Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A temesvári diáklázadás és elfojtása

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta, sőt, az sem volt kizárt, hogy felszámolják a temesvári egyetemi központot, ha a lázongás továbbterjedését nem sikerül megállítani. A diákmegmozdulás kezdeményezőit a katonai törvényszékek börtönbüntetésre ítélték, százakat tartóztattak le, és hurcoltak teherkocsikon katonai laktanyákba, ahol vallatták őket; többeket pedig kizártak az egyetemről. A helyi hatóságok azt rótták fel az egyetemistáknak, hogy azonosultak a magyar forradalom eszméivel. Valójában – miként kiáltványukból is kiderül – a temesvári diákok elégedetlenségének okai és céljai ennél lényegesen összetettebbek voltak, bár kétségkívül sok tekintetben hasonlítottak a magyarországi egyetemisták követeléseihez.

 

A temesvári egyetemisták 1956. október 30-án megfogalmazott igényei összecsengtek a magyarországi diákság követeléseivel. Hiszen mind Magyarország, mind Románia kettős, szovjet és kommunista elnyomás alatt állt, ami széleskörű elégedetlenséget váltott ki. Amíg viszont Magyarországon a feszültség végül robbanáshoz, azaz népfelkeléshez, illetve forradalomhoz vezetett, addig Romániában a kommunista hatóságoknak sikerült elfojtaniuk a diáklázadás továbbterjedését, miután a kezdeményezőket letartóztatták, és hallgatók százait hurcolták a kisbecskereki katonai laktanyákba, illetve szigetelte el a külvilágtól a temesvári diákszállásokat körülvevő katonaság.




Caius Muțiu, Aurel Baghiu, Aurelian Păuna és Teodor Stanca
egyetemi hallgatók, a temesvári diákgyűlés főszervezői

Kétségtelen, hogy a magyar forradalom felerősítette Románia nyugati részén az elégedetlenséget, s ez mind a diákság, mind a munkások és földművesek, de még a hadsereg soraiban is tapasztalható volt. Az sem vitás, hogy a magyarországi történések összességében a Romániában élők számára is ösztönzőleg hatottak és reménysugarat jelentettek. A magyar forradalmi hullámok begyűrűzésének lehetősége arra késztette a romániai kommunista hatóságokat, hogy fokozott megfigyelés alatt tartsák a lakosságot. Az 1956. október végi tájékoztató jelentések szerint nagyon sok „ellenséges megnyilvánulás”, valamint „szabotázsakció” kategóriába sorolt, akként értelmezett eset fordult elő. A jelentések szerint előfordult, hogy támadások, bántalmazások érték a kommunista hatalom képviselőit (pártaktivistákat, munkacsoport-vezetőket, helyi vezetőket, milicistákat), illetve előfordult, hogy rongálások érték a társas gazdálkodások erőszakos létrehozása során elvett, és a szocialista gazdálkodás szolgálatába állított magánjavakat.

Nem sokkal a magyar forradalom kirobbanása után a temesvári műegyetem egy diákcsoportja gyűlést kezdeményezett, hogy ott előterjesszenek egy gyökeres politikai, gazdasági és társadalmi változásokat követelő emlékiratot. A feljegyzés Teodor Stanca egyetemi hallgató ötlete volt, miután egyeztetett társaival, Caius Muţiuval, Aurel Ba­ghiuval, Heinrich Drobnyval, Friederich Barthtal és Nagy Lászlóval. Az október 30-i diákgyűlésen az emlékirat-tervezetet kiegészítették egy másik diáktársuk, Aurelian Păuna által megfogalmazott pontokkal.




A temesvári diákmenza

A temesvári egyetemisták követeléseinek többsége azonos volt a budapesti, magyarországi hallgatókéval. Ezek közé tartozott a szovjet csapatok azonnali kivonulása az országból, a gazdasági megállapodások nyilvánossá tétele, az iparban a normák újragondolása, a mezőgazdaságban a beszolgáltatási kvóták megszűntetése, a szólás- és a sajtószabadság szavatolása. Tervezetükben a temesvári diákok rámutattak a szovjet csapatok romániai jelenlétének felesleges voltára, mivel a kommunista hatóságok propagandája ellenére Románia esetében nem állt fenn egy „kapitalista bekerítés” veszélye. Hatalmi oldalról a szovjet sereg kivonása Romániából a kommunista rendszer összeomlásának első lépését jelentette volna, ám az 1958. évi szovjet kivonulást követő években – mint kiderült – a hatalomnak hatékony elnyomógépezet és besúgórendszer kiépítésével sikerült semlegesítenie minden ellenállási kísérletet.

