Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A fehéregyházi Petőfi-ünnepségek története

Marosvásárhelytől nem olyan messzire van egy település, Fehéregyháza, amely 1231-ben, Béla herceg zágrábi oklevelével „lépett be” a történelembe Alba Ecclesia néven. Ebben az időben már itt éltek a Kézdi nemzetség székely lovasíjász határőrei. Ezt a vidéket Zombor Gyula lánya, Sarolta mondhatta magáénak a 10. század közepén. Innen ment nőül Géza nagyfejedelemhez, és lett Szent István királyunk édesanyja. Sajnos a falu múltja a csökkenő helyi magyar lakosság előtt egyre kevésbé ismert, a szálló idő elporlasztja olykor a múlt történéseit, mint ahogy a csodálatos Haller-kastély is már csak néhány festményen, régi képeken, körünkből már eltávozott felmenőink elbeszélései nyomán él tovább.

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.




Petőfi Sándor szobra Fehéregyházán. Kép: Szabó József 

Fehéregyházáról érkeztem, és alig kétszáz méternyire születtem attól a helyszíntől, ahol az ütközetben elesett honvédek legnagyobb része nyugszik, közel négyszázan egy hármas tömegsírban. Jelenleg is itt élek. Itt nevelkedtem és játszadoztam a pajtásokkal, az emlékhely közelében. A névtelen hősök és a Petőfi emléke iránti tiszteletet nem csupán szüleimtől, tanítóimtól örököltem, hanem az emlékhelyhez érkező több ezer látogatótól is.

Rengeteg értekezletet, konferenciát tartottak a fehéregyházi ütközetről, Petőfiről, arról, hogy elesett-e Fehér­egyházán, vagy sem; a témában neves hadtörténészek és irodalomtörténészek is állást foglaltak, akik kutatásaik eredményeiről hosszasan beszámoltak. Én ezúttal nem ezt a témát választottam. Azokat a dátumokat és időszakokat szeretném kiemelni, amelyek megteremtették a fehéregyházi csata hősei és Petőfi Sándorról való megemlékezés hagyományát. Nem áll szándékomban részletezni közel 170 év történéseit, csupán a fontosabbakról szólnék, amelyek nyomán létrejöhettek azok az emlékhelyek, a magyar szabadságharc erdélyi golgotái, ahol bármikor főt hajthatunk.

A szabadságharc bukását követően, a megtorlás keserű éveiben nem állíthattak emléket nemzeti hőseinknek. Petőfi Sándorról is mindössze egysoros újsághír jelent meg: „Koszorús népköltőnk, a tűzlelkű P. S. hír szerint elveszett.”

A fehéregyházi ütközetben a cári sereg legrangosabb áldozata Grigorij Jakovlevics Szkarjatyin vezérőrnagy volt. Már 1850-ben elkezdték egy emlékmű építését Segesvár mai külvárosának azon a pontján, ahol a vezérőrnagyot halálos találat érte. 1852-ben avatta fel I. Ferenc József császár az emlékművet, amelynek tetején egy fekvő kőoroszlán volt, és az erőt, bátorságot, valamint a hűséget szimbolizálta; míg a talapzat oldalait angyalfigurák, német és orosz nyelven írott márványlapok díszítették.

Az idő múlása itt is nyomot hagyott, de a környék lakosságának gyűjtögető kedve okozta a legnagyobb kárt. Mára a vasöntvény díszítések és az angyalfigurák eltűntek. A kőoroszlán még dacol az idővel, miközben tiszteletlen gyermekkezek faragják a mindenféle építkezésekkel körbevett, alig megközelíthető emlékművet.

Ezzel szemben a honvédokat elfedő hármas tömegsír sok éven át jeltelenül állt, csupán a helyiek őrizték emlékezetükben. I. Ferenc József alighogy letette 1867-ben (az osztrák–magyar kiegyezés után – szerk. megj.) a királyi esküjét, a kufsteini várfogságából időközben kiszabadult Haller Ferenc gróf máris utasította Siller József nevű tiszttartóját a hármas tömegsír bekerítésére. Föléje hársfákat ültetett, de ezzel egyelőre ki is merült a kegyelet aktusa. Az emlékjelhagyásra gyűjtés indult – a mozgalom kezdeményezői a Fehéregyházával szomszédos Héjjasfalva ifjai voltak, azonban nagyon kevés összeget gyűjtöttek össze, így átadták az ügyet az Erzsébetvároson székelő, Felső-Fehér vármegyei főispánnak, Haller Ferenc grófnak, majd ennek nyomán alakult meg 1869. január 30-án a Petőfi-síremlék Egylet.

