Az 1841-ben beindult Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlési mozgalma Pesten (I., II. gyűlés), Besztercebányán (ma: Banská Bystrica, Szlovákia) tartott III. összejövetelük után 1843 nyarán, Temesváron tartották IV. vándor-, azaz nagygyűlésüket. A mozgalom történetének mindmáig legmegbízhatóbb áttekintése a budapesti Orvostörténeti Közlemények hasábjain jelent meg 1969-ben.
Emlékezés Tavaszy Sándorra
Tavaszy Sándor (1888. február 25, Marossárpatak–1951. december 8, Kolozsvár), református egyházi író, a múlt század első felének meghatározó erdélyi filozófiai gondolkodója, teológiai tanár, püspökhelyettes. Műveiben főleg a korabeli európai egzisztencializmus hirdetője volt. Egyházi és egyetemi tanári munkássága mellett széleskörű közéleti tevékenységet is folytatott, élete során vezető tisztségeket töltött be az EME, az EMKE és az EKE intézményeiben is. Szakírói elfoglaltságán kívül, a két világháború között számtalan kisebbségi magyar folyóiratnak volt szerkesztője vagy munkatársa. Publicisztikájában mindig határozott, de józan cselekvésre buzdította az erdélyi magyar közösséget, kiemelve azokat az ellentmondásokat is, amelyek belülről feszítették kisebbségben élő népcsoportunkat. Az alábbi írások a Pásztortűzben jelentek meg 1936-ban, megállapításainak akkori időszerűsége ma is érvényesek, és meggondolandók. Ezekkel a rövid publicisztikákkal emlékezünk a 130 évvel ezelőtt született Tavaszy Sándorra, Erdély egykori kiváló személyiségére.
Nemzeti létérdekünk kérdései. A pártos ház
A próféták pártos háznak nevezték népközösségüket, a benne dúló pártharcok miatt. Pártos háznak nevezhetjük ma Európát, sőt, az egész világot, még azt a részét is, ahol parancsuralmi rendszer szerint kormányoznak, mert még ott is fortyog a pártos indulat, szorgosan keresvén azt a rést, amelyen át felszínre törhet.
A pártoskodás nem valami új dolog a Nap alatt. Örök bűne az emberiségnek. Akkor kezdődött, amikor — a bibliai tanítás szerint— pártot ütött az ember az Isten ellen és megkezdődött a világ története, amelynek, ebből a pártütésből kifolyólag az első nagy eseménye a testvérgyilkosság volt. Azóta a pártoskodás a világtörténet alkotó tényezőjévé vált, tehát hozzátartozik a lényegéhez. Mindig volt és mindig lesz, és hol magasabbra csap, hol pedig a mélységbe feszül, hogy új erővel törjön fel ismét.
Minél nagyobb területi és népi egységen belül folyik, annál nagyobb szabású, de éppen azért, mint pártoskodás, annál kevésbé feltűnő, mert a pártérdekek itt nemzeti érdekekké tágulnak, vagy legalábbis annak a látszatával jelennek meg. Viszont minél kisebb egységeken és minél kisszerűbb látókörön belül folyik a pártoskodás, annál feltűnőbb, mert a pártérdekek annál megfoghatóbbak.
Egészen természetesen a pártoskodás mindig tagolódást, elkülönülést jelent, tehát a kisebb egységeken belül veszélyesebb, mert egyenesen atomizálódásra vezet s az egész népegység és nemzetszervezet felbomlásának a veszedelmét rejti magában.
Mi magunk, erdélyi magyar népközösség, mi is pártos ház lakói vagyunk, tehát mireánk is illenek ezek a megállapítások és minket is fenyegetnek azok a veszedelmek.
Közöttünk ugyan nincsenek politikai ellentétek. Az erdélyi magyar életben ma nagy haladást jelent az az általánossá vált belátás, hogy a magyarságra nézve nincs értelme a kormányzati pártpolitikában való részvételnek, tehát nincs értelme annak, hogy pártpolitikai lehetőségekért küzdjünk.
