Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A jobbágyfelszabadítás Erdélyben 1848-ban

Közismert, hogy az 1848. évi március 15-i Tizenkét pont 7. pontja előírta az úrbéri viszonyok megszüntetését. És néhány nap múlva, március 18-án a Pozsonyban ülésező magyar országgyűlés megfelelő törvényt fogadott el, amely – miután április 11-én kihirdették – késedelem nélkül életbe is lépett.


Korabeli utcakép Kolozsvárról az alsóvárosi református templommal

Ez Magyarország lakosságának mintegy 80 százalékát érintette, és így, amint Gergely András, a kérdés ismert kutatója írja: „A forradalom a jobbágyfelszabadítás szempontjából egyszersmind társadalmi forradalom is volt, éppúgy, mint a franciaországi 1789-es – és ellentétben az 1848-as ausztriai eseményekkel, ahol a jobbágyfelszabadítást csak vonakodva, szeptember 7-én iktatták törvénybe”. Véleményünk szerint az 1848-as forradalom Magyarországon rendszerváltást is jelentett: az évszázados rendiséget és feudalizmust a megfelelő törvények eltörölték, és lerakták a polgári rendszer alapjait.

Bár a Tizenkét pont és a magyar törvények Erdélyre is erős hatást gyakoroltak, e nagyfejedelemségben, sajátos államjogi helyzete következtében, amely a Habsburg-hatalomhoz fűzte, külön törvényeket kellett hozni a tervezett változtatásokról. Ennek érdekében hívta össze gróf Teleki József főkormányzó 1848. május 29-ére az erdélyi országgyűlést. Ezen a napon Erdély utolsó rendi országgyűlése valóban elkezdődött, és 30-án elsőként elfogadta az Erdély és Magyarország egyesülését kimondó I. törvényt, majd június 6-án törvényt alkotott az erdélyi jobbágyfelszabadításról. A mindössze néhány órás ülés nyomán megszületett az 1848-as forradalom legmaradandóbb és legjelentősebb eredménye: a jobbágyrendszer eltörlése Erdélyben. Lássuk ezt valamivel bővebben.

Ne legyen többé pórnép, hanem legyenek szabad polgárok


A kolozsvári Vigadó 1898-ban. Itt fogadták el 1848. június 6-án a jobbágyfelszabadítást kimondó IV. Törvénycikket

A Kolozsvárt ülésező országgyűlésen, az említett napon b. Wesselényi Miklós, a reformkor és a 48-as forradalom legismertebb politikusa, szépen felépített beszédben terjesztette elő az úrbéri törvényjavaslatot. Az emberiség és másfél millió lakos ügyében szól – mondta –, azokért, akik adót fizettek, úrdolgát teljesítettek és közmunkáztak. Akiket e nagy ügy részvéttel át nem hat, azoknak a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszava csupa üres frázis. Neki jutott a szerencse, hogy kimondhassa a nagy áldozatot: ne legyen többé pórnép, hanem legyenek szabad polgárok, a törvény előtt mindnyájan egyenlők, legyenek a közös jog és elkötelezettség szerint testvérek. Az áldozatnak külső és belbecse csak akkor lesz, ha lelkesedéssel teszik. Kérte, fogadják el indítványát a robot és dézsma eltörléséről. A teremben mindenki felállt, és ezzel a tervezett elfogadása mellett szavazott.

Az előterjesztés alapján alkották meg a IV. törvénycikket, amely a következőket mondotta ki: „Az úrbériségeken (colonocaturákon) eddig feküdt úri szolgálat (robot), dézsma és pénzbeli kifizetések e törvény által eltöröltetnek. A helységek polgárai (eddigi jobbágyak és zsellérek) azon telkek és földek használatában, melyek kezeiken találtatnak, bárminő természetűek legyenek is azok, nem fognak bíróság közbejötte nélkül háborgattatni; sem legeltetési, faizási és nádlási rendes és folytonos eddigi haszonvételeikben megszoríttatni.” A törvény világosan kijelentette: az úrdolga s más szolgáltatások megszűnnek, a volt úrbéres jobbágyok tulajdonosaivá válnak az eddig általuk használt földnek, amelyről adóztak. Csak a vitás, peres kérdésekben avatkozhat majd be a bíróság, egyébként nem.

