Adatok az erdélyi fotográfia történetéhez

A kezdetek. Az első híradások és fényképészek

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára.1 Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz. A Pesten megjelenő Hasznos Mulatságok 1839. február 2-ai, illetve a Toldy–Vörösmarty–Bajza által szerkesztett Athenaeum március 7-ei és 10-ei számaiban közölték. Erdélyben az első hírek a Nemzeti Társalkodó hasábjain jelentek meg egy napon az Athenaeummal.2 A kisszántói Pethe Ferenc által szerkesztett kolozsvári újság két részes beszámolóját „az elmés Janin Gyula tollából származtatott” és a párizsi Journal de Debats-ból átvett „egészben általunk magyar nyelvre fordított… és ha nem is tudományilag vagy gyárilag, legalább költőileg érdekes és elevenen jelenítő” írása számolt be róla. Az év folyamán a Nemzeti Társalkodó még háromszor tért vissza a dagerrotípia körül kialakult viták és események ismertetésére.


Louis Jacques Mandé Daguerre (1787–1851)
francia feltaláló, a fényképezés egyik úttörője,
a dagerrotípia kifejlesztője

A daguerreotype. Levéltöredék Párizsból című cikkében már elég jó leírását adja az eljárásnak: „Úgy kell elképzelni a daguerreotypet, mint egy rendszerinti camera obscurát, de melyben az ember helyet a világosság dolgozik, miszerint azon színmázat, mellyel a képet felfogó lap bé van kenve, felbontja, a színt elenyészti, s csak az árnyékokat hagyja meg. Párizsban tíz perc kell működése elvégzésére, forró égöv alatt kettő, vagy három (…) mozgó tárgyakat nagyon nehezen lehet állandó képpé formálni”3 – írta a kolozsvári lap névtelen szerzője, jelezve a szenzációszámba menő eljárás újszerűségét, illetve felhasználásának akkor még igen szűkre szabott lehetőségeit. Szeptemberben A daguerreotype kimagyarázása címen a lap beszámolót közölt a Francia Akadémia üléséről („írta Donné Sándor úr”), ahol „Aragó úrtól a Daguerre nyolc vagy tíz hónap óta oly részvéttel zajgatott bánásmódjának előterjesztését hallgatandók.”4 A lap következő számában5 már részletesen leírta az akadémia tagjai előtt végzett kísérletek menetét. A sepsiszentgyörgyi Nemzeti Székely Múzeum egykori fényképésze, Fóris Pál (1934–2014) hívta fel figyelmet6 a brassói Erdélyi Hírlap című újságra, amelyben részletes tudósítást olvashatunk a francia követkamara Daguerre találmányával kapcsolatos határozatáról: „Miután Július 16-án Daguerre úr a Becsület Rend lovagjává neveztetett ki (…) Duchatel úr indítványt tett, (…) hogy ezt a nagy fontosságú találmányt, mint nemzet köz tulajdonát a világnak megvásárolták”. Fóris tévesen jelezte az újság címét, ugyanis a fenti tudósítás a Méhes Sámuel szerkesztésében, Kolozsváron kiadott Erdélyi Híradóban jelent meg. Ez a lap 1839-ben még két alkalommal adott hírt a találmányról. Április elsején „Daguerre úr műtermének és legbecsesebb kincseinek szétrombolásáról” írt7, míg szeptemberben a Daguerre és a francia kormány közt létrejött szabadalmazási feltételekről közölt részletes tudósítást.8

Az erdélyi román nyelvű sajtóban a legkorábbi hírt 1840-ben, a Brassóban, Gheorghe Barițiu szerkesztésében megjelenő Gazeta de Transilvania című újságban olvashatunk.9 A lap Josif Kliega „szép és megfizethetetlen gépéről” tudósít, mely „Budán a Bánffy-házban van felállítva (…) és úgy néz ki, hogy ez a gép, a dagherotyp – a nap sugaraival festő – a művészetek terén még nagy reformok előkészítője lesz. Azt mondják, hogy holnap-holnapután már olyan nyomdászaink és festőink lesznek, akiknek dolgos kezeik fölöslegessé vállnak”10, jelezve azokat a feszültségeket és vitákat, amit az új találmány körül fellángoltak. Egy évre rá a fényképészek és a művészek közötti viták „békepártjának” szószólói adtak hírt magukról.11 A fényképészek és a festőművészek közötti parttalan viták lényegét talán Székely Bertalan fogalmazta meg legpontosabban a Koszorú 1863-ban megjelent írásában.12 A Brassóban megjelenő Foaie pentru minte, inimă și literatură (Lap az észnek, szívnek és irodalomnak) 1841. január 26-ai számában dicsérték a fizika terén elért gyors sikereket, valamint az exponálási idő radikális csökkenéséről is szó esett. A kolozsvári Hon és Külföld 1843-ban „Kázáni professzor, Knorr úr thermo photographiájáról”13, míg december 19-én (101. sz.) „néhány ravasz amerikairól” írt, akik az új eljárást „hamis bankjegyek csinálására használták”.14


