Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az ágyú hazaérkezett!

A Gábor Áron-ágyú hazahozatalának rövid története

Amint a Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatója, dr. László Ferenc leszögezi, a Gábor Áron ágyúinak kulcsszerepe volt az erdélyi szabadságharcban: „Az 1848–49-i önvédelmi és szabadságharcban a háromszéki székelységnek döntő szerepe volt. (…) Történelmi tény: Gábor Áron nélkül Háromszék, Háromszék nélkül Bem, nélküle Erdély (…) is aligha még a téli harcok alatt el nem bukott volna.”


Önkéntesek cipelik vissza otthonába a több, mint 400 kilós bronzágyút

Dr. László Ferenc kutatásai szerint Gábor Áron vezetése alatt mintegy 70 ágyú készült, ebből a kézdivásárhelyi Turóczy Mózes műhelyében a legtöbb, 64 darab három- és hatfontos. Sokáig úgy tűnt, hogy ezekből egyetlen egy sem maradt fenn.

1906. augusztus 18-án a Kézdivásárhelyi Rudolf kórház udvarán vízvezeték ásása-szerelése közben munkások találták meg az eddig előkerült egyetlen hiteles, hatfontos ágyúcsövet, amelyet a legendás székely mester és honvéd őrnagy öntött.

A kézdivásárhelyi ágyúleletre vonatkozólag László Ferenc múzeumőr tollából a Székely Nép 1906. augusztus 24-én megjelent ismertetésére kiegészítés gyanánt Kézdivásárhelyről a következőket jelentik: „A felfedezett ágyú azon időben öntődött, míg a kökösi hídnál az orosszal folyt az élethalál harc. Az udvaron már készen állott a vadonatúj ágyúszekér, már cipelték a »varangyos békát«, hogy feltegyék a szekérre, mikor jön a hírnök és jelenti, hogy a kökösi ütközetet elveszítettük, Gábor Áron elesett, meneküljünk.” Erre Kovács András (szerelőkovács a nevezetes műhelyben) és társai nem rakták fel a szekérre, hanem hamarosan gödröt ásva, eltemették az ágyút. Megesküdtek azonban, hogy ezt a titkot el nem árulják. Az ágyú szekerét a muszkák elégették, amit többen láttak. Kovács András maradt utolsónak azok közül, kik a titok letéteményesei voltak. Halálos ágyán magához hívatta a ma is élő Pongrácz Jánost, ki Turóczy Mózes tanítványa volt, s hogy sírba ne vigye, reá bízta a nagy titkot. Elmondotta, hogy a kúttól (mely ma is áll) 13 lépésre fekszik a drága kincs. Pongrácz a millenniumi kiállítás alkalmából végzett fúratásokat az udvaron, de nem talált rá az ágyúra, vagy lehet, hogy megakadt a fúró, de ő nem hitte, hogy oly közel legyen a felszínhez s lám, most Péntek Ferenc csákánya a kúttól 13 lépésre megakadt benne – alig fél méternyire a földszínéhez.”

Az értékes leletet dr. László Ferenc azonosította még azon melegében, ő készített szakértői tanulmányt róla, amelyet a Táj és tudomány című kötetben jelentetett meg. Újra László Ferencet idézzük: „Az elásás óta lefolyt 57 esztendő alatt a minden részében ép ágyút felületének minden pontján haragoszöld patina vonta be (…) súlya hozzávetőleg 400 kilogramm (…) a cső egész hosszában alul és felül is jól látszik a forradás helye, különben felületének más részén is lehet érdes mezőket látni. Az öreg felülete szintén érdes. Az üreget nem fúrógéppel fúrták, hanem öntötték. Éppen ez a körülmény, valamint a találás helye teszi kétségtelenné, hogy igazi Gábor Áron-ágyúval van dolgunk.”


