Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A mai fehéregyházi Petőfi-megemlékezésekről

A Művelődés májusi számában A fehéregyházi ünnepségek története címmel az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc, valamint Petőfi Sándor itteni emlékezetéről, a kegyeletadás kezdeteiről és kibontakozásáról írtam. Azokat a dátumokat és időszakokat emeltem ki, amelyek megteremtették a fehéregyházi csata hőseiről és Petőfi Sándorról való megemlékezés hagyományát. Közel 170 év eseményeiből azokat emeltem ki és részleteztem, amelyek különös jelentőséggel bírtak, amelyek nyomán létrejöhettek azok az emlékhelyek, a magyar szabadságharc erdélyi golgotái, ahol bármikor főt hajthatunk.




Petőfi Sándor felújított emlékműve az Ispánkútnál

Májusi írásom hátterében az áll, hogy közel egy évi kutató- és gyűjtőmunka után sikerült összerakni a 125 éves múlttal rendelkező fehéregyházi – részben segesvári és héjjasfalvi – Petőfi-ünnepségek történetét. A 650 oldalnyi anyag legnagyobb részét a korabeli lapokból válogatott, a megemlékező ünnepségekről írt cikkek és beszámolók képezik, a gyűjtőmunkában jómagam és egyesületünk egy-két oszlopos tagja is fontos szerepet vállalt. Az összeállításban megtalálható minden, amit a sajtó a megemlékezésekről rögzített. A gyűjtemény kiadásra vár, remélhetőleg támogatni fogják a megjelentetését. Ebből az anyagból állítottam össze az idei, közeledő fehéregyházi megemlékezés miatt az alábbi írást.

A fehéregyházi Petőfi-ünnepélyeket 1989-től 2019-ig minden évben megszerveztük, 2020-ban viszont a járványügyi korlátozások miatt nem volt erre lehetőségünk, így csak szűk körben koszorúztunk. 2021-ben szerencsére már újra emlékezhettünk. Az 1989–2019-es időszak volt a leghosszabb folytonosság a fehéregyházi Petőfi-ünnepélyek történetében.

A rendszerváltás után az ünnepségeket egy év kivételével a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület szervezte a helyi és a segesvári, olykor a Maros megyei, két esetben pedig az országos RMDSZ-szervezettel közösen. A továbbiakban az elmúlt harminckét év két fontos Petőfi-ünnepségét venném górcső alá.




Markó Béla RMDSZ-elnök az 1999-es
megemlékezésen: „Petőfi embléma, márkajegy
a magyar nemzet számára. Róla nem vitázunk,
tetteit nem értelmezgetjük.”

Az említett időszak egyik legnagyobb Petőfi-ünnepsége 1999-ben volt, amikor a magyarság a fehéregyházi csata és Petőfi Sándor halálának 150. évfordulójára emlékezett. Az akkori esemény meghívóján az ünnepi programon kívül megtaláljuk a szervezőket és a támogatókat is. A rendezvény három napig tartott, július 30-án Segesváron, július 31-én Fehéregyházán, augusztus 1-én pedig Marosvásárhelyen emlékeztünk. Az eseményt a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület és az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége szervezte, társszervező volt a kiskunfélegyházi Petőfi Emlékbizottság, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum, a Magyar PEN központ, a Romániai Magyar PEN központ és a Romániai PEN központ. A rendezvényt a romániai Művelődési Minisztérium, a magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM), a bukaresti Kisebbségvédelmi Hivatal, a román kormány Kisebbségi Tanácsa, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Magyar Kultúra Alapítvány támogatta.