Az első, embert ábrázoló dagerrotípia, a Boulevard du Temple (1838)

Ezekben az években a fényképezésről szóló híradások csak orrhosszal előzték meg a dagerrotípia gyakorlatát.15 Az első felvételek a Párizsban járt nemesség jóvoltából már az 1840-es évek legelején felbukkantak az erdélyi városokban. Sikknek számított egy-egy ezüstlemezre felvett fénykép tulajdonosának lenni. A fénykép drága volt, így nem akárkinek adatott meg Daguerre masinája elé ülni.16 Nem csoda, hogy a Bethlen-család két tagja (gr. Bethlen Pál és özv. gr. Bethlen Károlyné) által Párizsból Kolozsvárra hozott felvételek kézről-kézre jártak, majd „műtárlaton” mutatták be ezeket a város polgárainak. Az első felvevőgépek és laboratóriumok is jórészt az erdélyi főuraknak, az új találmány iránt mutatott kíváncsiságát voltak hivatottak kielégíteni. Elsősorban ők azok, akik hazai és külföldi tanulmányaik révén bizonyos fizikai és kémiai ismeretekhez juttattak, nem szólva arról, hogy főúri szintű anyagiakra volt szükség ahhoz, hogy a berendezést meg tudja szerezni magának. Így érthető, hogy Erdélyben is a fényképezés legfőbb szálláscsinálói a főúri családok tagjai közül kerültek ki (Zeyk, Kornis, Apor, Mikó, Bethlen, Paget stb.). Ők voltak azok, akik kedvtelésből ugyan, de kutatták az új találmányt, s a benne rejlő lehetőségek titkait.

Az erdélyi múzeumok több dagerrotípiát őriznek. Ezek közül hármat nekem is volt szerencsém látni. Kettőt Kolozsváron az Egyetemi Könyvtár gyűjteményében Binder Friederichtől, míg Csíkszeredán a Csíki Székely Múzeum gyűjteménye egy Kossuth Lajos-dagerrotípiát ismeretlen fényképésztől.

Eddigi ismereteink szerint az 1840-es években Marosvásárhelyen, Aradon, Temesváron Nagyszebenben, Brassóban, Nagyenyeden, Nagyváradon és Kolozsváron legkevesebb mint 16 név szerint ismert dagerrotipista működött, akikhez a következő két évtizedben újabb 70-80 név csatlakozott, akik hosszabb-rövidebb időre állandó műteremmel is rendelkeztek.


Marastoni Jakab, azaz Jacopo Antonio Marastoni 
(1804–1860) velencei származású festőművész

Marosvásárhely. Adatok bizonyítják, hogy Bolyai Farkas már Daguerre találmányának ismertetése előtt, képrögzítéssel (vagy annak elméleti lehetőségével) foglalkozott. Ezt látszik igazolni Bolyainak 1839. február 21-én Kolozsvárra, Rajka Péter gépgyároshoz17, egykori tanítványához írt levele, melyet Fóris Pál közölt.18 A marosvásárhelyi fényképészeti kör – ha egyáltalán volt ilyen – az Apor Károly báró nevéhez fűződött. Tudjuk, hogy Apor részt vett az 1841–42. évi kolozsvári országgyűlésen, ahol megvásárolta az ott dolgozó Marastoni Jakabtól a fotografáló felszerelését. A forradalomban való részvétele miatt egy éven át kénytelen volt bujkálni. 1850-ben, Mikó Imre társaságában tért vissza Kolozsvárra, s mint törvényszéki képviselő került 1851-ben Marosvásárhelyre, 1853-ban Fogarasra, rá egy évre Nagyszebenbe, míg 1859-ben nyert kinevezése révén élete végéig (1885. október 31-ig) Marosvásárhelyen élt, az ott székelő ítélőtábla elnöke volt. Halálakor kiadott nekrológjában, illetve az ekkor megjelent visszaemlékezésekben az egykori pályatársak és ismerősök részletesen szóltak a fényképezés terén elért sikereiről. Veress Ferenc, akit rokoni szálak fűztek Aporhoz, búcsúztatójában azt írta: „szabad idejének jelentős részét a nevezetes találmány fejlesztésére fordította”. Juhász László a „fogarasi csodabogárra” emlékszik, aki kamerájával pánikba kergette a város lakosságát.19 Dr. Árvay József (1915–1976), a Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltár igazgatója (1953–1958) jóvoltából ismerjük Glatz Tivadar, Marastoni Jakab, Mikó Imre, Veress Ferenc Aporhoz írt fényképészeti tárgyú leveleit.20 Ezekből a levelekből (is) világosan kitűnik: Apor sokat kísérletezett, technikai eljárások sorát dolgozta ki, vagy javította meg, majd az így szerzett tudását nagy buzgalommal terjesztette Erdély-szerte. 1851 után az Archer-féle kollódiumos (nedves) eljárásban elért sikereiről rendszeresen beszámolt Bécsben élő Géza öccsének, aki válaszaiban dicsérte, ösztönözte bátyját, friss hírekkel, na meg a kísérletekhez szükséges vegyszerekkel is ellátta. 1853-ban negatívjáról már papírképeket állított elő, mégpedig saját tervei szerint kivitelezett nagyító kamerával, a következő évben – elsőnek Erdélyben – életnagyságú nagyítást sikerült készítenie. Apor munkásságát – mivel nem szignálta fényképeit – manapság szinte lehetetlen nyomon követni. Talán megkockáztatható neki tulajdonítani azt a két példányban fennmaradt felvételt, amely Bolyai Farkas ravatalát örökítette meg 1856-ban.21 Ezek a felvételek a marosvásárhelyi Teleki Téka épületében berendezett Bolyai Emlékszobában voltak/vannak kiállítva.


