A titokzatos Árpád-kori szentély és az akadémikus pap

Újabb építészeti és írásbeli adalékokkal gazdagodott Magyarvista művelődéstörténete. Az Árpád-kori templomáról híres, kőfaragók és gazdálkodók lakta kalotaszegi falu az anyaországból Erdélybe, ezen belül Székelyföldre látogató, illetve az onnan hazafelé tartó turisták egyik kedvenc helyévé vált, ami egyfelől Árpád-kori templomának, másfelől a helyi népviseletnek köszönhető.

Jeles napokon ugyanis enyhe túlzással a falu apraja-nagyja felölti hagyományos ünnepi gúnyáját, amelynek megörökítésére még a távoli Japánból is gyakran érkeznek fényképészek, néprajzosok, illetve általában a szép iránt érdeklődők. A Kalotaszeg legcifrábbként számon tartott falujában ma is sok cifraszobában őrzik a nemzedékről nemzedékre örökölt, ruhákban, festett bútorokban és edényekben (tálakban) megtestesülő mintakincset, ezeket a szobákat is gyakran látogatják a vendégek.

A falu központjában kiemelkedő dombtetőn álló Árpád-kori templom, valamint a 18. század derekán készült, eredetileg zsindellyel, ma égetett cseréppel fedett harangláb is igen vonzó. A fából ácsolt haranglábban található kisebbik harangot Mátyás király, az IHUS NAR (Názáreti Jézus – B. L.) feliratú nagyobbat 1784-ben Geréb László püspök adományozta a falunak. A templomban olyan ritkaságok láthatók, mint például az 1900-as évek elején feltárt, később bemeszelt, majd az utóbbi években ismét feltárt, Jézus csodáit és a szentek életét bemutató középkori freskók. Nem kevésbé értékes és érdeklődésre számot tartó az a papi pad (Mózes szék), amelyet szintén Mátyás király korából származtatnak, valamint a régi szentély bordás boltozatának a kulcskövébe vésett, az akkori feljavítás idejét jelölő 1498-as évszám. Ugyanakkor ritkaságszámba megy a Gyalui Asztalos János által 1699-ben készített nyugati karzat, az Umling Lőrinc és fiai által az 1765-ben készített déli bejárati ajtó, a szintén általuk készített úrasztala, a szószék, a padok és a festett kazettás mennyezet, az énekek számát hirdető tábla és az 1825-ben vásárolt kicsi orgona.

Az elmúlt év végén újabb leletek kerültek elő Magyarvistában. Ezekre akkor bukkantak rá, amikor november utolsó harmadában, illetve december elején a teljes restaurálás első lépéseként szakemberek bevonásával és a Teleki László Alapítvány támogatásával a műemlék templom körül kutatógödröket ástak. A falakon ugyanis néhány éve repedések és felázások jelentek meg, ezek okát keresendő ástak, vízelvezető csöveket és vízálló szigetelést helyeztek el. Az Erdélyi Református Egyházkerület pályázati forrásaiból elkezdett munkálatok során a templom északkeleti sarkán egy félkörív záródású Árpád-kori szentély alapjaira bukkantak. Ennek építését az ásatásokat vezető Csók Zsolt régész a 13-14. századra teszi, ami megerősíteni látszik a feltevést, miszerint az 1280 körül épült istenházát az 1241-1242. évi első tatárjáráskor elpusztult Szent István-kori templom alapjaira húzták fel. A szakember szerint igen nagy a valószínűsége annak, hogy a mai alatt egy Szent István korabeli, 11. századi templom, illetve annak maradványa is létezik. És akkor hadd tegyek hozzá ehhez még egy adalékot: Daróczi Ferenc néhai magyarvistai református lelkész és esperes gépírásos egyháztörténeti összefoglalója (A vistai ref. egyházközség múltjára vonatkozó adatok és tovább folytatandó feljegyzések) 2. oldalán ez áll: „(…) 1911-ben Budapestről a Magyar Műemlékek Bizottságától itt járt Sztehló Ottó mérnök úr és előttem úgy nyilatkozott, hogy a templom hajója III. Béla király idejében épült. Megállapíthatónak mondta ezt a nyugati ajtó és a három külső szeglet tetején levő, úgynevezett kváderkő stíljéből. 1922-ben a Román Műemlékek Bizottságától is künn voltak s a bizottság vezetője, Roska Márton úr pontosan ugyanazt mondta, hogy III. Béla király idejéből való (1173–1196). Ez a két, egymástól teljesen független szakvélemény és kormegállapítás nem egyezik a Kelemen [Lajos] tanár úr elméletével, de azonosságuk igen feltűnő és meggondolkoztató. (…)” Ezzel a toldalékkal csak jelezni szeretném: elképzelhető, hogy nem járnak messze a valóságtól azok a szakemberek, akik a ma ismertnél korábbra teszik, vagy valószínűsítik a magyarvistai templom létezését.