Hátra volt még a felszabadulás pontos idejének meghatározása. Erről vita keletkezett, végül az erdélyi országgyűlés a jobbágyfelszabadulás napjául 1848. június 18-át jelölte meg. De már június 7-én futárok vitték szét a törvényhatóságokhoz a jobbágyfelszabadítást kimondó IV. törvénycikk szövegét. Ugyancsak 7-én küldték el a császárnak, 8-án pedig Pestre a nádornak az említett törvényt szentesítés, illetve jóváhagyás végett. A falvakon június 18-át megelőzően a legnépszerűbb értelmiségiek hozták a nép tudomására a jobbágyság felszabadítását, és magyarázták a törvény tartalmát. A IV. törvénycikk alapján egy új parasztosztály született Erdélyben: az eddig függőségben élő jobbágyrend átalakult személyileg szabad, ház- és földtulajdonos parasztosztállyá.

Kőváry László az Ellenőr című lap Új polgártársainkért címet viselő vezércikkben üdvözölte a felszabadult népet. „A rabbilincs, mely alatt századokon át nyögétek, a mai napon megtörék. Ti szabadok, velünk egyenlők vagytok” – írta a neves publicista és történész. Írását azzal a kívánsággal fejezi be, hogy a volt nemes és volt jobbágy közt legyen béke, hogy a letűnt jobbágyvilág helyén a népnevelés világa következhessen.


A jobbágyfelszabadítást kimondó IV. Törvénycikk kézírásos változata (részlet)

Természetesen a törvény nem tett semmiféle különbséget a román, magyar és más nemzetiségű jobbágyfelszabadítását illetően. És ne feledjük, hogy a felszabadulás legnagyobb nyertese a román parasztság volt, mivel a jobbágyság többségét is ő alkotta. Következésképpen el kell vetni, mint valótlant, minden a fent említett ellenkező, esetleg később keletkezett és terjesztett félremagyarázást. Aminthogy azt a véleményt is, hogy az igazi felszabadulást a császár rendelte volna el 1854-ben. A császári rendelet voltaképpen nem tett egyebet, mint szabályozta a volt földesurak kárpótlásának ügyét és néhány vitás kérdést is tisztázott, például a székelyföldi jobbágysággal kapcsolatban. Ezért helytálló George Bariţiunak, az 1848-as erdélyi forradalom egyik befolyásos román vezetőjének, a későbbi jelentős történetírónak, és a Gazeta Transilvaniei című lap főszerkesztőjének az a megállapítása, hogy 1848-ban Erdélyben a jobbágyság mindörökre megszűnt.

Megfelelt-e az erdélyi országgyűlés törvénye a kor követelményeinek?

Úgy látjuk, hogy az erdélyi jobbágyfelszabadítás, az 1848-ban és később a Közép- és Kelet-Európában elfogadott úrbéri törvényekkel összehasonlítva, a legjobbak közé tartozott. Értékelésünket a következőkre alapozzuk: 1. Kimondta a robot és dézsma maradéktalan megszűntét; 2. A felszabadítás terheit nem kellett a volt jobbágyoknak viselniük, mert a földesurak kártalanítását állami feladattá nyilvánította; 3. A jobbágyok tulajdonosaivá lettek a kezükön talált földnek; 4. Megszüntette a volt földesuraknak minden joghatóságát jobbágyaik felett és 5. Szabadon használhatták ezután is a közös erdőket és legelőket, valamint más közösségi javakat. Mindezek következtében Erdélyben tipikus kisbirtok rendszeren alapuló családi gazdálkodási mód alakult ki, amely egészen az 1960-as években bekövetkezett kollektivizálásig fennmaradt.


A jobbágyfelszabadítást kimondó IV. Törvénycikk nyomtatott változata (részlet)

Itt jegyezzük meg, hogy a törvény hatálya nem terjedt ki a nem úrbéres zsellérek egyes kategóriájára, például a szerződéses zsellérekre; pontosabban, személyileg ők is szabadokká válhattak, ha nem kívánták teljesíteni a szerződésben rögzített feltételeket, de földtulajdon nem illette meg őket. Külön paragrafus foglalkozott a székelyföldi jobbágyviszonyokkal, személyileg ott is szabadokká váltak a jobbágyok, de földet csak azok kaptak tulajdonba, akik olyan földesúrnál teljesítettek úrdolgát, akinek birtoka királyi adományként került tulajdonába. Ezt nevezték adományos birtoknak, donációnak. Ilyen azonban nagyon kevés volt Székelyföldön, mert a föld döntően nagy része királyi jogtól (ius regium) mentes tulajdont képezett. A székely örökségeken (siculica haereditas) telepedett jobbágyok vagy zsellérek földet válthattak meg a földtulajdonostól csekély pénzért vagy másként.

