Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Esély a túlélésre

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

 

Barta Boglárka: Sokan idejétmúltnak tartják a néphagyományt, sőt, megkérdőjelezik magának a néprajztudománynak a létjogosultságát is. Hogyan látja a művészet, benne a népművészet szerepét, jelentőségét a 21. században?

Andrásfalvy Bertalan: A művészet a mai ember számára leginkább azt jelenti, hogy az iskolában megtanulja, ki volt Leonardo, Munkácsy és Liszt, majd később, ha az ideje engedi, elmegy egy múzeumba, ahol megnéz egy kiállítást, esetleg elmegy egy hangversenyre, ahol pedig meghallgat egy énekest. De ezek az úgynevezett művészetkedvelők, illetve a művészeti iskolát végzett művészek mindössze a lakosság pár százalékát teszik csak ki. Holott, és ezt bátran ki merem jelenteni, a művészet nemcsak szükséglet, de létszükséglet is egyben. Hajlamosak vagyunk ugyanis elfelejteni, hogy az élelem, a lakhatás és ruházkodás mellett nem élhetünk emberi kapcsolatok nélkül sem. Az emberi kapcsolatok megteremtését és működtetését, vagyis az emberi szeretet kifejezését nem a mostanában abból élő emberek (írók, költők, színészek, muzsikusok, festők) alakították ki, és éltek belőle foglalkozásszerűen, miután kitanulták annak módját, hanem minden ember. És nem csupán alkalmanként, hanem hozzátartozott a mindennapi élethez.

BB: Vagyis, ha jól értem, azzal, hogy eltávolodtunk a művészettől és a népművészettől, saját életünket, létünket veszélyeztetjük?




Andrásfalvy Bertalan a Gyöngy a sárban című dokumentumfilm forgatásán

AB: Tulajdonképpen igen, hiszen a művészet hiánya az elidegenedéshez vezet. A mai világban pedig a szeretetlenség és a kapcsolatnélküliség uralkodik. Kopp Mária professzorasszony számos nemzetközi statisztikai adat alapján kimutatta, azért, hogy Magyarországon az európai átlaghoz is viszonyítva többen halnak meg szív-, emésztőszervi és daganatos megbetegedésben, illetve az átlagéletkor is alacsonyabb, főként a hiányos emberi kapcsolatok a felelősek. A közéletet is egymással haragban lévő pártok, közösségek alakítják, nehéz az együttműködés, összefogás is. A mára már szétesett paraszti világban a kapcsolat, a közösséget teremtő művészet, a művészeti alkotás végigkísérte minden ember életét a csecsemőkortól egészen a halálig.

BB: Hogyan képzeljük el ezt a művészetre való nevelést, az azzal való együttélést a hagyományos paraszti társadalomban?

AB: A gyermek a művészet, vagyis a szeretet nyelvét természetes módon sajátította el legelőször is az édesanyjától. Amikor egy gyermek megszületett, az édesanyát minden házi munka alól felmentették, mindenben kiszolgálták, nem dolgozott, kizárólag a csecsemővel foglalkozott. Nem a család, hanem a legjobb barátnői közül még a férjhezmenetele előtt kiválasztott mátka vette át a feladatköreit. Így a mátkából lett a komaasszony, a gyermek keresztanyja, aki főzött és takarított is helyette, és minden nap hozta az egész családnak a komakosarat, a több fogásos ebédet. A mátka kiválasztása még az anya leánykorában történt, úgy, hogy a fiatal leány húsvétkor festett tojásokat küldött annak, akit mátkának szeretett volna felkérni. Ha a kiválasztott vállalta a feladatot, kicserélte a tojásokat a saját hímes tojásaival, és süteményeivel. Az édesanya és a csecsemő kapcsolata először sosem racionális, hanem testi kapcsolat, mely a gyermek számára szintén alapvető szükséglet, ezért ha fizikailag keveset érintkezik az édesanyjával, egész életére sérülté válhat. Kísérletek bizonyítják, hogy ez a testi kapcsolat anya és kölyke között az állatoknál is életfontosságú. Ha a macskaanyát csak szoptatni engedik, de játszani a kölykeivel már nem, azok hamarosan elpusztulnak daganatos bajban. Az anya-gyermek közti első nem testi kapcsolat már maga is művészet. A művészet pedig nem más, mint utánzás. Így az anya éppen úgy utánozza a gyereket, ahogyan a gyerek utánozza őt, természetes módon sajátítva el ezzel a szeretet nyelvét, a mosolygást, érintéses játékot, ringatást. Néhány hétre a szülés után az édesanya felerősödve, újból átveszi munkakörét, mert elmaradnak a komakosarak is. Ekkor sem szakad el gyermekétől, hanem szorosan testéhez köti azt a külön erre a célra szőtt kendővel, és így megy mosni, kapálni, piacozni. A gyermek szoros anyjához szorító kötés minden nép hagyományában megtaláljuk. Láttam képet, a szorosan gyermekét magára kötő, kapáló néger asszony fényképét, és saját szememmel ugyanígy felszerelt sváb menyecskéket, amint még az 1960-as években tejtermékeket hoztak a pécsi vásárcsarnokba.