De közöttünk nincsenek gazdasági pártoskodások sem, mert oda még mindig nem jutottunk el, hogy az erdélyi magyarság gazdasági megszervezésére vonatkozó és következetesen végiggondolt terveink lennének, tehát legfeljebb érdekek állanak egymással szemben, nem pedig elgondolások.
Nincsenek társadalmi osztálytudatból folyó különbségek sem, amelyek pártos szembeállást eredményeznének. Még van ugyan néhány vakelméjű idétlen, aki ezeket a különbségeket megkísérli éreztetni, de már csak mosolyt kelt és nem ellentétet.
Honnan erednek tehát, a fennálló ellentétek, mi okozza, hogy a csoportokká tagolódás meg nem áll, hanem tovább tart, mi indokolja, hogy a mi erdélyi magyar életközösségünk is pártos háznak nevezhető?
Felületes minden olyan felelet erre a kérdésre, amely csak érdekellentétekről tud s a pártoskodások okát csupán személyi érdekek érvényesülésében keresi. A hiúság, a versengés, a többnek, nagyobbnak, sőt, hősiesebbnek látszani akarás, mint személyi indokok, mind belejátszanak a mi erdélyi közéletünk mindennapi folyásába, de ezek még nem magyarázzák, legfeljebb színezik azt. Mélyebben vannak az igazi okok és komolyabbak.
Az igazi okok: kisebbségi sorsunk és helyzetünk, viszonylataink és feladataink megítélésében mutatkozó minőségi különbségekben vannak. Ez tisztán kifejezve azt jelenti, hogy vezető műveltjeink között intelligencia tekintetében, nagy különbségek vannak. Különbség van a látásban, a látókörben, a tudásban, a dolgok és kérdések megítélésében, de különbség van a szempontokban és az álláspontokban, valamint az ízlésben és a szellemi igények tekintetében. Ezek a különbségek azok, amelyek politikai, gazdasági és művészi, közelebbről irodalmi életünkben folytonosan kiütköznek és ellentéteket idéznek elő, majd pártoskodásra vezetnek.
Fokozza az ellentéteket az a körülmény, amelybe kisebbségi sorsunknál fogva jutottunk, s amely kedvez a szűklátókörűségnek, az átlagos ítélkezésnek és értékelésnek. Innen erednek — az igazi erdélyi szellemtől annyira idegen — apró és nagy elfogultságok, előítéletek, valamint az ezeket védelmező makacsság, amely még ha egyéni érdekekkel is párosul, folytonosan ébren tartja azt a pártos szellemet, amely minden alkalommal felbukkan, valahányszor kérdéseink döntés elé állítanak.
Ez a kórjelzés ismét csak arra kell, hogy figyelmeztessen mindenkit, aki közöttünk felelősséget hordoz, hogy az önművelődés és a közművelődés szolgálatában elfáradnunk nem szabad, mert ezek létfenntartásunknak az első és legfontosabb funkciói.
(Pásztortűz, 1936. január 15, XXII. évfolyam, 1. szám)
Nemzeti létérdekünk kérdései. Az érdektelenség bűne
Nemzeti létünk nélkülözhetetlen szervei a különböző társadalmi egyesületek. Egész közösségi életünk annyiban nevezhető egészségesnek, amennyiben ezek a szervek hibátlanul működnek és amennyiben hibátlanul és összhangzatosan együtt-működnek. Nem elég tehát, hogy önmagukban hibátlanul végezzék ezt a részletmunkát, amelyre hivatva vannak, hanem érezniük és érvényesíteniük kell azt az öntudatot, hogy valóban részlet-munkát végeznek, amely beletartozik egy nagy egésznek az összefüggésébe.
