb, Ausztráliában él a férjével együtt. Öt nyelvet tökéletesen beszél, a már említett gagauz, orosz és román nyelv mellett angolul és franciául tud. Nagyobbik fia Essenben németül tanul, míg a kicsi, Igor csak kilencéves.

Gagauz autonómia és identitás

A baskán a lexikális adatoknál hivatalosabb adatokkal szolgál: 164 ezren élnek Gagauzia 1848 négyzetkilométerén. A három város és 23 falu összlakosságának 86 százaléka gagauz. Négy terület alkotja az autonóm tartományt, közülük kettő a gagauz tömbtől különálló falu, amelyek gagauz többsége annak idején megszavazta a Gagauziához való tartozását. A lakosság főleg mezőgazdaságból él, gabona-, zöldség- és gyümölcstermesztésből, bortermelésből, állattartásból. Százötvenezres juh-, emellett jelentős szarvasmarha-állománynyal rendelkeznek, jelentős a pávatenyésztés. Sokan Törökországban, Oroszországban vállalnak idénymunkát, vagy akár hosszabb időn át ott dolgoznak.  Nincsenek nyelvi nehézségeik. A tehetősebbek hazajönnek, és házat építenek maguknak.

A baskán röviden ismerteti „országa” történetét és álláspontját a legfontosabb politikai kérdésekben. A tartomány autonómiája még a volt Szovjetunióban jött létre, hiszen a gagauzok 1991-ben elsőként jelentették be önrendelkezési igényüket, amit Chiºinãu 1994 karácsonyát megelőzően fogadott el. Az 1998-ban életbe lépett alkotmány kimondja, hogy Gagauzia autonóm területhez tartoznak mindazok a községek, ahol a gagauzok a népesség több mint 50 százalékát teszik ki, valamint azok a helységek, ahol a helyi népszavazásokon a többség Gagauziához akar tartozni.

A harmincöt tagú parlamentet, az úgynevezett Halk toplușut (Népi Gyűlést) négyévente választják. A baskánt (kormányzót) is, aki egymás után legfeljebb kétszer töltheti be mandátumát; ő Gagauzia legmagasabb rangú hivatalnoka, egyben Gagauzia kormánya, a Végrehajtó Tanács feje, továbbá a moldovai kormány mindenkori tagja. Moldova Köztársaság törvényeit és alkotmányát maximálisan tiszteletben tartják, nem hoznak azokkal ellentétben álló határozatokat. Az önmeghatározás békés eszközeit alkalmazzák, és nyilvánvalóan nincs saját hadseregük és rendőrségük, saját pénzt nem nyomtatnak.

Gagauziában alacsonyak az átlagbérek, de az autonómia lehetőséget ad saját gazdaság kialakítására, saját értékeikre hagyatkozva. Minden beszedett adó Gagauzia területén marad, és az államtól is kapnak támogatást (vámok). Az autonóm gagauz tartománynak saját intézményei vannak: egyetem, iskolák, kulturális intézmények (például saját múzeum). Az egyetem négy karán főleg oroszul folyik az oktatás, de gagauz, angol és német nyelven is oktatnak. Összesen mintegy kétezer fiatal jár ide.

A gagauzok egykori nomád népek leszármazottai, gazdag történelemmel. Európai népnek tartják magukat. Török eredetükön és az egykori Bolgárországhoz való tartozásukon túl ismertetőjük, hogy pravoszláv ortodox vallásúak. A világ tizenkilenc országában élnek, képviselőik háromévente találkoznak. A Gagauzián kívüli mintegy 45 ezer gagauz elsősorban a szomszédos Ukrajnában, valamint Bulgáriában, Görögországban, Oroszországban, Kazahsztánban és az Egyesült Államokban él. A legutóbbi, 2011. évi népszámlálás szerint Romániában 45-en vallották magukat gagauznak.

Moszkva, Szentpétervár, Buhara, Isztambul – olyan Gagauzián kívüli központok, ahol a gagauz nép történelmét kutatják. És alig több mint kétszázezer személy sorsát tartják nyilván.

