Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A Dnyeszteren túl: Csöbörcsök

A legkeletibb magyar település múltja

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek. A terület ugyanis egykor Etelköz részét képezhette, feltételezések szerint a vérszerződés is itt köttetett. Egyéb elképzelések szerint a 15. században Moldvába menekült husziták, mások alapján a Báthori István erdélyi vajda elől menekülő székelyek alapították. Őket gyarapította a Hunyadi János által 1450 körül Dnyeszterfehérvárra határőrzésre odatelepített népesség, amely egyes leírások alapján a 16. század elején áttelepült Csöbörcsökre.




A Dnyeszter kanyarulata. A szerző felvétele

A fentieken kívül a magyar jelleg megőrzésében erősítést nyújtott a főként Jászvásár környékéről menekült magyar husziták közössége. Lakói a 18. század közepéig őrizték magyar nyelvüket, 1750-ben a népesség fele még beszélt magyarul, de a későbbi orosz–török háború során elnéptelenedő faluba visszatérők között már nem tartottak nyilván magyarokat. A fentiek alapján elmondható, kikövetkeztethető, hogy mintegy háromszáz esztendőn át Csöbörcsök magyar jellegű, ráadásul magyar többségű település volt, amely ádáz harcot vívott identitása megőrzése érdekében. Sziget volt a tengerben, katolikus magyar sziget az ortodoxia határától jóval keletebbre, a nyugatiak által barbárnak tartott keleti részén Európának. Ezért évszázadokon át az egyszerű beolvadás tényével kellett számolnia abban a közegben, ahol az indentitás legfőbb őrzője a vallás, miközben erre a távoli vidékre csak ritkán jutott el egy-két misszionárius pap, ők is jobbára olaszok voltak. Mégis viszonylag hosszú ideig őrizte magyarságát és római katolikus jellegét, nemzeti és vallási identitását. Mindez köszönhető volt a település megalapítása után az adott történelmi helyzetekben odatelepültek által nyújtott erősítéseknek, hiszen az erre a vidékre elvetődő, menekülő magyarok szívesebben választottak új otthont a faluban, ahol ugyanazt a nyelvet beszélték és ugyanolyan rítust gyakoroltak a templomban. Bizonyára az is vonzó volt, vagy éppenséggel az lett a következmény, hogy a falu a 16. században mezővárossá nőtte ki magát, lakói főleg kereskedelemmel és mezőgazdasággal foglalkoztak.

Mégis érdekes jelenség az, hogy a megalapítása után mintegy háromszáz éven át római katolikus magyar jellegét őrző Csöbörcsök, elnevezésében bizonyára besenyő vagy kun eredetű település, hirtelen veszítette el magyar jellegét. A beolvadás sokszorta keservesebb és fájdalmasabb folyamata, az idültté váló agónia helyett a „hirtelen halál” állapota következett be. Az 1768 és 1774 közötti orosz–török háború során a falu elnéptelenedett, a visszavonuló tatár sereg a Krím-félszigetre vitte a lakosok egy részét. A visszatérők között már nem tartottak nyilván magyarokat, legalábbis az 1771-es és 1772-es orosz összeírások neveinek elemzése szerint.

Ma már semmi sem utal a magyar eredetre, legfeljebb egy-két családnév, mégis ott él, ott kell élnie a tudatunkban, hogy valamikor Csöbörcsök volt a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település. Mindenképpen fontos és szükséges kihangsúlyoznunk a természetes jelleget. Már csak azért is, mert a történetírás, a kutatások alapján bizonyossá vált, hogy a Krímben mesterséges módon létrejött néhány, a tatárok által elhurcolt emberek alkotta magyar falu, nem is beszélve a középkori keleti magyarokról a Volga–Urál vidéken és a Kaukázusban.

A kutatások eredményeit, a tényeket összevetve megkérdőjelezhetetlen módon kijelenthető: a Dnyeszter túloldalán fekvő Csöbörcsök volt a legkeletibb „természetes” magyar település, mely a Kárpát-medencéből eredeztethető, és évszázadokon át őrizte identitását. Meglehet, végnapjait követően éppen a Krímben jött létre egy-két csöbörcsöki foglyokból, menekültekből álló magyar közösség…




A szerző Csöbörcsök bejáratánál

Ragaszkodás a római katolikus hithez

A legkeletibb magyar település, Csöbörcsök római katolikus híveiről az első említés 1632-ből való. Az itt szolgáló Paolo Bonnici ferences misszionárius leírása szerint „a Dnyeszteren túl, a tatárok pusztáinál 12 ház katolikus található, viszont 300 család régen szintén katolikus volt, csak a paphiány miatt átálltak ortodoxnak vagy lutheránusnak.”