Ha ez alatt a szempont alatt nézzük a mi nemzeti közösségünkben jelentkező egyesületi tevékenységet, megdöbbent az az összevisszaság, amely ezt jellemzi. Egyesületeink legtöbbje — itt a központban és a vidéken — folytonosan egymás munkájába kaszál bele és mindeniknek a mélyén ott feszül az a törekvés, hogy minden igényt egymaga akar kielégíteni. Ezért a legtöbbje egymást úgy tekinti, mint útjában állót, mint akadályozót és nem úgy, mint ugyannak a nemzeti orgánizmusnak egyik szervét. A kulturális egyesületnek van sport-szakosztálya, a sport-egyesületnek irodalmi szakosztálya, a műkedvelő társaságnak turista szakosztálya, a teniszklubnak zenei osztálya és így tovább. Micsoda zűrzavar és micsoda erőpazarlás.
Ennek a helyzetnek az a további súlyos következménye, hogy a versengő egyesületek tagjai is, kevés kivétellel, szemben állanak egymással és valami szenvedélytelen előkelőséget utánzó érdektelenséggel néznek egymás munkájára. Nagy bűne ez az érdektelenség különösen a vezetőknek, akiket igen sokszor a saját egyesületükkel szemben is terhel ez a bűn. A helyzetet szövevényesebbé teszi az a tény, hogy az egyesületek mögött igen sok esetben klikkek állanak, amelyek megelégednek azzal, hogy az egyesület az ő érdeküket szolgálja, hogy aztán a nemzeti organizmus részletmunkáját mennyire szolgálja és milyen sikerrel, az nem igen jön számításba. A legkomolyabban dolgozó egyesületek reprezentáló-vezető tagjait alig látjuk még a saját egyesületeik, még kevésbé a mások érdekkörébe tartozónak tekintett más egyesületek összejövetelein. Úgyhogy valami kitüntető nagy dolog, amikor a beszámolók arról szólhatnak, hogy „maga Kiss Péter Pál“ is részt vett az összejövetelen. Benne élünk abban a nevetséges visszás helyzetben, hogy az egyesületi munkában nem azoknak a szolgálatban égő bolondoknak jár a köszönet, akik vállalják és viszik a jövendőért való felelősség terhét, hanem azoknak, akik méltóztattak egy-egy filharmonikus, vagy egy tudományos előadáson kegyesen megjelenni és néhány fejbólintással a munkára „további ösztönzést adni”. Természetesen ezek is egy-egy ilyen megjelenés után hosszú időre ismét belesüppednek az érdektelenség nagy karosszékébe.
Hogy még tovább fokozzam ez egyesületi munkákkal szemben mutatkozó érdektelenség bűnét, rá kell mutatnom arra, hogy ennek indító oka a legtöbb esetben abban található fel, hogy mai társadalmi vezetőrétegünk jó nagy részében még mindig úgy nézi egyesületi munkáját, mint „szerepkört”, amelyen belül magasabb, vagy előkelőbb vagy kevésbé előkelő „szerepet” kell játszania. Tehát nem a szenvedő, vérző, veszélyben forgó „ügy“ a fontos, hanem a szerep, amelyet a társadalmi élet színpadján szépen kell eljátszani, hogy kijárjon utána a taps és a csak felsőfokban beszélő hírlapi beszámoló. Fájdalommal kell sokszor tapasztalnunk, hogy igen sokakra nézve az egyesületi munka csak alkalom és eszköz arra, hogy önmagukról beszéltessenek, nehogy kisszerűségük valami módon kiderüljön. Ha azután céljukat elérték, úgy jöhet ismét az érdektelen szemlélődés és bírálgatás boldog semmittevése.
Nemcsak! de ez az érdektelenség egészen addig fokozódik, hogy sokan egyenesen nem is találják előkelő dolognak, tehát nem találják illendőnek, hogy a megszokott keretek között folyó előadásokon megjelenjenek. Itt, ebben a mi városunkban, ismerek szép számmal vezető urakat, akik másfél évtized óta egyetlenegyszer sem jelentek meg pl. az Erdélyi Múzeum-Egyesület, vagy Irodalmi Társaság bár egyetlen előadásán is. Igaz, hogy ezeknek nincs szükségük a tanulásra, mert sokat tudnak, tehát nem is fogadhatják el valakinek tanítását.