BB: Mi lett a koma szerepe a gyermek­ágyas időszak elmúltával?

AB: Szerepe nem szűnt meg, hiszen ő lett a gyermek keresztanyja. Ezt a kapcsolatot minden évben úgy jelezte, hogy húsvétkor maga festette hímes tojásokat tett egy hímzett kendőbe, és ezzel ajándékozta meg keresztgyermekeit. De részt vett a keresztleánya nevelésében, felelős volt az erkölcséért, ő vitte el először búcsúba is. Násznagyasszonya lett a lakodalmának, ő vetette meg a nászágyat, majd bizonyította keresztleánya szüzességét. Nálunk, de a szomszédos országokban is az volt a szokás, ha egy asszony meghalt, halálos ágyán csak akkor kulcsolták össze mellén a kezét, ha azzal keresztgyereket is tartott víz alá. Többek között ez is azt mutatja, hogy az emberi kapcsolatok milyen fontos életszükségletek voltak a hagyományos műveltségben. Mert tulajdonképpen a szereteten, az emberi kapcsolatokon, illetve ezek kifejezőeszközén, a művészeten múlik az egyén egészsége, a társadalom és a népek közti béke.

BB: A művészeti nevelés tehát nem luxus, hanem alapvető szükséglet. Ha pedig a mikéntjét szeretnénk megtanulni, vissza kell nyúlnunk a néphagyományig, mely szoros kapcsolatban volt a természettel és a Teremtővel is. A hagyományos paraszti világ azonban mára szinte teljesen eltűnt, mi az, amit mégis át lehetne menteni belőle?

AB: Arról valóban szó sem lehet, hogy szóról szóra átvegyük vagy lemásoljuk a paraszti, hagyományos művészeti gyakorlatot és eszközöket, ám a mai körülményekhez igazított utánzásról igenis gondolkozhatunk. Például az iskolai rajzórákon ne csak valamilyen kitett tárgyat tanuljunk meg lemásolni a papírra, hanem ismerjük meg a magyar népi díszítőművészet csodálatos gazdagságát mintákban és szerkesztésben, és vegyük rá a gyermekeket, hogy a maguk kezével és gondolatai szerint díszítsék a rajzlapot. Vagyis nemcsak másolni kellene, hanem egy díszítő nyelven újat alkotni. Így a gyermek egyszerűen kirajzolhatja magából azokat a feszültségeket, melyeket szavakkal nem tud elmondani. Pécsett például Platthy István, az állami gyermekotthon volt igazgatója az ormánsági festett minták megismertetése után rajzoltatott a gyermekekkel. A már többször is öngyilkosságot megkísérelt, kezelhetetlen árva gyermek kirajzolta magából sorsát, és ma hűséges munkatársa mesterének a Csontváry Műhelynek nevezett körben. Ezen kívül ma már több iskola is – Pécs, Kecskemét, Göd, Győr, Fót – foglalkozik a népművészet különböző ágazataival a gyakorlatban, melyek már többször is tanácskozásokon és kiállításokon mutatták be alkotásaikat.