Miként a Művelődés májusi számában is írtam, az ünnepség fénypontját Petőfi Sándor egész alakos bronzszobrának – amely Kiskunfélegyháza város adománya és Máthé István csongrádi szobrászművész alkotása – felavatása jelentette. Ehhez társult a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai által készített új tárlat megnyitója a fehéregyházi múzeumban. Az évfordulós eseményen politikai-közéleti személyiségek, egyházi méltóságok is részt vettek. A politikum részéről jelen volt Markó Béla, az RMDSZ országos elnöke, dr. Martonyi János magyar külügyminiszter, dr. Hámori József magyar művelődési miniszter, Kelemen Hunor, a román Művelődési Minisztérium államtitkára, Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter, dr. Hajdú Gábor egészségügyi miniszter, Demeter Ervin magyar politikai államtitkár, Tabajdi Csaba országgyűlési képviselő, Takács Csaba, az RMDSZ országos ügyvezető elnöke, valamint Szőcs Ferenc bukaresti magyar nagykövet. A Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) képviseletében Bálint-Pataki József jött el. Az egyházi méltóságok közül itt volt Csiha Kálmán erdélyi, valamint Tőkés László királyhágómelléki református püspök, Jakubinyi György római katolikus érsek, Mózes Árpád evangélikus püspök és Nagy László unitárius esperes. Nagy örömünkre eljött az eseményre Ficsor József, Kiskunfélegyháza polgármestere is, aki a legtöbbet tett azért, hogy adományukat, a szobrot felavathattuk. Itt volt továbbá Barkóczi Ferenc, Kiskőrös polgármestere, Sütő András író, Kányádi Sándor költő, Pomogáts Béla irodalomtörténész, Benkő Samu, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, Praznovszky Mihály, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója és még sokan mások.

A Népújság az 1999. augusztus 2-i számában beszámolt a Petőfi-ünnepségről. Eszerint „Markó Béla, az RMDSZ elnöke beszédében […] többek között ezt mondta: Petőfi embléma, márkajegy a magyar nemzet számára. Róla nem vitázunk, tetteit nem értelmezgetjük.

Dr. Martonyi János magyar külügyminiszter szónoki kérdéssel vezette föl beszédét: Miért van az, hogy minden magyar ember, amikor Petőfi nevét, versét hallja, meleget érez a szíve körül? Mert Petőfi a mi összetartozásunk jelképe. Életével és halálával üzent a XXI. századnak is. »Csak azt szeretném – mondta végül a szónok –, ha ez a század valóban megfelelne az Ő elvárásainak.«

Kelemen Hunor, a Román Művelődési Minisztérium államtitkára Ion Caramitru miniszter üdvözletét tolmácsolta. »A szabadságért mindennap meg kell küzdeni – hallottuk a fiatal költő-államtitkártól. – Kisgyerek koromban sokáig nem hittem el, hogy Petőfi meghalt… Tőle a felelősséget is megtanultuk. Felelősek vagyunk egymásért. Ez a szolidaritás tart össze bennünket.«




Martonyi János magyar külügyminiszter az
1999-es megemlékezésen: „Petőfi Sándor
a magyarság összetartozásának jelképe.
Életével és halálával üzent a XXI. századnak is.”

Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter Románia kormánya nevében beszélt. Petőfi nemcsak a magyarnak akart szabadságot. Költészetében nem találni más népeket sértegető gondolatokat. Ezért is lehetett az, hogy a legrosszabb időkben, amikor a cenzúra az irodalom számos nagyját száműzte a közéletből, Petőfi akkor is mindig jelen lehetett, egyrészt mert tudták, hogy a magyaroknak mit jelent, másrészt pedig mert támadhatatlan volt. Itt nemcsak mi ünnepelünk, hanem mások is, akik tisztelik Petőfit, és Petőfi emléke örökké velünk lesz – hallottuk még a minisztertől.