Az érdektelenség bűnével terheltek között nagyon sokféle típus található. Az eddig jellemzetteken kívül van még olyan, amely az esztétikai érdektelenség álláspontjáról utasítja vissza az egyesületi munkákkal való együttérzést. Ezek azok, akik unalmasnak, művészietlennek, vagy kifinomult ízlésükre nézve elviselhetetlennek nyilvánítanak minden ilyen munkát, s érdektelenül fordulnak el attól, vagy legfeljebb egy-egy ünnepi leereszkedésre vállalkoznak, amikor kitüntető és megkülönböztetett tisztelettel felkérik őket.
Az érdektelenség súlyos bűn, mert meggyöngíti és megbénítja a nemzeti élet organizmusának egy-egy szervét. De súlyos különösképpen azért, mert nyomában mind lazábbá és szakadozottabbá válik a nemzeti közösségi életet alkotó életviszonyok hálózata.
(Pásztortűz, 1936. január 31–február 15, XXII. évfolyam, 2-3. szám)

Nemzeti létérdekünk kérdései. A felelőtlen bírálgatás
Ha száz magyar ember együtt van, abból nem csak hét, hanem legalább hetvenhét meg van győződve, hogy minden vezéreknél nagyobb vezéri képességekkel van megáldva s a fennmaradt huszonhárom csak azért hallgat és nem vezérkedik, mert hetvenhétszer különbnek érzi magát, mint az egész együttvéve. Lehet, hogy mind a száznak igaza van, de akkor meg Isten azzal vert meg minket, hogy ilyen tálentumos népnek teremtett. Akárhogyan is áll a dolog, az bizonyos, hogy a közéleti etikánk nagyon gyönge, mert nagyon szeretjük a hátmögötti felelőtlen bírálgatást. Jaj annak, aki közülünk akár fenn, akár lenn, akármilyen nagy, vagy kis közösségben vezéri helyre kerül!
Ezek a sorok nem kedveznek semmiféle parancsuralomnak, legyen az akár egyéni, akár pedig testületi rendszer. Sőt, megvetem mint emberhez nem méltó formát. De megvetem azt a szabadosságot is, amely semmiféle vezetést nem tűr, mert ez még méltatlanabb az emberhez. Az emberi közösséghez az az alkotmányos élet a méltó, amelyet a felelős bírálat kísér és éltet. Ahol a vezetés rossz, nemcsak azért rossz, mert a vezető rossz, hanem azért is rossz, mert nem élteti a felelős bírálat, ellenben gáncsolja és bénítja a felelőtlen bírálgatás.
Hétről-hétre tele van az életünk gyűlésekkel és értekezletekkel. Egyházi, kulturális, irodalmi, politikai gyűlésekkel. A legtöbb rendkívül unalmas és egyhangú, mert a komoly és felelősségteljes bírálat hallgat, vagy pedig a vezérkedő bírálók nincsenek is ott, mert hát úgy sem érdemes megjelenni ott, ahol szembe kell nézni a kérdésekkel. Ott, ahol a fokozatos képviseleti úton meg kellene indítani valamely ügy helyesebb, vagy célravezetőbb megoldását, ott nem tartjuk érdemesnek megjelenni és komoly viták, vagy akár harcok árán is kivívni a közvélemény új és helyesebb állásfoglalását. Azonban, ha már túl van egy ügy a megvitatásán, akkor megindul a kényelmes, felelőtlen bírálgatás és megtelik a lég olyan ragyogó megoldásokkal, hogy nemcsak a szűk körben mozgó kisebbségi magyar életet lehetne azokkal megváltani, hanem az egész univerzumot.