Bolyai Farkas a ravatalon, 1856-ban

Aradon a Der Spiegelben megjelent tudósítás szerint22 1840. március legvégén a győri születésű könyvkötő és díszműárus, Skolnik Károly Daguerre és Nettó könyvei nyomán kéregpapírból objektív nélküli lyukkamerát készített dagerrotípiai felvételek számára, s azt használati utasításokkal együtt 12 váltó forintokért árusította. A mester későbbi tevékenységéről nem sok adattal rendelkezünk. Neve a korabeli sajtóban, 1844-ben szerepelt23, amikor Kolozsváron „a láncos házzal szemben Baloghné asszonyság házánál” Cosmorámájával szórakoztatta a város lakosságát.24 Az Aradi Szabad Királyi Város 1857. évi Névtárában Skolnik Károly a Sziget út 303. szám alatti könyvkötő műhelyét hirdette, 1862-ben azonban az aradi Alföld december 4-i (279. sz.) száma szerint ezt a műhely már özvegye vezette, illetve fia, Skolnik Hugó neve alatt szerepelt.25 Arad első – rövid ideig működő – dagerrotip-műtermét Marastoni Jakab pesti társa, Tarsch Ferenc26 alapította 1842-ben, s az 1850-es évek legelején egy bizonyos Jugmann27 is nyitott itt egy kis műtermet, míg az 1860-as években már műtermek sora működött a városban.

A nagyenyedi fényképészek tevékenységéről csak későbbi – jórészt közvetett és jobbára ellentmondásos – adatok szólnak. Erdélyi Lajos szerint „Erdély fotókultúrájának bölcsője Nagyenyed. Ott, a tudós professzorokkal megáldott kisváros alkotó légkörében él Zeyk Miklós, szerény kúriájában visszavonulva valóságos fotóiskolát teremtett maga körül.”28 Tanítványai között Buda Elek hátszegi birtokos, Budai Károly aranyműves, Szegedy Masszák Hugó és Sikó Miklós festőművészek, Kornis Zsigmond, Apor Károly, Mikó Imre erdélyi főurak, valamint a híres kolozsvári fényképész, Veress Ferenc nevét említi a szakirodalom.29 Csakhogy az utóbbi évek kutatásai azt bizonyítják: a Zeykkel és fotóiskolájával kapcsolatban ismert adatok sok mindenben nem fedik a valóságot, a nagyenyedi kör mind méreteiben, mint jelentőségében átértékelésre szorul. Már Zeyk Miklós személye körül is sok a bonyodalom. Az 1840-es években Nagyenyeden két azonos nevű természettudós – nagybácsi és unokaöcs – élt és dolgozott. A fényképezéssel is foglalkozó nagybácsi élete és munkássága30 összekeveredett az unokaöcs életrajzi adataival – állapította meg 1983-ban Vita Zsigmond (1906–1998), aki az enyedi múlt kiváló ismerője volt.31


Id. Zeyk Miklós (1780–1850) nagyenyedi
polihisztor portréja a Vasárnapi Újság 1874. évi
21. számában