Kicsomagolás után újra itthon látható az ágyú

Szemtanúk szerint az ágyúcsövet Kossuth Lajos neve napján, augusztus 25-én diadalmenetben vitte „Kézdivásárhely lelkes közönsége” a megtalálás helyéről a városháza tanácskozó termébe. A Székely Nép 1906. augusztus 31-i számában erről így ír a tudósító: „Az ágyút a feltalálás helyéről az elmúlt vasárnap nagy ünnepséggel szállították a városháza dísztermébe, hol a képviselőtestület dr. Török Andor polgármester elnöklete alatt rendkívüli közgyűlésre jött össze s a becses ereklyét gondviselésbe vette. A közgyűlésen az ágyú átvétele alkalmából a polgármester nagyhatású beszédet mondott. Közgyűlés után a közönség az ev. ref. templomba vonult, hol Szántó Jenő magas röptű egyházi beszéd keretében emlékezett meg a város dicsőségéről, melynek symbolumaként állította oda a most megtalált ágyút.”

Az ágyúcsőnek hányatott sors adatott. A két világégés közötti időben a céhes város román polgármesterének „szúrta a szemét”, ezért – mivel a városnak akkor még nem volt múzeuma – felelős honfiak jobbnak látták az ereklyét a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumnak átadni.

Búcsú az ágyútól

Az ágyúcső-lafettát, azaz talapzatot kapott, és az állandó kiállítás fontos darabja volt több évtizeden keresztül, mígnem 1973-ban, 64 db rendkívül értékes műtárgyunkkal együtt elvitték Bukarestbe az akkor alakuló Történelmi Múzeumba (ma Muzeul Naţional de Istorie al României). A műtárgyegyüttes az ágyún kívül számos rendkívül értékes tárgyat tartalmazott, amelyek közül kiemelendő az aldobolyi szkíta kard, az erősdi és csernátoni leletegyüttes tárgyai, középkori aranyozott díszítmények stb.


A csövet ráillesztik a korhű ágyútalpra

A tárgyakat az első fázisban csupán kölcsönkérték. Erről az 1971. február elsejei 77. számú jegyzőkönyv (Proces verbal pentru predare şi luare în împrumut) tanúskodik. 1973-ban az 553. számú rendelet (Dispoziţie) alapján kerültek a tárgyak véglegesen a bukaresti múzeum tulajdonába, az okirat végén csak az akkori Kovászna megyei Szocialista Nevelési és Művelődési bizottság elnökének, Sylvester Lajosnak az aláírása szerepel, a múzeum akkori igazgatójáé, a Székely Zoltáné nem. Az elvitt tárgyak közül a legértékesebb a szkíta kard, de a legnagyobb veszteség mégis az ágyú volt, hiszen a helyi közösség emlékezetének és identitásának egy fontos bizonyítéka.

Az ágyút Bukarestben időszakosan, tematikus kiállításon lehetett látni, több szemtanú is látta a földre, egy szőnyegre letéve, mellette a feliraton lakonikus tömörséggel ennyi állt: „tun”. Vagyis: ágyú.

Sikertelen visszaszerzési kísérlet

Az 1989. decemberi rendszerváltás után a korábban Bukarestbe elvitt tárgyakat – kiemelt helyen az ágyút – a múzeum vezetői többször próbálták visszaszerezni, sikertelenül. 2006-ban elődöm, Kató Zoltán próbálkozott, de a bukaresti múzeum válasza egyértelmű volt: véglegesen semmi sem adható vissza, jól indokolt esetben viszont kölcsönről szó lehet. Kató Zoltán kérvényében arra hivatkozott, hogy a bukaresti intézmény alapjában kölcsönkérte a tárgyakat, utólag egy miniszter önkényes döntése alapján vették át a tárgyak gondnokságát, ami nem jogos, hiszen: „(…) a tárgyaknak a mi vidékünk számára van reprezentativitása, tudományos, kulturális szempontból a Székely Nemzeti Múzeum alapkiállításán hasznosíthatók a legmegfelelőbben (…).”

Crișan Muşeteanu főigazgató válaszlevelében a „transfer” szót húzta alá, vagyis nem a kölcsönzési fázist, hanem a véglegest, ami jogi szempontból magyarul inkább kisajátítást jelent. Azt is írta, hogy azok a törvények 1971 óta érvényben vannak, és hogy a Történelmi Múzeum jogelődje cserébe 41 ezer lej értékben vásárolt és „adott át” a Székely Nemzeti Múzeum jogelődjének muzeális tárgyakat, tehát „kárpótolt” bennünket.