Kétségtelen azonban az is, hogy a bírálók — sőt a bírálgatók javára is legyen mondva — igen sokszor olyan észjárással, gondolkozásmóddal, sőt, olyan érzülettel állanak szembe, amelyet meggyőzni, vagy épen megfordítani igen nehéz, vagy egyáltalában nem lehet. Ezekkel együtt ereznünk kell, hogy a vezetők és a vezetőtestületek igen sokszor merőben más síkban mozognak, tehát a velük való találkozás nem lehetséges. Vagy még súlyosabb az az eset, amikor olyan módon kezeltetnek kérdések, hogy nem is nyitnak utat még a jóindulatú és ügyszerű bírálat előtt sem. így nyer teljes jogosultságot nemcsak a sajtó, hanem a társadalmi úton űzött bírálat is.
A felelős bírálatot el kell fogadni és el kell viselni. Aki nem elég erős és határozott a bírálat elhordozására, az nem elég erős és nem elég bátor a vezéri szerepre, tehát nem vezetésre való. A bírálat hitelét nem ronthatja meg valaki azzal, hogy azt eleve felelőtlennek, vagy irányzatosnak cégérezi. Ha vezető ezt teszi, úgy ismét csak a gyöngeségét és gyávaságát árulja el.
Van azonban a felelőtlen bírálgatásnak egy súlyosabb fertőzött fajtája, amelyet a magyar közösségen kívül álló magyar nyelvű sajtótermékek képviselnek. Nem érdemlik meg, hogy szót vesztegessünk reájuk és mégis szólanunk kell róluk, nem hozzájuk, hanem az öntudatlan magyar réteghez, amely megritkult filléreivel támogatja és olvassa, s közben magába szívja azt a fertőző leheletet, amelyet ezek árasztanak. Nem is tudjuk felmérni, hogy ezek a sajtótermékek rágalmazó cikkeikkel mennyit ártanak és mennyire szítják a felelőtlen bírálgatást. Anyagot adnak hozzá, jóindulatú, de szűklátókörű és gyönge ítélőképességű embereket izgatnak elsősorban politikai és gazdasági, de egyházi és kulturális vezetőik ellen is. Ideje volna már, hogy öntudatra ébredjenek azok, akik felülnek az ilyen nyomtatványoknak, amelyek gonosz mesterkérdéseikkel arra igyekeznek, hogy megzavarjanak minden magyar közösséget és megakadályozzanak minden kristályosodási folyamatot.
A felelősséget érző bírálatnak a nemzet-szervezetben ugyanaz a feladata, mint a vérkeringést előmozdító hajtóerőnek: eleven, élénkítő folyásban kell tartania azt a vitalitási, amelynek jelenlététől és hatásától függ a nemzeti élet egészsége. Nemcsak, de ezenkívül fel kell vennie az elszánt harcot mindazokkal a kórozó törekvésekkel, amelyek a nemzeti élet egységét építő magyar akarat ellen törnek.
(Pásztortűz, 1936. március 31, XXII. évfolyam, 6. szám)
További írások
Szilágyi Andrást 1956. december végén legációba1 küldték a karácsonyi ünnepek idejére, a távoli Háromszékre, Papolcra a bűnbánati hétre. Brassón át Barátosra érkezett vonattal, és mivel szekér nem várta az állomáson, városi öltözetben gyalogolt el a havas országúton. Czegő V. András lelkész fogadta, és kérte, hogy egyéb tennivalói miatt vállalja át az ő feladatait is erre az időre. Szilágyi András bűnbánati prédikációi alkalmával az 1956-os magyarországi eseményekről is beszélt, a szabadságharcról, a lelkesedésről, az összeomlásról, a megtorlásokról. Nem is sejtette, hogy a gyülekezetben is lehetnek „téglák”.