BB: Tulajdonképpen ez lényege a művészet­terápiának.

AB: Merthogy minden bánat ellenszere az, ha meg tudjuk fogalmazni, és valamiképpen a felszínre juttatni azt, ami a lelkünket nyomja. Ebben óriási segítségünkre van a néphagyomány, amelynek kincsei talán nálunk a leggazdagabbak egész Európában. Gondoljunk csak a népköltészetre, a balladáinkra, melyekben olyan etikai parancsok vannak elrejtve, amelyek egy-egy élethelyzetben kapaszkodót jelenthetnek számunkra. Vagy a népmesékre, melyek lényege a jóra való biztatás, az önbizalom növelése, hiszen hiába vagy te a szegény, ráadásul a legkisebb fiú, ha van hited, és bátorságod, a királyokat és a sárkányokat is le tudod győzni. Vagy a népi játékokra, ahol nincsen győztes és legyőzött, minden versengés ki van zárva, a lényeg maga az együttlét, az együtt alkotás és annak öröme.

BB: Hol romlott el minden, mikor, mivel kezdődött a hagyományoktól való eltávolodásunk, elidegenedésünk?

AB: Több száz évvel ezelőtt, amikor Werbőczy kitagadta a parasztságot a nemzetből azzal, hogy a honfoglalók utódai csak a nemesek, így a magyar paraszt idegen. Ebből ered az is, hogy máig nem a magyar történelmet, hanem a magyar rendi nemzet történelmét tanuljuk az iskolákban, mindent a leggazdagabb földesurak szemüvegén keresztül ítélünk meg. A parasztság történetének igazi feltárása még várat magára, holott ők voltak azok, akik ha kellett, így például Nándorfehérvárnál is, érdek nélkül megfordították a történelmet. Amikor azonban kizárták őket, és az urak a saját önző érdekeiket képviselték, akkor jött Muhi, Mohács, Világos és Trianon, melyek a belső viszályok miatt következtek be, nem pedig azért, mert az ellenfeleink annyira erősek voltak. Az összefogás legyőzhetetlenné tett volna és tenne ma is bennünket. A paraszti közösségeket végül Mária Terézia úrbéri rendezése tette tönkre végérvényesen, hiszen elvette tőlük a kollektíve használt legelőket, erdőket és tavakat, és azokat a földesúr gazdaságához csatolta. A földesúri gazdálkodás aztán már csak a mennyiségre koncentrált, nem az önfenntartás, hanem a profit lett a lényeg. Ma ez uralkodik a világ gazdaságában mindenhol.

BB: Mi lehet a jövő útja a mai Magyarországon, és egyáltalán a világon?

BA: Paraszti lét egyben életforma és emberi szükséglet is, hiszen a természettel való közeli kapcsolat egészségesebbé teszi az emberi kapcsolatokat is. Minden természeti környezettől elszakított társadalom fogy, így Európa is, ahol a földműves-kisgazda lakosság nem éri el a tíz százalékot. Ugyan új és megváltozott körülmények között, de mégiscsak a létfontosságú emberi kapcsolatokat kell feléleszteni, ezt segítené a hagyományos művészeti oktatás, illetve a hagyományok ápolása és megélése. Ez mentheti csak meg Európát a teljes elidegenedéstől, vagyis a kihalástól.

 

(Magyar Krónika, 2020. áprilisi lapszám)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

széki vérengzés. A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.

Heizer család, Tihany

Hevesi József bár ízig-vérig kolozsvárinak tartotta magát, szülőhelyéről, Tihanyról sosem feledkezett meg. Nyári szabadságait amikor csak tehette, itt töltötte, majd mikor anyagi helyzete már megengedte, egy emeletes nyaralót is építtetett itt magának a Vissz­hang-domb szomszédságában, amelyet 1896. július 10-én, házasságának 10. évfordulóján szentelt fel Halbik Ciprián Gáspár tihanyi apát – az állami tulajdonba vett épület ma is létezik, óvoda működik benne. 

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.