Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az utolsó királykoronázás ceremóniamestere, gróf Bánffy Miklós

Egy különleges ünnepi ceremónia titkai

Budán a Nagyboldogasszony-templom­ban 1867. június 8-án koronázták ki­rállyá Ferenc József osztrák császárt, és királynévá Erzsébet császárnét. Ferenc József 1916. november 21-én meghalt. Utódját, Károlyt is Budán kellett királlyá koronázni, ott, ahol elődjét.


Bánffy Miklós a koronázás évében. Strelisky
Lipót felvétele, megjelent a Vasárnapi Újság
1916/7-es számában. Forrás: Wikipédia

Ferenc József császár és király te­metésén, Bécsben, gróf Bánffy Miklós is megjelent. A gyászos hangulatot to­vább fokozta, hogy az éjjeli vonattal a temetésről a brucki gyorsvonaton uta­zók szörnyű balesetet szenvedtek: szá­zak sebesültek meg, a halottak között volt kiváló történészünk, Thallóczy Lajos is.

A magyar fővárosba visszatérve meg­hívást kapott Bánffy Miklós a december 30-i koronázást előkészítő értekezlet­re. 26 nap alatt kellett „csodát” tennie azokkal az anyagokkal, amelyek rendel­kezésre álltak, s azokkal a művészekkel, akik nem voltak a fronton, hanem meg­maradhattak a hátországban.

Az ország ládáját, amelyből jelképe­sen százezer aranyat kap az uralkodó, magának Bánffynak kellett megtervez­nie az ötvös-tanár helyett.

Közben zajlottak a viták, hogy a re­formátus Tisza István miniszterelnök, mint a nádort helyettesítő személy ko­ronázhat-e. Végül az esztergomi érsek szava döntött, ezt követően elült min­denfajta ellenkezés.

A templom dekorációja ügyében is meg kellett vívnia Bánffynak a harcát az építész Schulek Frigyessel. Az utolsó nap főpróbája után pedig még Károly ki­rály különleges kéréseinek kellett eleget tenni. Egyik ilyen volt például az, hogy láthatatlan zsámolyról ülhessen föl a lova hátára.

A hajszolt tempó közben Bánffy vi­szont örülhetett annak, hogy közel­ről gyönyörködhetett a koronázási jel­vényekben. Megmutatta az egyetlen külföldről jött uralkodónak, a bolgár királynak is, aki dühödten méltatlan­kodott, hogy miért egy „elragadó gye­rek”, a hatéves kis szőke trónörökös (Ottó) mellé kapott helyet. A fiúcskának a ruháját egyébként a kor festő-óriása, Benczúr Gyula tervezte.

Bánffy megfigyelte azt is, hogy a ko­ronázás perceiben a besütő napsugár fényárba vonta az ünnepélyes jelenetet, ám aztán hirtelen el is tűnt a fényesség – mintegy baljóslatú jelként…

Mikor a templomból eltávozott a közönség, bevonultak a fölavatan­dó „aranysarkantyús lovagok” – mint­egy félszáz frontharcos tiszt. Mind az elnyűtt, fronton viselt egyenruhában vonultatta fel őket Bánffy, egyedüli ékességeik vitézségi érmeik, rendjeleik voltak. A sor elején a mankós, falábas rokkantak vánszorogtak, némelyiket tisztiszolgájuk támogatott, hogy aztán lerogyhassanak egy-egy székre.

A király egymás után ütötte lovaggá az egykedvűen, komoran álló embere­ket, akik elhozták a fővárosba a front szörnyűségeinek látható üzenetét.

A budai vár nagytermében fogadás­sal fejeződött be a koronázás ünnepe. Mindenki fáradt volt már akkor. Mivel az uralkodópár vonata este 6-kor in­dult Bécsbe, a sok száz meghívott elő­kelő hölgy bemutatása a királynak és királynőnek rendkívüli gyorsasággal, valósággal „futószalagon” zajlott.