Szintén a novemberi–decemberi ásatások során az északi, illetve déli falak mentén három sírra is rábukkantak. Mivel azonban ezekben a temetkezés idejére vonatkozó semmilyen tárgyat nem találtak, a sírok korát nem lehetett megállapítani. A csontokat összegyűjtötték és papi áldással, illetve imával visszahelyezték nyughelyükre. Találtak egy ún. időkapszulát is. A légmentesen lezárt üvegben lelt cédula azt adja hírül, hogy 1962. június 20-án Szallós Kis Ferenc tiszteletes, Szallós István Király kurátor és Kovács Márton harangozó villámhárítót szereltek a templomra, amelynek földelését a hajó északkeleti sarkában helyezték el, s ekkor ők is sírokra bukkantak, amelyeket Szallós Kiss Ferenc elődje, Daróczi Ferenc tiszteletes és Székely János tanító még 1935-ben feltárt. A csontokat 1935-ben és 1962-ben is gondosan visszahelyezték.

A mostani ásatások tehát nem az elsők Magyarvistában. Sőt, a templom északkeleti sarkában levő Árpád-kori szentélymaradványt sem most találták meg először! Hiszen az 1962. júniusi időkapszula céduláján említett 1935-ös kutatás során nem csak a tömör feljegyzésben említett sírokat, hanem a most feltárt szentélymaradványt is megtalálták. Erről említett munkája 2-3. oldalán Daróczi Ferenc számol be, íme: „(…) Székely János állami iskolai igazgató-tanító, akit főként az ősrégészet, de általában minden régészeti kérdés igen érdekel, a szentély északi oldalán, a sekrestye fundamentumát meg akarta keresni, s miközben ez után ásott, nagyon érdekes másik fundamentumra is ráakadt. A szentély nyugati sarkától kezdődőleg egy 60 cm széles, félköríves fundamentum van, amelyiknek a faltól számított sugara 1,90 m, tehát a félkörív másik vége a kiindulási ponttól 3,80 méter távolságban ér a szentély falához. Ennek a félköríves fundamentumnak a belső területét egészen kitakarította, sok embercsont, köztük koponyacsont került ki, az eredeti szentély kő és vakolat törmelékével volt tele. A kődarabok közt volt egy rongált kőablakfél is és több olyan darab, amin látszott a faragás nyoma. Innen került ki több olyan vakolatdarab, amin látszottak az előző szentély falán volt freskók nyomai. Egy egész pici ezüstpénzecske is került ki a törmelék közül, amit Kalotaszegi Múzeumokba vitt el Kós Károly e[gyház]m[egye]i főgondnok úr. Hogy ennek a fundamentumnak csontkamra (ossarium) rendeltetése lett volna, nem merte egyetlen tudósunk sem határozottan állítani, csak feltételezik. (Az ossariumokba gyűjtötték össze időnként a cinteremből kiásott csontokat). A csontokat egy csomóba visszahelyeztük s melléjük üvegbe zártan megírtuk, hogy kik dolgoztak ott. A 60 cm széles félkörív külső szélétől számítva 80 cm-re van a 80 cm széles sekrestyefal alapja. (…)”

A 2013. novemberi munkálatok emlékeztetőjéül a régi időkapszula cédulájával, valamint a templom alaprajzaival együtt újabb üzenetet helyeztek el a földben, az új cédulára ezt írták: „Emlékeztető II. 2013. november 20. és 30. között a templom fala mellett felfedtük a betonjárdát. Hat kutatógödröt ástunk azért, hogy megállapítsuk, miért repedtek meg a templom falai. Több emberi csontot találtunk (lásd I. Emlékeztető), amit gondosan visszahelyeztünk, mindegyiket a maga helyére. Kelt 2013. november 27. Felházi Zoltán lelkész.”  

December végén a templom felázott külső falrészeiről verték le a vakolatot, hogy a sok évszázados kövek kiszáradhassanak. Ekkor az északi oldalon két, a mai szószék két oldalán álló, félkörív záródású ajtókeretre bukkantak, ezek származása is tisztázásra vár.