Az idősebb Zeyk Miklós 1781-ben született. 1797-ben érkezett a göttingai egyetemre, ahol jogot, majd 1803-tól filozófiát hallgatott, és mint a filozófia doktora tért vissza Nagyenyedre. Életének további alakulásáról csak szórványos adatokat ismerünk.32 Azt tudjuk, hogy beteges alkata miatt nem vállalt semmiféle hivatalos állást. Megélhetését a családi vagyon biztosította, s így egész életét a tudományos munkásságnak szentelhette. 1838-ban Dióson tartózkodott a későbbi fehéregyházi hős, Zeyk Domokos kúriájában. Ott ismerkedett meg Gáspár Jánossal, az erdélyi gyermeknevelés neves reformerével, kinek 1840-ben Nagyenyeden megjelent Csemegék című emlékirataiban azt olvashatjuk33, hogy ebben az időben Zeyk főként nevelési, irodalmi és társadalomelméleti kérdésekkel foglalkozott. Csak ezt követően fordult a fizikai és kémiai szaktárgyak felé, és került kapcsolatba a fényképezéssel is. Veress szerint (1862): „Halála előtt láttam az öregnek némi fényképészeti munkáját, amely már nem a Daguerre-féle mód szerint volt készítve rézlemezre, hanem papírra. Ezen újabb javítását a Daguerre-féle módnak nálunk még hírből sem ismerték. A jó öreg tehát ebben megelőzte azon átutazó fényképészeket, kik ezen újabb fölfedezéssel nagy lármát keltve utaztak keresztül hazánkon. Tény, hogy az öreg Zeyk nem afféle átutazóktól tanulta el a papírra való fényképezést.” Páratlanul gazdag, 16 ládában összegyűjtött kézirattárát 1849. január 8-án a havasokból Nagyenyedre beözönlő román mócok felégették, megsemmisítették. Ekkor Kolozsvárra menekült, ahol az általa kitalált s grafikai elemekkel kevert gyorsírással jegyezte le újra szerteágazó gondolatait. Kutatásainak eredményeit már nem tudta egységes formába összefogni, s ezért feljegyzéseit unokaöcsének, ifj. Zeyk Miklósnak adta át rendszerezés és kiadás végett. Utóbbi korai halála a tervet meghiúsította, amit végül annak fia, Zeyk Ádám adott ki Pesten 1874-ben Hátrahagyott irományok címen.


Veress Ferenc (1832–1916) kolozsvári
fényképész önarcképe az 1860-as évekből

A Kolozsvári Lap 1850. március 5-i (54. sz.) száma szerint id. Zeyk Miklós 1850. április 30-án hunyt el Kolozsváron, majd a várostól 20 kilométerre fekvő Ajton nevű község Sándor-kúriájának kertjében temették el. Sírját Xántus János (1917–1982) neves kolozsvári tanár kereste meg 1979-ben, amikor egy rövid írás erejéig megemlékezett róla. Ugyanakkor szóvá tette a „földdel csaknem egyenlővé süppedt sírhalmaz” megjelölésének szükségességét is.34 A település református templomának sírkertjében 1994-től emléktábla őrzi id. Zeyk Miklós emlékét. (Felirata: Id. Zeyk Miklós / 1780– 1850 / természettudós / a fényképezés és a magyar / gyorsírás úttörője / 1994. július 2.). A korabeli erdélyi sajtó id. Zeyk személyével csak elvétve foglalkozott. Azt a keveset, amit tudunk, jobbára Veress Ferenc később megjelent írásainak, illetve a Pesten megjelenő Vasárnapi Újság -á.-r. szignójú tudósítójának köszönhetjük, aki id. Zeyk Miklós műveinek a már említett 1874 évi posztumusz kiadása kapcsán bőven írt a nagyenyedi tudós életéről és munkásságáról.35 Mint olvassuk: „Daguerre találmányának ezüst lemez helyet üveglapra vetését és arról papírlapra átvételét, a már annyira elterjedt Photographiát előbb föltalálta, mint az külföldön ismertté lett volna. (…) Dagerrotípiát saját készítésű gépével vette fel, fotogalvanográphiai kísérleteket folytatott és a kortársak szerint önálló negatív-pozitív eljárást dolgozott ki.”36 A Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara 1878. évi jelentésében (196. old.) a kiadvány szerzője röviden felvázolta az erdélyi fényképezés történetét, s – bár nevét pontatlanul írva – szólt id. Zeyk tevékenységéről is: „1840-ben már akadtak nálunk is, akik az új találmányt nem csak tanulmányozzák, de azt ezüstözött lemezre sikerült dagerrotípiákat készítettek. Ilyen volt Nagyenyeden Zeyk Dániel”, akinek „sikerült egy pulykáról színes felvételt készítenie, de az eljárást nem tudta ellenőrizni és közölni”.37 Kortársai szerint kedvenc foglalkozása haláláig a fényképezés maradt. A magyar fotótörténeti kutatás egyetlen felvételét említi, amelyen Bem szárnysegédjét, a fehéregyházi csata hősét, Zeyk Domokost (1816–1949) örökítette meg. A hosszú időn át elveszetnek hitt, majd a Budapesten élő Zeyk utódoknál megőrzött ezüstlemez olyan rossz állapotba került38, hogy arról csak a családi hagyomány őrzi megkérdőjelezhető eredetét. A dagerrotípia mintául szolgált, amikor Zeyk Domokos özvegye, Kemény Julianna, néhai férjéről festett medaliont készítetett, amellyel le is fényképeztette magát. A medalion szolgált alapul Sikó Miklós festményéhez, míg a festmény Wessely és Felte litográfiájához, mely litográfia jelent meg a Nagy Sándor-féle monográfiában39, s került mint tárgyi bizonyíték40 a Zeyk-kutatók adattárába. Csakhogy ez is kiigazításra szorul. 1900. december legelején Zeyk egykori fegyvertársa, Szabó Sámuel 1848-as tüzér főhadnagy, a héjasfalvi Zeyk Domokos emlékmű leleplezése alkalmából kétrészes beszámolót közölt a kolozsvári Ellenzékbe, ahol részletesen szólt – többek között – Zeyk Domokos életéről és haláláról.41 Szabó szerint az 1840-es évek elején Zeyk egy bizonyos Borbély Lajossal hosszabb európai körúton vett részt, minek során eljutottak Németország, Olaszország és Franciaország több nagyvárosába is. Utóbbinak fővárosából, „Párizsból hozta magával azt a kis Daguerre-féle fényképet, mely után minden későbbi arcképe, ezek közt a család birtokában levő miniatűr festmény Sikó Miklóstól és a legújabb Köllő-féle héjafalvi emlékmű domborműve is készült.”42 Ezt az adatot már csak azért is hitelesnek kell tekintenünk, mivel a medalion megrendelője, Zeyk Domokos özvegye az írás megjelenésekor Dióson, a Zeyk család birtokán élt, s ő volt Szabó adatközlője.