Bánffy Miklós későn ért haza. Közben megeredt a havas eső, amely az aszfal­ton sáros latyakká olvadt a szürkeségbe borult városban, amely „újra rendes há­borús képét öltötte fel”.

Bánffy az emlékezését a követke­zőkkel zárta: „azon az estén az egész koronázás minden pompája, dísze, örö­me és szépsége mintha nem lett volna egyéb, mint régen elmúlt, félig már el is felejtett álom…”

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!


A Szent György tér a IV. Károly koronázásának idejére épített ideiglenes tribünnel. Jobbra a
Királyi Palota (ma Budavári Palota). Uray Dezső felvétele. Forrás: FORTEPAN / Németh Tamás
adományozó.

Egy erdélyi arisztokrata indulása

Bánffy Miklós Kolozsváron született nagyhírű erdélyi református családban 1873. december 30-án. Apja gróf Bánffy György (Kolozsvár, 1845–Bonchida, 1929), 1875-től a főrendiház tagja, aranysar­kantyús vitéz, lótenyésztő és műgyűjtő, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka. Családi levéltárát az Er­délyi Múzeumban helyezte el. Kedvelt lakhelye (csakúgy, mint később fiának) Bonchida pompás várkastélya volt, Er­dély legcsodálatosabb ékköve. Édes­anyja, báró Bánffy Irma, aki 24 éves korában (1875) meghalt, árván hagyva 3 éves leányát, Katinkát (1871–1974) és másfél éves fiát, Miklóst. Az apa nem nősült újra.

Bánffy így emlékezett vissza: „gyer­mekkorom legszámosabb emléke Bonchidához kapcsolódik. Itt töltöttük az év legnagyobb részét; rendszerint május közepétől karácsonyig. Kará­csonyra Budapestre költöztünk…”

A fővárosban járt iskolába első elemi­től az érettségiig (1891). „Délelőtt tanulás, délután jégpálya, tornaóra, vívólecke és újból tanulás. Este játék unokatestvére­inkkel…”

Bonchidán a legnagyobb élménye a lovaglás volt – mindig egyedül. „A va­káció sem volt tökéletes. Magántanuló lévén: a tanulás tovább folyt nyáron is. Francia-, német- és angolórák, és zon­goralecke.”

A nyár legnagyobb élményét szá­mára a kalotaszegi Remetén töltött au­gusztusok jelentették nagyapjánál, egy erdőszéli házban. A hatalmas hegyek rejtélyes vadonában igazi remetének érezhette magát.

A Monarchia politikusa

1891-től kezdte meg jogi tanulmányait a kolozsvári egyetemen, majd 1893-tól Budapesten folytatta. Jog- és államtudo­mányokból doktorált. Hivatali pályáját Fiumében kezdte 1889-ben, majd egy év­vel később kiküldetést kapott Berlinbe.

Aztán 1901 és 1906 között parlamen­ti képviselő volt. Jellegzetes arisztokra­ta pályát futott be azzal, hogy 1906 és 1910 között Kolozs vármegye és Kolozs­vár város főispáni tisztét töltötte be. 1910 és 1917 között ismételten tagja az országgyűlésnek, miközben a magyar színházi élet vezető tisztét is betöltöt­te. Neki köszönhető az Operában egye­bek mellett Bartók Csodálatos manda­rinjának és A fából faragott királyfinak a színrevitele.

Külföldi (angol, olasz, francia) uta­zásain éles szemmel megfigyelt min­dent: a politikai, gazdasági, társadalmi, művészeti életet egyaránt. Kapcsolatokat is teremtett (elsősorban – érthető­en – arisztokrata körökkel). Nemcsak az idegen nyelveket gyakorolta, hanem elsajátította azt a sajátos, elemző gon­dolkodási módot is, amit aztán később nagyon jól tudott hasznosítani diplomá­ciai tárgyalásain.

A világháborúban a keleti fronton el­sősorban bizalmas politikai megbízáso­kat kapott a nemzetiségek ügyeivel kap­csolatban.