Mind a budapesti, mind a temesvári egyetemisták egyik követelése a kommunista kormányok gazdaságpolitikáját is érintette. A magyarországi diákok azt követelték, hogy a nemzetközi gazdasági megállapodásokat hozzák nyilvánosságra, az urániumércet pedig piaci áron értékesítsék. A temesvári diákok is kérték a gazdasági szerződések nyilvánosságra hozását – egyértelműen utalva arra, hogy a Szovjetunióval kötött kereskedelmi megállapodások hátrányosak Románia számára –, de azt is kérték, hogy Románia a tőkés országokkal is kössön/köthessen gazdasági szerződéseket.1 A temesvári diákgyűlésen a Románia számára előnytelen urániumérc-kivitel is terítékre került, az egyetemisták azt követelték, hogy a szovjetek távozzanak, és hagyják abba a romániai altalajkincs kiaknázását.2

Az iparban alkalmazott munkanormák kérdését szintén megtaláljuk mind a budapesti, mind a temesvári diákság követelései között. A magyarok a munkanormák felülvizsgálatát, valamint a béreknek a szükségletekhez igazítását kérték, a temesváriak pedig az emberi teljesítő- és munkaképesség határát meghaladó, teljesen elhibázott normák törlését kérték, mivel úgy vélték, hogy a szovjet mintára bevezetett sztahanovista „versengés” katasztrofális helyzetbe sodorta a romániai gazdaságot. Mint tudjuk, a sztahanovista mozgalom lényege az volt, hogy bebizonyítsa: az iparban alkalmazott normák túlszárnyalhatók. A béreknek az árakhoz igazítása külön tételként szerepelt a temesvári pontokban.




A kisbecskereki egykori katonai laktanya (részlet). Képek: Mihaela Sitariu

A mezőgazdasági beszolgáltatási rendszer kérdése szintén szerepelt mind a budapesti, mind a temesvári követelések között. 1956-ban, Romániában a mezőgazdaság szocialista átalakítása, az úgynevezett kolhozosítás, a társas gazdaságok erőszakos létrehozása javában zajlott, a hatalom igazságtalan és teljesíthetetlen kvótarendszer, nem kevésbé hatósági/karhatalmi zaklatások és túlkapások révén kényszerítette rá a földműveseket, hogy úgynevezett mezőgazdasági társas gazdaságokba, vagy állami mezőgazdasági vállalatokba lépjenek be.

A szólás- és a sajtószabadság kérdése mind Budapesten, mind Temesváron kiemelt helyet foglalt el a követelések között. Az 1956. október 30-i diákgyűlésen valamennyi temesvári egyetemi kar részéről kijelölték azokat a hallgatókat, akik beolvasták volna a követeléseket a helyi rádióban, ez azonban nem sikerült a még aznap megkezdett letartóztatások miatt.

Végül, de nem utolsósorban, az október 30-i gyűlésen a temesvári diákság éppen úgy fejezte ki együttérzését a magyar forradalmárok iránt, mint ahogyan egy héttel korábban utóbbiak fejezték ki szolidaritásukat a lengyel nép reformtörekvéseivel.

Bár a magyarok egyes követelései radikálisabbak voltak a temesváriakénál, egy esetleges temesvári általános diáksztrájk felerősíthette volna az elégedetlenségeket, ami merészebbé és teljesebbé tehette volna a kommunista rendszerrel szembeni lázadást.

A magyarországi és a romániai követelések ugyanabból a gazdasági és politikai valóságból eredtek: mindkét országban a szovjetek által kierőszakolt kormányok vezettek, a szovjetek pedig a közép-kelet-európai megszállt, kommunista diktatúra alatt álló tömböt teljes alárendeltség alatt akarták tartani.

