Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A kolozsvári polgári kaszinók

„A társadalom művelt osztályainak érintkezési helye”

Az 1820-as és ’30-as évek polgári fejlődése létrehozta azt a fajta társadalmi nyilvánosságot, amelynek médiumai a szalonok, az egyesületek és a kaszinók lettek. Alapszabályaikkal, közgyűléseikkel, választásaikkal és programjaikkal az egyesületek és a kaszinók a közélet iskolájának számítottak, és egyben a modern demokrácia előfutárai voltak.

Az egyesületek többsége a társasági és művelődési célok mellett pártolta az irodalmat, a színházat, a művészeteket, és Kolozsvár szellemi életének fejlesztésében is fontos szerepet játszottak. A kulturális tevékenységek mellett a tagok élvezhették az egyesületek, kaszinók által nyújtott különböző szórakozási lehetőségeket is, ilyenek voltak a játéktermek, a zenés estélyek, a táncmulatságok.

A reformkori években alapították a város két kaszinóját is. A Kolozsvári Casinót 1833-ban Bölöni Farkas Sándor, Béldi Ferenc és Kendeffy Ádám kezdeményezésére hozták létre, a városban csak úgy emlegették, hogy az „úri casino”, mivel ide tömörült a nemesség jelentős része. Ennek ellenére az alapszabályai szerint az egyesületük mindenki számára nyitott volt. A taglistát figyelembe véve kiderül, hogy a részvényesek egy részét a városi polgárság tette ki, a másik részét pedig a nemesi származásúak (ekkoriban még Tauffer József is tagja volt a kaszinónak, a későbbiekben ő lett a Polgári Társalkodó kezdeményezője).


A Bánffy-palota homlokzati helyiségeiben voltak berendezve a Nemzeti Kaszinó termei (forrás: Román Akadémiai Könyvtár, Kolozsvár)

A kolozsvári Polgári Társalkodó

Az 1837-ben megalakuló Polgári Társalkodó a polgári lakosság köreiben vált népszerűvé. (Simon Elek polgármester 1875-dik évi jelentése a Polgári Társalkodó megalakulását 1835-re keltezi.) A Vasárnapi Újság 1837. szeptember 24-ei számában így közölte a hírt: „Kolozsvárott a közértelmesség fejlesztése tekintetéből Polgári Társalkodó cím alatt olvasó terem nyittatott igen csinos bútorozással, hol évenként 6 p. forintok letétele mellett a honi s nevezetesebb külföldi hírlapokat, folyóírásokat stb. olvashatni. E kívül ártatlan időtöltésekre is van szobabútorozva. Szálljon siker a célszerű intézetre.” A Társalkodó alapszabálya szerint az egyesület a „nemes társalgásra képes, ártatlan időtöltést és mivelődést kereső férfiak egylete.”

A Polgári Társalkodó egyik legfontosabb társasági eseményei a farsangi és az álarcos bálok voltak.

A Polgári Társalkodó megalakulását követően felröppent a hír, miszerint egyesületük a nemesek által dominált Kolozsvári Casino riválisa szeretne lenni. A híresztelésre reagálva a Társalkodó az Erdélyi Híradóban (1843. február 24.) megjelentetett egy közleményt, amelyben leszögezték álláspontjukat: „Sokan a polgáriban a régibbnek (melyet mi megkülönböztetés végett úri casinónak nevezünk) vetélytársat tekintettek, ámbár hibásan, mert a polgári casino teljességgel nem akar a másiknak vetélytársa lenni, hanem mint ugyanazon egy czélra törekedő társával kezet fogva előre haladni.”

