Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az üstökös fénye

Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő szerepe Reményik Sándor életében és költészetében

130 évvel ezelőtt, 1890. augusztus 30-án született Reményik Sándor, az erdélyi magyar költészet egyik legismertebb képviselője. A két világháború között, különösen az erdélyi magyarság körében nagy népszerűségnek örvendő költő az impériumváltás idején született, majd Végvári néven közölt versei, illetve a költészetét átható transzcendens érzület miatt a kommunista diktatúra idején a közismeretből méltatlanul száműztek, az 1989-es változások után pedig ismét reneszánszát éli. Az ízig-vérig erdélyi költő rövid életének, negyedszázadnyi irodalmi munkásságának gyakran önpusztító útja a nemzetféltő és Erdély sorsáért aggódó versektől a Kós Károly által meghirdetett transzilvanista eszmeiségtől áthatott „korszerűtlen” versekig vezetett. A kezdeti, már-már petőfies, harcias kiállás a magyar erdélyiségért néhány év múlva a megnyugvás és a megbékélés, a közös erdélyiség hangjává szelídült. A Végváriból Reményikké lett költő „egy halk, magányos, egyéni töprengésekben élő, inkább elmélkedő és szemlélődő, mint szenvedélyes vagy szónoki hajlamú ember – írta róla Babits Mihály, de rögtön hozzá is tette – s ez ugyanaz a költő, aki páratlanul válságos években egy honfilázban égő ifjúság leghangosabb lelkesítője tudott lenni!”1 Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.




A tél ezüstje az ősz aranyán. Szőcsné Szilágyi Piroska akvarellje. Forrás: A lámpagyújtogató

A legendás kolozsvári fotográfus, Veress Ferenc unokája

Szilágyi Piroska egy évvel Reményik Sándor előtt, 1889. augusztus 9-én látta meg a napvilágot Kolozsváron Szilágyi Károly és Veress Aranka (1861–1933) elsőszülött lányaként. Rajztehetségét, a festészet iránti vonzalmát minden bizonnyal édesanyja családjától örökölte, hiszen anyai nagyapja nem volt más, mint a híres kolozsvári fotográfus és feltaláló, ónodi Veress Ferenc (1832–1916). A magyar és ezen belül az erdélyi fényképészet egyik legjelentősebb alakjának – akinek a Sétatér (ma Emil Isaac) utcában volt lakása és műterme – feleségétől, Stein Jozefától (a kolozsvári nyomdatulajdonos és könyvárus Stein János lányától) Arankán kívül még négy gyermeke született. Közülük ketten, Zoltán és öccse, Elemér is örökölték édesapjuk művészi tehetségét.

Az idősebb testvér, Veress Zoltán (1868–1935) festészeti tanulmányait Münchenben és Budapesten végezte, és elismert festőművész, művészeti restaurátor lett, de írt szakkönyvet is Képzés és Képalkotás címmel, ezt maga Reményik Sándor méltatta a Pásztortűzben. Számos kiállításon szerepelt alkotásaival, korának egyik legismertebb arcképfestőjeként tartották számon (szülővárosában egy ideig arcképfestő stúdiót is működtetett a Sétatér 16. szám alatt). Festészeti munkássága mellett, amelyet Károlyi-díjjal ismertek el és díjaztak, aktív művészetszervező tevékenységet is kifejtett: alapító tagja, és kezdetben titkára is volt az Erdélyi Szépművészeti Társaságnak, majd később, végleges Budapestre költözése után a Nemzeti Szalonnak lett a titkára.

A fiatalabb Veress fiú, dr. Veress Elemér (1876–1959) orvosi és tanári tevékenysége mellett – a Ferenc József Tudományegyetem magántanára, majd 1921 után a Szegedre kényszerült egyetem nyilvános rendes tanára volt – festészettel is foglalkozott. Több kolozsvári tárlaton is részt vett, elsősorban tájképekkel, de volt időszak, az impériumváltás idején, amikor akvarellistaként tartotta fenn magát. Bár tehetség szempontjából nem maradt el festőművész bátyjától, mivel nem volt képzőművészeti képesítése, a művészettörténet csak autodidakta festőként tartja számon.2

Ilyen családi örökség mellett nem csoda, hogy a két Szilágyi lány, Piroska és a nála öt évvel fiatalabb Margit is a képzőművészeti pályát választották. Első tanáruk ki is lehetett volna más, mint nagybátyjuk, Veress Zoltán? Később mindketten a London Royal Academy of Artsban tökéletesítették a tőle tanultakat, csiszolták tudásukat.