Testvértelepülés kerestetik

Gaidar (Haydar) négyezer lakosnál nagyobb, abszolút gagauz többségű falu. Kiosya Ilya polgármester otthonában fogad, teával és helyi ételkülönlegességekkel, töltött savanyú paprikával, húsos káposztával kínál. Miközben beszélgetünk, a háttérben a gagauz rádióadó (Radio Komrat) keleties zenét sugároz. A településen a három legjelentősebb és mihamarabb megoldásra váró feladatnak tartja az ivóvízhálózat korszerűsítését, az utak járhatóságának a javítását, valamint az egykori, ám ma is szennyező szovjet hulladéklerakat semlegesítését. Biztatónak tartja viszont, hogy a falu monográfiáját nemrég adták ki orosz nyelven, továbbá 2013. augusztus végén első alkalommal szervezték meg a Gaidar koraflari elnevezésű szőnyegfesztivált. A faluban több tucatnyian foglalkoznak szőnyegszövéssel, értékteremtő és hagyományőrző tevékenységük amolyan élő múzeumnak tekinthető. A kisebb méretű ajándék szőttesek már tíz eurótól kaphatók, míg a több méteres szőnyegek ára száz euró felett kezdődik.

A polgármester és felesége vendégszeretetből jelesre vizsgázik. Ráadásul meghívnak az idei szőnyegfesztiválra. Sőt, az elöljáró abbéli óhaját is kifejezi, miszerint jó lenne testvérkapcsolatot kialakítani romániai településsel. Székelyföldivel? Nagyszerű lenne!

Egyébként a baskán is utalt arra, hogy a gagauzok nyitottak az együttműködésre, és Romániában többek között Kovászna és Hargita megyék irányába kezdeményezik a kapcsolatfelvételt.

Lenin és Atatürk

A gagauz autonóm terület fővárosa Komrat. Huszonkétezer lakos él itt. Otthont nyújt Gagauzia (Gagauz Yeri) legfontosabb és jelképes intézményeinek. Egyetlen épületben található a tartományi parlament (Halk topluºu) és a kormány (Bakannik Komiteti). Hivatalos címük: Lenin utca 196. szám. Az egyetem és az iskolák mellett Komratban ortodox katedrális is áll, ez a Szent János székesegyház, ezen kívül a város művelődési otthonnal, múzeumokkal és korszerűen kivilágított parkkal is rendelkezik. És sokatmondó szobrokkal. A főúton még mindig áll talapzatán Vladimir Iljics Lenin szobra. Több mint három méteres alakja szinte kötelező fotótéma az arra járó számára. Kissé odébb, az egyetem közeli Gagauz dicsőség sétányon mellszobrok sorakoznak egymással szemben. És üres talapzatok, újabb szoborhelyek. A legújabb alkotás Dimitrie Cantemirt ábrázolja, virágcsokrok hervadoznak rajta. De amíg odaérünk, Suleyman Demirel török, Haydar Aliev azeri és Nursultan Nazarbaev kazah elnökök mosolyognak ránk az esti kivilágításban. Nem véletlenül, hiszen a gagauzok az altáji török népek közé tartoznak, rokonaik a türkmének, törökországi törökök, azeriek és kazahok.

De ott van még többedmagával Mihai Eminescu és Alekszandr Szergejevics Puskin, aki három éven át Chișinăuban (Kisinyovban) élt és alkotott, ott sugárút viseli a nevét. Számunkra különlegességnek számít továbbá a harci tank szobra, az Afganisztánban elesettek, illetve Komrat védelmezőinek emlékműve.

Egyébként rendőrök igazoltattak a fotózásért. Lenin és követőinek szelleme kísértett.

A jellemző fővárosi intézmények között végül megemlítjük a Mustafa Kemal Atatürk nevét viselő könyvtárat, amely egyben a török kulturális intézetnek is otthona, homlokzatán négynyelvű táblával; a nyitvatartási időt viszont csak két nyelven írták ki, a román változat már lemaradt.

Egyébként a városban sok és sokféle a reklámszöveg. Megfigyelésem alapján a leggyakoribb az orosz felirat. A benzinkútnál románul is beszélnek és feliratoznak.

Román vagy moldáv nyelv?

Két évvel ezelőtt vita bontakozott ki Gagauziában arról, hogy a moldávot vagy a románt tanítsák az iskolákban hivatalos nyelvként. Az alkotmány ugyanis azt rögzíti, hogy az ország, vagyis Moldova Köztársaság hivatalos nyelve a moldáv. Másrészt az iskolákban oktatott tantárgy neve: román nyelv és irodalom. A ga-gauzok a fentiekből arra a következtetésre jutottak, hogy a román nyelvet és irodalmat legfeljebb idegen nyelvként taníthatják. Azóta alkotmánybírósági döntést akarnak arról, jogszerű-e a román oktatása hivatalos nyelvként, vagy az alkotmány szerinti moldávot kell a tanrendbe iktatni.