A „mindent vagy semmit” elv tehát csődöt mondott. Ennek ellenére a felek végül megegyeztek a kölcsönzésben, létezik azonban a kölcsönzési szerződés is, de az ágyú hazahozatalára nem került sor. Közben Kató Zoltán igazgatói szerződése lejárt, és újabb pályázatra már nem jelentkezett.

Kérjük kölcsönbe…

Igazgatói működésem kezdetén intézményünk fontos célkitűzésének tekintettük az ágyú visszaszerzését. Úgy gondoltuk, hogy egy ilyen fontos tárgynak itthon van a helye. Negyedszázados múzeumi tapasztalataim alapján láttam, hogy a „hosszúlejáratú kölcsön” volna a járható út addig, amíg a törvények és (azok alkalmazói) „puhulnak”. Két múzeum között többéves, akár évtizedes kölcsönzés is szóba jöhet, miért rostokolna az ágyunk egy pincében, amikor van más, járhatóbb út? Volt olyan esetünk, amikor 15 évre adtunk kölcsönbe tárgyakat, miért ne lenne fordítva is járható ez az út? Jogi szempontból az ágyúcső, mint rendkívüli értékű műkincs („tezaur”), végleges visszaszerzése roppant bonyolult eljárást feltételez. A kölcsönzést – bár az sem egyszerű – törvény szavatolja. Ilyen gondolatok foglalkoztattak. Számomra mindenképp a második út tűnt járhatóbbnak, főleg hogy akkor még nem is sejtettük: hamarosan magyar ember lesz Románia kulturális minisztere… Az ágyúcső sikeres visszaszerzésének stratégiája egészében az országos magyar érdekvédelmi szervezet munkáját dicséri; a helyi, a megyei és az országos képviseleti szintek összehangolt munkája és lobbitevékenysége nélkül, ma aligha díszítené eredeti ágyú a Gábor Áron-termet…


Székely tüzérek unokái. Célban az elnyomó császáriak

Az első kölcsönzési kérvényt 2009. február 20-án küldtük a bukaresti múzeum igazgatójának. Egyebek mellett azt írtuk: „160 éve történt, hogy Kökösnél negyvennyolcas hősi forradalmáraink hősiesen ellenálltak az osztrák és az orosz impériumok egyesített haderejének. Intézményünk úgy kíván tisztelegni e csodálatos hősi tett emléke előtt, hogy minél eredetibb tárgyakat állít ki nemzeti ünnepünkön március 15-én. Ezért kérjük hozzájárulását (…) a Gábor Áron ágyúcsöve kölcsönzésére.” Hasonló tartalmú levelet küldtünk a frissen kinevezett kultuszminiszternek, Kelemen Hunornak is.

A már említett dr. Crişan Muşeteanu főigazgató 2010. január 19-én kelt válaszában a „törvényes keretek betartása mellett” beleegyezését adta az ágyúcső 30-40 napra való kölcsönzésébe. A „törvényes keret betartása” a kultuszminiszter és az országos műtárgyvédelmi bizottság (Comisia Naţionala a Muzeelor şi Colecţiilor) jóváhagyását, valamint a műtárgy biztosítását jelenti. Egy héttel az igazgató pozitív válasza után már az országos műtárgyvédelmi bizottság igenlő válasza is megérkezett. „Tisztelt Igazgató Úr! Megértjük a 2010. március 15-i esemény fontosságát, és támogatjuk Önöket abban, hogy 30-40 napra Gábor Áron ágyúját kölcsön kapják” – áll a bizottság levelében.