A Segesvár központú Nagy-Küküllő vármegye létrehozása után a megye hivatalosságai átvették 1876-ban az emlékállítás ügyét. A korabeli lapok folyamatosan tudósítottak a törekvésekről, a gyűjtésről, a Fehéregyházán megalakult síremléktársulatról, s annak tagjairól: gróf Haller Ferenc elnökről, Bartha Miklós, Mihály Lajos, Kozma Ferenc, Szoboszlai Károly urakról, de nem említették a legfőbb mozgatót, a bizottság titkárát, a héjjasfalvi születésű, de Fehéregyházán szolgáló református lelkipásztort, a mindig szerény Balás Imrét.

Az egylet Segesváron tartott 1887-es közgyűlésén határozatot fogadtak el a gyűjtőívek kibocsátásáról, és országos akcióvá szélesítették az emlékállítás ügyét. Közben a beteg Haller Ferenc helyére gróf Bethlen Gábort, Nagy- és Kis-Küküllő vármegyék főispánját választották. Végül 1895-ben, huszonöt évi gyűjtőmunka után Bethlen Gábor gróf indítványára kimondták: „Állíttassék a fehéregyházi határon, a közös honvédsírok fölé egy gúla alakú emlékoszlop, Segesváron, a Várban, a vármegyeház előtti téren, annak a csatatérre néző pontján pedig helyeztessék el Petőfi ércszobra.”

A fehéregyházi emlékmű és a segesvári Petőfi-szobor talapzatának tervét rábízták a segesvári vármegyeház és református templom építőjére, Alpár Ignácra. A segesvári Petőfi-szobor és a fehéregyházi emlékmű csúcsát díszítő turul elkészítésére a gyergyócsomafalvi születésű Köllő Miklós szobrászt kérték fel. A mintegy kilenc méter magas emlékoszlopot szürke gránitkövekből állította össze a Bosin-féle vállalkozás. Pályázatot nem hirdettek. Az építész a tervezést ingyen vállalta, míg Köllő Miklós számára annyira megtisztelő volt a feladat, hogy a tiszteletdíj nem is érdekelte igazán.

Közel fél évszázadot, pontosabban negyvennyolc évet kellett várni ahhoz, hogy 1897-ben, a szabadságharc hőseinek vérével áztatott rögökre méltó emlékmű kerüljön. A segesvári Petőfi-emlékek végrehajtó-bizottsága 1897. július 31-re, a költő halálának évfordulójára tűzte ki az emlékműavatás napját. Június 14-i dátum áll azon a hivatalos meghívón, amelyet az ország szinte minden részére kiküldtek. Sajnos a végrehajtó bizottság elnöke, gróf Bethlen Gábor nem élhette meg az emlékmű és a szobor avatását, ugyanis harmincöt nappal a jeles alkalom előtt hirtelen elhunyt. Országos lapokban jelentek meg beszámolók és tudósítások a készülődő ünnepségről, az érkező küldöttségekről, a csatáról, Petőfiről és elesésének körülményeiről.

Az emlékművet és a szobrot 1897. július 31-én avatták fel, egy ezreket megmozgató országos ünnepség keretében. Ez a nap indította el a megemlékezések, a Petőfi-ünnepélyek sorát. A nagy nap eseményeiről a korabeli lapok sem feledkeztek meg. A Vasárnapi Ujság 1897. augusztus 8-i számából idézek:

„Július 31-én, a segesvári ütközet negyvennyolczadik évfordulóján, ünnepi zajtól volt hangos a Nagy-Küküllő különben csendes, nyugalmas völgye Fehéregyháza és Segesvár között. Mint valami búcsújáró helyre, zarándokolt oda az emlékezetes napon a nemzeti kegyelet. Fehéregyháza lankás mezején koszorú- és virágdísz borította a »névtelen hősök«-nek immár méltó, díszes emlékkel megjelölt közös sírját, kik ott estek el a költővel együtt s kiknek ifjú szívéből ott folyt ki a vér »a harcz mezején«.