A Nő, akit az anyaság és a művészet kettős glóriája övez

Szilágyi Piroska 1912-ben férjhez ment a kisbaconi Szőcs Jenő mérnökhöz, és követte őt Budapestre. Két gyermeknek adott életet, így aztán nem csoda, hogy háziasszonyi és családanyai teendői mellett a festészet háttérbe szorult. Egyéni kiállításokra nem futotta sem idejéből, sem energiájából, de azért „csendéletekkel és néha figurális képekkel szerepelt”3 a különböző tárlatokon. Az első világháború évei alatt több alkalommal is felajánlotta alkotásait a frontszolgálatot teljesítő katonák megsegítése céljából szervezett, „műtárgyak sorsjátékai” nevű jótékonysági aukciók számára. Az 1915 és 1916 közötti segélyakciókon olyan jeles alkotóművészekkel együtt állított ki, mint Stróbl Alajos, Kacziány Ödön, Veress Zoltán vagy Benczúr András.4,5,6

A négytagúvá gyarapodott Szőcs család az 1919-es zavaros időkben visszatért Kolozsvárra. Az akkori Füvészkert, a Mikó-kert bejáratával szemben béreltek lakást, és itt rendezte be műtermét Szőcsné Szilágyi Piroska. Ekkor ismerkedett meg Reményik Sándorral, közös ismerősük, Imre Ilonka révén. 1920 júniusában nyílt meg első egyéni tárlata, amelyről Reményik Sándor tollából az Erdélyi Szemlében Szőcsné Szilágyi Piroska festményei címmel az alábbi tudósítás jelent meg:




Hójai fák. Szőcsné Szilágyi Piroska akvarellje. Forrás: A lámpagyújtogató

„Nem műkritika akar lenni ez a néhány sor, csupán egy megilletődött lélek beszámolója arról, amit látott. Itt él és dolgozik közöttünk zajtalanul egy művésznő, akinek a képei kolozsvári tárlatokon nem szerepeltek, a nagyközönség valószínűleg alig ismeri őket. Hiszen alig egy éve, hogy Szőcsné Szilágyi Piroska városunkban tartózkodik. De akinek szerencséje volt e képekből néhányat láthatni, azt hiszem, nem egyhamar felejti el őket. Itt jár köztünk a művésznő, csendesen dolgozik és rögzíti a színek hatalmával mindazt, ami a szívünknek most százszorosán drága. Festi a Múzeumkert alvó télifáit, leheletszerű, zúzmarás ködvilágot, úgy hogy az ember szinte azt kérdezné: Mit álmodnak ezek a fák? Festi a tavasz fehérségét is, kökényvirágos hegyoldalon; a háttér mélykékjén habos tüllfoszlányok úsznak: felhők jönnek valahonnan messziről, vagy mennek valahova messze… Hányszor jártunk ezen a magányos hegyoldalon! – Kimegy a művésznő Kalotaszeg ősmagyar, minden ízében eredeti vidékére. És hangulatok támadnak kezenyomán, amelyekben egy nép lelke jut kifejezésre. Nem külsőség és cifraság, hanem lélek! És ez nagydolog minden időben, de kivált ma. Magyar falvak vasárnap délutáni csendje, apró gyerekek a napsütéses, tiszta utcán. Milyen beszédes csend… Festi a művésznő Kolozsvár határát és a sztánai erdőt is. A szabadtermészetet és privát-kertek intim, kedves világát. Csupa drága emlék. Ha itt maradunk, velünk lesznek e képek és mindenkor összehasonlíthatjuk őket eredetijükkel. Ha pedig elmegyünk, velünk jönnek és idegenben is ránksugározzák a megszokott vidék, az otthon varázsát. Szőcsné festményei valami nemes konzervativizmusról tesznek tanúságot. Egyszerűségűkben mélyek és megkapók. Nincs bennük semmi elnagyolás, semmi hatásvadászat és semmi fölösleges játék a színekkel. Mértéktartás jellemzi őket, világos megérzése annak, hogy mi a lényeges mozzanat. A lényeges mozzanat pedig minden művészetben a cél. A cél: valamely egységes hangulat keltése. Tévednek azok, akik a kivitelre szolgáló eszközöket fölibe helyezik az elérendő célnak. Mindenki, aki a művészet becsületességét többretartja a mindenáron való eredetieskedésnél, úgy érzem, szeretni fogja Szőcs Jenőné képeit.”7




Merétey Sándor Jövő kertje.
Babák és mamák képeskönyve.
Forrás: Antikva.hu

A lírai hangvételű bemutatást, méltatást követően – amelyet a festőművésznő levélben köszönt meg – a két művész, a költő és a festő között életre szóló barátság, művészi és lelki kapcsolat alakult ki, amelyet Piroskáék Budapestre való másodszori, ezúttal végleges költözése (1921. április 27.) sem tudott meggyengíteni. Hogy ki volt Szőcs­né Szilágyi Piroska, és mit jelentett a hozzá fűződő kapcsolat a költő számára? Ezt leghitelesebben maga Reményik Sándor fogalmazta meg 1923-ban Piroskának címzett egyik levelében: „A női lélek páratlan finomságát, a jó pajtás ragyogó gyermekkedélyét és a művésztestvér diadalmas segítő kezét egyszerre találtam meg Magában. S mindezeken felül: a legmegnyugtatóbb, legelfogulatlanabb természetű érintkezést, amely valaha nővel adatott nekem, Nővel, akit az anyaság és a művészet kettős glóriája övez, és aki azonfelül ráér a legönzetlenebb, leglelkibb barát is lenni.”8