A műtárgyvédelmi bizottság soros ülésére személyesen utaztam el Bukarestbe, hiszen a testület tagjai előtt szóban is el kellett mondanom, be kellett mutatnom a műtárgy szerepét a készülő kiállításon, részleteznem kellett, hogy hány érdeklődőt várunk, magyarán meg kellet indokolnom a kölcsönzés fontosságát. A bizottság elnöke, dr. Ernest Oberlander Târnoveanu úr – maga is történész, Európa-hírű numizmata – szívélyesen fogadott, bemutatott a testület 25 tagjának, megdicsért az intézményünkben folyó szakmai munkánkért és igényességünkért, méltatta a háromnyelvű honlapunkat, a digitális leltározásban elért eredményeinket, majd szót adott nekem. Rövid ismertetőmben elmondtam: egy műtárgy akkor „érzi jól magát”, ha sokan látják, ha érdeklődés veszi körül, ha olyan helyre kerül, ahol a helyi identitást, a helyi lelkiséget táplálja, és nálunk ez a történelmi relikvia csodákat fog tenni, már most levelek, telefonok tucatjai ostromolnak a hírre, hogy újra látható lesz az ágyú a Székely Nemzeti Múzeum termeiben. Elmondtam, hogy ez már nem a harc eszköze, hanem mindenki a székely leleményesség és szabadságszeretet jelképét látja benne. Úgy képzeljék el a kökösi csatát, ahol ezek az ágyúk főszerepet játszottak, mint a termopülei ütközetet, ahol a maroknyi görög had legyőzte a hatalmas perzsa sereget. A kökösi nyert csatát illető csúsztatásomat remélem, hogy megbocsátja nekem az utókor… A bizottság elnöke kifejtette: tud arról, hogy pár éve kértük a végleges visszaadást, akkor is, most is csak kölcsönről lehet szó. Mert szerinte egy ilyen fontos múzeumnak, mint a bukaresti, a Romániában élő nemzeti kisebbségek történelmét bemutató anyaggal is rendelkeznie kell. A higgadt hangulatú találkozón a bizottság több tagja is kifejezte látogatási szándékát, hiszen – mint mondták – tudják, milyen szép „palotában” működik a múzeumunk és mennyi jót hallani róla újabban. A hivatalos találkozó után pár román nyelvű kiadványunkat osztottam szét a bizottság tagjai között, majd örömmel távoztam.

A két intézmény közötti kölcsönzési szerződést 2010. március 3-án kötöttük meg. A megállapodás azt írta elő, hogy az ágyú 2010. április 20-ig marad a Székely Nemzeti Múzeumban.

Az ágyú hazaérkezett. A több mint 400 kilogrammos bronzöntvényt lelkes önkéntesek, köztük a sepsiszentgyörgyi férfidalárda tagjai cipelték be a terembe és helyezték a talapzatra. A koccintás után még a Gábor Áron rézágyúja dalt is elénekeltük, mondanom sem kell, hogy karnagyra nem volt szükség… Megható volt, ahogy már az emlékkiállítás március 12-i megnyitása előtt idős nénik és bácsik bejöttek, és virágot hoztak, könnyezve… A tárlat jó alkalom volt arra, hogy felújítsuk a '48-as termet, eszerint új díszletet, új tálalást adtunk a régi alapkiállításnak.

A megnyitón tűt sem lehetett leejteni, a lépcsőház, de a „szakállszárító” cinterem is megtelt emberekkel. Az ágyút a budapesti Hadtörténeti Múzeum igazgatóhelyettese, Kedves Gyula hadtörténész mutatta be, köszöntőt mondott Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, Kelemen Hunor, Románia kormányfő-helyettese és Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke. „Az ágyú nem hazaérkezett, az ágyút hazahoztuk! A betegség, a jó és rossz idő az érkezik, az ágyút hoznunk kellett, ez rajtunk múlott. Ez az ágyú magában hordja a hitet, a szabadságharcosok hitét. Ez az ágyú magában hordozza Gábor Áron üzenetét: győzzük le kishitűségünket és tegyük dolgunkat, végezzük munkánkat” – mondta Kelemen Hunor.

A nagy érdeklődésre való tekintettel, már április 12-én kértük Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelemi minisztertől a kölcsönzés meghosszabbítását, amelyet meg is kaptunk július 25-ig.

Véglegesen haza?!