S hogy Magyarvista művelődéstörténete tovább gazdagodjék, az elmúlt év végén a néhai magyarvistai lelkész, Daróczi Ferenc unokája, a Zilahon élő özv. Lakó Józsefné Hegyi Éva nyugalmazott muzeológus, régész bocsátott rendelkezésünkre egy érdekes feljegyzést nagyapja hagyatékából. A néhány oldalnyi irat Magyarvistának nem az építészeti hagyatékával, hanem Tatai A. K. Jánossal (1691?–1754), egykori papjával kapcsolatos. Szerzője, Herepei János sok forrásra hivatkozva állította össze a 18. században élt és utolsó éveiben Magyarvistában szolgáló, ott elhunyt Tatai A. K. János életét, összefoglalóját pedig a helyi református egyházközség történetének adalékaként ezekkel a sorokkal ajánlotta a faluban akkor szolgáló Daróczi Ferencnek: „Kérem kedves jó Ferenc bátyámat, fogadja ezt a kis adatgyűjteményt olyan szívesen, mint amilyen szeretettel én gyűjtögettem az általa megírt vistai egyházközség története számára. K[olozsvár], 1935. VIII. 14. H.[erepei] János”.

Az alábbiakban Herepei János feljegyzése olvasható:

„Tatai A. K. János vistai akadémikus pap vázlatos élettörténete (…)

Született 1691 körül valószínűleg Erdélyben.

Tanult Kolozsvárt, ahol 1710 körül írta alá az iskola törvényeit a szokásos vizsga letétele után. (Tehát későre ment iskolába, minthogy a subscriptio a 16. életév körül szokott megtörténni.)

Felsőbb évfolyamra jutván alumniumot nyert, ami nem csak szegénysége, de jó tanuló volta mellett is bizonyíték. Itt tanárai voltak: Zilahi Sebes András, majd Baczoni Incze Máté és Szathmár-Németi Sámuel.

1716. évben a Rudimentaria (vagyis alolról számítva a második osztály) köztanítója (prae-ceptora) volt.

1716. XII. 7-én meghalt Bogdányi Mihályné Jenei Annának, Baczoni Máté kolozsvári prof. Anyósának temetésére több társával együtt maga is verset írt. A  tizenhat soros, rímes magyar vers még ugyanabban az évben nyomtatásban is megjelent az egyleveles eulogium-nyomtatványon.

1716 után kollégiumi adsessornak választották meg.

1718 körül Bánffyhunyadra vitték rektornak, miután a kollégiumból kibúcsúzott. Innen meg Zentelkére ment papnak, ahol 1722-ig maradhatott.

Ezután tanulmányai folytatására külföldre ment, miután itthon a nyilvános disputációnak (vizsgának) eleget tett.

1723. II. 7-én az Odera melletti Frankfurtban találjuk, ahol Goezius: Papatus Irrationalis c. könyvét 3 brandenburgi félgarasért megvásárolta az ottani egyetemen tanuló felsőőri őri Pétertől [valószínűleg a későbbi sajószentpéteri (Borsod vm.) esperestől, felsőőri őri Fülep Gábor Tiszán-inneni püspök apjától] kölcsönvett pénzen.

Minthogy azonban 1723 augusztusában az Odera melletti Frankfurtban tartózkodó Pataki Sámuel orvosnövendék naplójában nem említi Tatai nevét az ott talált magyarok közt: bizonyosra vehető, hogy Tatai ebben az évben utazgatással töltve idejét, Frankfurtban állandóan nem tartózkodott, amit bizonyít az is, hogy 1724. I. 27-én iratkozott be az Odera melletti Frankfurt egyetemére, bizonyosan a theológiai szakra.

Frankfurtban leírta a már ismeretlen Antiquitates c. kéziratgyűjteményét. Ezután azonban ebben a városban nem sokáig tartózkodva Németalföld felé vette útját.

1724. V. 10-én iratkozott be a magyar diákok által igen látogatott franekerai egyetemre, ahol ingyen ebédet és vacsorát, vagy az ezt megváltó naponkénti 8 garast (stübert) élvezhette a friesiai státusok kegyes alapítványából.

Franekerában 1725. V. 19-én befejezte egy kisebb, 48 lapoldal terjedelmű munka másolását. E theológiai mű szerzője Capellus Lajos.

1725. V. 20-án 3 lapoldal terjedelemben másolt le a dortrechti zsinat irataiból.

1725. V. 21 – VII. 22-ig 507 negyedrét lapoldal terjedelmű theológiai művet írt, illetve másolt le. E munka fejezetének címei: Az Istenről, A Szent Háromságról, Krisztus Istenségéről stb.

E három latin nyelvű kéziratot valószínűleg még Franekerában köttette egybe, mint ahogy – feljegyzése szerint – ugyanitt köttette be az »Antiquitates« c. kéziratgyűjteményét is. Valószínűleg ugyanitt írta le a Symbolica Theologiát is, amely azonban kötetlenül maradt. Külföldön léte alatt több neves munkát szerzett meg.

Valószínűleg 1726-ban tért haza. És így négy évig tanulván az akadémiákon, akkora tudást volt alkalma elsajátítani, ami ily hosszú időre ekkor már kevés theológusnak adatott meg.

