A kolozsvári polgári kaszinók

„A társadalom művelt osztályainak érintkezési helye”

Az 1820-as és ’30-as évek polgári fejlődése létrehozta azt a fajta társadalmi nyilvánosságot, amelynek médiumai a szalonok, az egyesületek és a kaszinók lettek. Alapszabályaikkal, közgyűléseikkel, választásaikkal és programjaikkal az egyesületek és a kaszinók a közélet iskolájának számítottak, és egyben a modern demokrácia előfutárai voltak.

Az egyesületek többsége a társasági és művelődési célok mellett pártolta az irodalmat, a színházat, a művészeteket, és Kolozsvár szellemi életének fejlesztésében is fontos szerepet játszottak. A kulturális tevékenységek mellett a tagok élvezhették az egyesületek, kaszinók által nyújtott különböző szórakozási lehetőségeket is, ilyenek voltak a játéktermek, a zenés estélyek, a táncmulatságok.

A reformkori években alapították a város két kaszinóját is. A Kolozsvári Casinót 1833-ban Bölöni Farkas Sándor, Béldi Ferenc és Kendeffy Ádám kezdeményezésére hozták létre, a városban csak úgy emlegették, hogy az „úri casino”, mivel ide tömörült a nemesség jelentős része. Ennek ellenére az alapszabályai szerint az egyesületük mindenki számára nyitott volt. A taglistát figyelembe véve kiderül, hogy a részvényesek egy részét a városi polgárság tette ki, a másik részét pedig a nemesi származásúak (ekkoriban még Tauffer József is tagja volt a kaszinónak, a későbbiekben ő lett a Polgári Társalkodó kezdeményezője).


A Bánffy-palota homlokzati helyiségeiben voltak berendezve a Nemzeti Kaszinó termei (forrás: Román Akadémiai Könyvtár, Kolozsvár)

A kolozsvári Polgári Társalkodó

Az 1837-ben megalakuló Polgári Társalkodó a polgári lakosság köreiben vált népszerűvé. (Simon Elek polgármester 1875-dik évi jelentése a Polgári Társalkodó megalakulását 1835-re keltezi.) A Vasárnapi Újság 1837. szeptember 24-ei számában így közölte a hírt: „Kolozsvárott a közértelmesség fejlesztése tekintetéből Polgári Társalkodó cím alatt olvasó terem nyittatott igen csinos bútorozással, hol évenként 6 p. forintok letétele mellett a honi s nevezetesebb külföldi hírlapokat, folyóírásokat stb. olvashatni. E kívül ártatlan időtöltésekre is van szobabútorozva. Szálljon siker a célszerű intézetre.” A Társalkodó alapszabálya szerint az egyesület a „nemes társalgásra képes, ártatlan időtöltést és mivelődést kereső férfiak egylete.”

A Polgári Társalkodó egyik legfontosabb társasági eseményei a farsangi és az álarcos bálok voltak.

A Polgári Társalkodó megalakulását követően felröppent a hír, miszerint egyesületük a nemesek által dominált Kolozsvári Casino riválisa szeretne lenni. A híresztelésre reagálva a Társalkodó az Erdélyi Híradóban (1843. február 24.) megjelentetett egy közleményt, amelyben leszögezték álláspontjukat: „Sokan a polgáriban a régibbnek (melyet mi megkülönböztetés végett úri casinónak nevezünk) vetélytársat tekintettek, ámbár hibásan, mert a polgári casino teljességgel nem akar a másiknak vetélytársa lenni, hanem mint ugyanazon egy czélra törekedő társával kezet fogva előre haladni.”