A munkásság elégedetlenségének tompítása és egy esetleges zendülés megelőzése érdekében a román kormány bizonyos intézkedéseket foganatosított, egyebek mellett új bérrendszert fogadott el. Propagandisztikus módon, az állam vezetőit látszólag érdekelték a társadalom egyes részeinek gondjai – leszámítva persze azokat, akik ellen az ún. osztályharcot meghirdették és folytatták –, s ezt arra használták fel, hogy hangsúlyozzák: a lakosságnak az előző tíz év során – vagyis a kommunista hatalomátvétel után – ígért, de annál sokkal alacsonyabb életszínvonaláért kizárólag a rendszerrel szembenálló kulákság és a kistőkések, az úgynevezett kisburzsoázia a felelős. Csakhogy az életszínvonallal, ezen belül az élelmiszerhiánnyal kapcsolatos elégedetlenségek a pártgyűléseken is terítékre kerültek. Egy ilyen pártgyűlésen Alexandru Moghioroș3 is részt vett, és az aradi vasutasok „apróbb ellátási gondjainak” gyors rendezését ígérte. Szintén pártgyűléseken katonai egységek parancsnokai fejezték ki nemtetszésüket amiatt, hogy Temesváron nagy a drágaság, nem lehet hozzájutni a legalapvetőbb szükségleti cikkekhez, és kenyérért is végeérhetetlen sorokat kell kiállniuk.

A magyarországi forradalom kirobbanását követően a román kommunista vezetés első reagálása propagandisztikus volt, és azt célozta, hogy a népi demokrácia iránt hű munkásság soraiban fokozza az éberséget. A román állam- és pártvezetés a magyar forradalmat imperialista körök szolgálatában álló személyek provokációjaként állította be, és arra intette a lakosságot, hogy ne kapcsolódjanak be semmilyen államellenes kezdeményezésbe. A romániai hatóságok intézkedéseiből kiolvasható, hogy nem tartottak kizártnak valamiféle megmozdulást. A pártpropaganda mellett különleges biztonsági intézkedéseket is hoztak, s mindezek együttvéve igazolják, hogy a romániai vezetés riadókészültségben volt.

A temesvári forradalmi, illetve feszültséggóc létét a katonai állományban, ezen belül a legénység soraiban a leszerelés elhalasztása miatti elégedetlenkedések is igazolják. Ugyanakkor az is közismert volt, hogy a kisbecskereki laktanyában temesvári egyetemisták százait tartották őrizet alatt.4 A Honvédelmi Minisztérium politikai központi vezetése általános elemzést végzett a hadsereg lelkiállapotáról a beérkezett jelentések alapján. Eszerint 1956. október 23. és november 20. között, amikor „a magyarországi és romániai népi demokratikus rendszerrel, Románia Népköztársaság párt- és kormányvezetőivel, a szovjet hadsereggel és a szovjet állam vezetőivel” szembeni ellenséges megnyilvánulásokról szóló összefoglaló jelentést megfogalmazták, a hadsereg kötelékében 664, ellenséges magatartást tanúsító katonai, illetve polgári személyt „azonosítottak”. Ezeknek több mint fele tartozott a tiszti állományhoz, ami azt jelzi, hogy a hadseregben korábban végrehajtott politikai tisztogatás dacára az elégedetlenség továbbra is fennállt. Az érintettek ellen azonnal intézkedtek, a legtöbb esetben a Katonai Ügyészség hallgatta ki őket. Az enyhébb büntetések közé tartozott a tartalékállományba helyezés és a Securitate általi megfigyelés, a kisebb „kihágásokat” vétőket pedig „meg­győzték”, hogy „helyesen” értelmezzék a magyarországi eseményeket.

Harmadfokú riasztás a hadseregben

A hadsereg soraiban foganatosított különleges intézkedések az éberség és a biztonság fokozását célozták Temesi 3. katonai körzet területén. A ma­gyarországi események idején a Temesvár környéki laktanyákba különféle alakulatokat vontak, illetve zsúfoltak össze, amelyeknek rendeltetése az volt, hogy megakadályozzák a forradalom esetleges átterjedését a határon.5 A riadókészültség közepette bármilyen esemény különleges fontosságot kapott. Ilyen körülmények között a 95. Gyaloghadosztály és a lőszerraktár közötti telefonösszeköttetés ideiglenes megszakadása majdnem katasztrofális helyzetet teremtett, a dési helyőrség egyes alakulatainál kiadott riadó pedig sokakban azt az érzést keltette, hogy kirobbant a háború. Való igaz, hogy komolyabb események is történtek, hiszen a borosjenői helyőrség lőszerraktárát október 28-ról 26-ra virradó éjszaka támadás érte, egy kiskatona pedig megsebesült.