De ekkor már merészebbet is mertünk álmodni: az ágyúcső végleges hazahozatalát! 2011. január 6-án kelt kérvényünkben meg is fogalmaztuk ebbéli igényünket. Erre válaszként megtudtuk, hogy egyoldalú visszaadásról szó sem lehet, csak cseréről. Megkapjuk az ágyút, de helyette oda kell adnunk a petőfalvi kincset, a szemerjai lelet­anyagot és egy válogatást az erősdi gyűjteményünkből, valamint az ágyú másolatát. Az erősdi kultúrának nincs nemzetisége, hiszen bronzkori leletekről van szó, a petőfalvi kincs dák- és késő római kori, a szemerjai kincs római kori ezüstpénzekből áll.


„A koccintás után még a Gábor Áron rézágyúja dalt is elénekeltük, karnagyra nem volt szükség” (Albert Levente felvételei)

Az erősdi kultúra anyagából álló gyűjteményünk nagyon gazdag, hiszen dr. László Ferenc évekig tartó ásatásokat folyatott Erősdön. Ez hozta meg múzeumunk igazi hírnevét. Római kori pénzekkel is nagyon jól állunk, de a petőfalvi kincs a régészeti gyűjteményünk királynője. Mi a tennivaló? Hogy járjunk el, hogy az egyezkedés miatt ne áldozzunk túl sokat az ágyú hazahozatalának oltárán?

A petőfalvi kincs tekintetében a sarkunkra álltunk. A Székely Nemzeti Múzeum vezetőtanácsa 2011. március 6-i ülésén elutasította a petőfalvi kincs átadását, mert ez a régészeti gyűjteményünk lefejezését jelentette volna. Úgy döntöttünk: csak a szemerjai és az erősdi leletanyagot adjuk. Álláspontunk kisebb vihart kavart Bukarestben mind a szakmai, mind a politikusok körében. Oberlander-Târnoveanu, a Történelmi Múzeum frissen kinevezett igazgatója nehezményezte a petőfalvi kincs törlését a cserelistáról, Kelemen Hunor miniszter tréfásan meg is jegyezte, hogy „Te Misi, én még székely embert dák kincshez ennyire ragaszkodni nem láttam…”

A következő néhány hónap alkudozással telt. Kitartottunk amellett, hogy akarjuk az ágyút, de ekkora árat nem fizethetünk érte. Erősdi tárgyunk, római pénzünk több száz is van, de a petőfalvi kincs egyedülálló. Így is elég veszteség érte szegény múzeumunkat, gondoljunk csak a második világháborúban Zalaegerszeg mellett bombatalálat nyomán megsemmisült vasúti szerelvényre, amelyben ott voltak gyűjteményünk legféltettebb darabjai… Éreztem a feszültséget, nagy nyomás alatt álltunk. Kis csapatommal úgy döntöttünk: a csere miatti veszteséget a lehető legkisebbre kell csökkenteni. Közben telt az idő, az ágyú kölcsönkérési határidejét meghosszabbítottuk, és fizettük a nem is csekély biztosítási díjat.

A lobbinak köszönhetően végül a bukaresti múzeum engedett. A szemerjai kincs beazonosítását és felértékelését maga a történeti múzeum főigazgatója, Oberlander-Târnoveanu végezte intézményünk vendégeként. Szállása a megyei tanács vendégszobájában volt, öt nap alatt végzett a munkával, még egy csernátoni és egy gelencei kirándulással is megtoldottuk az ittlétét. Azután kiállítást szerveztünk gyermekjátékainkból a bukaresti múzeumban, azóta is tartjuk a szakmai kapcsolatot, az idén az általuk szervezett Arany és ezüst tárgyak az ókori Romániában elnevezésű kiállítást fogadjuk.

Csere bonyodalmakkal

Hátra volt még egy felvonás: a tárgycseréről Kovászna Megye Tanácsának is határozatot kellet elfogadnia, hiszen vagyontárgyakról volt szó. És ugyanúgy a parlamentnek is szavatolnia kellett a cserét. Kovászna Megye Tanácsában nem kis vihart kavart az ügy, mivel a döntéshez kétharmados többség kellett, és első nekifutásra nem is született határozat. A 2011. augusztus 24-i ülésen a Magyar Polgár Pártnak csere ellene szavazó képviselői „pofátlanságnak”, „kupeckedésnek” tartották a cserét, de az RMDSZ berkeiben is nagy volt a felzúdulás a másodszor megváltandó ereklyéről. Végül az ügy melletti kiállás döntött, és megszületett a határozat.