A közös alkotói évek

A két, hasonló gondolkodású és érző művész között kialakult baráti kapcsolat alkotói szempontból igen jelentősnek, gyümölcsözőnek bizonyult mindkettőjük számára. „Nem akarom felemlegetni, hogy mennyire megérzik a Maga észjárásának, kifejezésmódjának, különös fantáziájának titokzatos hatása még azokon a verseimen is, melyeknek direkt nincs közük Magához. Ezt tudja a Jóisten és tudom én”9 vallotta a költő nem sokkal később egy másik levelében. Ilyen, „direkt nincs közük Magához” verseket olvashatunk a Vadvizek zúgása címet viselő Reményik-verseskötetben is. 1921 nyarán Reményik Sándor Radnaborberekre vonult vissza pihenni, de azzal az eltökélt szándékkal is, hogy Áprily Lajoshoz hasonlóan, akinek a Havasi napló című versciklusa rendkívüli hatással volt rá, ő is megírja a saját vers­ciklusát. Az akkor még magyar lakosságú, a természet és a civilizáció határán meghúzódó beszterce-naszódi kis bányaváros ideális hely volt nemcsak pihenésre, hanem a zavartalan alkotásra is. Piroskának címzett egyik levelében ezt írta a költő: „Ez az Úristen botanikus kertje. Ez a megközelíthetetlenség nekem valahogy olyan jól esik. Ugyanez az érzésem volt, amikor egy tetőre jutottunk, ahol fenyővel vegyesen óriási, méteres átmérőjű bükkfák álltak. Mikor elképedve álltam meg az egyik ilyen kolosszus előtt, a vezető megszólalt: Ezeket kérem soha sem »termelik ki« – nem lehet »feldolgozni«, de még levágni sem. »Ezt nem fogja semmi, fűrész belecsorbul, fejsze belekopik, még vas-ékkel sem lehet repeszteni, dinamit kellene hozzá! Ezeket itthagyják!« Itthagyják! Valami furcsa, mámoros diadalérzés fogott el…” (Szőcsné Szilágyi Piroskának, Radnaborberek, 1921. július 10.). Ez az élmény ihlette egy év múltán A győzhetetlenek című versének megírására, amiről nagy örömmel így számolt be Szőcsné Szilágyi Piroskának: „Emlékszik tavaly Borberekről Magának írt utolsó levelemre? Az utolsó vasárnap délután a kis padlásszobában írtam. Azok a bükkök szerepeltek benne, amelyeket nem lehet kivágni! – Most 15-én, csodálatos véletlenképpen épp annak a napnak évfordulóján, amelyen tavaly Borberekre elutaztam, – megírtam versben azt a hangulatot…” (Kolozsvár, 1922. június 20.). A vers, amelyet kötetben nem adtak ki, ezekkel a reményteljes sorokkal zárul: „Én néztem a fák öles termetét / Az ősdacot, mely rajtunk csak nevet – / És hódolni csak Istennél hódol. / Hozsánna nektek, Győzhetetlenek!10

A borbereki „utolsó házban” ma emlékszoba őrzi a költő borbereki tartózkodásának emlékét. Ott született verseit tartalmazó kötetét még azon év karácsonyára megjelentette Reményik Vadvizek zúgása címmel. A kötetet, amelynek borítólapján egy, Szőcsné Szilágyi Piroska által festett erdőrészlet látható, a következő sorokkal ajánlotta művésztársának:

 

„Testvér, aki a lelked ideadtad

Hogy egészé tedd az én lelkemet:

A mi kettőnk műve szárnyra kél–

S ma titkos ünnepet ül Borberek.

Mert hidd el reánk várt az ősi erdő,

Reánk vártak a sziklák, patakok,

Szunnyadó lelkük nekünk tartogatták

Mi fedeztük fel, mienk a titok.”

 

Az 1925-ben kiadott Egy eszme indul címet viselő kötetében A beépített lélek név alatt a költő egész versciklust szentel a művésznőnek, a következő ajánló sorok kíséretében: „Ezeket a verseket ajánlom Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznőnek, Testvéremnek lélekben és igazságban”. A tizenkilenc költeményt tartalmazó ciklus címadó versében a költő így vallott Piroska hatásáról:

 

„Művészeted a művészetemnek,

Stílusod a stílusomnak része lett,

A Lelked, mint Kőmíves Kelemenné,

Sziklaváramba beépíttetett.”