A laktanyákba bezsúfolt különféle alakulatok sokasága fokozta a feszültséget. A gyenge és elégtelen koszt, a poloskák és a tetvek közepette az elégedetlenség egyre nőtt, a kaszárnyák falain pedig olyan falfirkák jelentek meg, mint például: „A sorkatonai szolgálatot csökkentsék le egy évre!”; „Égjen le a laktanya!”; „A katonákat ne dolgoztassák napi tíz órán át a munkatelepeken!”; „Éljen a szabadság”; „Le a ruszkikkal!”; „Ne tanuljatok oroszul!”.6

A riadókészültség okozta feszültség merészebb kiállásokat is eredményezett. Egy Gheorghe Botnariuc nevű tiszt például mindenáron meg akart szabadulni a kommunistáktól, és pisztolyt kért, mert „nem akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy elsőként lőjön a kormányra”. Szigorúan megtorolt hevessége – a róla szóló jelentés szerint – nem volt egyedüli.




Budapest, Bem József tér, tüntetés 1956. október 23-án a Bem szobornál. Háttérben a Lipthay utca.
Kép: Fortepan/Faragó György

A Magyarországon zajló eseményeket élénk érdeklődés és sok-sok értelmezés övezte. Ezek közé tartozott a szembenálló két politikai-katonai tömb (kelet–nyugat) közötti háború kirobbanásának latolgatása, valamint az, hogy az Amerikai Egyesült Államok felső vezetése miként reagál a szovjetek magyarországi beavatkozására, s hogy az USA küld-e csapatokat Magyarország határára. A tiszti állományban előforduló nézetek szerint „a magyarországi felkelést azért lehetett megszervezni az egyetemi diákság körében, mert kevésbé álltak a marxista-leninista tanok befolyása alatt”,7 ugyanakkor „a mi diákjaink nem annyira forradalmárok, mint a magyarországiak”.8 Ezzel együtt, illetve ennek ellenére sokan remélték, hogy „nálunk, Temesváron is kitör egy lázadás”.9 Mások úgy vélték, hogy „a magyarok nagyobb forradalmárok, mint mi, románok”, s hogy „ők [a magyarok – szerk. megj.] hamarabb megszabadulnak a kommunistáktól”.10 A hadsereg politikai vezetéséhez érkezett jelentések nem részletezik pontosan a temesvári egyetemi körökben történteket, csupán olyan általánosító megfogalmazásokat találunk, mint például „a temesvári és bukaresti egyetemisták megtagadták az orosz órák hallgatását”, s hogy Temesváron „körülbelül negyven teherautónyi diákot tartóztattak le.”11

Összességében az általános helyzetre egy lázadás kirobbanása iránti várakozás volt jellemző, mivelhogy „a román nép nyomorultabb és nehezebb sorsban él, mint a magyar”.

Az október 30-án letartóztatott társaik szabadon bocsátásáért utcán tüntető diákokat is teherautóra rakták, és a Temesvártól 18 kilométerre elhelyezkedő kisbecskereki katonai laktanyába szállították. A Securitate és a milícia intézkedései gyakorlatilag ellehetetlenítették a zendülés folytatását, dacára annak, hogy háromnapi kisbecskereki fogva tartás után a diákokat – a kezdeményezők kivételével – szabadon bocsátották. Arra kötelezték őket, hogy a diákmozgalomtól elhatárolódó nyilatkozatot írjanak alá, ennek fejében, további megfigyelés mellett, visszatérhettek az egyetemi előadásokra.

A hadsereg a Központi Bizottság Politikai Bürója határozatainak vetette alá magát. Ennek érdekében október 30-án, éppen a diáknagygyűlés napján létrehoztak egy központi parancsnokságot, Temesváron pedig egy helyi testületet, amelynek tagja volt a Temes tartományi Securitate parancsnoka, a Temesi 3. katonai körzet parancsnoka, valamint vezető tisztségeket betöltő pártaktivisták. Ez a parancsnokság fojtotta el azonnal és erőszakkal a diáktüntetést, ellehetetlenítve a megmozdulás továbbterjedését, valamint azt, hogy a hallgatók összehangolhassák tervezett akcióikat, és a követeléseiket a rádió hullámhosszán nyilvánossá tegyék.

A következő időszakban Temesváron a katonaság 18 osztaga, 45 szakasza és 135 raja tartotta fenn a rendet. A had­sereg közvetlen módon vett részt a diáktüntetés elfojtásában, miután tankokat vezényelt ki és állított az Orvostudományi Kar és a diákszállások elé. Utóbbiak kijáratait a katonaság lezárta, és megakadályozta a hallgatókat a tüntetés folytatásában, sőt, október 31-én a katonák tüzet nyitottak az Orvostudományi Karhoz tartozó bentlakásra.