Mezey Lajos (1820–1880) nagyváradi
festőművész, fotográfus

Még ennél is ellentmondásosabb a Zeyk Miklósnak tulajdonított nagyenyedi fotóiskola. A név szerint is említett kilenc Zeyk-tanítvány közül mindössze Buda Elekről és Budai Károlyról tudjuk, míg ifj. Zeyk Miklósról feltételezzük, hogy Zeyk köréhez tartoztak, illetve fényképezni tanultak tőle. Buda Elek hátszegi birtokosról konkrét fotótörténeti vonatkozású adatokat ismerünk. Vegyszerkísérleteinek leírását, illetve receptjeit korának egyik igen népszerű, Martin Antal által Bécsben kiadott (1865) Handbuch der Photographie című kézikönyve őrizte meg. Túl a hetvenedik életévén még cikkezett a kromotípiáról.43 Bár Veress Ferenc 1886-ban Buda Eleket „hazánk e kies szép részének a legidősebb amateur fényképészének” nevezte, az utókor nevét elsősorban az erdélyi ornitológiai kutatás egyik múlt századi képviselőjeként ismeri. 1852-ben ugyanis gróf Lázár Kálmánnal, a későbbi Alsó-Fehér megyei főispánnal, Csató Jánossal, a kolozsvári Pávai Vajna Elekkel és a tordai Wolf Gábor gyógyszerésszel megalapították az első erdélyi ornitológiai egyletet, felvállalva így a két Zeyk által elindított természettudományi megfigyelések és kutatások folytatását.44 Budai Károly nagyenyedi aranyműves – Fejős szerint –, miután Zeyktől elsajátította a fényképészet alapismereteit, Bécsben tökéletesítette tudását45, később „bevezette Veress Ferencet is a képrögzítés gyakorlatába”. Fejős nem jelzi adatai forrását, így ezek csak fenntartással kezelhetők. Budai Károly életéről és munkásságáról már több hiteles adatot ismerünk. Veress Ferenc visszaemlékezéseiben (1862) olvasható: „Egy rokonom B(udai) K(ároly) Enyeden laktában az öreg Zeyk Miklóssal sokszor volt szerencsés lehetni, s a Daguerre-féle kezelésben együtt kísérletezni. E forrásból én is sok szépet hallék az említett derék úrról, de annyi adattal mégse bírok, hogy az öreg tehetségét és szakbeli érdemeit méltathassam”. A kolozsvári ötvöscéh Regestruma szerint46, Budai 1851. február 8-án kérte felvételét a helybeli mesterek sorába.47 A korabeli céhszabályok értelmében48 ezt megelőzően Budainak legalább négy éven át kellett előbb inaskodnia, majd segédként egy ötvös műhelyben dolgoznia.49 Nagy a valószínűsége annak, hogy a Békésy-féle kéziratban50 szereplő Budai személye azonos azzal a kolozsvári fényképésszel, aki az 1950-es években Veress mellett önálló műtermet vezetett. Budai neve legkorábban 1850. július 12-én bukkant fel a kolozsvári iratokban. A katolikus egyház nyilvántartása szerint51 ekkor házasodott össze Papp Zsuzsannával, Veres Ferenc édesanyjának nővérével. Budai ekkor már aranyművesnek írta be magát az esketési Regestrumba. A Fejős által jelzett Veress–Budai-kapcsolat ilyenformán beigazodni látszik. A múlt századi kolozsvári sajtóba Budai neve több ízben is szerepelt, de őt minden esetben ékszerésznek írják. Így történt 1872 szeptemberében, felesége halálakor is. A Kolozsvári Közlönyben 1872. szeptember 12-én (208. sz.) megjelent nekrológban mint „Kolozsvári polgár, aranyműves” búcsúzik hitvesétől, akivel „22 esztendőt élt boldog házasságban”.52 Budai alig fél évvel élte túl felesége halálát, 1873. április 5-én hunyt el Kolozsváron. Gyászjelentésben az egykori aranyművestől vett búcsút a családja, aki „hosszú évtizedek óta a kolozsvári zálogháznál, mint becsüs” biztosította saját, valamint családja megélhetését.

