Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Bod Péter emlékezete

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?


A leideni akadémia 1614-ben (forrás: Wikipédia)

Bod Péter tiszteletes külföldi akadémián tanult, magyarigeni református prédikátor, gróf Árva Bethlen Kata református nagyasszony udvari papja, korának egyik legnagyobb erdélyi magyar tudósa volt. Nyomtatásban megjelent 21 könyve, kéziratban 15 írása, és elveszett közel kéttucatnyi írása. Úgy vélik, tízezer oldalnyit írt élete során, ami rendkívüli teljesítménynek bizonyult. Sokan méltatták munkásságát, könyvet írtak róla – köztük gróf Mikó Imre. Az Önéletírásához előszót író Jancsó Elemér és Egyed Emese szerint Bod Péter a 18 századi tudományosság egyik legnagyobb teljesítményű magyar szerzője. Latinul írta műveit, magyarra csak 1940 körül fordították le. Írásai főleg egyházi és református egyháztörténettel foglalkozó munkák (Historia Hungarorum Ecclesiastica). Írt Erdélyről, az itteni szegénységről, járványokról, éhínségről. Munkáit állandóan rendszerezte, katalogizálta. Hívták több állásba, de ő a tudást szerette Vizsgálta a Szentírás és történelem kapcsolatait, a keresztyénség és történelem kapcsolatát Megírta a Szentírás értelmére vezető magyar lexikont (1746), A Szentírás történetét (1748), a Magyar Athenas című lexikont (1766), melyben félezer addig élt erdélyi író életrajzi adatait írja le, Szent Heortokratest a szentek életéről, ünnepekről (1761). Írt régi sírfeliratokról, régi verseket, adomákat gyűjtött.

Életét pontosan nyomon követhetjük Önéletírásából. Felsőcsernátonban, Kézdiszéken született 1712. február 22-én Székely nemesi származású, nemesi címert és nemeslevelet dédapja, Bod Pál lófő kapott Rákóczi György fejedelemtől 1640-ben. Édesapja Bod Márton, aki részt vett a Rákóczi-féle szabadságharcban, édesanyja felsőtorjai Sólyom Eufrozina Öten voltak testvérek: Péter, a legelső gyermek, valamint Krisztina, Mózes, Zsófia, Judit. Az 1719-es pestisjárvány áldozatául esett az édesapa és a két nagyobb testvér. Egy idő után a család tanácsára az édesanya férjhez ment, és még lett két fia, János és István.


Bod Péter (1712-1769) református lelkész,
irodalom- és egyháztörténész (Wikipédia)

A fentiek miatt Bod Péternek nehéz gyermekkora volt, mint a legnagyobb gyermek, iskolai tanulása mellett mezei munkákat végzett. 1724-ben a feltűnően okos gyermeket beíratták a nagyenyedi kollégiumba, ahol minden tanulmány érdekelte, jól tanult és magaviselete példás volt Tanulmányai végeztével meghívást kapott a Nagybánya melletti Felsőbánya iskolájába, ahol három éven át tanított. Ezt követően újból Nagyenyedre jött, ahol felsőbb stúdiumokat végzett, bölcseletet és teológiai ismereteket, idegen nyelveket tanult. A kollégium gazdatisztje, Thűry Mihály fiát tanította, amiért ebédet kapott. E férfi közbenjárására kezdte el segíteni a szegény sorsú árva diákot méltóságos Bethlen Kata grófnő, aki évi harminc forint táppénzt küldött neki 1736-ban a kollégium könyvtárosa lett, itt szerette meg a könyveket Ugyanekkor héber nyelvet is tanított.

Mivel egyházi szolgálatra szánta magát, külföldi akadémiára vágyott Professzorainak közbenjárására megkapta a leideni akadémiai alapítvány támogatását, az ajánlólevélben ez állt: „Bod Péter jó előmenetelű, szelíd, alázatos, erkölcsös.” 1740. május 23-án Nagyenyedről ketten indultak el gyalog a messzi Németalföldre, némi forint támogatással a zsebükben. Debrecenben még hárman csatlakoztak hozzájuk, június 3-ra értek Bécsbe, július 14-én Nürnbergbe, majd Amszterdam érintésével augusztus 23-ra érkeztek Leidenbe A város ekkor híres, Kálvin tanait követő egyetemi központ volt, messze tájról felkeresték a tanulni vágyó ifjak Mindenki latinul beszélt, latinul is tanítottak.

Bod Péter három évet töltött itt, teológiai tanulmányokat, egyháztörténelmet, szónoklattant, fizikát, vegytant, csillagászatot hallgatott, sőt még boncolni is járt Keleti nyelveket tanult a könyvtárból: héber, szír, arameus, arab, káldeus nyelveket Mikor letelt a három év, professzorai ajánlást bocsátottak ki számára, melyben megemlítik szorgalmát, jeles magaviseletét, nagyszerű előmenetelét. Egy rész az ajánlásból: „A kiváló ifjú, Bod Péter úr, miután bevégezte nálunk tanulmányait, vissza akarván térni hazájába, megérdemli, hogy nálunk végzett lelkiismeretes és kitartó munkájának tanúsítványával és a legjobb érdemjeggyel bocsáttassék el Távozásakor avval a legszebb reménnyel kísérem, hogy tudományával és életével mások előtt világítani fog és a tudós világ és az egyház díszét növelni fogja.”

A visszaút más útvonalon történt, Bod Péter ládája hét mázsa könyvet tartalmazott. A hazaérkezett Bod Pétert azonnal meghívta gróf széki Teleki József özvegye, méltóságos Bethlen Kata úrnő Olthévízre, hogy ott udvari hitszónoka legyen. Ő volt, aki segítette a szegény diákot az enyedi tanulmányai idején, és most is segíteni akarta tudósi pályájának elkezdését. Nemsokára Olthévízen a község lelkésze lett, itt kezdte el tudományos kutatásait. 1748-ban nőül vette Enyedi Máriát, házasságuk rövid ideig tartott, mert a fiatalasszony az első szülésnél legyengült, és néhány hónap múlva meghalt. A kislányt Katalinnak keresztelték az úrnő után, aki magához vette és felnevelte. Bod Pétert nagyon megviselte fiatal felesége korai elvesztése.

1749-ben meghívták Magyarigenbe lelkésznek, amely akkoriban járási székhely volt Itteni tevékenysége rosszul kezdődött, mert sáskaraj lepte el a vidéket, mindent elpusztított, és ínség állott be. Bod Péter 1751-ben újranősült, a gyulafehérvári egyházmegye esperesének, Bányai Istvánnak a leányát, Bányai Zsuzsannát vette el. Családi élete tragédiákkal volt tele. Önéletírásában pontosan leírta kisgyermekeinek születését és többségük halálát. Kilenc megszületett gyermekéből négyen pár napra a születés után meghaltak, ketten két-három évesen. Hárman maradtak életben.


A Magyar Athenas első kiadása 1766-ból
(forrás: Wikipédia)

Hívták a Marosvásárhelyi Kollégiumba tanárnak, de nem ment A Fehér megyei egyházmegye jegyzői állását foglalta el, részt vett a zsinatokon és egyéb összejöveteleken, ahol az egyház ügyeit tárgyalták Említésre méltó, hogy Aranka György esperessel, a későbbi erdélyi nyelvújítóval, a tudós társaság alapítójával többször ment különböző községek egyházaiba vizitációba, egyházi ellenőrzésre. Bod Péter rengeteget utazott, a környék és távolabbi vidékek arisztokratáinak könyvtáraiban gyűjtötte az adatokat a magyar írók irodalmi lexikonához. Ezeken az utakon már meglévő könyveit is ajánlotta. Állandóan dolgozott, írt, munkájában kiegyensúlyozott és rendszerető volt. Rendkívül termékeny író volt, csodálatos gyűjtőmunkát végzett Gondoskodnia kellett könyvei kiadásáról is, amiket Nagyszebenben vagy Nagyenyeden adtak ki ezres példányszámban Nagy elégtétel volt számára, hogy könyvei elkeltek.

Bod Péter Magyarigenben halt meg 1769 március másodikán. A magyarigeni református templom kertjébe temették el, ott van a síremléke. Az a templom, amelyben két évtizeden át hirdette Isten igéjét, még a 12. században épült Árpád-kori templom volt. Halála után, az 1780-as években átépítették. A három hajós, háromszáz férőhelyes templom legutóbb az egyházkerületi közgyűlésen telt meg, hiszen Bod Péter egykori gyülekezete ma már csupán pár tucat tagot számlál, ami a két évtizeddel ezelőtti öt egyháztaghoz képest növekedést jelent.

Bod Péter halálának kétszázadik évfordulóján a magyarigeni egyházközség a templomkertben síremléket állított az alábbi szöveggel: „Felsőcsernátoni Bod Péter 1712–1769. Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, mikor lehetne, nagy vétek. (M. Athenas)”

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.