Segesvár bástyájának festői magaslatán, magyar szívek dobogása, az édes magyar szó zengése s mozsarak durrogása közben hullott le a lepel Petőfi ércszobráról. A tüneményes pályafutású lánglelkű költő mitikus alakja büszke fenséggel jelent meg újra a részben idegen nyelvű nép között, hogy halhatatlan őrszemként most ott a bástya fokán őrködjék a magyar nép, a magyar haza szent ügye fölött, amiért negyvennyolcz évvel ezelőtt odalenn, a völgyi síkon ifjú életét áldozta.”

Ez alkalomból Jókai Mór, a Petőfi Társaság elnöke írt köszönőlevelet Balás Imre lelkipásztornak. Mindkét helyszínen olyan személyiségek jelentek meg, mint: Sándor László, Nagy-Küküllő vármegye főispánja; Szász Gerő református esperes; Gyulay Pál történész, író és költő; Bartók Lajos költő, drámaíró és szerkesztő; Pósa Lajos költő, meseíró és dalszerző; Eszterházy Kálmán politikus; Mikó Árpád, Udvarhely megye főispánja; valamint Ugron Gábor székely politikus, országgyűlési képviselő.




A segesvári Petőfi-ünnep 1899-ben. Bartók Lajos költő beszédet tart a fehéregyházi csatatéren.
Goszleth István fényképe (archív

Egy évvel később, 1898. július 17-re az időközben elhunyt Haller Ferenc gróf lánya, Haller Lujza grófnő csodálatos parkot teremtett az emlékmű körül, és elkészíttette, majd ereklyékkel berendezte az emlékházat, illetve őrzőjének lakását.

A fehéregyházi Petőfi-ünnepségek történetében mindmáig a legnagyobb eseménynek számít a csata és a költő halálának 50. évfordulója. Máthé Attila Fehéregyháza története című könyvében írja: „A hagyományteremtő, a csata 50. évfordulójára emlékező ünnepséget 1899. július 30-án rendezi, ugyancsak két helyszínen a Magyar Kaszinó, amelyre 15 különvonat szállítja a nagyszámú érdeklődő vendéget. Sokan azonban már szombat este megérkeztek az ünnepség színhelyére. A budapesti vendégek az első különvonattal vasárnap reggel érkeztek meg; a főrendiház küldöttségét Zeyk József báró, a képviselőházét Tallián Béla vezette. A magyar kormányküldöttség élén Zsilinszky Mihály állott. A Petőfi Társaságot annak alelnöke, Bartók Lajos képviselte. Valamennyien az emlékoszlop előtt felállított díszemelvényen kaptak helyet, Vörösmarty Béla államtitkár (a költő fia), Bartha Miklós, E. Kovács Gyula, Bársony István, Somló Sándor és Szász Gerő társaságában. Az ünnepséget a kolozsvári dalegylet éneke után Bartók Lajos beszéde nyitotta meg, őt követték a további szónokok és versmondók.

Szomorú közjátéka volt a lelkes ünnepségnek a nagy kolozsvári Shakespeare színész, E. Kovács Gyula rosszulléte, aki Jókai Apotheozisának elmondása után a külső és belső hévtől rosszul lett és augusztus 2-án Segesváron meghalt… A tízezerre becsült emlékező, akinek a fele a Székelyföldről érkezett, a kortárs szerint 140 koszorúval borította el az emlékmű talapzatát, az emelvényre lépő notabilitásokat viszont a fehérbe öltözött Haller és Teleki grófkisasszonyok köszöntötték egy-egy gyönyörű bokrétával…

A Fehéregyházán elkezdett emlékezést a tízezernyi ember a segesvári megyeház előtt álló Petőfi szobor előtt folytatta, az ünnepség 450 terítékes díszebéddel ért véget. Nem kerülte el a kortársak figyelmét a magyar hazában élő testvér-népeknek, a magyarság ünnepével szembeni közönye sem, amit egy brassói szász küldöttség és Wallbaum, segesvári polgármester nem tudtak feledtetni. Sajnálattal ismeri ezt el Joseph Bakon dr., a segesvári múzeum alapítója, Petőfi Segesvárt című versében, két évtizeddel később emlékezve arra, hogy Segesvár lakossága, Petőfi szobra előtt »csak kaput tárt, szíve zárva volt…«”

Az 1900-as évek elején akadálytalanul zajlottak az évfordulóhoz közeli szombatokon és vasárnapokon a Petőfi-ünnepségek. Közben a Haller-uradalom a hűbéri rend hanyatlásával csődbe jutott. A Petőfi-múzeumot, illetve a hozzá tartozó telket és földeket Haller Lujza grófnő 1900-ban a Petőfi Társaság gondozásába adta. A leszegényedett, és az uradalom fogadójában négy gyerekével meghúzódó grófnő 1909-ben bekövetkező haláláig naponta kijárt a múzeumkertbe, kalauzolta a látogatókat, gondozta az általa létrehozott virág­ágyásokat.