Az állítólagos Zeyk-tanítványok között szerepel Szegedy Masszák Hugó (1831–1916) festőművész, 1866-tól Barabás Miklós veje53, akinek utóbb megkerült emlékiratából, illetve a Kolozsvári Közlöny 1862. július 12-i számában megjelent híradásaiból arról értesülünk, hogy fényképezni nem Zeyknél, hanem leendő apósa barátjánál, Veress Ferenc kolozsvári műtermében tanult.54 Hasonló a helyzet Bölöni Sikó Miklós (1818–1900) festőművész esetében is, akinél – a jelentős szakirodalom ellenére – szintén semmivel nem bizonyítható, hogy a fényképezéssel egyáltalán foglalkozott. Apor Károly, Mikó Imre, Kornis Zsigmond és Veress Ferenc munkásságáról a kolozsvári fényképezés kezdeteinél fogunk szót ejteni, itt mindössze annyit kell megemlíteni, egyértelműen bizonyítható, hogy ők sem tartóztak Zeyk nagyenyedi köréhez.

Temesvárról a legkorábbi adatunk 1841-ből van, amikor a helyi német nyelvű újságban (Anhang zum Temeswarer Wochenblatt, XII. 18/ 51 sz.) Barth Gottfried a Kuntz-ház második emeletén felállított műtermében ajánlja fényképészeti tudását a helyi lakosságnak. Barth nem sokáig időzött a városban, ugyanis a következő évben már Brassóban volt ideiglenes műterme. Az évtized második felében Székesfehérvárról érkezett Ulbach Vince a városba, de itteni működéséről közelebbit nem ismerünk. Az első állandó műtermek az 1860-as évek legelején nyíltak, Danilovics Basil és Strockmann N. alapították.


A Petőfi Sándorról készült egyetlen dagerrotíp
lemez még felújítás előtt. Képek: Wikipédia

Brassóban legkorábban a Temesvárról ide érkezett Barth Gottfried nevét 1842-ben említik. A román nyelvű Gazeta de Transilvania július 6-án (27. szám) megjelent Dagerrotyp arcképek címmel „a közelebbi napokban Brassóba érkezett” fényképészről ír, aki „magával hozá gépét, vagyis dagherotypi felszerelését, mellyel képes akár anélkül, hogy a nap sütne igen rövid idő alatt, nyolc és tizenöt másodperc között akárkit, vagy akárkiket megportrétozni”. A fotótörténeti kutatás nevét az 1700-as évek elején Nagyszebenben nyomdát alapító Barth János (†1764) utódai között tartotta számon.55 Mint kiderült, később bécsi fényképész volt, aki a Naglegasse 282. szám alatt működő állandó műtermét erdélyi körútja után, 1850 körül nyitott meg.56 Berg Wilhelm 1847-ben az Arany Korona szállóban „új eljárás szerint készítette felvételeit”, míg Binder Frederich útban Kolozsvárról Bukarest felé, felvételeket készített Brassóról, melyet 1854-ben Bukarestben árusított. Nagyszebenben, legkorábban Büchner Hermann vándorfényképész neve bukkant fel 1846-ban, aki 1853-ban rövid időre állandó műtermet is nyitott. 1860- ban fényirodája a Reispengasse 391. sz. alatt volt. Nagyszebenben dolgozó fényképészek között találjuk Fiala Antalt (1850), Herter Sámuelt (1852), Apor Károlyt (1854), Sockl Theodort (1854), Maierhoffer Alexandert (1860 k.) stb. de az igazán nagy név a Glatz Tivadaré, aki műtermét 1860 körül nyitotta meg.