Az egyesület évente kétszer tartott közgyűlést, rendszerint az elsőt húshagyó kedd utáni harmadik vasárnap, a másodikat karácsony harmadnapján. A Társalkodó vezetősége, vagy legalább 25 tag kezdeményezésére bármikor tarthattak rendkívüli közgyűlést. A gyűlések alkalmával titkos szavazással választottak három igazgatót, egy gazdát, pénztárnokot, jegyzőt és tizenkét választmányi tagot. A közgyűlés legfontosabb feladata volt az úgynevezett „kormány” megválasztása, de a gyűlések alkalmával többek közt felolvasták a jegyzőkönyvet, és a pénzügyi jelentéseket is. Továbbá beszámolót kaptak az elnök, a gazda és a választmány félévi, illetve évi tevékenységéről.

Az egyesületet az elnökigazgató irányította, őt segítette munkájában a gazdaigazgató, a pénztárnok, a jegyző és a választmányi testület.


A Polgári Társalkodó a Fröhlich-házban működött

Az igazgatók minden hónap első vasárnapján gyűlést tartottak, és megbeszélték a havi teendőket. A három igazgatónak együtt kellett működnie, ha valamiben nem értettek egyet, akkor azt a választmány elé terjesztették. Joguk volt rendkívüli gyűléseket összehívni, cselédeket felvenni vagy szolgálatukból elereszteni.

A jegyző legfontosabb feladata volt, hogy a közgyűléseken mindig jelen legyen, mivel a gyűlésen elhangzottakról jegyzőkönyvet kellett készíteni. Továbbá a titkári és a levéltári feladatokkal is ő foglalkozott.

A pénztárnok munkája volt a legfelelősségteljesebb. Mindig tisztában kellett lennie a számadásokkal, az adókkal. Félévente jelentéseket készített a Társalkodó pénzügyeiről, azokat be is mutatta a közgyűlésnek.

A gazda a Társalkodó napi rendes szükségeiről gondoskodott, feladata kötelességtudással járt. A gazdának kellett beszereznie a társalkodó működéséhez szükséges legalapvetőbb dolgokat, mint például a világításhoz és a fűtéshez szükséges fát, olajat és gyertyát. A gazda számára előírt költségvetést a választmány határozta meg. A kártya- és billiárd játékokból befolyt pénzeket is neki kellett elszámolnia.

1848-ban az elnök Nagy Péter volt, a gazdaigazgató Kedves Alajos, a pénztárnok Walther Endre, a jegyző Lugosi József. A kaszinónak 1838-ban még 155 részvényese volt, 1848-ra már csak 53 maradt. Ennek egyik lehetséges oka a forradalom kirobbanásában keresendő, hiszen a tagok jelentős része csatlakozott az újonnan megalakult honvédsereghez.

A Polgári Társalkodó egyik legfontosabb társasági eseményei a farsangi és az álarcos bálok voltak. Ezek lehettek zártkörűek vagy nyíltak. Az eseményekről általában beszámolót készített a helyi sajtó, amely néha elfogult volt a bálokat illetően. Annyi bizonyos, hogy minden egyesület igyekezett a legpompásabb és legfényűzőbb módon megszervezni saját bálját, hiszen ezzel próbálták meg túlszárnyalni a „rivális” egyesületek által rendezett estélyeket.