Az egyesület évente kétszer tartott közgyűlést, rendszerint az elsőt húshagyó kedd utáni harmadik vasárnap, a másodikat karácsony harmadnapján. A Társalkodó vezetősége, vagy legalább 25 tag kezdeményezésére bármikor tarthattak rendkívüli közgyűlést. A gyűlések alkalmával titkos szavazással választottak három igazgatót, egy gazdát, pénztárnokot, jegyzőt és tizenkét választmányi tagot. A közgyűlés legfontosabb feladata volt az úgynevezett „kormány” megválasztása, de a gyűlések alkalmával többek közt felolvasták a jegyzőkönyvet, és a pénzügyi jelentéseket is. Továbbá beszámolót kaptak az elnök, a gazda és a választmány félévi, illetve évi tevékenységéről.

Az egyesületet az elnökigazgató irányította, őt segítette munkájában a gazdaigazgató, a pénztárnok, a jegyző és a választmányi testület.


A Polgári Társalkodó a Fröhlich-házban működött

Az igazgatók minden hónap első vasárnapján gyűlést tartottak, és megbeszélték a havi teendőket. A három igazgatónak együtt kellett működnie, ha valamiben nem értettek egyet, akkor azt a választmány elé terjesztették. Joguk volt rendkívüli gyűléseket összehívni, cselédeket felvenni vagy szolgálatukból elereszteni.

A jegyző legfontosabb feladata volt, hogy a közgyűléseken mindig jelen legyen, mivel a gyűlésen elhangzottakról jegyzőkönyvet kellett készíteni. Továbbá a titkári és a levéltári feladatokkal is ő foglalkozott.

A pénztárnok munkája volt a legfelelősségteljesebb. Mindig tisztában kellett lennie a számadásokkal, az adókkal. Félévente jelentéseket készített a Társalkodó pénzügyeiről, azokat be is mutatta a közgyűlésnek.

A gazda a Társalkodó napi rendes szükségeiről gondoskodott, feladata kötelességtudással járt. A gazdának kellett beszereznie a társalkodó működéséhez szükséges legalapvetőbb dolgokat, mint például a világításhoz és a fűtéshez szükséges fát, olajat és gyertyát. A gazda számára előírt költségvetést a választmány határozta meg. A kártya- és billiárd játékokból befolyt pénzeket is neki kellett elszámolnia.

1848-ban az elnök Nagy Péter volt, a gazdaigazgató Kedves Alajos, a pénztárnok Walther Endre, a jegyző Lugosi József. A kaszinónak 1838-ban még 155 részvényese volt, 1848-ra már csak 53 maradt. Ennek egyik lehetséges oka a forradalom kirobbanásában keresendő, hiszen a tagok jelentős része csatlakozott az újonnan megalakult honvédsereghez.

A Polgári Társalkodó egyik legfontosabb társasági eseményei a farsangi és az álarcos bálok voltak. Ezek lehettek zártkörűek vagy nyíltak. Az eseményekről általában beszámolót készített a helyi sajtó, amely néha elfogult volt a bálokat illetően. Annyi bizonyos, hogy minden egyesület igyekezett a legpompásabb és legfényűzőbb módon megszervezni saját bálját, hiszen ezzel próbálták meg túlszárnyalni a „rivális” egyesületek által rendezett estélyeket.