Hosszú procedúrák végén 2012. március 22-én megtörtént a tárgycsere, vagyis az eredeti ágyú végre itthon maradt, a szemerjai kincs 61 db római ezüst dénárja, az erősdi lelet 14 tárgya, valamint az ágyúmásolat elment Bukarestbe, miniszteri jóváhagyással. Hátra volt még a parlamenti szakbizottság jóváhagyása és a Hivatalos Közlönyben való megjelentetése. Ez utóbbi mozzanat után tekinthető az ágyú véglegesen, jogi szempontból is újra a miénknek.

Időközben, 2012 áprilisában az RMDSZ kikerült a kormányból, a parlamentnek pedig nem volt sietős a döntés. Már nem fizettünk az ágyúért biztosítást, de a miénknek sem érezhettük teljesen.

A történet akkor végződött, amikor Kelemen Hunor újra kulturális miniszter és kormányfő-helyettes lett, a Hivatalos Közlönyben 2014. augusztus 19-én megjelenő kormányhatározat szentesítette a cserét.

Itthon gazdagodva

A 2010. márciusi kiállítás megnyitó utáni vacsorán dr. Kedves Gyula hadtörténész a fülembe súgta, hogy szép az ágyúcső, de az őt hordozó talapzat, a lafetta igencsak amatőr munka. Védekeztem: tudja-e, hogy amikor Bukarestbe erővel elvitték az ágyúnkat, Háromszék kisiskolásai gyűjtötték össze a rezet, hogy két másolatot öntsenek, egyet Kézdivásárhelyre a frissen alakult múzeumba, a másodikat ide Szentgyörgyre? Hogy a lafettákat lelkes helyi mesterek alkották puszta ügyszeretetből? Kedves Gyula – akinek felmenői csíkszentdomokosi Kedvesek – nyugtázta az általam mondottakat, és közölte, hogy át tudja adni nekem egy '48-as ágyú lafettájának a pontos rajzát, amelynek alapján érdemes elkészíteni a hiteleset, mert mi mégis az egész magyar nyelvterület egyik legfontosabb múzeuma vagyunk.


A felújított '48-as kiállítás megnyitója a Székely Nemzeti Múzeumban. Előtérben Vargha Mihály múzeumigazgató, Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnöke és Kedves Gyula, a budapesti Hadtörténeti Múzeum egykori igazgatója. (Henning János felvétele)

Sikerült felfedeznünk egy lafetta- és ágyúgyártó manufaktúrát Magyarországon, amelynek vezetője Pohárdi József. Az idei március idusára szervezett ünnepségen az ágyú már új, szakszerűen elkészített talapzaton pompázik. Így járja majd székelyföldi diadalútját, hiszen Csíkszereda és Barót után Kézdivásárhelyre és Székelyudvarhelyre is kölcsön fogjuk adni.

Az ágyú hazahozatalának viszontagságos történetében, a sok fáradozás és idegharc dacára azt tartom szépnek, hogy a forradalmi ereklye 167 év távlatából is képes volt ezrek szívét-lelkét megmozgatni. A másik fontos tényező a szolidaritás: az egész időszak alatt az aláírásgyűjtéstől a politikai és a civil lobbizáson át érezhető volt a komoly összefogás, amelyre a székelynek, de általában a Kárpát-medencei népeknek annyira szüksége van.

Fontos tudni, hogy a hazatért ágyúval nem lőttek, ez nem oltott ki emberi életet. Valahogy ez a tény is jelképes értékkel bír, hiszen már nem a háború, hanem egy kis nép leleményességének, áldozatkészségének és olthatatlan szabadságszeretetének a jelképe. Úgy érzem, hogy a Székelyföld önrendelkezésért folytatott maratoni küzdelmeinkben az ágyútörténetnek van tanulsága, képes a közösségnek új távlatot, új erőt adni az összefogáshoz és az építkezéshez. Adja Isten, hogy úgy legyen!

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.