A történetírás biztosan tudja, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelemhez eljutott a csöbörcsökiek kérése, hogy küldjön számukra papot. A nagyságos fejedelem 1706-ban Lippay Istvánt elküldte szolgálni a legkeletibb magyarokhoz. A volt korabeli leírások, egy 1709-ből származó jelentés szerint: „Jött azon pap ember, kit ennekelőtte négy esztendővel a felséges fejedelem Tatárországba küldött ott egy Csoburcsi nevű faluban lakos magyaroknak kívánságára, beszélvén sok kérdezkedések között eredetét azon magyarok ott létének, hogy tudniillik minekutána I. Ulászló (László) király Várnánál megverettetett a törökök által, és azután csakhamar magyar Neszterfejérvár is – mit törökül Akkermannak hínak és a Dnjesztr (Neszter) partján, a tenger mellett van épitve – kezökre esett, akkor maradtak el az ott való lakosokból, most jobbágysága alatt lévén magának a tatár khánnak (hámnak), aki őket aga által több, Budzsakban (Bucsákban) levő jószágival együtt kormányoztatja”.

Konkrét utalás létezik még arról, hogy Csűrös József tisztelendő Csöbörcsökre kérte kinevezését, „tíz évig mint plébános volt náluk, és ott halt meg”. Ezt már Zöld Péter írta róla egy emberöltővel később. Ugyanis 1767 májusában Zöld Péter atya, a mádéfalvi veszedelem után Moldvába menekült székelyek szellemi vezetője és páter Ferenc huszvárosi plébános tizenegy napot töltött Csöbörcsökön, mialatt 7139 személyt gyóntattak és 2512-t kereszteltek meg az egész környékről, a szomszédos falvakat beleértve. Zöld Péter leírása szerint „a helyiek jó katolikusok, ámbár 17 éve nem láttak papot”. „A templomban egy kézdiháromszéki öregember, aki az írás-olvasásban elég tanult, előimádkozik, néhány egyházi éneket elkezd, és a jelenlévőkkel naponként két rózsafüzért elimádkozik.” Templomuk ekkor már „a város közepén van kőből, fatoronnyal. Van két ezüst, jól megaranyozott kelyhük, négy miseruhájuk a többi öltözettel együtt különféle színben. Tehát minden eszköz elég illendő, egy művészi kézzel emelt oltár van templomban, és azon a mennybe felvett Boldogságos Szűz Mária képe van festve.”

Az 1844-ben a magyar őshazát kereső Jerney János már nem talált magyarokat „Csuburcsiban”. A történészek szerint (Benda Kálmán: Csöbörcsök. Egy tatárországi magyar falu története a 16–18. században, Századok 1985/4) „a 20. században már csak néhány magyaros eredetű családnév őrizte e keletre sodródott magyar közösség emlékét”.

 

Őseink és a Dnyeszter vidéke

A frissen előkerült új moldáviai magyar őstörténeti leletek és lelőhelyek bemutatásra vállalkozik az Őseink és a Dnyeszter vidéke. Magyar őstörténeti kutatások Etelköz nyomában című, magyar őstörténettel foglalkozó tudományos ismeretterjesztő film, amelyet Czigóth Sándor nagykanizsai független filmes operatőr és a Kanizsa TV készített. Ásatásaik főbb helyszínei Szlobodzeja, Glinoje, Plavnyi és Csobrucsi. Ekkorra a Moldovában, a Moldovai Köztársaságban dolgozó helyi régészek a Prut, valamint a Dnyeszter vidékén már közel negyven olyan régészeti lelőhelyet azonosítottak a honfoglalást megelőző időszakból, amelyek bizonyára magyar őseink életével, temetkezésével álltak kapcsolatban. Bebizonyították, hogy az eddigi ismereteink összhangban állnak a honfoglaláskori elődökkel kapcsolatos írott forrásokkal, és gazdagították a magyar őshazáról kialakított képet. Az újabb és újabb régészeti feltárások által a tudomány egyre közelebb kerül ahhoz, hogy minél alaposabban megismerje, majd a tudománynépszerűsítés által megismertesse, hogyan éltek őseink Etelközben, mennyit tartózkodtak ezen a vidéken, miért és mikor költöztek át innen a Kárpát-medencébe.