Budapesten élte meg a Monarchia összeomlását, Károlyi Mihályék politi­kai botladozásait. Károlyi rokona volt, gyermekkoruktól ismerték egymást. Emlékeimből (Forradalmi idők) című művében részletesen elemzi karakterét, politikáját.

1918. december 31-én Bethlen István megbízásából indult nyugatra, hogy a győztes hatalmakat felvilágosítsa a va­lóságos magyarországi helyzetről („Ak­kor még azt hittük, hogy ez érdekel va­lakit odakünn”). A lezüllött, piszkos Bécs, majd Berlin (a Spartacus-forrada­lom napjaiban), aztán (nehezen szerzett útlevéllel) hajón Koppenhága, újra Né­metország, végül Hollandia (Hága) volt az általa bejárt kalandos útvonal. Utób­bi városban elszegényedve, felújította képzőművészeti ismereteit, és festmé­nyeiből tartotta el magát.

Bécsből tért vissza Magyarországra a Tanácsköztársaság bukása után a töb­bi emigráns politikussal együtt, vona­ton, 1919. augusztus közepén.

A Monarchia záróakkordja számunk­ra a trianoni döntés volt. Magyarország igazi tragikuma azonban az lett, hogy nem az 1871 utáni francia mintát vá­lasztotta (Mindig gondolni rá és so­hasem beszélni róla!), hanem épp az ellenkezőjét. Bánffy 1945-ben írt vissza­emlékezésében (Huszonöt év) így érté­kelt: a „nem, nem soha” álláspont olyan elszigetelődést jelentett Magyarország számára, amelyből csak kár és hátra­maradás származhatott. Szánalmas és eleve elhibázott kalandor akcióként ér­tékelte IV. Károly király visszatérési kí­sérleteit.


A koronázás utáni királyi eskütétel. A Vasárnapi Újság felvétele, megjelent az 1917/1-es számban.
Forrás: Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis

Művészetek és irodalom

Siemersné Wass Ilona grófnő szerint: „Miklós egyike volt a legtehetsége­sebb embereknek, akikkel valaha ta­lálkoztam. Társaságban szórakoztató, avatott zenebarát, szépen zongorá­zott, keringőt szerzett, melyet akko­riban minden mulatságon elhúztak a cigányok. Zenei tehetségét túlszár­nyalta rajztudása és festői talentuma. Emellett kitűnően sakkozott és biliár­dozott. Fiatal korában szépen tenisz­ezett, elsőrangú táncos volt. Mindent, amihez hozzányúlt, művészetté vará­zsolt. Barna, kissé buja, rajongó tekin­tete volt, inkább művészszeme, mint grófi.”

1906-ban a Naplegenda című drámá­ját Kisbán írói álnéven jelenteti meg, hogy ne a társadalmi rangja révén, ha­nem mint író mérettessék meg. Ady Endre sejtette, kit rejt a név, de a lényeg szerinte ez volt: „Akárki, komoly irodal­már”. Továbbra is használta az álne­vet, egymás után jelentek meg drámái, majd elbeszélései ilyen megjelöléssel az 1910–1920-as években.

Az 1932-ben napvilágot látó Emléke­imből című kötete (benne: 1916-os koro­názás; Forradalmi idők) jelent meg elő­ször Bánffy Miklós névvel.

Barátjának, gr. Klebelsberg Kunónak köszönhette, hogy 1923 és 1927 között a Magyar Országos Képzőművészeti Ta­nács elnöke lehetett.

1926-ban megkapta a román állam­polgárságot (személyesen Ferdinánd király kezébe tette le az állampolgá­ri esküt). Ekkor az annyira szeretett szűkebb hazájába, Erdélybe költözött, Bonchidára. Bár a birtokai legnagyobb részét kisajátították, sikerült azonban a bonchidai uradalmat és Kalotaszeg kör­nyéki erdőket megmentenie.