Praznovzky Mihály, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója mondta: Szent a küszöb, amelyen átlépve találkozunk a magyar irodalom istenné magasztosult alakjával. Itt, Erdélyben, Koltó mellett ez lesz az újabb »búcsújáró hely«. Fehére­gyháza szent hely; és ne azt nézzék, hogy a termek kicsinyek, hanem hogy mekkora szellem tölti be azokat.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében Benkő Samu akadémikus mondott szívünkhöz beszélő gondolatokat. Öröme nem maradéktalan. Petőfi éppen azokhoz nem jut el igazán, akikre a legtöbbet hivatkozunk: a fiatalokhoz. Petőfi költeményei ma nem élnek, sem nálunk, sem az anyaországban – mondta –, nem lehet olcsón hozzájutni műveihez, és itt, Fehéregyházán sem tudunk gyermekeink kezébe adni egy szépen illusztrált János vitézt. Én ötven évvel ezelőtt is itt voltam, rendezője is voltam ennek a múzeumnak, amit itt megnyitottak. Eltűnt a múzeum. A Bolyai Egyetem tanárai és diákjai itt rendeztük be. És mint a Bolyai Egyetem diákja, az akkori rektorral tettem le a virágot a szobor talapzatára. Azóta nincs Bolyai Egyetem…”

Ugorjunk egyet az időben a 2005-ös esztendő Petőfi-ünnepségére. Az 1969-ben létrehozott ispánkúti emlékműnél Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész Petőfit ábrázoló kő domborművét a rendszerváltást követő években többször is annyira megrongálták, hogy már nem lehetett helyrehozni. A megsérült alkotást tartalmazó kőtömböt kilencven fokkal elfordították, Petőfi megrongált arca mintegy emlékeztetőként a csatatér felé néz, míg a főút felé eső oldalra rögzítették Gyarmathy János, ugyancsak marosvásárhelyi szobrászművész Petőfit ábrázoló bronz domborművét, ugyanakkor két új bronztábla is a talapzatra került, mindkettő magyar, illetve román nyelvű felirattal.

A felújításhoz tartozott még az emlékművet körbeölelő falak kijavítása, a térkövezés, a díszkerítés, mindez az RMDSZ, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Communitas Alapítvány támogatásával valósult meg. Az emlékhely újbóli felavatásának meghívóját Markó Béla RMDSZ-elnök írta alá.

A helyreállított emlékhely avatóján Gábos Dezső, a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke köszöntötte a vendégeket. Köztük volt Markó Béla miniszterelnök-helyettes, Szabó Béla, a HTMH vezetője, Borbély László közmunkaügyi és területrendezési miniszter, Vass Lajos, a NKÖM államtitkára, Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke, Kötő József államtitkár, Kerekes Károly parlamenti képviselő, Lokodi Edit, a Maros Megyei Tanács elnöke és Burkhardt Árpád alprefektus.

A Népújság 2005. augusztus elsején számolt be a jeles napról. „Az a tény, hogy a költő kőbe faragott arcképét meggyalázták, összetörték, bizonyítja, hogy ma is félnek élő szellemétől a szabadság ellenségei, de szellemét nem tudták megcsorbítani, elpusztítani, »mert az már mélyen bennünk van, minden szabadságszerető magyar ember szívében. Álljon hát ez a felújított emlékmű a helytállás, összmagyarság összetartozásának szimbólumaként a világ végezetéig«” – írta a lap, Gábos Dezsőt idézve, aki egyben megköszönte Hunyadi László és Gyarmathy János szobrászművészeknek az alkotómunkát. „Markó Béla szerint »A múltat eltüntetni nem lehet. E gondolat jelképe az is, hogy e kövön egy helyen ott szerepel a múlt, a jelen és a jövő. A múltat nem lehet és nem is kell eltüntetni, nem kell elfelejteni, de a múlt mellé oda kell tenni a jelent, a jövőt«” – olvashatjuk a lap beszámolóját. „Vass Lajos, az NKÖM államtitkára szerint nincs magyar költő, akinek élete annyira eggyéforrt volna azzal a korral, amelyben élt, mint a Petőfié, és akinél a szó és a tett oly egyet jelentett volna, mint Petőfinél. A költő halálának állít maradandó emléket az Ispán-kúti műalkotás, a felújított, megszépített emlékműre vigyáznunk kell” – foglalta össze a Népújság.