1901-ben fontos esemény történt a Fehéregyházával szomszédos Héjjasfalván is. Egy hosszasan elhúzódó gyűjtés után obeliszket állítottak Zeyk Domokos és az elesett honvédtisztek emlékére Haller József telkén. Az obeliszkre kerülő Zeyk-dombormű elkészítésére Somogyi Albert földbirtokos a már neves Köllő Miklós szobrászt kérte fel. Az emlékművet egy magaslatra állították, ehhez a lakosság 1200 szekér homokot szállított. A nyolc méter magas oszlopot Nagy János kolozsvári kőfaragó készítette el a Bácsi-torok kőfejtőjéből kitermelt kőből, Kertész Károly Róbert budapesti építész terve alapján. A szobrász Köllő Miklósnak ez volt az utolsó munkája. Mire 1901. október 20-án felavatták az emlékművet, addigra Köllő már nem élt – 1900. szeptember 17-én hunyt el tragikus körülmények között.

Ugorjunk 1916. augusztus 31-re, amikor a román csapatok támadása miatt a magyar hatóságok elrendelték a vidék kiürítését, a fehéregyházi emlékház műtárgyait pedig Magyarország belső vidékeire menekítették. Ezekből a tárgyakból egy sem került vissza a fehéregyházi múzeumba, így odaveszett sok vendégkönyv is, amely jelentős személyiségek bejegyzéseit őrizte. Ekkor menekítették ki a Köllő-féle Petőfi-szobrot is a segesvári várból Budapestre, majd az első világháború után egy sokgyermekes román családot telepítettek a fehéregyházi őrházba.

Az erdélyi magyarság az új körülmények és a cenzúra dacára is igyekezett méltósággal megünnepelni 1922 júliusában a költő születésének 100. évfordulóját. A budapesti Magyarország című lap 1922. július 29-i számában a következőket olvashatjuk: „Petőfi születésének századik évfordulóján úgy érezzük: szomorú üzenet száll hozzánk Erdély felől. A Királyhágón túl viruló magyar sziget mindig melegágya volt a függetlenségi gondolatnak és a nemzeti ellenállásnak s a kiegyezés évei után Erdélyben indult meg a legnagyobb lelkesedéssel a Petőfi kultusz. Ennek a kegyeletnek emlékei ott maradtak Erdélyben, a magyarság sok más kincsével együtt s azok, akik őrizői voltak Erdélyben Petőfi Sándor emlékének, legnagyobb részt meghaltak. Ma már csak ezt a legendás, nagyszerű múltat idézhetjük az ünnepi esztendőben.”

A 100. születési évfordulón olyan személyiségek jelentek meg Fehéregyházán és Segesváron, mint Sándor József EMKE-alelnök, Szabolcska Mihály költő és pap, Benedek Elek író és mesemondó, Nyirő József író és politikus, valamint dr. Makkay Sándor író.

1922-ben Segesvár és környéke elvesztette utolsó reményét arra, hogy az 1897. július 31-én, a vármegyeháza előtt felállított egész alakos Petőfi-szobor visszakerüljön a várba. Több magyar város is pályázott a szoborra, amelyet a Petőfi Társaság végül Kiskunfélegyháza városának ítélt meg.

1922-től kezdődően a lapok egyre gyakrabban írtak az elhanyagolt állapotú emlékhelyről, a gyomos kertről, a gondozatlan múzeumról. Ezekben az években, ilyen körülmények között is próbálta megtartani a magyarság a hagyományos ünnepét.

Az 1937-es ünnepen a felszólalók már marxista szólamokat zengtek, Petőfit, Adyt, illetve Eminescut Horea és Cloşca szellemi rokonaiként említették meg.

A második világháború után minden ígéretesnek tűnt, 1945-ben egy hatalmas ünnepség keretében emlékeztek Petőfire, és igyekeztek a kommunista ideológia szószólójává előtolni a költőt, aki a zsarnokság elleni harcban esett el.