A Polgári Társalkodó 1843. februári bálja a sajtóbeszámolók szerint a lehető legrosszabbra sikeredett. „A teremben, ahol a bált tartották (Redoutte terem) elviselhetetlen nagy hőség volt, és sem rend, sem csín, sem kényelem nem volt. Az étteremben semmi sem sült meg rendesen, ilyen körülmények közt nem csoda, hogy a sajtóban rossz visszhangja volt a bálnak” – írta az Erdélyi Híradó. Mivel a Társalkodó egyes tagjai nem tudták elfogadni a cikkben leírtakat, az egyesület becsületének megvédése érdekében „háborút” indítottak az Erdélyi Híradó újságírója, Beretvás Csongor ellen. Az újság a következőket írja a kialakult helyzetről: „mindenfelől hírlik miképp a Polgári Társalkodó nagy harcot készül az ő Beretvása (Beretvás Csongor cikke) ellen a Híradói czikkért kezdeni. Ez lesz ám a polgári háború! Időnk oly változó, mint éppen március. Ez a férfiak hónapja – mondjak hölgyeink.” (Azt tudni kell, hogy a kezdeti időkben az Erdélyi Híradó volt a Polgári Társalkodó egyik legfontosabb támogatója). A Társalkodó kiadott közleményére, amelyben Beretvás Csongort támadták, az Erdélyi Híradó is reagált, és 1843. április 4-i számában a következő cikk jelent meg: „A Polgári Társalkodó ügyében. Bizonyos gyanítgatásak következtében jónak láttuk nyilvánítani, miképp a Beretvás Csongorhoz intézett néhány szóra felelni nem fogunk; kisebb dolgunk is nagyobb lévén mintsem a különben tisztelt egylet daczó hőseivel szóvitába elegyedjünk. Azonban igen okos lett volna az illedelemről nem úgy adni leczkét, mint némely szolgabíró a káromkodásról. A harist hangjáról ismerteti meg, és oly óhajtható vala, hogy senki se jegyezte volna meg, miképp azon modor, azon hangok a polgári társalkodó urbanitásának valódi hangjai valának, mely önmagát megczáfola.” A kialakult helyzet teljesen elmérgesedett, és az újság még egy utolsó cikkben írt a Társalkodóról, amelyből megtudhatjuk (legalábbis az Erdélyi Híradó szerint), hogy milyen volt az egyesület falain belüli társasági élet. Az újság 1843. március 17-i számában, a következőket olvashatjuk: „Hol azonban a hasnak tekintélye, a billiárdnak legtöbb szava, a játékasztaloknak legingerlőbb varázsereje van, ott sok a baj…”

A Polgári Társalkodó fennállásának harmadik évtizedére, az 1860-as évekre a belső háborúskodás volt jellemző. Az egyesület már nem tudott olyan hatékonyan működni, mint korábban, és a részvényes tagok közül néhányan változásokat akartak a kaszinón belül. Ennek következtében a Társalkodó két pártra szakadt, az egyik tábort a reformerek alkották, a másikat azok, akik semmilyen korszerű újítást nem voltak hajlandók elfogadni. Az 1867 márciusában megtartott közgyűlésről a következőket írta a Magyar Polgár: „Szász Gergőt a Polgári Társalkodó folyó hó. 17-én tartott nagygyűlésében szavazattöbbség útján elnöknek választotta. Ma meg vagyunk győződve, hogy erélyes, buzgó, s az előre haladt kor igényeire is figyelmező elnököt nyert benne társalkodónk. Ugyan e gyűlésen Szász Domonkos terjedelmes, s minden oldalról indokolt beszédében fejtegette, mennyire szüksége lenne a társalkodónak, mint erkölcsi testületnek, alapszabályait változtatni s azokat az idők emelkedett szellemű színvonalára állítva, kiküszöbölni belőlük mindazt, ami a régi kast-rendszerre emlékeztethetne. Ez indítványt a nagygyűlés elvileg elfogadta s Szász Domonkos elnöklete alatt bizottmányt nevezett ki, mely az alapszabályokat újból dolgozza.”

A kolozsvári „nagypolgárság” által alapított egylet a következő években tovább működött, de már képtelen volt a régi társasági élet visszaállítására.

1868-ban a változásokat akaró tábor kivált a Polgári Társalkodóból, és létrehozta a Kolozsvári Kört. A Társalkodó részvényesei a felére apadtak, így felmerült az egyik közgyűlésen az is, hogy egyesüljenek az Iparosegylettel. Ez ügyben levelet intéztek a vezetőséghez, melyben felkérték az illető egyesületet, hogy csatlakozzanak a Társalkodóhoz. Az akkori Iparosegylet elnöke, id. Bengini Sámuel azt javasolta, hogy állítsanak fel egy bizottságot, amely megkezdi a két egyesület közötti tárgyalásokat az egyesülést illetően. Mindkét társaság elvileg egyetértett a tömörüléssel, ennek ellenére azt a Polgári Társalkodó 1868. november 8-ai közgyűlése nem fogadta el (források hiányában az ok nem ismert).