Idén emlékezünk meg Pákei Lajos építész százhetvenedik születésnapjáról, s mivel építészként, főmérnökként, iparmúzeumi igazgatóként, előadóként, műemléki értékek közvetítőjeként oly sokat köszönhetünk neki, emlékezni is csak ünnepelve tudunk. A szakipari képzéssel kapcsolatos felvetései mai napig érvényesek, hiszen a mesterségbeli tudásnak, az iparos szorgalomnak, lelkiismeretességnek, s mindezek alapján a mesterember társadalmi megbecsülésének ma is híján vagyunk – az alábbi sorokban is kiáll ezek mindenkori szükségszerűsége mellett. Legyen hát ez az „ünnepi beszéd” Pákei Lajos születésnapi köszöntője.
Szilágyi András 1956-ban érettségizett Nagyenyeden. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű szigetként megmaradni magyarnak, főleg hogy egy kis, mindenből kirekesztett sziget tagjaként élt addig is. Büntetett előéletű, elítélt apával az egyetemekre nem is pályázhatott a református kollégiumokat megjárt, művelt, olvasott fiú, akinek nagyapja a medgyesi református templom harangjának öntéséhez gyűjtött adományt a legszigorúbb időkben a maroknyi gyülekezettől. Az unoka megtalálta az egyetlen helyet, ahova ezzel a múlttal is fogadták, és ő jelesen meg is felelt ennek a bizalomnak. Felvették a kolozsvári református teológiára, ahol barátokra lelt.
A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a múzsákhoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével.
Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens.
A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban.
Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is?
Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt.
Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”.
A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek.
Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek.
A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet.
„Erdély fővárosában végigsétáló idegen, a patinás, címerekkel ékeskedő, főúri paloták megtekintése után talán csodálkozva áll meg a Szent György-téren díszelgő egyetemi könyvtár hatalmas épülete előtt. Az idegen azonban jólesően veszi tudomásul, hogy a szerencsés elgondolással felépített könyvtár egy cseppet sem képez kirívó ellentétet a régi idők hagyományait híven őrző – Mátyás király szelleméről regélő – ódon város falai között.” E szavakkal jellemezte 1942-ben Csengery János klasszika-filológus professzor lánya, S. Csengery Ilona a kolozsvári Egyetemi Könyvtár palotáját. Az intézmény fennállásának 150., valamint az építési munkálatok befejezésének 115. évfordulója alkalmából érdemes feleleveníteni az első modern erdélyi könyvtár történetét, amely 1990-ben felvette Lucian Blaga nevét.
Báthory István erdélyi fejedelem 1581. május 12-én emelte akadémiai rangra a kolozsvári Jezsuita Nagykollégiumot. A 441. évforduló alkalmából négynyelvű – magyar, román, német és angol – emléktáblát lepleztek le a Farkas utcai romkert kerítésén, a Kolozsvári Református Kollégium épülete felőli sarkon. Az ünnepségen beszédet mondott Kovács Gergely gyulafehérvári érsek is, aki hangsúlyozta: „az emléktábla ösztönzés kell legyen arra, hogy egyetemes tartalommal, értékkel, élettel töltsük meg”1 az Academia Claudiopolitana utódját, a mai Babeș–Bolyai Tudományegyetemet. Ezen értékek egyike az elődök tisztelete. Mi most a Kolozsvári Egyetem közvetlen elődjére, az 1872-ig működő orvos-sebészi tanintézetre, és annak „sokat tudó” professzorára, Nagel Emilre (1817–1892) emlékezünk.