 




A Vadvizek zúgása című kötet borítója.
Forrás: A lámpagyújtogató

A költő és a festő közös művészi munkájának egy másik, „kézzel fogható” eredménye az 1921-as év elején az Erdélyi Szemle utódlapjaként útjára indult Pásztortűz című folyóirat, amelynek egyik legkitartóbb munkatársa – főszerkesztőként vagy szerkesztőként – Reményik Sándor volt, több alkalommal is felhasználta Szőcsné munkáit a címlap kialakításánál. Az 1922-es évfolyam augusztusáig megjelent számainak címlapját Szőcsné Szilágyi Piroska, a tűznél fekvő, de nem alvó, hanem éberen őrködő pásztort ábrázoló grafikája díszíti, majd az év végéig megjelenő, illetve az 1923-as év első számainak borítólapján a művésznő egyik festményének reprodukciója látható. „A kitűnő, szimbolikus rajz az erdélyi magyar irodalom tüskék között növő, fiatal fáját ábrázolja, amelynek koronájában már fészket ütöttek az éneklő madarak, s amelyet szeretettel kell táplálni s megértéssel, pártfogó támogatással kell a nehézségek ezer tüskéjétől megszabadítani” – olvashatjuk az Ellenzék méltatásában.11 Egy évtizeddel később, az 1932-es év februári és márciusi lapszámok borítóján ismét találkozunk a pásztortüzet ábrázoló, jelképes, ezúttal kiszínezett grafikával, mintegy tisztelgésképen az előző év októberében elhunyt festőművésznő emléke előtt: „Én visszagondolok most a Pásztortűz legelső címlapjára, a legigazabbra, a legszimbolikusabbra. Magasra felágaskodó keskeny, de bizakodó láng piros és arany nyelvekkel, tüzes pünkösdi nyelvekkel harap bele a gonosz sötétbe, a magyar télbe és a világ-télbe, mely körülötte terjeng. A drága kéz, amely ezt a címlapot festette, már örökre mozdulatlan” – írta a költő a Pásztortűz 1932. évi első számában.

A második budapesti korszak

Az impériumváltást követően Szőcsné Szilágyi Piroska férjével és két gyermekével Budapestre kényszerült, ezúttal véglegesen. Távozása érzékenyen érintette művésztársát, az egyre gyakoribb repatriálások következtében szeretteit és barátait sorra elveszítő Reményiket. „Úgy éreztem, Piroskával valami elmegy – az utolsó, ami még Magához, magukhoz, az én világomhoz tartozott”írta 1921. április 21-én Judikné Imre Ilonának.12 A fizikai távolság, a baráti együttlétek és beszélgetések hiánya ellenére a Mikó utcai Szőcs-lakásban hármójuk között létrejött „könnyszerződés” tovább élt és erősítette barátságukat. Ez, a vérszerződés mintájára kötött, baráti szereteten alapuló fogadalom adott erőt a költőnek az elbizonytalanodás, a kilátástalanság nehéz pillanataiban. Mint ahogy Piroskának címzett egyik levelében (1926. május 3.) megfogalmazta: „Olyan jó, ha valaki hisz bennünk magunk helyett, s pár halk szóval, célzással értésünkre adja, hogy volt bennünk valami, ami nem veszhet el egészen, hogy nem volt minden hiába. Hányszor megnyugtatott Maga engem Lélekkel és Igazságban, a Mikó-utcai könnyszerződéstől mind a mai napig.”13

A repatriálást követő év elején a harmadik gyermekét váró Szőcsné Szilágyi Piroska súlyosan megbetegedett. A betegségből, amelynek következtében mind az anya, mind a születendő gyermek életveszélybe került, a művésznő szerencsésen kigyógyult, és 1922. április 4-én megszülte a kis Andrást. Az örvendetes hír hallatán Reményik Piroskának küldött levelében, 1922. április 12-én többek között a következőket írta: „Húsvét közeledik. Legyen Magának ezúttal ez az ünnep igazi feltámadás a gondokból, az aggodalmakból, a bizonytalanságból (…) Mellékelek egy olyan félig-húsvéti verset, amilyet már én tudok csinálni, pogányba-oltott keresztény, vagy kereszténybe-oltott pogány lélekkel (…)

 

KICSERÉLT SZÍV

 

A szellő kilopta a szívemet.

A nehéz szívet könnyű szárnyra vette,

Az örök égbolt ragyogott felette,

S alatta elmaradtak a hegyek.

Történt ez egy szép tavaszi napon.

Egy sétatéri vén, vésett padon

Maradtam én; nem bántott semmi hang.

Mély, boldog álommal voltam teli:

Feltámadásra kezdett csengeni

Szívem helyén egy kis ezüst-harang.

 

Kolozsvár, 1922. április 9.

Reményik Sándor”14

 




Reményik Sándor (1890–1941).