1949-ben a költő halálának 100. évfordulóján, a Groza-féle kormány részvételével nagy ünnepséget tartottak, amelyen felállítottak egy kétnyelvű bronztáblát a turulmadaras emlékmű elé. Ettől kezdve 1990-ig Petőfi a zsarnokság elleni elnyomás jelképévé, a dolgozó nép vezérévé, a kommunizmus szellemi alkotójává, a kapitalizmus elleni harc képviselőjévé vált. 1949 után a hatóságok már nem pártolták az évenkénti ünnepségek megtartását. A 110. évfordulón, 1959-ben a Segesvárról elmenekített Petőfi-szobor helyén, az akkori vármegyeház – mai városháza – előtt, 43 év után Petőfi-mellszobrot avattak, amelyet Romulus Ladea román szobrász alkotott meg.

Újabb tíz év múlva, 1969-ben, a költő halálának 120. évfordulóján ismét magasra csapott az ünnepi láng. Sütő András és Hajdu Győző megszerezte azokat az engedélyeket, amelyek Petőfi feltételezett halálhelyének megjelöléséhez voltak szükségesek. Gyors munkával, az évforduló napjára elkészült a gúla alakú emlékmű az Ispán-kútnál, rajta Hunyadi László, marosvásárhelyi szobrász Petőfit ábrázoló domborművével.

A 130. évfordulón, 1979-ben Gábos Dezső helyi tanító szervezése alatt újra beindultak a Petőfi-ünnepségek egészen 1985-ig, ezeknek diákként már jómagam is résztvevője, szereplője voltam. Hat évig zajlottak mindenféle irodalmi-zenés estéknek álcázott, kikényszerített Petőfi-ünnepségek, volt, amikor csak a helyi kultúrotthonban, de voltak olyan évek is, amikor felvonulással egybekötve megengedték az emlékműnél az ünneplést és a koszorúzást. 1986 és 1988 között a hatalom ugyan jóváhagyta az ünnepi készülődést, de abban lelték legnagyobb örömüket, ha az évforduló napja előtt két-három nappal betilthatták azt.

A rendszerváltással új fejezet kezdődött a fehéregyházi Petőfi-ünnepségek történetében. A csata és Petőfi halálának 150. évfordulóján, 1999-ben felavattuk a múzeumparkban Kiskunfélegyháza adományát, Máté István csongrádi szobrászművész Petőfit ábrázoló egész alakos szobrát, valamint a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársainak jóvoltából korszerű kiállítást tekinthettünk meg a múzeumban.

Az ezt követő években Bem tábornok és három Petőfi-fordító plakettjével gazdagodott a múzeumkert. A folyamatosan és kijavíthatatlanul megrongált, Hunyadi László alkotta kőábrázat mellé került 2005-ben Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrász szintén Petőfit ábrázoló bronzplakettje. 2010-ben a múzeumkert arculatát is sikerült átalakítani, a Maros Megyei Tanács támogatásával, Lokodi Edit Emőke asszony elnöksége alatt.

Harminc éven át szervezhettük akadálytalanul az ünnepségeket 2020-ig, amikor a járványhelyzet miatt be kellett érnünk azzal, hogy szűk körben koszorúzzunk, de 2021-ben újra emlékezhettünk.




Az 1849. július 31-i csatában elesett hősök emlékműve Fehéregyházán. Szabó József felvétele

Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójára készültünk ez év márciusában, így Kiskőrösön elindult az egész Kárpát-medencére kiterjedő Petőfi 200 emlékév programsorozat. (Petőfi Sándor születésének kétszázadik évfordulója 2023. január 1-én lesz, de a Magyar Országgyűlés Petőfi Sándor-emlékévvé nyilvánította a 2023-as mellett a 2022-es esztendőt is – szerk. megj.) Ezzel kapcsolatosan Fehéregyházát még nem kereste meg senki, ami részben érthető is, mert itt lehetne a programsorozat utolsó állomása.

A múzeumkertben kiszáradt tuják, a múzeum belső terében feltámasztott plafon, valamint a fűtetlen szobák leginkább Petőfi Sándor Egy telem Debrecenben című versét juttatják eszünkbe. Az Ispán-kútnál omladozó tartófal és emlékműtalapzat jelenlegi állapota nem méltó egy ilyen kerek évfordulós rendezvényhez. Az is igaz, hogy a helyi önkormányzatnak csak a múlt hónapban sikerült annyi év után telekkönyveztetni a helyet, ami eddig minden felújítási törekvés útjában állt. Most már joggal bízhatunk abban, hogy jövő évtől megkezdődhet az emlékhely és a múzeum felújítása.