1939-ig nem vállalt politikai szerepet (állítólag erre ígéretet is kellett tennie). De talált magának elfoglaltságot: az Er­délyi Református Egyházkerület fő­gondnoka lett (mint korábban az apja), továbbá a Helikoni írószövetség alapí­tó tagja, 1928 és 1944 között az Erdélyi Helikon című folyóirat főszerkesztője. Az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott kötetekben megtalálhatók ihletett, jel­legzetes illusztrációi.

1934-ben és 1937-ben Bánffy Miklós rendezésében mutatták be a szegedi szabadtéri játékokon Az ember tragédi­áját, ahol sokkal inkább érvényesült a darab minden erénye, mint zárt szín­házban. A siker leírhatatlan volt. S egy jellemző apró adalék: tiszteletdíjat sem fogadott el a munkájáért…

Szépirodalmi munkásságából csupán a legfontosabb művei említésére szorít­kozhatunk. Az erdélyi arisztokrácia éle­tét és túlhaladott világának csődjét mo­numentális regényciklusban dolgozta fel: Megszámláltattál… (1935); És híjával találtattál… (1937); Darabokra szaggat­tatol (1940).

Az utóbbi kötet végén Bonchidán írta le a következőket (1940. május 20-án): „Most elpusztul az ország és vele az a nemzedék, aki mindent fontosnak tar­tott, ami formula, paragrafus vagy frá­zis. Aki az államélet valóságait el tudta felejteni és délibábok után futott, akár a gyermek. Aki tudatlanságában élt mindannak, ami a nemzetek talpköve: erő, önbírálat és összetartás.”

Diplomáciai sikerek és kudarcok

Gr. Bánffy Miklós 1921. április 14-től 1922. december 19-ig volt gr. Bethlen István kormányának első külügyminisztere. Visszaemlékezéseit a következő mon­datokkal kezdi: „Azon a délutánon, mi­dőn a magyar külügyi tárcát vállaltam, egyetlen programpontot szögeztünk le: azt, hogy meg kell próbálnunk az utódállamokkal fölvenni a kapcsolatot, és legalább valamelyikkel barátságos szomszédi viszonyt teremteni.”

Akkoriban a két legfontosabb fela­dat az volt, hogy elérjék azt, hogy a bé­keszerződés értelmében a szerbek kivo­nuljanak Baranyából, másrészt az, hogy valamiképpen sikerüljön megtartani az Őrségnek (Burgenlandnak) legalább egy kis részét. A kitűnő taktikusnak bi­zonyuló Bánffy Miklós érdeme, hogy mindkettő sikerült, bár csak hajszálon múlt. Sopronban ezért szobrot is érde­melne. Szégyen, hogy erre – úgy látszik – mindmáig senki sem gondolt.

Mindent megtett a szomszéd népek­kel való békés viszony megteremtésé­nek érdekében is, de ezeket az erőfe­szítéseit nem kísérte siker. Túlságosak nagyok, áthidalhatatlanok voltak az ér­dekellentétek.

Bánffy károsnak tartotta mind a Re­víziós Liga, mind pedig az Ébredő ma­gyarok mozgalmát, mondván: a han­gos propaganda számunkra csakis káros lehet.

A genovai nemzetközi konferencián sikerült megismerkednie Bánffynak minden számunkra fontosabb állam delegáltjaival. Kitűnően hasznosította emberismeretét („Idegennel csak akkor tudunk sikerrel tárgyalni, ha ismerjük gondolkodását és abba helyezkedünk bele.”). A konferencia azonban sajnála­tosan eredmény nélkül oszlott fel…

Magyarországnak a Népszövetség­be való felvétele számunkra alapvető fontosságúvá vált. Bánffy diplomáci­ai egyességének köszönhetően sikerült kivédeni a rosszindulatú rágalmakat, s egyhangúlag a Népszövetség tagja lett hazánk. A Népszövetség tanácstagjai­nak választásának összetétele is sors­döntőnek bizonyult számunkra. Bánffy ügyes diplomáciai sakkhúzásokkal elér­te, hogy a magyar kérdéseket jóindulat­tal kezelő Svédország delegáltját válasszák meg a jugoszláv küldött ellenében. Ezzel külügyminiszteri ténykedését be­fejezte Bánffy, nem vállalt tovább álla­mi szolgálatot.