Amikor csak tehette, és a körülmények is lehetővé tették, Reményik Sándor gyakran ellátogatott Magyarországra, és főleg Budapestre. Ilyenkor természetesen legtöbbet szeretett húgánál, Sárikánál, Imre Kálmánnénál és családjánál tartózkodott, de felkereste egykori kedves kolozsvári barátait és ismerőseit is, köztük Szőcsné Szilágyi Piroskát is. A Szőcs családnál a költő mindig szívesen látott vendég volt, szinte családtagként fogadták. Az Aranka utca 7. szám alatti kedélyes lakásnak, amelynek ajtaja mindig nyitva állt Reményik előtt, különös hangulata, varázsa volt, köszönhetően a ház asszonyának, Monyónak, ahogy gyermekei szólították. Az 1922-ben a szintén Budapestre repatriált Mannsberg Arvéd, Reményik egykori gimnáziumi osztálytársa, később jó barátja, aki maga is gyakori vendég volt Szőcséknél, ezt írta: „Erdélyből eljövet, Budapesten, létemnek főleg első éveiben (…) gyakran voltam fent az Aranka utcai meghitten kedves otthonban egyszer-másszor a Kolozsvárról látogatóba feljött Sándorral együtt. Egy-egy ott eltöltött este után emelkedetten, a megtisztultság érzésével jöttem el onnan, mert nemcsak a ház szellemi és művészi légkörének, erkölcsi alaphangjának harmóniája felejtette el velem a nagyvárosi szürke és gyakran a szürkénél is szürkébb mindennapot, hanem ez a magától értetődően egyszerű, nemes nyíltszívűség és szeretetreméltóság, ami a háziasszonyból sugárzott mindenki felé. Emlékeim között a legnagyobb hegycsúcs- és zeneélmények közé sorolhatom az Aranka utcai esték gazdag tartalmasságát.”

Reményik Sándor a „Szőcsvilág” legkisebbjeivel, a három gyermekkel, Ádámmal, Ágnessel és Andrással is megtalálta a közös hangot, szinte sajátjaiként viszonyult hozzájuk. A legközelebb állt hozzá a magát Webbnek nevező legidősebb fiú, Ádám, aki a költőt Poétasándornak nevezte el. Kis barátjához fűződő bensőséges viszonyát Reményik így fogalmazza meg Poétasándor című költeményében:

 

„Poétasándor: így hív engemet

S hiszi, hogy »Istennel beszélgetek«

S ő mindent titkot elmond nekem.”

 

A gyermek Ádám kifejlődő személyisége, gyermeki világának egyszerűsége mély hatással volt a költőre. Vita Zsigmond véleménye szerint „Reményik megpihent és felfrissült a Webb világában, Webbel együtt megtalálta a kifejezés könnyedségét, de világító erejét is.”15 És nem ok nélkül, hisz magát a költőt is annyira elbűvölte „a jó testvér kisfia”, hogy azt tervezte, könyvet ír róla. „Ha tudná, milyen örömmel dolgozom rajta!!! (…) Ezt az egész rossz, szomorú életet elfelejtem ezalatt (…) Olyan könnyen, biztosan megy ez, Piroska, hogy nem is képzeli. Könyvet akarok írni az én kis barátomról, édes, jó testvérem kisfiáról” – adta tudtára a kisfiú édesanyjának. Végül a tervezett könyv nem készült el, helyette megszülettek viszont a Webb-versek. A vers­ciklus huszonhárom költeményének legtöbbje csak kéziratos formában maradt fent, egy-két vers megjelent ugyan nyomtatásban is egy-egy verseskötetben (mint pl. a Per az Akadémiával), de önálló kötetben nem jelentek meg.16




Szőcsné Szilágyi Piroska grafikája a Pásztortűz borítóján

Szőcsné Szilágyi Piroska a családdal való törődés mellett képzőművészi ambícióiról sem mondott le, és könyv­illusztrátori munkát is végzett. Több, elsősorban gyerekeknek szóló könyvet is illusztrált önállóan, vagy húgával, Szilágyi Margittal együtt. Ilyen közös munkájuk például az 1922-ben napvilágot látott, a Jövő kertje című, Merétey Sándor által írt, gyermekeknek szóló képeskönyv, „amely nagyon jó illusztrációkkal, apró versikékkel, szórakoztatva terjesztette a gyermekek körében, de rajtuk keresztül a szülőkhöz is az egészségügyi tudnivalókat”.17 Ugyancsak Szőcs­né Szilágyi Piroska rajzaival találkozhattak az olvasók, akik kezükbe vették a Pallas kiadásában 1929-ben megjelentett, az akkor igen népszerű ifjúsági író, Stadler Frida Funchaltól Brüsszelig Lequeitio királyi családunk életében című, a száműzetésben élő királyi családról szóló könyvét. A művésznő halála után, 1936-ban megjelent A meséskönyv álmai (szerző: Szondy György) című, a kisebb gyermekeknek szánt könyvben Szilágyi Margit illusztrációi mellett néhai Szőcsné rajzai is fellelhetők.18

Könyvek illusztrálása mellett a festőművésznő plakátok, hirdetések és naptárak tervezésével, szerkesztésével is foglalkozott, amelyeket saját festményeivel, rajzaival díszített. 1928 karácsonyára ő tervezte és rajzolta a Mindenki Karácsonya mozgalom plakátját, amelyet a Fővárosi Hirdetővállalat világító oszlopain, egész Budapesten látni lehetett.19 Az Országos Stefánia Szövetség (igazgató: Keller Lajos) által évi rendszerességgel megjelentetett Magyar Anyák Naptára kiadvány illusztrációi is Szőcsné Szilágyi Piroska keze munkáját dicsérték.20