A felújított emlékmű és a Petőfi-bronzplakett avatóünnepsége 2005-ben

A rendszerváltás utáni időszakból ez a két Petőfi-ünnepély emelkedik ki, főleg az olyan törekvések, megvalósítások és felújítások miatt, amelyek Petőfi és hős harcostársainak emlékének megőrzését szolgálják.

Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója 1823. január 1-én lesz, így a magyar Országgyűlés a 2022. szeptember 1. és 2023. augusztus 31. közötti időszakot Petőfi Sándor-emlékévvé nyilvánította. A 2022–2023-as bicentenáriumi emlékév szellemében a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület 2022. július 31-én újra emlékezni szeretne, de nem csupán a 173. évvel ezelőtt történtekre, hanem a 125 éve felállított turulmadaras emlékmű felavatására is, és mindazokra, akik 25 évi gyűjtőmunka után megteremtették és önzetlenül megjelölték azokat a helyeket, ahol az utókor fejet hajthat nagyjaik emléke előtt.

Erre a megemlékezésre várjuk szeretettel a Művelődés minden kedves olvasóját.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Hozzászólások

Tisztelt Szabó József Uram, tisztelt Szerkesztőség ! 

Kérem, nézzék meg a cikknek ezt a mondatát újra,

és legalább a web-es változaton javítsák ki mielőbb: 

"Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója 1823. január 1-én lesz..."

Köszönöm szíves figyelmüket ! Minden jót kívánok: 

Papp Péter ( geológus; Budapest, XI. kerület )

 

Új hozzászólás

További írások

Benedek Elek nemcsak meseíró és lapszerkesztő, szépíró, történelmi, néprajzi és ifjúsági regényíró volt, hanem emellett évtizedeken keresztül közel száz kalendárium szerkesztője, írója volt. A legszélesebb olvasóközönséghez kívánt szólni. Egész életében azért küzdött, hogy a népnek, és kiemelten a gyermekeknek a lehető legtöbb és legmagasabb színvonalú irodalmat adja.

Tauffer Johann, a Kolozsváron egykor nagy számban élt Taufferek őse Nyugat-Magyarországról került Erdélybe báró Brukenthal Sámuel erdélyi gubernátornak köszönhetőenMiután az erdélyi főkormányszéket Nagyszebenből Kolozsvárra helyezték át, Tauffer Johann is átköltözött az erdélyi fővárosba. Utódai itt elszaporodtak, s különösen a 19. században jómódú iparos és kereskedő polgárokként vívtak ki maguknak széleskörű elismerést, a Tauffer névnek pedig dicsőséget.

Bánffy György életútja egyenes vonalú, a – közvetlen felmenőitől örökölt – Bécshez hű arisztokraták életútja. Édesapja, Dénes gróf (1723–1780) az utolsó akadályt is elhárította: 1755-ben áttért a katolikus vallásra. Lett belőle valóságos belső titkos tanácsos, négy vármegye főispánja, s végül királyi főlovászmester, ami zászlós úrrá tette. Feleségétől, báró Barcsay Ágnestől a Hunyad vármegyei Piskin született György fia 1746. vagy 1747. december 24-én. A házitanítóktól sajátíthatta el az alapismereteket, bizonyára a bonchidai kastélyban. 

A világ első közúti szabályát, a vörös zászló törvényét 1865-ben hozták meg, és 1896-ig volt érvényben Londonban. A gőzhajtású autók előtt ötven méterrel nappal vörös zászlót, éjjel vörös lámpást kellett vinni. A magyarországi KRESZ ősének egy 1910-es belügyminiszteri rendeletet tekinthetünk, amelynek célja a fellendülő gépjármű-közlekedés biztonságának növelése volt. Ennek érdekében jelent meg az első négy közúti jelzőtábla. 

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.