A Polgári Társalkodó 1843. februári bálja a sajtóbeszámolók szerint a lehető legrosszabbra sikeredett. „A teremben, ahol a bált tartották (Redoutte terem) elviselhetetlen nagy hőség volt, és sem rend, sem csín, sem kényelem nem volt. Az étteremben semmi sem sült meg rendesen, ilyen körülmények közt nem csoda, hogy a sajtóban rossz visszhangja volt a bálnak” – írta az Erdélyi Híradó. Mivel a Társalkodó egyes tagjai nem tudták elfogadni a cikkben leírtakat, az egyesület becsületének megvédése érdekében „háborút” indítottak az Erdélyi Híradó újságírója, Beretvás Csongor ellen. Az újság a következőket írja a kialakult helyzetről: „mindenfelől hírlik miképp a Polgári Társalkodó nagy harcot készül az ő Beretvása (Beretvás Csongor cikke) ellen a Híradói czikkért kezdeni. Ez lesz ám a polgári háború! Időnk oly változó, mint éppen március. Ez a férfiak hónapja – mondjak hölgyeink.” (Azt tudni kell, hogy a kezdeti időkben az Erdélyi Híradó volt a Polgári Társalkodó egyik legfontosabb támogatója). A Társalkodó kiadott közleményére, amelyben Beretvás Csongort támadták, az Erdélyi Híradó is reagált, és 1843. április 4-i számában a következő cikk jelent meg: „A Polgári Társalkodó ügyében. Bizonyos gyanítgatásak következtében jónak láttuk nyilvánítani, miképp a Beretvás Csongorhoz intézett néhány szóra felelni nem fogunk; kisebb dolgunk is nagyobb lévén mintsem a különben tisztelt egylet daczó hőseivel szóvitába elegyedjünk. Azonban igen okos lett volna az illedelemről nem úgy adni leczkét, mint némely szolgabíró a káromkodásról. A harist hangjáról ismerteti meg, és oly óhajtható vala, hogy senki se jegyezte volna meg, miképp azon modor, azon hangok a polgári társalkodó urbanitásának valódi hangjai valának, mely önmagát megczáfola.” A kialakult helyzet teljesen elmérgesedett, és az újság még egy utolsó cikkben írt a Társalkodóról, amelyből megtudhatjuk (legalábbis az Erdélyi Híradó szerint), hogy milyen volt az egyesület falain belüli társasági élet. Az újság 1843. március 17-i számában, a következőket olvashatjuk: „Hol azonban a hasnak tekintélye, a billiárdnak legtöbb szava, a játékasztaloknak legingerlőbb varázsereje van, ott sok a baj…”

A Polgári Társalkodó fennállásának harmadik évtizedére, az 1860-as évekre a belső háborúskodás volt jellemző. Az egyesület már nem tudott olyan hatékonyan működni, mint korábban, és a részvényes tagok közül néhányan változásokat akartak a kaszinón belül. Ennek következtében a Társalkodó két pártra szakadt, az egyik tábort a reformerek alkották, a másikat azok, akik semmilyen korszerű újítást nem voltak hajlandók elfogadni. Az 1867 márciusában megtartott közgyűlésről a következőket írta a Magyar Polgár: „Szász Gergőt a Polgári Társalkodó folyó hó. 17-én tartott nagygyűlésében szavazattöbbség útján elnöknek választotta. Ma meg vagyunk győződve, hogy erélyes, buzgó, s az előre haladt kor igényeire is figyelmező elnököt nyert benne társalkodónk. Ugyan e gyűlésen Szász Domonkos terjedelmes, s minden oldalról indokolt beszédében fejtegette, mennyire szüksége lenne a társalkodónak, mint erkölcsi testületnek, alapszabályait változtatni s azokat az idők emelkedett szellemű színvonalára állítva, kiküszöbölni belőlük mindazt, ami a régi kast-rendszerre emlékeztethetne. Ez indítványt a nagygyűlés elvileg elfogadta s Szász Domonkos elnöklete alatt bizottmányt nevezett ki, mely az alapszabályokat újból dolgozza.”

A kolozsvári „nagypolgárság” által alapított egylet a következő években tovább működött, de már képtelen volt a régi társasági élet visszaállítására.

1868-ban a változásokat akaró tábor kivált a Polgári Társalkodóból, és létrehozta a Kolozsvári Kört. A Társalkodó részvényesei a felére apadtak, így felmerült az egyik közgyűlésen az is, hogy egyesüljenek az Iparosegylettel. Ez ügyben levelet intéztek a vezetőséghez, melyben felkérték az illető egyesületet, hogy csatlakozzanak a Társalkodóhoz. Az akkori Iparosegylet elnöke, id. Bengini Sámuel azt javasolta, hogy állítsanak fel egy bizottságot, amely megkezdi a két egyesület közötti tárgyalásokat az egyesülést illetően. Mindkét társaság elvileg egyetértett a tömörüléssel, ennek ellenére azt a Polgári Társalkodó 1868. november 8-ai közgyűlése nem fogadta el (források hiányában az ok nem ismert).