Mikó Imre szerint, aki jól ismer­te, egy ideig „titkára” is volt Bukarest­ben, így jellemezte: „Realista, jobban mondva pragmatista volt a politikában, az erőviszonyokat és a nem az ideológi­át nézte.”

Újabb erdélyi évtizedek

Az 1930-as években mondta Kós Károly­nak: ha nem vagyok Kolozsvárt, s levél jön, ami nem családi, válaszold meg és írd alá. Tanuld meg, gyakorold be az aláírásomat. Így is tett. Mikó Imre szerint Teleki Pál nem tudta megbo­csátani Bánffynak, hogy 1940 augusz­tusában is román államkeretek között gondolkodott. 1943-as bukaresti útjának keserű tapasztalatait egyetlen frappáns mondatban foglalta össze Mikó Imré­nek: „Amilyen okosak ők [a románok], olyan buták vagyunk mi [magyarok].”


Bánffy Miklós szobra Sopronban, Párkányi Raab Péter alkotása. Ifj. Zátonyi Sándor felvétele.
Forrás: Wikimedia Commons

Az Ember tragédiájától az emberi tragédiáig

Kós Károly mondta 1977 nyarán, nem sok­kal halála előtt Benkő Samunak: „[1944- ben] Bánffy Miklós is teljesen tisztában volt a bekövetkező változásokkal. Nekem előre megmondta, hogy a régi világnak egyszer s mindenkorra lejárt. Ő ezzel szá­molt. S nem tragédiázott a dolgok felett.”

A világháború végét Budapesten élte meg, de visszatért Erdélybe. 1945 után Kós és Bánffy hetente rendszeresen ta­lálkoztak, Kovács László vendégeként.

Magányosan élt Kolozsvárt, mert a bonchidai kastélyát a német katonák kirabolták, felgyújtották, s ami értékes berendezéséből megmaradt, azt a helyi lakosok hordták szét. Néhány éve kez­dődött csak meg a helyreállítása…

Az új rendszerben az arisztokraták­kal szembeni gyűlölet őt is elérte. Nyo­morúságából 1949-ben kiengedték. Bu­dapestre költözhetett feleségéhez, de már csak néhány hónapot élt, kórház­ban halt meg 1950. június 6-án.

Kós Károly szerint: „Bánffy furcsa em­ber volt. De okos ember volt, sokoldalú ember volt… én tudom, hogy milyen erős jellem volt. (…) Ő nagyon hangsúlyozta a különbséget az emberek között… Csak az igazi mágnást, a parasztot és a talen­tumos művészt becsülte… Bámulója volt mindenféle szakértelemnek. A paraszt mezőgazdasági ismereteit éppen úgy megbecsülte, mint az agrármérnökét… Nagyon értett lóhoz, tehénhez, disznó­hoz s a növényekhez. A szőlőművelés és a borpincészet minden csínját-bínját is­merte (érdeklődési körét apjától örököl­hette – Cs. Cs.) … nem szerette a pálinkát. Bort is alig ivott. Viszont rengeteget do­hányzott, egyiket a másikról gyújtotta… mégsem abba halt meg.”

Az erdélyiség jelképévé váló Kós Ká­roly mondta a következőket: „Én őt na­gyon szerettem. A feleségem halála után egyetlenegy temetésre mentem el. Az övére. Nem tudtam megállni, hogy ne menjek ki a Házsongárdba, amikor halála után több mint negyedszázaddal hamvait – kívánsága szerint – hazahoz­ták.” (1976-ban helyezték el a kolozsvári Házsongárd Bánffy-kriptájában).

A Bánffyak 20. századi életét memo­árkötetében leánya, gróf Bánffy Katalin írta meg a 2014-ben megjelent Ének az életből címmel.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

Andrásfalvy Bertalan: A Trianonhoz vezető útról

A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.

Ábrám Zoltán

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek.

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.