Amúgy a hadsereg nemcsak a diákmegmozdulás elfojtásában vett részt erőszakos fellépéssel, hanem saját körein belül is elhallgattatta a „negatív magatartást” tanúsító katonai személyzetet. A kémelhárítók minden tiltakozó kezdeményezést semlegesítettek, a katonai ügyészség pedig azokra a jelentésekben említett személyekre is büntetést rótt ki, akiknek az elégedetlensége a szavak szintjén maradt.

Kérdések és lehetséges válaszok

Joggal tehetjük fel a kérdést: a temesvári diákok megmozdulása vajon miért nem bontakozott ki az egész lakosságot mozgósító, a budapestihez hasonló forradalmi mozgalommá? 1956 őszén Románia miért nem vált „Magyarországgá”? Kétségtelen: a romániai kommunista hatalomnak sikerült elérnie, hogy a munkások életszínvonala emelésére tett propagandisztikus ígéreteket az erőszakos fellépésekkel összevonva elejét vette egy, a magyarországihoz hasonló széles(ebb)körű felkelésnek. A „szomszédos, baráti országban” kirobbant események továbbterjedésének a lehetősége riadóztatta a romániai vezetést, amely a legkisebb ellenállási vagy zendülési kezdeményezést is csírájában elfojtott. Ennek érdekében a politikai vezetés állandó felügyelete alatt különleges parancsnokságokat állítottak fel, és a hadsereg, valamint a belügyi karhatalom, a Securitate egységeit is bevonva az azonnali beavatkozást kivitelező gépezetet hoztak létre. A vizsgált forrásokból kiderül, hogy a lakosság felügyelete rendkívül hatásosnak bizonyult.




Budapest, Bem rakpart, tüntetők vonulnak a Bem József tér felé 1956. október 23-án. Kép: Fortepan/Faragó György

Ugyanebben az összefüggésben azt is meg kell említenünk, hogy a kommunista hatóságok a román–magyar országhatár őrzésének a megerősítését, sőt, szükség esetén a fegyverhasználatot is parancsba adták, arra az esetre, ha az egyetemi diákság tiltakozásai felerősödnek. A romániai teljes elnyomó gépezet alávetette magát a Központi Vezetés rendelkezésének, miszerint „azonnal és a legerélyesebben el kell fojtani bármilyen provokációt”. A pártközpont által kiadott rendelkezések végrehajtásáról területi/regionális szinten az ottani politikai vezetés felelt, ők felügyelték, hogy a hadsereg, a milícia és a Securitate egységei miként hajtják végre a parancsokat. A diákmegmozdulás gyors elfojtása azzal magyarázható, hogy egyrészt a temesvári kezdeményezés magára maradt, nem csatlakoztak hozzá más egyetemi központok, illetve tömegek, másrészt pedig a szovjet csapatok jelenléte, a nyugati támogatottság hiánya és az 1950-es években addig tapasztalt durva elnyomás bénító félelmet keltett a széles társadalomban. Utóbbi tényezőhöz kapcsolhatjuk, hogy Románia nem rendelkezett egy Nagy Imréhez hasonló személyiséggel, de elegendő idővel sem arra, hogy összefogott, széles körű megmozdulás bontakozzon ki. A politikai vezetés és a karhatalom azonnali és erőszakos fellépése, a „rendszerellenes megnyilvánulások” ezreiről jelentést tevő besúgóhálózat hatott oda, hogy 1956 ősze Romániájában az elégedetlenség nem tudott olyan népfelkeléssé kibontakozni, miként az Lengyelországban és Magyarországon megtörtént.

 

(Fordította Benkő Levente)

Jegyzetek

1 Ld: „Memoriul din partea studenţilor din Timișoara”, közzéteszi Mihaela Sitariu: Oaza de libertate. Timişoara, 30 octombrie 1956, Editura Polirom, Iași, 2004. (Anexe) [A temesvári egyetemi hallgatók követelései. In: Mihaela Sitariu: A szabadság oázisa. Temesvár, 1956. október 30. Polirom Kiadó, Iași, 2004. (Függelék)]

2 A magyarországi és a temesvári diákkövetelések összehasonlítására utóbbiak A temesvári egyetemi hallgatók követelései című tervezetét (Temesvári Katonai Törvényszék levéltára, 3620. sz. csomó, I. kötet, f. 5–6. valamint Fehérváry István: The Long Road to Revolution. The Hungarian Gulag. 1945-1956, Santa Fe, New Mexico, SUA, Pro Libertate Publishing, 1989 című munkáját használtam fel.