A naptárak közül minden bizonnyal a legértékesebb a művésztárs Reményik Sándor számára saját kezűleg kivitelezett, egyedi művésznaptár volt. Az 1924-re szóló, szépen kidolgozott akvarellekkel díszített naptáralbumot, a művésznő felkérésére Reményik Sándor rokonai (édesanyja, húga), barátai és költőtársai (Mannsberg Arvéd, Lám Béla, Makkai Sándor, Imre Ilonka, Imre Kálmán, Járosi Andor, Áprily Lajos és mások) emléksorai tették még érdekesebbé. A Trili-Trili Kalendárium nevet viselő naptár 1924 húsvétjára készült el, és nagyszombaton kapta kézhez a húgánál, Saroltánál tartózkodó költő. A meglepetésről Reményik levélben számolt be édesanyjának: „Piroskával többször találkoztam már. De nem igen találtam szavakat megköszönni azt a meglepetést. Nem is lehet azt soha semmivel eléggé megköszönni. Egy valóságos csoda az a könyv, az a »naptár«, Feltámadás előestéjén Sáriék a szobámba tették, mikor aludni mentem, megtaláltam. Késő éjszakáig olvastam, nézegettem. Minden, ami az életemben értéket, szépséget és nagyságot, szeretetet és barátságot jelentett, egyszerre felvonult előttem egy ünnepi menetben. Az egész életemmel találkoztam. Szinte elviselhetetlenül szép és megindító volt.” Mintegy köszönetképpen minden rajz mellé Reményik egy-egy verssel válaszolt, amelyeket „Monyókának és mindazoknak, aki őt szeretik” ajánlott.




Szőcsné Szilágyi Piroska.
Forrás: A lámpagyújtogató

A korabeli források szerint Szőcsné Szilágyi Piroska gazdag közéleti tevékenységet is folytatott. Hithű katolikus neveltetésének következtében, nem sokkal Budapestre történt költözését követően, a Katolikus Leányok Országos Szövetségének munkájába kapcsolódott be. A Nagy Háború kitörését követően a Szövetség székházának ünnepélyes felavatásán Szőcsné Szilágyi Piroska „a hölgyközönség” által tanúsított „alázatos bátorságról” tartott előadást. A Szövetség keretein belül ő szervezte meg és irányította a művészeti szakosztályt.21,22

Reményik Sándor a másik Szilágyi lányt, a szintén festőművész Margitot is ismerte és nagyra becsülte, bár kapcsolatuk távolról sem volt olyan meghitt és szoros, mint Piroskával. A Szilágyi Margit (1894–1982), családi becenevén Buskó iránti tiszteletének tanúbizonysága egy vers, amelyet a családot ért, majdnem tragikus végkimenetelű esemény kapcsán írt. Imre Mária közléséből tudjuk, hogy a „Szilágyi lányok édesapja 1930 decemberében súlyosan megbetegedett és csak Margit leányától kapott vér­átömlesztéssel menthették meg az életét”. Reményik Sándor tudomást szerezve az esetről és Margit önfeláldozó cselekedetéről meghatottan írta Szőcsné Szilágyi Piroskának: „Küldöm ezt a kis verset Buskónak. Add oda neki s egy meleg kézszorítást a nevemben. Azt hiszem, neki több szüksége van a vigasztalásra. Azt remélem, félve, hogy jól fog esni ez neki...”23 Az 1931. január 10-én született Pelikán-lány című versét, amelyet, a fiókáit saját vérével tápláló pelikánt ábrázoló ősi címerre való jelképes utalással indítja, a következő bátorító szavakkal zárta:

 

„A cimer-képet Te megfordítottad,

A sorsot Isten fordíthatja meg.

Visszahívhatja sötét angyalát,

Itt marasztalhatja még jó atyád,

Megáldva hulló, hősi véredet.

Akármi lesz, vigaszod ez legyen:

Ki vérét adta: az mindent adott.

E hős leány-vér derengés talán,

Nem alkonyt jelent, de virradatot.

Akármi lesz: ez legyen vigaszod.”

Szőcsné Szilágyi Piroska emlékezete

A sikeres orvosi beavatkozás következtében a Szilágyi lányok apja szerencsésen felgyógyult betegségéből, de „Isten sötét angyala” újból meglátogatta a családot. Ezúttal az Istenben őszintén hívő Piroska lelkéért jött, és vitte magával Isten színe elé. 1931. október 28-án bekövetkezett halála előtti napokban írta: „Jövő héten lesz az operáció. Ugye fogtok imádkozni?! … De csak így: Uram, a Te akaratod teljesedjék rajtam, a Tied és ne veszítse el soha a Te legnagyobb lelki kegyelmedet, ezt a határtalan, boldog lelki békét, kapcsolatot Veled! Ha elhívnád, add, hogy lehessen a munkatársad, az eszközöd az örökkévalóságban, sokkal inkább, mint a földön tudott lenni. – Az örök világosság fényeskedjék neki – után nem azt kell nekem kívánni, hogy nyugodjék békében, hanem, hogy dolgozzék békében, amennyiben a békességet és örök értékű nyugalmat tovább adni munka.” A katolikus vallású Szőcs­né Szilágyi Piroska Istenhez való feltétlen ragaszkodása csodálattal töltötte el az egész életében Istent kereső Reményiket: „Ó, ha úgy tudnék hinni, ahogy Ő tudott!” (Budapest, 1933. május 27.).24