1873-ban sor kerül a Társalkodó áthelyezésére, így ezentúl a Főtér 12. szám alatt lévő Fröhlich-féle ház emeletén volt az egyesület új terme. A kaszinó vezetői pozícióiban Ákontz János elnök és Bogdán István alelnök állott. Ekkoriban már csak 103 részvényes alkotta a kaszinót, ez a szám 1875-ben 100-ra csökkent.

A kolozsvári „nagypolgárság” által alapított egylet a következő években tovább működött, de feltételezhetően már képtelen volt a régi társasági élet visszaállítására. A pénzügyi gondok és az egyesület falain belül egyre nagyobb teret hódító kártya- és billiárd partik (sajtóhír) csak mélyítették a válságot. A kaszinó további története nem ismert, de egyes források szerint részvényeseinek egy része csatlakozott az 1896-ban megalakuló Nemzeti Kaszinóhoz.

A Kolozsvári Kör

Mint korábban írtam, a Polgári Társalkodóból kivált tagok 1868-ban megalapították a Kolozsvári Kört, amely 1868 és 1896 között működött. A kaszinó alapszabályának első paragrafusa kimondta, hogy: „a Kör czélja a társadalom művelt osztályainak érintkezési helyül szolgálva, azoknak egymáshoz közeledését, tömörülését eszközölni.”

A városi értelmiség körében nagy volt a lelkesedés és az elvárás az új egyesületet illetően, a Magyar Polgár 1868. jún. 17-ei tudósítása szerint: „A Kolozsvári Kör alapszabályainak tervezete sajtó alatt van, s a napokban lesz szétküldve. Végre és valahára lesz tehát olyan érintkezési helye is az értelmiségnek, hol szabadelvűbb irányba lehet törekedni a közjóra, s nem az a jelszó, hogy: »maradjunk a réginél« hanem »haladjunk alkotmányos úton a korszellemmel!«”

Magyar Polgár egy következő cikkében így írt az új egyesületről: „A Kolozsvári Kör helységei vasárnap nyittattak meg nagyszámú tagok jelenlétében Hajós János által. A kör úgy szeretettől áthatott elnöke megnyitó beszédében méltó önérzettel hasonlíthatta össze az új egylet megalakulását, melynek eszméje a folyó évi tavaszi honapjaiban, mint termő mag elvetve, az ősz beálltával meghozza gyümölcseit, a természet hasonnemű jelenségeivel. Valóban ki megszemléli a Kör ízlés- és kényelemmel berendezett termeit s a tagoknak rendelkezésére álló szórakozási és művelődési eszközöket, az tisztelettel fogja beismerni, hogy a derék kezdeményezők nem riadván vissza az útjukban állott akadályoktól minden lehetőt megtettek a maguk elé tűzött cél elérésére, a mely cél megvalósításában, bizton reméljük, városunk polgárinak az egylet irányában folyvást növekedő részvéte hű támogatójuk leend.”

Bölöni Farkas Sándor
Bölöni Farkas Sándor

Az egylet gyorsan gyarapodott, fennállásának hetedik hónapjában már 351 részvényessel rendelkezett. Ezek zömét az értelmiség és a polgári középosztály alkotta. Az értelmiségen belül a legnagyobb arányban az egyetemi tanárok voltak jelen, akik később az intézmény vezetői tisztségeit is betöltötték. A Kör minden évben két közgyűlést tartott, az elsőt általában az év elején, a másodikat az év közepén (de ez időközben változhatott is). A választmányi vezetőség minden hónapban egyszer ülésezett, minden tag szavazati és felszólalási joggal rendelkezett. A gyűlések legfontosabb kérdései voltak: 1. a választmány által megvizsgált számadások felülvizsgálása és végelintézése; 2. hivatalnokok és választmányi tagok választása; 3. a költségvetés megállapítása; 4. a tagsági díjak megállapítása; 5. a javaslatok és panaszok feletti határozás, amennyiben ezek választmányilag elintézést nem nyertek; 6. indítványok tárgyalása; 7. a szabályoknak a körülmények szerint való változtatása.