Terveink szerint az idei Petőfi-ünnepség gerincét az általam bemutatott visszaemlékezés nyújtja, hiszen 125 évvel ezelőtt, 1897. július 31-én avatták fel a tömegsírok feletti turulmadaras emlékművet, és ekkor tartották az első, hivatalosnak nevezhető Petőfi-ünnepséget.

Szomorúan tapasztaljuk, hogy az utóbbi években jelentős mértékben csökkent a Petőfi-ünnepségek iránti érdeklődés. Kereshetjük az okát a fehéregyházi magyarság létszámának csökkenésében, a fellépők és szavalók, előadók hiányában, az ilyenkor zajló „eszem-iszom fesztiválok” csábításában, míg mások inkább a Forma–1-es futamot vagy az egyik török filmsorozat éppen megismételt részét tekintik meg. Akárhogy is, végül arra a következtetésre jutunk, hogy ami megadatik, ami szabad, az egy idő után már nem érdekes, és megszokottá válik. Amikor tiltották az ünnepséget, igyekeztünk minden kiskaput kinyitni, és kijátszani a hatóságokat. Jó lenne a közömbösség mély álmából még egyszer felébredni.

Ha valaki megkérdezné, mit kívánnék az idei ünnepségre, a válaszom egyszerű lenne: a 125 vagy 123 évvel ezelőtti ünnepség hangulatát, amit több ezer ember lelkesedése, valamint a történelmi múltunk hősei, nagyjai iránti tiszteletük teremtett meg a fehéregyházi múzeumkertben. Reméljük, hogy egyszer újra eljön az az idő. Köszönöm a türelmüket, köszönöm, hogy meghallgattak.

 

(Elhangzott Marosvásárhelyen, 2022. április 12-én, a Maros Művészegyüttes székházában, a szerző EMKE-emléklappal való kitüntetése alkalmából.)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Benedek Elek nemcsak meseíró és lapszerkesztő, szépíró, történelmi, néprajzi és ifjúsági regényíró volt, hanem emellett évtizedeken keresztül közel száz kalendárium szerkesztője, írója volt. A legszélesebb olvasóközönséghez kívánt szólni. Egész életében azért küzdött, hogy a népnek, és kiemelten a gyermekeknek a lehető legtöbb és legmagasabb színvonalú irodalmat adja.

Tauffer Johann, a Kolozsváron egykor nagy számban élt Taufferek őse Nyugat-Magyarországról került Erdélybe báró Brukenthal Sámuel erdélyi gubernátornak köszönhetőenMiután az erdélyi főkormányszéket Nagyszebenből Kolozsvárra helyezték át, Tauffer Johann is átköltözött az erdélyi fővárosba. Utódai itt elszaporodtak, s különösen a 19. században jómódú iparos és kereskedő polgárokként vívtak ki maguknak széleskörű elismerést, a Tauffer névnek pedig dicsőséget.

Bánffy György életútja egyenes vonalú, a – közvetlen felmenőitől örökölt – Bécshez hű arisztokraták életútja. Édesapja, Dénes gróf (1723–1780) az utolsó akadályt is elhárította: 1755-ben áttért a katolikus vallásra. Lett belőle valóságos belső titkos tanácsos, négy vármegye főispánja, s végül királyi főlovászmester, ami zászlós úrrá tette. Feleségétől, báró Barcsay Ágnestől a Hunyad vármegyei Piskin született György fia 1746. vagy 1747. december 24-én. A házitanítóktól sajátíthatta el az alapismereteket, bizonyára a bonchidai kastélyban. 

A világ első közúti szabályát, a vörös zászló törvényét 1865-ben hozták meg, és 1896-ig volt érvényben Londonban. A gőzhajtású autók előtt ötven méterrel nappal vörös zászlót, éjjel vörös lámpást kellett vinni. A magyarországi KRESZ ősének egy 1910-es belügyminiszteri rendeletet tekinthetünk, amelynek célja a fellendülő gépjármű-közlekedés biztonságának növelése volt. Ennek érdekében jelent meg az első négy közúti jelzőtábla. 

„Miért van az, hogy minden magyar ember, amikor Petőfi nevét, versét hallja, meleget érez a szíve körül? Mert Petőfi a mi összetartozásunk jelképe. Életével és halálával üzent a XXI. századnak is. »Csak azt szeretném – mondta végül a szónok –, ha ez a század valóban megfelelne az Ő elvárásainak.”

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.