A fiatalon, alkotó erejének teljében, életének 42. évében elhunyt Szőcs­né Szilágyi Piroska halálhíre mélyen megrendítette Reményiket, egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy Piroska nincs többé. Két hónappal művésztársa távozását követően, egy havas est hatására írta, a Festesz tovább című néhány soros versében:

 

„Mártír-kezedből kihullt az ecset.

Most már Te vagy, Te magad az Ecset.

Isten festi most: fehérrel fehérre:

Veled ezt a csodálatos telet.”

 

Szőcsné Szilágyi Piroskát 1931. október 30-án helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben. Az esztendő utolsó napján a temetőbe kilátogató és Piroska sírját kereső Reményik hallani vélte, mintha:

„Madárka-hangon szólna a »halott«:

Testvérkéim, ne itt keressetek:

»Tliri-tliri«... én ép itt nem vagyok.”

 

(Kerestük ketten a harmadikat)

 

Az elhunyt az ő számára nem volt kevesebb, mint „jó Testvér Lélekben, Igazságban, Művészetben”; az elvesztése okozta fájdalmat a költő sokáig nem is tudta feldolgozni, és időre volt szüksége, hogy Piroska iránti érzéseit, a drága barát emlékét versekbe tudja foglalni. Lám Béla, akinek elsőként küldte el a Piroskáról írt verseit, átérezve kedves barátja fájdalmát, ezeket a költeményeket „a te drága égi tisztaságú szerelmi lyrád”-nak nevezte. Az idézett két költeményen kívül a Piroska emlékét felelevenítő további versek (Két mozdulat, Üres trónú Tündérország, Megjövendölt vég, Széthullott világod, „Cherchez la femme” és mások) az Erdélyi Szépmíves Céh által 1935-ben kiadott Romon virág című verses kötetben kaptak helyet. Budapesten, 1933. május 27-én keltezett levelében a költő így írt ezekről a versekről: „A Piroska versek egészen fehérek. Azokban nincs kérdés, probléma, lemondás, burkolt fájdalom, mert nem volt min töprengeni, nem zavart semmi, nem volt miről lemondani és nem volt: mi felett búsulni. Kettőnk között minden olyan világos, egyszerű, nyugodt, és békességes hangulatú volt, vitathatatlanul testvéri és semmi más.”25




A Tliri Tliri kalendárium borítólapja. Forrás: A lámpagyújtogató

A már említett közös barát, Mannsberg Arvéd, két évtizeddel később, 1951. április 9-i naplóbejegyzésében a következő szavakkal emlékezett vissza néhai Szőcsné Szilágyi Piroskára: „Ahogyan visszagondolok a szelíd tekintetű, művészlelkű asszonyra, alakja nőttön nő: belenyúlik az örökkévalóságba, ahol csak az áldozatos, szolgálatkészségben és alázatban naggyá lett lelkeknek van helye. Magasabb rendű volt nála minden: Istenbe vetett hite, megértő türelme mindenki és minden iránt, a családi élet, az otthon szentélyének tisztasága, könyörtelen szigorúsága magamagával szemben, az utolsó évek súlyos betegségének megpróbáltatásai között is és az a csodálatosan kifinomult esztéticizmusa, amely mindig, mindenütt érvényesült, bármihez nyúlt is, műteremben, lakásban, konyhán, kertben egyaránt.”

Szőcsné Szilágyi Piroska egyike volt azoknak a művészeknek, akiket talán méltatlanul, de sem az erdélyi, sem az egyetemes magyar művészettörténet nemigen tartott és tart ma sem számon. Lyka Károly (1869–1965) művészettörténész, kritikus és festő is csak néhány mondatban emlékezett meg az élete delén, 42 éves korában elhunyt festőművésznőről: „Ritkán szerepelt a nyilvánosság előtt; emlékezünk néhány művére, amelyeket 1911 decemberében állított ki a Nemzeti Szalonban, az egyik egy Kati című olajfestmény, a másik: Pandora, tollrajz, a harmadik a Hajnal című akvarell. Legutoljára, ha nem tévedünk, 1927-ben jelent meg egy virág-csendéletével a Nemzeti Szalonban.”26 Az 1935-ben megjelent Művészeti Lexikonban Szőcsné Szilágyi Piroska neve mellett, a néhány életrajzi adaton kívül csak ezt az egy mondatot olvashatjuk: „1910-től vett részt a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon kiállításain, ahol csendéleteit és figurális műveit mutatta be.”