A rendes közgyűlések között a választmányi tagok rendkívüli gyűléseket is tarthattak. Ezeket csak akkor hívták össze, amikor valamilyen égető fontosságú határozatról kellett hamar dönteni. Azonban, ha a választmányi tagok mégsem tudtak megegyezni a határozatról, akkor össze kellett hívni a részvényesek gyűlését.

A Kolozsvári Kör választmánya némileg eltérő volt a Polgári Társalkodó képviseleti testületétől, mivel itt nem voltak igazgatók, a vezetőség élére egy elnököt és egy alelnököt választottak, akiknek a legfontosabb feladata volt az egyesületet képviselni, és az alapszabályok és ügyrend megtartása felett őrködni. Az alelnök helyettesítette mindenben az elnököt, ha az nem tudta feladatát elvégezni valamilyen akadály felmerülése miatt. Ami a gazda feladata volt a Társalkodóban, az volt itt a háznagyé. Lényegében csak megnevezésben különbözött a két tisztség, annyi kiegészítéssel, hogy a háznagynak nem kellett engedélyt kérnie az igazgatóktól, mindenért ő felelt, ami a Kolozsvári Kör működéséhez szükséges volt.

A Kör fontos kulturális tevékenységet folytatott, és aktív szerepet vállalt a köz­érdekű vitákban is. Ezért a vezetőség egyik legfontosabb célja volt, hogy olyan társadalmi intézményt hozzanak létre, ahol a város valós problémáival foglalkoznak. Ennek érdekében, a Körön belül öt szakosztályt hoztak létre (1. Jogi szakosztály, 2. Nevelési szakosztály, 3. Történeti szakosztály, 4. Természeti szakosztály, 5. Államtudomány szakosztály), amelyek 1868 decemberében tartották alakuló gyűlésüket. A szakosztályok elnökévé dr. Endes Gábor jogtanárt választották, jegyzőnek pedig Bokros Eleket. Minden hónap első vasárnapján gyűlést tartottak, ahol megbeszélték az elmúlt hónapban folytatott tevékenységüket és határoztak a következő feladatokról.

A Kolozsvári Kör az 1890-es években válságos időszakon ment keresztül, ennek tényleges oka nem ismert. A meglévő forrásokból csak annyi derül ki, hogy az évek során a vezetőségnek nem sikerült megakadályozni a hangulat folyamatos hanyatlását, amely komoly gondokat okozott az egylet számára, így elhatározás született a vezetőségen belül, hogy a Kolozsvári Kört át kell szervezni, ezért aláírási kérdőívet köröztettek a Nemzeti Kaszinó megalakítása érdekében.


A Kolozsváron megjelenő Erdélyi Híradó napilap fejléce

A kolozsvári Nemzeti Kaszinó

Az 1896-ban megalapított kolozsvári Nemzeti Kaszinó 1944-ig működött és Kolozsvár egyik legjelentősebb társadalmi intézményének számított. Az Ellenzék a következőket írta az újonnan létrehozott kaszinóról: „A megboldogult Kolozsvári Kör romjain tegnap felépült a Nemzeti Kaszinó Kolozsvárt című társas kör. Az újszülött kedvező kilátások között kezdte meg pályafutását. Már eddig háromszázat meghalad a tagok száma, ami kétségtelenül nagyfokú érdeklődésnek a jele. A hangulat, amely közt az új kaszinó életet nyert, biztató tünete a kolozsvári társadalom előkelőbb körei érdeklődésének és annak a szükségességnek, mely a kaszinót létrehozta. A már évek óta végelgyengülésben sínylődő Kolozsvári Kört immár fölváltja a Nemzeti Kaszinó Kolozsvárt. Fokozott életkedvvel, egészségesebb szervezettel, s talán valami újabb szellemmel is kezdi meg a működését, amihez csak szerencsét kívánunk…” (Ellenzék, 1896. május 22.)