A helyzet valóban ellentmondásos. A két nyelv ugyanis azonos, nem létezik különálló moldáv nyelv. A beszélt nyelv a román helyi változata, sajátos, oroszos kiejtéssel és orosz, szláv jövevényszavakkal.

Az ellentmondásos helyzet onnan ered, hogy a függetlenedés után Moldova Köztársaságban oroszpárti politikai erők kerültek hatalomra, akik tartottak a Romániával való egyesüléstől, a bekebelezéstől. Ezért az ország új alkotmánya rögzítette, hogy a köztársaság hivatalos nyelve a moldáv. Annak ellenére, hogy a lakosság többsége tulajdonképpen román, a nemzeti színek is azonosak, Románia és a Moldovai Köztársaság zászlói csupán a címerekben különböznek. Ráadásul a népszámlálások adatai azt mutatják, hogy a többség ahhoz ragaszkodik, hogy nem a román, hanem a moldáv nyelvet beszélik. Az iskolákban viszont román nyelvet és irodalmat tanítanak, mert ha a nyelvet el is keresztelték moldávnak, az irodalommal ezt nem tehették meg. A Moldáv Tudományos Akadémia álláspontja szerint ugyanis a Moldovai Köztársaság „irodalmi nyelvének” hivatalos megnevezése a román.

Ha Moldova egyesülne Romániával....

A gagauzok az Európai Unió számára is példaértékűnek tartják autonómiájukat, amelyet békés úton kaptak meg a moldovai többségtől. Mind a kisinyovi, mind a komrati alkotmány kimondja: Moldova független állam, amelyen belül Gagauzia autonóm terület.

De mi történne akkor, ha Mol­dova elveszítené függetlenségét? Ha Moldova egyesülne Romániával?

A gagauz álláspont nem tartja kívánatosnak Moldova és Románia egyesülését. Szerintük, ha ez bekövetkezne, az alkotmányban rögzítettek alapján a gagauzoknak jogukban állna eldönteni, milyen formában képzelik el a jövőjüket; és amennyiben Moldova Köztársaság elveszítené állami szuverenitását, akkor Gagauzia a függetlenséget választaná, mintsem Bukarest fennhatósága alá kerüljön.

Függetlenséget, de kitől és hogyan? És mennyire lehet független egy nem összefüggő területű, alig több mint Marosvásárhelynyi lakosságot számláló közösség? És életképes lehet-e az autonómián túli függetlenség?

Ezt az érzékeny témát, a romániai lakosság elképzelhető többségének nagy álmát, Románia és Moldova egyesülésének a lehetőségét érintve azonban más forgatókönyveket is felvázolhatunk. Mi lenne, ha az „ősi román föld”, Besszarábia nagyobb részét képező Moldova Köztársaság parlamentje, illetve lakossága megszavazná a Romániával való egyesülést? Számunkra, romániai magyarok számára kedvező esetben ugyanazon országon belül a gagauzok példájára elérhetővé válna saját autonómiánk? Kedvezőtlen esetben a függetlenedni nem tudó gagauzok önállóságát megszüntetné a bukaresti kormány?

Moldovai utunk során azt tapasztaltam, hogy onnan nézve messze az egyesülés. És itt elsősorban nem hatalmi, netán oroszbarát érdekeltségről van szó. A lakosság többsége, a fiatalok zöme ugyanis függetlenséget akar. A Pruton túliak hozzáállásából sokat eláruló tény, hogy a 97 százalékban ortodox vallású moldávok nagy része az orosz ortodox egyházhoz tartozik, és csupán háromnegyed millió személyre tehető a román ortodox egyház tagjainak a száma. Továbbá: a határátkelőknél nincs testvéri összeborulás, és az országban járva-kelve nyoma sincs a kiterjedt, akár látványos együttműködésnek a Prut két oldalán élők között.

Egyébként Chișinăuban a parlament nemrég elfogadott egy törvényt, amely a nemzeti kisebbségek helyzetét és jogait szabályozza. Ez alapján a többségi nemzet a „moldovai”. Ebben az értelmezésben azok, akik a Prut és a Dnyeszter között románnak vallják magukat, kisebbségnek számítanak.

Moldovaiak, moldáviaiak, moldávok, moldáv nyelven beszélők – Európában még számos példa van arra, hogy különböző országokban alapvetően ugyanazt a nyelvet használják más-más nyelvjárásban.

Magam úgy láttam, az Európai Unióhoz való felzárkózás fontosabb lenne Moldova Köztársaság lakói számára, mint a Romániával való egyesülés. Csak Moszkva lenne „megértőbb”…

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.