Ha a művészettörténetbe nem is, az irodalomtörténetbe, művésztársának és barátjának, Reményik Sándornak köszönhetően mindenképpen bekerült. Erre a költő már 1923-ban ráérzett, amikor a Piroskának küldött egyik levelében ezt ígérte: „A legszerényebb emlék, amit Magának állíthatok, az, hogy magammal viszem az irodalomtörténetbe, ha ugyan kerülök valaha magam is ilyen perspektívába.” Szőcsné Szilágyi Piroska emlékezetét, még a festőművésznő életében, szinte kötelező módon így határozta meg az utókór számára: „Szőcsné nem kerülhet másképpen az irodalomtörténetbe, avagy a kritikusok tollára, mint ami a valóságban: az én drága, önzetlen, szép és jó Testvérem Lélekben, Igazságban, Művészetben, indítóm a magasságok felé, búvártársam a tenger fenekén, barátom és kalauzom a problémák sziklavilágában.”27

Szőcsné Szilágyi Piroska Reményik Sándorra gyakorolt hatásának lényege a költő felfedezettje, Sándor Judit28 lírai megfogalmazásában „egyetlen szóban foglalható össze: fény! Fény a képekben, fény a szavakban, fény a lélekben. Gyémántok fénye, aranynak fénye, humor és mosolygás fénye.”

Jegyzetek

1. Csányi László: R. S., vagy a korszerűtlenség dicsérete, Tekintet, 1990, 3. szám, 121–127.

2. Sas Péter: Veress Elemér (1876–1959), Művelődés, LIX. évfolyam, 2006. március.

3. Magyar Művészet, 7. évfolyam, 1931, 8. szám.

4. Pesti Hírlap, 1915. február 15., 15. szám.

5. Újság, 1915. május 23., 142. szám.

6. Magyarország, 1915. november 16., 119. szám.

7. Erdélyi Szemle, 1920. június 20., 25. szám.

8. Kántor Lajos: Malomkövek között, Kortárs, 2000. július–december, 44. évf., 12. szám.

9. Uo.

10. Imre Mária: A Reményik vers háttere, Diakónia – Evangélikus Szemle, 1984, 1. szám.

11. Ellenzék, 1922. augusztus 30., 43. évf., 194. szám.

12. Kántor Lajos: Malomkövek között, Kortárs, 2000. július–december, 44. évf., 12. szám.

13. Uo.

14. Amerikai Magyar Népszava, 1980. április 4.

15. Vita Zsigmind: Reményik Sándor Webb-versei, Látó, 1990, 1. évf.

16. Vita Zsigmond: Reményik Sándor kiadatlan versei. Családi Tükör, 1990. július 1., 7. szám

17. Népszava, 1922. június 17., 135. szám. (50.évf.)

18. Nemzeti Újság, 1929. december 29., 296.szám. (11. évf.)

19. Nemzeti Újság, 1929. január 4., 3. szám.(11. évf.)

20. Nemzeti Újság, 1929. szeptember 12., 206. szám. (11. évf.)

21. Budapesti Hírlap, 1914. május 19., 117.szám.

22. Budapesti Hírlap, 1914. november 19., 291. szám.

23. Új Ember, 1982. június 20., 25. szám. (38. évf.)

24. Sáfrán Györgyi: Reményik Sándor sors­vállaló magánya, Délvidéki Szemle,

forrás: http://acta.bibl.u-szeged.hu/19162/1/delvideki_szemle_001_361-372.pdf

25. Uo.

26. Magyar Művészet, 7. évfolyam, 1931, 8. szám.

27. Kántor Lajos: Malomkövek között, Kortárs, 2000. július–december, 44. évf., 12. szám.

28. Dr. Sövényházy Ferencné Sándor Judit (Kolozsvár, 1920. február 6. – Szeged, 2003. január 6.) költő, a Kemény Zsigmond Társaság tagja.

Könyvészet

Hantz-Lám Irén: A lámpagyújtogató, Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007.

Szalkai Sándor Imréné: Transzcendencia és küldetéstudat, mint egyéni és kollektív identitásképző eszmények Reményik Sándor költészetében, doktori (PhD) értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2019.

Bölöni Domokos: Reményik Sándor és Borberek, Népújság, 2010. november 27.

Reményik Sándor összes versei, I–II. kötet, Auktor könyvkiadó, Budapest, 2000.

Reményik Sándor: Erdélyi március/Álmodsz-e róla?, Orpheus kiadó Kft., Budapest, 1990.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

széki vérengzés. A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.

Heizer család, Tihany

Hevesi József bár ízig-vérig kolozsvárinak tartotta magát, szülőhelyéről, Tihanyról sosem feledkezett meg. Nyári szabadságait amikor csak tehette, itt töltötte, majd mikor anyagi helyzete már megengedte, egy emeletes nyaralót is építtetett itt magának a Vissz­hang-domb szomszédságában, amelyet 1896. július 10-én, házasságának 10. évfordulóján szentelt fel Halbik Ciprián Gáspár tihanyi apát – az állami tulajdonba vett épület ma is létezik, óvoda működik benne. 

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.