Az 1896-ban megalapított Nemzeti Kaszinó 1944-ig működött és az egyik legjelentősebb társadalmi intézménynek számított.

Legfontosabb alapszabálya szerint: „Az egylet célja, hogy a társadalom különböző osztályainak érintkezését előmozdítsa, az irodalmat pártolja és általában a közszellemet fejlessze. Testületi működése köréből azonban ki van zárva minden politikai és felekezeti jellegű tevékenység.” A kaszinó elnökének Fekete Gábort választották, aki tíz évig volt az egyesület élén. A világháború kitörése meggyengítette a kaszinót. Jelentős létszámcsökkenés történt, elsősorban a hadiszolgálat következtében. Egy titkári jelentés szerint 45 kaszinótag vonult be a hadseregbe. A legnehezebb időkben, 1918 decemberében a kaszinó megszűnését elkerülni akaró vezetőség felemelte a tagdíjakat. Továbbá egy, a kaszinót megmenteni szándékozó felhívásra 78 tag folyósított kölcsönt 15 ezer korona értékben.

Az impériumváltást követően, a kezdeti nehézségeket leküzdve, a kaszinó újraszerveződött és a vezetőség megpróbálta visszahozni a háború előtti idők hangulatát. 1926-ban rendszeresen, hetente egyszer szerveztek női estélyeket, a kellemesebb és szórakoztatóbb kikapcsolódás érdekében vásároltak egy Mah-Jong játékot (népszerű kínai társasjáték), továbbá zongorát és pingpongasztalokat béreltek. A választmányi bizottság 1927. februári gyűlésén Fekete Nagy Béla indítványozta, hogy minden hónap első keddjén rendezzenek tagvacsorát, előmozdítva a részvényesek közti barátkozást.

Ekkoriban az ő szervezésben más egyesületekkel összefogva egymást kö­­vették a bálok, a táncestélyek, a hang­versenyek és a felolvasások. Ezek mellett több közérdekű előadást is rendeztek, amelyek lehetőséget nyújtottak a kulturális vitákra és eszmecserékre. A művészeti és közművelődési célok pártolására a kaszinó számtalan jótékonysági estélynek is otthont adott.

Az 1930-as években nagymértékben csökkent a taglétszám. A további csökkenés megakadályozása érdekében a vezetőség úgy döntött, hogy megpróbálja bevonni a fiatalabb generációkat, ezáltal biztosítva az utánpótlást. A kezdeményezés sikerrel járt, és 35 fiatal pályakezdő orvost, ügyvédet és tisztviselőt vettek fel kedvezményesen soraikba. A kaszinó élénkítése szempontjából további fontos döntéseket hoztak. Megpróbálták a hölgyeket is nagyobb számban bevonni a kaszinó társasági életébe, ennek érdekében hetente kétszer partit rendeztek és rendszeresítették a teadélutánokat is. Továbbá újra bevezették a korábban megszüntetett kártyajátékokat, biliárdasztalokat vásároltak, és szombat esténként vacsorákat szerveztek.

Az impériumváltást követően a kaszinó újraszerveződött és megpróbálta visszahozni a régi idők hangulatát.

Az 1936-os év folyamán három teaestélyt is rendeztek, ami annyiban volt eltérő a teadélutántól, hogy sokkal nagyobb társaságok gyűltek össze. A három rendezvényen összesen 416-an vettek részt. Az elsőn 96-an, a másodikon 140-en, a harmadikon pedig 180-an. Ezek az intézkedések jelentős mértékben emelték a társasági élet szintjét, hiszen az 1936-os évben már többen látogatták a termeket, mint a korábbi években. A kaszinói termek látogatottsága általában dél körül és estefele volt a legnagyobb. Ilyenkor az olvasóterem, a kártya-, a römijátékok és a rádiózás (ez főleg a sportközvetítésekkor volt nagyon népszerű) voltak a legkedveltebb szórakozási lehetőségek.