3 Mogyorós Sándor, Alexandru Moghioroș (Nagyszalonta, 1911. október 23. – Bukarest, 1969. október 1.) magyar származású romániai munkásmozgalmi aktivista, kommunista politikus. Fontos szerepet töltött be a romániai mezőgazdaság szövetkezetesítésében, a „kulákság” felszámolásában.

4 Ld. A temesvári egyetemi hallgatók követelései, II., b pont.

5 Jelentés az 1956. október 30–31-i eseményekről. Állami Levéltárak Temes megyei Igazgatósága, a Román Kommunista Párt Bánsági Területi Bizottsága iratanyaga, 10/1956. sz. csomó, ff. 21–25.

6 A temesvári diákmegmozdulást október 30. estétől kezdődően fojtották el. Még akkor este egyetemi hallgatók százait tartóztatták le, és hurcolták a kisbecskereki katonai laktanyába. Bővebben ld: Mihaela Sitariu: Oaza de libertate. Timișoara, 30 octombrie 1956. Editura Polirom Iași, 2004.

7 Gyűlésjegyzőkönyv, Állami Levéltárak Temes megyei Igazgatósága, a Román Kommunista Párt Bánsági Területi Bizottsága iratanyaga, 10/1956. sz. cs.

8 Politikai tájékoztató jelentés, 1956. november 3., a Hadsereg Politikai Felső Vezetése.

9 Politikai tájékoztató jelentés, 1956. november 3., a Hadsereg Politikai Felső Vezetése.

10 115/1956. október 27. számú politikai tájékoztató jelentés, a Hadsereg Politikai Felső Vezetése.

11 Petre Toader százados kijelentése. Politikai tájékoztató jelentés, 1956. november 3., a Hadsereg Politikai Felső Vezetése.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Benedek Elek nemcsak meseíró és lapszerkesztő, szépíró, történelmi, néprajzi és ifjúsági regényíró volt, hanem emellett évtizedeken keresztül közel száz kalendárium szerkesztője, írója volt. A legszélesebb olvasóközönséghez kívánt szólni. Egész életében azért küzdött, hogy a népnek, és kiemelten a gyermekeknek a lehető legtöbb és legmagasabb színvonalú irodalmat adja.

Tauffer Johann, a Kolozsváron egykor nagy számban élt Taufferek őse Nyugat-Magyarországról került Erdélybe báró Brukenthal Sámuel erdélyi gubernátornak köszönhetőenMiután az erdélyi főkormányszéket Nagyszebenből Kolozsvárra helyezték át, Tauffer Johann is átköltözött az erdélyi fővárosba. Utódai itt elszaporodtak, s különösen a 19. században jómódú iparos és kereskedő polgárokként vívtak ki maguknak széleskörű elismerést, a Tauffer névnek pedig dicsőséget.

Bánffy György életútja egyenes vonalú, a – közvetlen felmenőitől örökölt – Bécshez hű arisztokraták életútja. Édesapja, Dénes gróf (1723–1780) az utolsó akadályt is elhárította: 1755-ben áttért a katolikus vallásra. Lett belőle valóságos belső titkos tanácsos, négy vármegye főispánja, s végül királyi főlovászmester, ami zászlós úrrá tette. Feleségétől, báró Barcsay Ágnestől a Hunyad vármegyei Piskin született György fia 1746. vagy 1747. december 24-én. A házitanítóktól sajátíthatta el az alapismereteket, bizonyára a bonchidai kastélyban. 

A világ első közúti szabályát, a vörös zászló törvényét 1865-ben hozták meg, és 1896-ig volt érvényben Londonban. A gőzhajtású autók előtt ötven méterrel nappal vörös zászlót, éjjel vörös lámpást kellett vinni. A magyarországi KRESZ ősének egy 1910-es belügyminiszteri rendeletet tekinthetünk, amelynek célja a fellendülő gépjármű-közlekedés biztonságának növelése volt. Ennek érdekében jelent meg az első négy közúti jelzőtábla. 

„Miért van az, hogy minden magyar ember, amikor Petőfi nevét, versét hallja, meleget érez a szíve körül? Mert Petőfi a mi összetartozásunk jelképe. Életével és halálával üzent a XXI. századnak is. »Csak azt szeretném – mondta végül a szónok –, ha ez a század valóban megfelelne az Ő elvárásainak.”

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált