Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Bod Péter emlékezete

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?


A leideni akadémia 1614-ben (forrás: Wikipédia)

Bod Péter tiszteletes külföldi akadémián tanult, magyarigeni református prédikátor, gróf Árva Bethlen Kata református nagyasszony udvari papja, korának egyik legnagyobb erdélyi magyar tudósa volt. Nyomtatásban megjelent 21 könyve, kéziratban 15 írása, és elveszett közel kéttucatnyi írása. Úgy vélik, tízezer oldalnyit írt élete során, ami rendkívüli teljesítménynek bizonyult. Sokan méltatták munkásságát, könyvet írtak róla – köztük gróf Mikó Imre. Az Önéletírásához előszót író Jancsó Elemér és Egyed Emese szerint Bod Péter a 18 századi tudományosság egyik legnagyobb teljesítményű magyar szerzője. Latinul írta műveit, magyarra csak 1940 körül fordították le. Írásai főleg egyházi és református egyháztörténettel foglalkozó munkák (Historia Hungarorum Ecclesiastica). Írt Erdélyről, az itteni szegénységről, járványokról, éhínségről. Munkáit állandóan rendszerezte, katalogizálta. Hívták több állásba, de ő a tudást szerette Vizsgálta a Szentírás és történelem kapcsolatait, a keresztyénség és történelem kapcsolatát Megírta a Szentírás értelmére vezető magyar lexikont (1746), A Szentírás történetét (1748), a Magyar Athenas című lexikont (1766), melyben félezer addig élt erdélyi író életrajzi adatait írja le, Szent Heortokratest a szentek életéről, ünnepekről (1761). Írt régi sírfeliratokról, régi verseket, adomákat gyűjtött.

Életét pontosan nyomon követhetjük Önéletírásából. Felsőcsernátonban, Kézdiszéken született 1712. február 22-én Székely nemesi származású, nemesi címert és nemeslevelet dédapja, Bod Pál lófő kapott Rákóczi György fejedelemtől 1640-ben. Édesapja Bod Márton, aki részt vett a Rákóczi-féle szabadságharcban, édesanyja felsőtorjai Sólyom Eufrozina Öten voltak testvérek: Péter, a legelső gyermek, valamint Krisztina, Mózes, Zsófia, Judit. Az 1719-es pestisjárvány áldozatául esett az édesapa és a két nagyobb testvér. Egy idő után a család tanácsára az édesanya férjhez ment, és még lett két fia, János és István.


Bod Péter (1712-1769) református lelkész,
irodalom- és egyháztörténész (Wikipédia)

A fentiek miatt Bod Péternek nehéz gyermekkora volt, mint a legnagyobb gyermek, iskolai tanulása mellett mezei munkákat végzett. 1724-ben a feltűnően okos gyermeket beíratták a nagyenyedi kollégiumba, ahol minden tanulmány érdekelte, jól tanult és magaviselete példás volt Tanulmányai végeztével meghívást kapott a Nagybánya melletti Felsőbánya iskolájába, ahol három éven át tanított. Ezt követően újból Nagyenyedre jött, ahol felsőbb stúdiumokat végzett, bölcseletet és teológiai ismereteket, idegen nyelveket tanult. A kollégium gazdatisztje, Thűry Mihály fiát tanította, amiért ebédet kapott. E férfi közbenjárására kezdte el segíteni a szegény sorsú árva diákot méltóságos Bethlen Kata grófnő, aki évi harminc forint táppénzt küldött neki 1736-ban a kollégium könyvtárosa lett, itt szerette meg a könyveket Ugyanekkor héber nyelvet is tanított.

Mivel egyházi szolgálatra szánta magát, külföldi akadémiára vágyott Professzorainak közbenjárására megkapta a leideni akadémiai alapítvány támogatását, az ajánlólevélben ez állt: „Bod Péter jó előmenetelű, szelíd, alázatos, erkölcsös.” 1740. május 23-án Nagyenyedről ketten indultak el gyalog a messzi Németalföldre, némi forint támogatással a zsebükben. Debrecenben még hárman csatlakoztak hozzájuk, június 3-ra értek Bécsbe, július 14-én Nürnbergbe, majd Amszterdam érintésével augusztus 23-ra érkeztek Leidenbe A város ekkor híres, Kálvin tanait követő egyetemi központ volt, messze tájról felkeresték a tanulni vágyó ifjak Mindenki latinul beszélt, latinul is tanítottak.

Bod Péter három évet töltött itt, teológiai tanulmányokat, egyháztörténelmet, szónoklattant, fizikát, vegytant, csillagászatot hallgatott, sőt még boncolni is járt Keleti nyelveket tanult a könyvtárból: héber, szír, arameus, arab, káldeus nyelveket Mikor letelt a három év, professzorai ajánlást bocsátottak ki számára, melyben megemlítik szorgalmát, jeles magaviseletét, nagyszerű előmenetelét. Egy rész az ajánlásból: „A kiváló ifjú, Bod Péter úr, miután bevégezte nálunk tanulmányait, vissza akarván térni hazájába, megérdemli, hogy nálunk végzett lelkiismeretes és kitartó munkájának tanúsítványával és a legjobb érdemjeggyel bocsáttassék el Távozásakor avval a legszebb reménnyel kísérem, hogy tudományával és életével mások előtt világítani fog és a tudós világ és az egyház díszét növelni fogja.”

A visszaút más útvonalon történt, Bod Péter ládája hét mázsa könyvet tartalmazott. A hazaérkezett Bod Pétert azonnal meghívta gróf széki Teleki József özvegye, méltóságos Bethlen Kata úrnő Olthévízre, hogy ott udvari hitszónoka legyen. Ő volt, aki segítette a szegény diákot az enyedi tanulmányai idején, és most is segíteni akarta tudósi pályájának elkezdését. Nemsokára Olthévízen a község lelkésze lett, itt kezdte el tudományos kutatásait. 1748-ban nőül vette Enyedi Máriát, házasságuk rövid ideig tartott, mert a fiatalasszony az első szülésnél legyengült, és néhány hónap múlva meghalt. A kislányt Katalinnak keresztelték az úrnő után, aki magához vette és felnevelte. Bod Pétert nagyon megviselte fiatal felesége korai elvesztése.

1749-ben meghívták Magyarigenbe lelkésznek, amely akkoriban járási székhely volt Itteni tevékenysége rosszul kezdődött, mert sáskaraj lepte el a vidéket, mindent elpusztított, és ínség állott be. Bod Péter 1751-ben újranősült, a gyulafehérvári egyházmegye esperesének, Bányai Istvánnak a leányát, Bányai Zsuzsannát vette el. Családi élete tragédiákkal volt tele. Önéletírásában pontosan leírta kisgyermekeinek születését és többségük halálát. Kilenc megszületett gyermekéből négyen pár napra a születés után meghaltak, ketten két-három évesen. Hárman maradtak életben.


A Magyar Athenas első kiadása 1766-ból
(forrás: Wikipédia)

Hívták a Marosvásárhelyi Kollégiumba tanárnak, de nem ment A Fehér megyei egyházmegye jegyzői állását foglalta el, részt vett a zsinatokon és egyéb összejöveteleken, ahol az egyház ügyeit tárgyalták Említésre méltó, hogy Aranka György esperessel, a későbbi erdélyi nyelvújítóval, a tudós társaság alapítójával többször ment különböző községek egyházaiba vizitációba, egyházi ellenőrzésre. Bod Péter rengeteget utazott, a környék és távolabbi vidékek arisztokratáinak könyvtáraiban gyűjtötte az adatokat a magyar írók irodalmi lexikonához. Ezeken az utakon már meglévő könyveit is ajánlotta. Állandóan dolgozott, írt, munkájában kiegyensúlyozott és rendszerető volt. Rendkívül termékeny író volt, csodálatos gyűjtőmunkát végzett Gondoskodnia kellett könyvei kiadásáról is, amiket Nagyszebenben vagy Nagyenyeden adtak ki ezres példányszámban Nagy elégtétel volt számára, hogy könyvei elkeltek.

Bod Péter Magyarigenben halt meg 1769 március másodikán. A magyarigeni református templom kertjébe temették el, ott van a síremléke. Az a templom, amelyben két évtizeden át hirdette Isten igéjét, még a 12. században épült Árpád-kori templom volt. Halála után, az 1780-as években átépítették. A három hajós, háromszáz férőhelyes templom legutóbb az egyházkerületi közgyűlésen telt meg, hiszen Bod Péter egykori gyülekezete ma már csupán pár tucat tagot számlál, ami a két évtizeddel ezelőtti öt egyháztaghoz képest növekedést jelent.

Bod Péter halálának kétszázadik évfordulóján a magyarigeni egyházközség a templomkertben síremléket állított az alábbi szöveggel: „Felsőcsernátoni Bod Péter 1712–1769. Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, mikor lehetne, nagy vétek. (M. Athenas)”

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

széki vérengzés. A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.

Heizer család, Tihany

Hevesi József bár ízig-vérig kolozsvárinak tartotta magát, szülőhelyéről, Tihanyról sosem feledkezett meg. Nyári szabadságait amikor csak tehette, itt töltötte, majd mikor anyagi helyzete már megengedte, egy emeletes nyaralót is építtetett itt magának a Vissz­hang-domb szomszédságában, amelyet 1896. július 10-én, házasságának 10. évfordulóján szentelt fel Halbik Ciprián Gáspár tihanyi apát – az állami tulajdonba vett épület ma is létezik, óvoda működik benne. 

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.