Megérkezése után jelentkeznie kellett püspökénél, az Enyeden lakó M. Vásárhelyi Istvánnál. Itthon először a kolozsi papságot nyerte el.

1734. IV. 20-án kötelezvényt írt a kolozsi egyházközség számára, amely szerint a katholikusok által elvett quarta helyett nyert fizetésjavításáról arra az esetre lemondását ígéri, mihelyt a quarta-járandóságot sikerül visszaszerezniök.

1735-ben is még Kolozson említtetik.

1741. júniusban már mint kalotaszentkirályi (-zentelki) »miniszter« írja alá a Mária Teréziának fogadott homárgiális eskűkönyvét.

1746-ban már mint damosi papot említik.

1749. február 24-én Damoson született feleségének, Kannás Jutkának fiúgyermeke, akit ugyanazon év III. 19-én Damoson Cassander névre megkeresztelt Hunyadi Sz. Márton [ki 1741 évben gyerőmonostori, 1745-ben magyarvalkói, 1751 körül burjánosóbudai (Bodonkút), 1782-ben nyárszói pap volt].

1749. IX. 24. Damoson végrendelkezik a kéziratai és könyvei felől, valószínűleg mert ekkor gyengének érezte magát (már t. ha a »moribundus« szót »haldoklónak« és nem költői értelemben »halandónak« magyarázzuk). Így tehát a bekötött theológiai kéziratait, valamint az »Antiquitates«-t s a Symbolica Theologiát, azután meg Stockius Christianus, Bidembach Felix, De Linda Lucas neves tudósok nyomtatott műveit kiskorú Lázár fiának hagyta, ha tanul, ha pedig nem szeretné a tudományt, úgy azé a gyermekéi legyenek, aki tanulni fog.

Élete vége felé a vistai papi állomást fogadta el, ahol 1754. május 23-án 63 éves korában meghalt.

Eltemették a vistai templom cintermében, a templomtól délre. Sírjából ma már majdnem semmi sem maradt meg, mert azon keresztül most mély út vezet. Sírköve ma kevéssé előredült és kopottas.

Halála után, vagy mert Lázár fia nem tanult tovább, vagy mert szükség volt a pénzre, valószínűleg az özvegy még abban az évben behozta a könyveknek talán nagyobb részét Kolozsvárra, eladás céljából. Így jutott az egy kötetbe kötött theológiai gyűjtemény 1754-ben Csomós János, a későbbi dési pap tulajdonába, aki 1768-ban elhalálozván, testvérbátyja, Csomós Mihály, a kolozsvári ref. kollégium jogi professzora révén kerülhetett a kéziratgyűjtemény a koll. Nagykönyvtárának tulajdonába.

Tatainak Lázár nevű fiára vonatkozólag semmi adat nem került elő a kollégium levéltárából (de Csomós János bibliaidézetéből következtetve nem lehetett apjának méltó fia, s így nem is tanult). Ellenben Sándor (Alexander) nevű fia (vajon nem azonos-e Cassanderrel?) 1769. IV. 27-én a kollégiumban subscribált. Majd tanulása végeztével a kollégiumból való eltávozásakor – szokás szerint – mint a koll. Alumnusa, könyvet ajándékozott a könyvtárnak. Ez a könyv pedig az apjáról reámaradt Goerizius: Papatus Irrationalis c. művecske. 1776. évben búcsúzhatott ki a kollégiumból, honnan Viskre ment rektornak. (Vajon nem elírása-e az egykorú bejegyzőnek: Vista helyett?) Majd 1781-ben tőtöri, 1782-ben szelecskei (Szolnok-Doboka vm. monográfiája, VI. k., 3o4. l.), 1783-ban kidei, 1797-ben pedig kolozsborsai pappá lett.

K. 1935. VIII. 12.               H. J.”

Herepei János 1935 nyarán még látta Tatai A. K. János sírkövét. Erről ezt jegyezte fel: „Magyarvistában a cinteremben, a templom déli oldalán mészkőből faragott hasábos, ereszes sírkő. Előredült és kopottas. Keleti lapján eresz peremén: EMLÉKEZETNEK KÖVE. Alatta: ITT NYUGSZIK AZ ÚRBAN BOLDOGUL KIMÚLT TISZTELETES TATAI IÁNO(S) (T)ES(T)E KI IS ÉLT(63) (ES)ZTENDőT MEG(HOL)LT A(NN)O 1754 DIE (2)3 MAJI”.

Tatai A. K. János sírhelyét nem sikerült azonosítanom, sírkövét viszont a templomfeljáró támfalának felső szakaszába illesztették be 1977-ben, ma is ott látható.