Ezt követően a kaszinó 1940 és 1944 közötti rövid időszakában megtapasztalhatta az újraegyesülés euforikus hangulatát, a zsidótörvények bevezetésének következményeit, a háború borzalmait, majd pedig a szovjet csapatok megszállását, amely egyben a város polgári intézményeinek, köztük a Nemzeti Kaszinó felszámolását jelentették.

Összegzésként elmondható, hogy a kolozsvári polgári kaszinók fennállásuk alatt mindvégig fontos szerepet töltöttek be a város társadalmi életében. Működésük alatt támogatták a közhasznú és közművelődési célokat, az oktatást, ezzel pedig jelentős mértékben növelték a város kulturális életét.

 

Felhasznált források és irodalom

A kolozsvári Nemzeti Kaszinó (Casina Nationala Cluj) iratai, Román Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága (Direcţia Judeţeană Cluj – Arhivele Naţionale ale României), Kolozsvár. Fond. 789.

A Kolozsvári Casino részvényesei névsora betű rendel és annak szabályai. Kolozsvár, 1833.

A kolozsvári Polgári Társalkodó szabályai. Kolozsvár, 1840.

A kolozsvári Polgári Társalkodó alapszabályai. Kolozsvár, 1848.

A Kolozsvári Kör alapszabályai. Kolozsvár, 1868.

Évi jelentése Simon Elek polgármesternek Kolozsvár sz. kir. város 1875-dik évi önkormányzati igazgatásáról, anyagi és szellemi állapotáról. Kolozsvár, 1876.

Évi jelentése Simon Elek kir. tanácsosnak mint Kolozsvár sz. kir. város polgármesternek Kolozsvár sz. kir. város önkormányzati igazgatásáról, anyagi és szellemi állapotáról az 1877 évben. Kolozsvár, 1878. 97.

Ellenzék, 1896; Erdélyi Híradó, 1843; Magyar Polgár, 1867, 1868, 1869; Vasárnapi Újság, 1837;

Dankanits Ádám: Olvasó társulatok, polgári társalkodók és kaszinók. Nyelv- és irodalomtudományi közlemények. XII(1968). 1. sz. 99-105.

Fazakas László: Közösség és kultúra a kolozsvári Nemzeti Kaszinóban. Honismeret, XLIV. (2016) 6. sz. 78-82.

Fazakas László: Könyvkultúra a kolozsvári kaszinókban. Korunk, XXVIII. (2017) 1. sz. 75-79.

Fülöp Géza: A magyar olvasóközönség a felvilágosodás idején és a reformkorban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.

Goda Éva: A reformkori Debreceni Casino története (1833–1945). Társasági élet és művelődés. Debreceni Református Hittudományi Egyetem, Debrecen, 2011.

Jakab Elek: Kolozsvár története, III. Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest, 1888.

Merza Gyula: A kolozsvári Nemzeti (Magyar) Kaszinó és elődintézményeinek száz éves története. Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet, Kolozsvár, 1940.

Pajkossy Gábor: Polgári átalakulás és nyilvánosság a magyar reformkorban. Előadások a Történettudományi Intézetben. MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1991.

Pajkossy Gábor: Egyesületek Magyarországon és Erdélyben 1848 előtt. Korunk, IV. (1993). 4. sz. 103–109.

Reisz László: Olvasóegyletek a dualizmusban. Könyvtári figyelő. LIII. (2007). 2. sz. http://ki.oszk.hu/kf/2007/07/olvasoegyletek-a-dualizmusban/ Letöltés ideje: 2017. 2. 15.

Tóth Árpád: Önszervező polgárok. L’Harmattan, Budapest, 2005.

 

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?