Hogyan fogadta a jobbágyság a felszabadító törvény kihirdetését?

Aki a Kolozs megyei Magyargyerőmonostoron megfordul, elolvashatja a református templom kerítésének falán lévő (nehezen olvasható) emléktáblán a következőt: „ A nép szabadság EMLÉKE. Június 18. 1848.” Mivel tudomásunk szerint ez az egyetlen kőbe vésett tábla egész Erdélyben, sőt talán azon túl is, amely e történelmi nevezetességű dátumra figyelmeztet, jó volna több figyelemben részesíteni. Nem feledkezhetünk meg azonban arról sem, hogy az Erdővidék szomszédságában elhelyezkedő Alsórákoson hosszú időn keresztül minden évben június 18-án megemlékeztek a felszabadulásról. A Torda megyei Mezőszakálon a felszabadulás napján ünnepet ültek; hatalmas tölgyfát vágtak ki, s az arról tört ágakkal a volt jobbágyok felkeresték földesuraikat, akiktől elbúcsúztak, ezzel jelezve örömüket a szabadságért. A Bánffy uradalmakban is több helyen megülték a felszabadulás napját. A Torda megyei Magyarón, a helybeli román esperes kezdeményezésére, kilenc falu jobbágy népe gyűlt össze, hogy megünnepelje a szabadulás napját. A mezőt, ahol népünnepélyt rendeztek, Szabadság mezejének nevezték el. Érdekesen ünnepeltek Torockón és Torockószentgyörgyön. Itt a nép „szégyenketrechez” kötötte Verbőczy Hármaskönyvét, majd rőzsét raktak alája és elégették. A pappal együtt mondták a „szabadság prédikációt”, házról házra járva éltették a szabadságot. A házaknál borral s ennivalóval vendégelték meg az ünneplőket. A fenti példákkal nem azt akarjuk mondani, hogy mindenhol ilyen ünnepélyességgel fogadták a felszabadulás napját, mert, bizony, sok helyen a parasztság nem tudott feloldódni, s szemben állt a volt földesurával.

Mit tudunk a felszabadult jobbágycsaládok számáról?

Erről, sajnos, nem készült pontos kimutatás, ezért csak a földesurak kárpótlásának kifizetéséből tudjuk meghatározni a szabaddá vált jobbágytelkek számát és a kárpótolt föld mennyiségét, amely a felszabadultak tulajdonába ment át. Adataink szerint Erdélyben, a Partiumban, Székelyföldön, valamint a szász székekben 164 184 jobbágytelekért kaptak a volt tulajdonosok kárpótlást, és ezek terjedelme 1 486 453 kataszteri holdat tett ki. Ezeket az adatokat elfogadhatjuk azzal a megjegyzéssel, hogy forrásunk az 1861-es évvel zárul, tehát a később kárpótolt telkek számát nem tartalmazzák. Mindenestre levonható az a következtetés, hogy az úrbéres jobbágyok és zsellérek 1848-ban felszabadultak.

Következésképpen nem lehet kétséges, hogy az 1848-as jobbágyfelszabadítás megszüntette a fejlődés legnagyobb akadályát, s ezzel Erdélyt más '48-as törvényekkel együtt a polgárosodás útjára terelte.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.

széki vérengzés. A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.

Heizer család, Tihany

Hevesi József bár ízig-vérig kolozsvárinak tartotta magát, szülőhelyéről, Tihanyról sosem feledkezett meg. Nyári szabadságait amikor csak tehette, itt töltötte, majd mikor anyagi helyzete már megengedte, egy emeletes nyaralót is építtetett itt magának a Vissz­hang-domb szomszédságában, amelyet 1896. július 10-én, házasságának 10. évfordulóján szentelt fel Halbik Ciprián Gáspár tihanyi apát – az állami tulajdonba vett épület ma is létezik, óvoda működik benne. 

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.