1873-ban sor kerül a Társalkodó áthelyezésére, így ezentúl a Főtér 12. szám alatt lévő Fröhlich-féle ház emeletén volt az egyesület új terme. A kaszinó vezetői pozícióiban Ákontz János elnök és Bogdán István alelnök állott. Ekkoriban már csak 103 részvényes alkotta a kaszinót, ez a szám 1875-ben 100-ra csökkent.

A kolozsvári „nagypolgárság” által alapított egylet a következő években tovább működött, de feltételezhetően már képtelen volt a régi társasági élet visszaállítására. A pénzügyi gondok és az egyesület falain belül egyre nagyobb teret hódító kártya- és billiárd partik (sajtóhír) csak mélyítették a válságot. A kaszinó további története nem ismert, de egyes források szerint részvényeseinek egy része csatlakozott az 1896-ban megalakuló Nemzeti Kaszinóhoz.

A Kolozsvári Kör

Mint korábban írtam, a Polgári Társalkodóból kivált tagok 1868-ban megalapították a Kolozsvári Kört, amely 1868 és 1896 között működött. A kaszinó alapszabályának első paragrafusa kimondta, hogy: „a Kör czélja a társadalom művelt osztályainak érintkezési helyül szolgálva, azoknak egymáshoz közeledését, tömörülését eszközölni.”

A városi értelmiség körében nagy volt a lelkesedés és az elvárás az új egyesületet illetően, a Magyar Polgár 1868. jún. 17-ei tudósítása szerint: „A Kolozsvári Kör alapszabályainak tervezete sajtó alatt van, s a napokban lesz szétküldve. Végre és valahára lesz tehát olyan érintkezési helye is az értelmiségnek, hol szabadelvűbb irányba lehet törekedni a közjóra, s nem az a jelszó, hogy: »maradjunk a réginél« hanem »haladjunk alkotmányos úton a korszellemmel!«”

Magyar Polgár egy következő cikkében így írt az új egyesületről: „A Kolozsvári Kör helységei vasárnap nyittattak meg nagyszámú tagok jelenlétében Hajós János által. A kör úgy szeretettől áthatott elnöke megnyitó beszédében méltó önérzettel hasonlíthatta össze az új egylet megalakulását, melynek eszméje a folyó évi tavaszi honapjaiban, mint termő mag elvetve, az ősz beálltával meghozza gyümölcseit, a természet hasonnemű jelenségeivel. Valóban ki megszemléli a Kör ízlés- és kényelemmel berendezett termeit s a tagoknak rendelkezésére álló szórakozási és művelődési eszközöket, az tisztelettel fogja beismerni, hogy a derék kezdeményezők nem riadván vissza az útjukban állott akadályoktól minden lehetőt megtettek a maguk elé tűzött cél elérésére, a mely cél megvalósításában, bizton reméljük, városunk polgárinak az egylet irányában folyvást növekedő részvéte hű támogatójuk leend.”

Bölöni Farkas Sándor
Bölöni Farkas Sándor

Az egylet gyorsan gyarapodott, fennállásának hetedik hónapjában már 351 részvényessel rendelkezett. Ezek zömét az értelmiség és a polgári középosztály alkotta. Az értelmiségen belül a legnagyobb arányban az egyetemi tanárok voltak jelen, akik később az intézmény vezetői tisztségeit is betöltötték. A Kör minden évben két közgyűlést tartott, az elsőt általában az év elején, a másodikat az év közepén (de ez időközben változhatott is). A választmányi vezetőség minden hónapban egyszer ülésezett, minden tag szavazati és felszólalási joggal rendelkezett. A gyűlések legfontosabb kérdései voltak: 1. a választmány által megvizsgált számadások felülvizsgálása és végelintézése; 2. hivatalnokok és választmányi tagok választása; 3. a költségvetés megállapítása; 4. a tagsági díjak megállapítása; 5. a javaslatok és panaszok feletti határozás, amennyiben ezek választmányilag elintézést nem nyertek; 6. indítványok tárgyalása; 7. a szabályoknak a körülmények szerint való változtatása.