A nagyváradi fényképezés múltjának talán legismertebb neve Mezey Lajosé, aki már 1852-ben dagerrotípiákat készített.57 A máig fennmaradt felvételein feleségét, Ilka nevű leányát, illetve önmagát örökítette meg. Mezey az ötvenes években festőművészként dolgozott, s bár ezekből az évekből több más fényképfelvételét is ismerjük, első állandó fényképészeti műtermét csak 1864-ben nyitotta. Az év októberében egykori tanítványához Szinnyei Merse Pál festőművészhez intézett levelében azt írta, hogy „December 1.-sőjén akarom megnyitni, s hiszem, hogy a közönség szavát a pártolásban nem csak beváltja, de fölül is múlja.” Ennek érdekében összefogott barátjával, Körössy Józseffel, aki már 1850-től vándorfényképészként dolgozott. Mikor Mezey megnyitotta műtermét, azt megelőzően, Benedek Mór az egykori Kapucinus utca 76. számú házban már megalapította a város első fényirodáját 1862-ben.

 

Jegyzetek

1 Haláláról, illetve életéről és munkásságáról írt a Kelet, 1874. június 24. 141. sz. és június 27. 144. sz.

2 Nemzeti Társalkodó, 1839. I. félév, március 7. 10. sz. 78–80. Folytatás: március 14. 11. sz. 86–88.

3 Nemzeti Társalkodó, március 16. 20. sz. 160.

4 Nemzeti Társalkodó, 1839. II. félév, szeptember 5. 10. sz. 81–84.

5 Nemzeti Társalkodó, 1839. II. félév, szeptember 19. 11. sz. 89–93.

6 FÓRIS Pál: Adatok az erdélyi fényképezés történetéhez. ALVTA Sepsiszentgyörgyi Múzeum Évkönyve. 1972. 1972. 137–152. (U.a.: Fotóművészet, 1976/2. 54-62.)

7 Erdélyi Híradó, 1839. április 1. 26. sz. 102.

8 Erdélyi Híradó, 1839. szeptember 2. II. félév, 19. sz. 74–75.

9 Gazeta de Transilvania, 1840. június 26. sz. 102.

10 SĂVULESCU, Constantin: Cronologia ilustrată a fotografiei din România. Perioada 1834–1916. București, 1985. 88-105.

11 Erdélyi Házi Segéd Kalendárium az 1841- dik Évre. Kolozsvár

12 Székely Bertalan: Festészet és fényképészet. Koszorú, 1863. Első félév, 22. sz. 505.

13 Hon és Külföld, 1843. február 28. 17. sz.

14 Hon és Külföld, 1843. december 19. 101. sz.

15 MIKLÓSI-SIKES Csaba: Fényképészek és műtermek Erdélyben 1839–1906. Székelyudvarhely, 2001. 10–11.

16 A Nemzeti Társalkodó 1840. január 16-i számában olvashatjuk, hogy „egy teljes készültségű Daguerreotype Párizsban a múlt év októberében mind 550 francon kelt el.”

17 Rajka Péter (Marosvásárhely. 1807. február 11. – Kolozsvár. 1876. április 26.). Iskoláit szülővárosában végezte, ahol Bolyai Farkas tanítványa volt. Mestere segítségével 1836 és 1839 között – mint a híres marosvásárhelyi tékaalapító kancellár, Teleki Sámuel unokájának, Teleki Samunak a nevelő- és tanulótársa – járta ki a bécsi műegyetemet. 1840-ben visszatért Erdélybe, s Kolozsváron megalapította a város első vas- és gépgyárát. Sokat kísérletezett a technika szinte valamennyi területén, gépei és szerkezetei számos kiállításon díjat nyertek. Sírja a Házsongárdi temetőben, a központi ravatalozóhoz közel van. Életéről és munkásságáról IMREH István: Erdélyi hétköznapok 1750–1850 c. kötetében olvashatunk. (Bukarest, 1979. 269–283.)

18 FÓRIS P.: i.m. 1972. 137-138.

19 Magyar Polgár, 1885. november 4. 254 sz. Veress F. a Fényképészeti Lapok 1885. 11. számában írt búcsúztatót.

20 FÓRIS P. i.m. 1972. i.m.

21 ORBÁN Balázs: Székelyföld képekben. A bevezetőt írta, a fényképeket másolta ERDÉLYI Lajos. Kriterion, 1971. 13.

22 1840. április 1. 216.

23 Erdélyi Híradó, 1844. január 2.

24 Ez az épület az egykori Belső Szék (Jókai, ma Napoca) és Belső Torda (ma Egyetem) utca sarkán állott 1895-ig, amikor ide Pákéi Lajos építész tervei alapján Endstrasser Benedek építkezési vállalkozó, az egykor New Yorkként (ma Continental) ismert szállót felépítette.