![]() |
![]() Szilágyi Andrást 1956. december végén legációba1 küldték a karácsonyi ünnepek idejére, a távoli Háromszékre, Papolcra a bűnbánati hétre. Brassón át Barátosra érkezett vonattal, és mivel szekér nem várta az állomáson, városi öltözetben gyalogolt el a havas országúton. Czegő V. András lelkész fogadta, és kérte, hogy egyéb tennivalói miatt vállalja át az ő feladatait is erre az időre. Szilágyi András bűnbánati prédikációi alkalmával az 1956-os magyarországi eseményekről is beszélt, a szabadságharcról, a lelkesedésről, az összeomlásról, a megtorlásokról. Nem is sejtette, hogy a gyülekezetben is lehetnek „téglák”. |
![]() Idén emlékezünk meg Pákei Lajos építész százhetvenedik születésnapjáról, s mivel építészként, főmérnökként, iparmúzeumi igazgatóként, előadóként, műemléki értékek közvetítőjeként oly sokat köszönhetünk neki, emlékezni is csak ünnepelve tudunk. A szakipari képzéssel kapcsolatos felvetései mai napig érvényesek, hiszen a mesterségbeli tudásnak, az iparos szorgalomnak, lelkiismeretességnek, s mindezek alapján a mesterember társadalmi megbecsülésének ma is híján vagyunk – az alábbi sorokban is kiáll ezek mindenkori szükségszerűsége mellett. Legyen hát ez az „ünnepi beszéd” Pákei Lajos születésnapi köszöntője. |
![]() Szilágyi András 1956-ban érettségizett Nagyenyeden. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű szigetként megmaradni magyarnak, főleg hogy egy kis, mindenből kirekesztett sziget tagjaként élt addig is. Büntetett előéletű, elítélt apával az egyetemekre nem is pályázhatott a református kollégiumokat megjárt, művelt, olvasott fiú, akinek nagyapja a medgyesi református templom harangjának öntéséhez gyűjtött adományt a legszigorúbb időkben a maroknyi gyülekezettől. Az unoka megtalálta az egyetlen helyet, ahova ezzel a múlttal is fogadták, és ő jelesen meg is felelt ennek a bizalomnak. Felvették a kolozsvári református teológiára, ahol barátokra lelt. |
![]() A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a múzsákhoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével. |
![]() Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens. |
![]() A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban. |
![]() Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is? |
![]() Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt. |
![]() Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”. |
![]() A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek. |
![]() Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek. |
![]() A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet. |
![]() „Erdély fővárosában végigsétáló idegen, a patinás, címerekkel ékeskedő, főúri paloták megtekintése után talán csodálkozva áll meg a Szent György-téren díszelgő egyetemi könyvtár hatalmas épülete előtt. Az idegen azonban jólesően veszi tudomásul, hogy a szerencsés elgondolással felépített könyvtár egy cseppet sem képez kirívó ellentétet a régi idők hagyományait híven őrző – Mátyás király szelleméről regélő – ódon város falai között.” E szavakkal jellemezte 1942-ben Csengery János klasszika-filológus professzor lánya, S. Csengery Ilona a kolozsvári Egyetemi Könyvtár palotáját. Az intézmény fennállásának 150., valamint az építési munkálatok befejezésének 115. évfordulója alkalmából érdemes feleleveníteni az első modern erdélyi könyvtár történetét, amely 1990-ben felvette Lucian Blaga nevét. |
![]() Báthory István erdélyi fejedelem 1581. május 12-én emelte akadémiai rangra a kolozsvári Jezsuita Nagykollégiumot. A 441. évforduló alkalmából négynyelvű – magyar, román, német és angol – emléktáblát lepleztek le a Farkas utcai romkert kerítésén, a Kolozsvári Református Kollégium épülete felőli sarkon. Az ünnepségen beszédet mondott Kovács Gergely gyulafehérvári érsek is, aki hangsúlyozta: „az emléktábla ösztönzés kell legyen arra, hogy egyetemes tartalommal, értékkel, élettel töltsük meg”1 az Academia Claudiopolitana utódját, a mai Babeș–Bolyai Tudományegyetemet. Ezen értékek egyike az elődök tisztelete. Mi most a Kolozsvári Egyetem közvetlen elődjére, az 1872-ig működő orvos-sebészi tanintézetre, és annak „sokat tudó” professzorára, Nagel Emilre (1817–1892) emlékezünk. |
Új hozzászólás