A rendes közgyűlések között a választmányi tagok rendkívüli gyűléseket is tarthattak. Ezeket csak akkor hívták össze, amikor valamilyen égető fontosságú határozatról kellett hamar dönteni. Azonban, ha a választmányi tagok mégsem tudtak megegyezni a határozatról, akkor össze kellett hívni a részvényesek gyűlését.

A Kolozsvári Kör választmánya némileg eltérő volt a Polgári Társalkodó képviseleti testületétől, mivel itt nem voltak igazgatók, a vezetőség élére egy elnököt és egy alelnököt választottak, akiknek a legfontosabb feladata volt az egyesületet képviselni, és az alapszabályok és ügyrend megtartása felett őrködni. Az alelnök helyettesítette mindenben az elnököt, ha az nem tudta feladatát elvégezni valamilyen akadály felmerülése miatt. Ami a gazda feladata volt a Társalkodóban, az volt itt a háznagyé. Lényegében csak megnevezésben különbözött a két tisztség, annyi kiegészítéssel, hogy a háznagynak nem kellett engedélyt kérnie az igazgatóktól, mindenért ő felelt, ami a Kolozsvári Kör működéséhez szükséges volt.

A Kör fontos kulturális tevékenységet folytatott, és aktív szerepet vállalt a köz­érdekű vitákban is. Ezért a vezetőség egyik legfontosabb célja volt, hogy olyan társadalmi intézményt hozzanak létre, ahol a város valós problémáival foglalkoznak. Ennek érdekében, a Körön belül öt szakosztályt hoztak létre (1. Jogi szakosztály, 2. Nevelési szakosztály, 3. Történeti szakosztály, 4. Természeti szakosztály, 5. Államtudomány szakosztály), amelyek 1868 decemberében tartották alakuló gyűlésüket. A szakosztályok elnökévé dr. Endes Gábor jogtanárt választották, jegyzőnek pedig Bokros Eleket. Minden hónap első vasárnapján gyűlést tartottak, ahol megbeszélték az elmúlt hónapban folytatott tevékenységüket és határoztak a következő feladatokról.

A Kolozsvári Kör az 1890-es években válságos időszakon ment keresztül, ennek tényleges oka nem ismert. A meglévő forrásokból csak annyi derül ki, hogy az évek során a vezetőségnek nem sikerült megakadályozni a hangulat folyamatos hanyatlását, amely komoly gondokat okozott az egylet számára, így elhatározás született a vezetőségen belül, hogy a Kolozsvári Kört át kell szervezni, ezért aláírási kérdőívet köröztettek a Nemzeti Kaszinó megalakítása érdekében.


A Kolozsváron megjelenő Erdélyi Híradó napilap fejléce

A kolozsvári Nemzeti Kaszinó

Az 1896-ban megalapított kolozsvári Nemzeti Kaszinó 1944-ig működött és Kolozsvár egyik legjelentősebb társadalmi intézményének számított. Az Ellenzék a következőket írta az újonnan létrehozott kaszinóról: „A megboldogult Kolozsvári Kör romjain tegnap felépült a Nemzeti Kaszinó Kolozsvárt című társas kör. Az újszülött kedvező kilátások között kezdte meg pályafutását. Már eddig háromszázat meghalad a tagok száma, ami kétségtelenül nagyfokú érdeklődésnek a jele. A hangulat, amely közt az új kaszinó életet nyert, biztató tünete a kolozsvári társadalom előkelőbb körei érdeklődésének és annak a szükségességnek, mely a kaszinót létrehozta. A már évek óta végelgyengülésben sínylődő Kolozsvári Kört immár fölváltja a Nemzeti Kaszinó Kolozsvárt. Fokozott életkedvvel, egészségesebb szervezettel, s talán valami újabb szellemmel is kezdi meg a működését, amihez csak szerencsét kívánunk…” (Ellenzék, 1896. május 22.)