25 Aradi Utasító Naptár az 1857, illetve az 1862. évre.

26 SZILÁGYI Gábor: A magyar fotógráfia története. Budapest, 1996. 16.; Aradi Közlöny, 1887. 99.

27 Alföld, 1862. december 4., 279. sz.

28 ERDÉLYI L. i.m. 1972. 12–13.

29 FEJÖS Imre: A magyar fényképezés kezdetei. 1957. 215–219; MIKLÓSI-SIKES Cs. i.m. 2001. 11–20., stb.

30 A Pallasz nagy lexikona 1893, II. k. 601; Révai nagy lexikona 1911. XII. k. 65; Schriftsteller Lexikon 1902. IV. 19.

31 VITA Zsigmond: A két Zeyk Miklós. A Hét, 1983. 22. sz. (Ifjabb Zeyk Miklós 1810. szeptember 20-án született. Tanulmányait Enyeden, Marosvásárhelyen, Bécsben és Berlinben végezte. 1838-ban a nagyenyedi kollégium professzora lett. Főleg természettudományi és oktatáspolitikai problémákkal foglalkozott. Részt vett a szabadságharcban, majd visszatért Enyedre, ahol egész fiatalon, 1854. április 6-án, 44 éves korában hunyt el tüdőbajban. Feltételezett fényképészeti munkásságát igazoló konkrét adatok nem állnak a rendelkezésünkre).

32 VITA Zs. i.m. A Hét.

33 GÁSPÁR János: Csemegék. 1840. Nagy Enyed.

34 Dr. XÁNTUS János: Még közelebb Ajtonhoz. Igazság, 1979. november 14.

35 -á,-r. (KORCSMÁROS M.): Id. Zeyk Miklós. Vasárnapi Újság, 1874. 321–322.

36 Kelet 1874. április 23. 91 sz. 353.

37 VITA Zs. Zs. A Hét i.m.

38 HAJDÚ Éva: Régi fotók-régi technikák. Fotóművészet, 1987/1. 16.

39 NAGY Sándor: Háromszék önvédelmi harca 1848–1849. Kolozsvár. 1896. 159.

40 Erről a Zeyk ábrázolásról Veress Ferenc is készített reprodukciókat. Egy ilyen vizitkártya méretű felvételt láttam 2000 októberében a marosvásárhelyi Török Gáspár fotóművész gyűjteményében.

41 SZABÓ Sámuel: Zeyk Domokos emléke. Ellenzék, 1900. december 3. 275 sz. (és december 4. 276 sz.); Zeyk Domokos életéről és haláláról ír még HENTALLER Lajos az Egyetértés (Bp.), 1900. június 13-i számában.

42 Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva 1861 – Bp. 1900.) készítette. Ez volt élete utolsó munkája, melynek öntését, a művész öngyilkossága miatt, már fia kellett, hogy elvégeztesse. 43 Fényképészeti Lapok, 1886. július.

44 A bencencei múzeum. Magyar Polgár, 1900. I. 16. 12 sz.

45 FEJÖS I. 1957. 253.

46 Kolozsvári Állami Levéltár. A kolozsvári Ötvös-cég Regestruma. 1851.

47 Ezekre az adatokra néhai Bunta Magdolna kolozsvári művészettörténész hívta fel a figyelmemet.

48 Kőszegi Ferenc: Magyarországi ötvös céhek a középkortól 1867-ig. Budapest. 1892.

49 BUNTA Magdolna: A kolozsvári ötvös-céh története. Kézirat, 1984.

50 BÉKÉSY Károly: Életem története. Kézirat a kolozsvári Akadémiai Levéltár Kézirattárában. É.n. Jelzet: Ms. R (Manuscritum Reformatum) 1860. sz. A kéziratból részleteket közölt ENGEL Károly: Én édes szülővárosom címmel. Utunk, 1971. augusztus 13. 33. sz. 6–7.

51 Kolozsvári Állami Levéltár. Matricola Copulatorum. Tom. VI. 71/52. 1841–1857. 44.

52 Kolozsvári Közlöny, 1872. szeptember 12. 208 sz.

53 Kolozsvári Közlöny, 1866. április 6. 80. sz.

54 Kolozsvári Közlöny, 1862. július 16. 107. sz.

55 A Pallasz nagy lexikona 1893. II. k. 690; Révai nagy lexikona 1911. II k. 615; Schriftlteller Lexikon. 1902. IV. 19.

56 HANS, Franc: Vom Zauberalter Licht-Bilder Frühe Photographie in Österreich 1840–860. Modern editor Wien–München–Zürich–New York. 1981. 93.

57 CORNEA, Lucia: Repertoriul vechilor ateliere fotografice din Oradea – Régi fényképészeti műtermek Nagyváradon 1852– 1950. Nagyvárad, 1999. 100.101. 103. 104. 205. 106..; MEZEY András: Mezey Lajos festőművész és fotógráfus élete, művészete. Budapest 1996.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?

Csucsa, Boncza Berta

Ki ne ismerné Ady Endre – majd Márffy Ödön – hitvesének és múzsájának, Boncza Bertának, azaz Csinszkának nevét, és ki ne hallott volna Hollós Ilonáról, az 1950-es évek leghíresebb magyar énekesnőjéről, Bágya András zeneszerző feleségéről?