Az 1896-ban megalapított Nemzeti Kaszinó 1944-ig működött és az egyik legjelentősebb társadalmi intézménynek számított.

Legfontosabb alapszabálya szerint: „Az egylet célja, hogy a társadalom különböző osztályainak érintkezését előmozdítsa, az irodalmat pártolja és általában a közszellemet fejlessze. Testületi működése köréből azonban ki van zárva minden politikai és felekezeti jellegű tevékenység.” A kaszinó elnökének Fekete Gábort választották, aki tíz évig volt az egyesület élén. A világháború kitörése meggyengítette a kaszinót. Jelentős létszámcsökkenés történt, elsősorban a hadiszolgálat következtében. Egy titkári jelentés szerint 45 kaszinótag vonult be a hadseregbe. A legnehezebb időkben, 1918 decemberében a kaszinó megszűnését elkerülni akaró vezetőség felemelte a tagdíjakat. Továbbá egy, a kaszinót megmenteni szándékozó felhívásra 78 tag folyósított kölcsönt 15 ezer korona értékben.

Az impériumváltást követően, a kezdeti nehézségeket leküzdve, a kaszinó újraszerveződött és a vezetőség megpróbálta visszahozni a háború előtti idők hangulatát. 1926-ban rendszeresen, hetente egyszer szerveztek női estélyeket, a kellemesebb és szórakoztatóbb kikapcsolódás érdekében vásároltak egy Mah-Jong játékot (népszerű kínai társasjáték), továbbá zongorát és pingpongasztalokat béreltek. A választmányi bizottság 1927. februári gyűlésén Fekete Nagy Béla indítványozta, hogy minden hónap első keddjén rendezzenek tagvacsorát, előmozdítva a részvényesek közti barátkozást.

Ekkoriban az ő szervezésben más egyesületekkel összefogva egymást kö­­vették a bálok, a táncestélyek, a hang­versenyek és a felolvasások. Ezek mellett több közérdekű előadást is rendeztek, amelyek lehetőséget nyújtottak a kulturális vitákra és eszmecserékre. A művészeti és közművelődési célok pártolására a kaszinó számtalan jótékonysági estélynek is otthont adott.

Az 1930-as években nagymértékben csökkent a taglétszám. A további csökkenés megakadályozása érdekében a vezetőség úgy döntött, hogy megpróbálja bevonni a fiatalabb generációkat, ezáltal biztosítva az utánpótlást. A kezdeményezés sikerrel járt, és 35 fiatal pályakezdő orvost, ügyvédet és tisztviselőt vettek fel kedvezményesen soraikba. A kaszinó élénkítése szempontjából további fontos döntéseket hoztak. Megpróbálták a hölgyeket is nagyobb számban bevonni a kaszinó társasági életébe, ennek érdekében hetente kétszer partit rendeztek és rendszeresítették a teadélutánokat is. Továbbá újra bevezették a korábban megszüntetett kártyajátékokat, biliárdasztalokat vásároltak, és szombat esténként vacsorákat szerveztek.

Az impériumváltást követően a kaszinó újraszerveződött és megpróbálta visszahozni a régi idők hangulatát.

Az 1936-os év folyamán három teaestélyt is rendeztek, ami annyiban volt eltérő a teadélutántól, hogy sokkal nagyobb társaságok gyűltek össze. A három rendezvényen összesen 416-an vettek részt. Az elsőn 96-an, a másodikon 140-en, a harmadikon pedig 180-an. Ezek az intézkedések jelentős mértékben emelték a társasági élet szintjét, hiszen az 1936-os évben már többen látogatták a termeket, mint a korábbi években. A kaszinói termek látogatottsága általában dél körül és estefele volt a legnagyobb. Ilyenkor az olvasóterem, a kártya-, a römijátékok és a rádiózás (ez főleg a sportközvetítésekkor volt nagyon népszerű) voltak a legkedveltebb szórakozási lehetőségek.

Ezt követően a kaszinó 1940 és 1944 közötti rövid időszakában megtapasztalhatta az újraegyesülés euforikus hangulatát, a zsidótörvények bevezetésének következményeit, a háború borzalmait, majd pedig a szovjet csapatok megszállását, amely egyben a város polgári intézményeinek, köztük a Nemzeti Kaszinó felszámolását jelentették.

Összegzésként elmondható, hogy a kolozsvári polgári kaszinók fennállásuk alatt mindvégig fontos szerepet töltöttek be a város társadalmi életében. Működésük alatt támogatták a közhasznú és közművelődési célokat, az oktatást, ezzel pedig jelentős mértékben növelték a város kulturális életét.

 

Felhasznált források és irodalom

A kolozsvári Nemzeti Kaszinó (Casina Nationala Cluj) iratai, Román Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága (Direcţia Judeţeană Cluj – Arhivele Naţionale ale României), Kolozsvár. Fond. 789.

A Kolozsvári Casino részvényesei névsora betű rendel és annak szabályai. Kolozsvár, 1833.

A kolozsvári Polgári Társalkodó szabályai. Kolozsvár, 1840.

A kolozsvári Polgári Társalkodó alapszabályai. Kolozsvár, 1848.

A Kolozsvári Kör alapszabályai. Kolozsvár, 1868.

Évi jelentése Simon Elek polgármesternek Kolozsvár sz. kir. város 1875-dik évi önkormányzati igazgatásáról, anyagi és szellemi állapotáról. Kolozsvár, 1876.

Évi jelentése Simon Elek kir. tanácsosnak mint Kolozsvár sz. kir. város polgármesternek Kolozsvár sz. kir. város önkormányzati igazgatásáról, anyagi és szellemi állapotáról az 1877 évben. Kolozsvár, 1878. 97.

Ellenzék, 1896; Erdélyi Híradó, 1843; Magyar Polgár, 1867, 1868, 1869; Vasárnapi Újság, 1837;

Dankanits Ádám: Olvasó társulatok, polgári társalkodók és kaszinók. Nyelv- és irodalomtudományi közlemények. XII(1968). 1. sz. 99-105.

Fazakas László: Közösség és kultúra a kolozsvári Nemzeti Kaszinóban. Honismeret, XLIV. (2016) 6. sz. 78-82.

Fazakas László: Könyvkultúra a kolozsvári kaszinókban. Korunk, XXVIII. (2017) 1. sz. 75-79.

Fülöp Géza: A magyar olvasóközönség a felvilágosodás idején és a reformkorban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.

Goda Éva: A reformkori Debreceni Casino története (1833–1945). Társasági élet és művelődés. Debreceni Református Hittudományi Egyetem, Debrecen, 2011.

Jakab Elek: Kolozsvár története, III. Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest, 1888.

Merza Gyula: A kolozsvári Nemzeti (Magyar) Kaszinó és elődintézményeinek száz éves története. Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet, Kolozsvár, 1940.

Pajkossy Gábor: Polgári átalakulás és nyilvánosság a magyar reformkorban. Előadások a Történettudományi Intézetben. MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1991.

Pajkossy Gábor: Egyesületek Magyarországon és Erdélyben 1848 előtt. Korunk, IV. (1993). 4. sz. 103–109.

Reisz László: Olvasóegyletek a dualizmusban. Könyvtári figyelő. LIII. (2007). 2. sz. http://ki.oszk.hu/kf/2007/07/olvasoegyletek-a-dualizmusban/ Letöltés ideje: 2017. 2. 15.

Tóth Árpád: Önszervező polgárok. L’Harmattan, Budapest, 2005.

 

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.