Egyébként egy évvel korábban a filmes csoport egyhónapos oroszországi régészeti expedíciója során született meg a stáb megelőző dokumentumfilmje, amelynek címe: Őseink nyomában a Dél-Urál vidékén. Amúgy előzőleg több orosz–magyar dél-uráli régészeti expedíció is lezajlott, ami lehetővé tette, hogy a későbbiekben Czigóth Sándor elkészíthesse a dokumentumfilmet, majd pedig lefilmezhesse a Dnyeszter vidékén zajló kutatásokat is.

A Dnyeszter vidéke a népek olvasztótégelye lehetett a népvándorlások korában. A honfoglalást megelőzően birtokolt terület megjelölésére használ Etelköz nyugati részére, a Dnyeszter mentére jellemző gazdag növénytakaró kedvező életkörülményeket nyújtottak a honfoglalás előtti időszakban átmenetileg itt élő magyar őseinknek, mivel a délorosz sztyepp viszonyaihoz képest itt kisebb terület is elegendőnek bizonyult az állatok legeltetéséhez. Ez a felettébb előnyös körülmény feltétlenül kedvezően befolyásolta a nomád életmódot folytató őseink életét, kiváltképpen állattartási szokásait. A korábbi, Urál-vidéki nagyobb kiterjedésű legeltetéshez képest az Etelközben, a Dnyeszter mentén már nem volt szükség arra, hogy „megszokott” nagy távolságokat tegyenek meg állataikkal.

A szakemberek szerint a Dnyeszter két partján több tízezerre tehető a kurgánok, a vidékre jellemző temetkezési helyek száma. A kurgánok, magyarosan korhányok, a sztyeppei népek temetkezési helyei. A kurgán egyik fajtája a halomsírnak, amikor egy lefedett és feltöltetlen gödörsír fölé halmot emelnek. A kurgán török-tatár eredetű orosz szó, magyar jelentése szerint sírhalom. Kialakulása régészetileg az i. e. 3. évezredre tehető a Prut és a Volga közötti területen.

A Dnyeszter Menti Köztársaság területén elhelyezkedő Szubbotyici-horizontnak nevezett lelőhelycsoport legnyugatibb tagja a Dnyeszter bal partján, mintegy húsz kilométerre Tiraszpoltól, a köztársaság fővárosától található. Szlobodzeja (Slobozia) határában 1994-ben egy bronzkori kurgánban (sírhalomban) a régészek 26 középkori sírt tártak fel. A magyar őstörténet egyik legfontosabb lelőhelyét sikerült a szakma számára kutathatóvá tenni. A feltárt sírokban a halott lábához helyezett részleges lótemetkezés összekapcsolható a Kárpát-medence leletanyagához, és a magyar őseink életterének a mozgását bizonyítja. A szlobodzejai sírokban feltárt ívelt talpú vaskengyelek, a gömbsorcsüngős fülbevalók, a hólyagos fejű gyűrűk, a növényi ornamentikával díszített övcsat közeli párhuzamai megtalálhatók és ismertek mind a Volga–DélUrál vidékéről, mind a Kárpát-medence honfoglaláskori sírjaiból.

A szakemberek egyöntetű álláspontja szerint a Dnyeszter partján Szlobodzeja határában feltárt magyar temető „egyrészről kakukktojásként ragyog a Szubotcy-horizont egén, mivel a nevezett horizont lelőhelyei inkább a Dnyeper középső folyásának körzetéből származnak, másrészről ugyanakkor kulcshelyzetben is van, hiszen VII. Konstantin szerint Etelköz nemcsak a Dnyeper, hanem a Dnyeszter mellékét is magába foglalta. A szlobodzejai magyarok, ha átnéztek a folyó túlsó partjára, akkor a Luka-Rajkoveckaja kultúra szláv népességének településeit láthatták. És ha átkeltek, akkor még szláv foglyokat is ejthettek, kiket a bizánciaknak adtak el jó pénzért és minőségi textilneműkért, mint azt szintén Konstantintól tudjuk.” A fentiek alapján a nyelvészek azt feltételezik, hogy a Dnyeszter melléke lehetett az a terület, ahol szláv jövevényszavak kerülhettek nyelvünkbe a szláv–magyar érintkezés nyomán.




Lenin-szobor a csöbörcsöki községháza előtt. A szerző felvétele

Végszó

Miközben a környékén jelentős régészeti leletek feltárására került sor, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település, Csöbörcsök nyomai ma már csak a tudatunkban és a történetírásban léteznek. A kivételes módon a Dnyeszteren túl alapított és három évszázadon át magyarságát és római katolikus hitét őrző legkeletibb csángó falura már semmi sem emlékeztet, senki sem emlékezik a településen. Mégis közös feladat megőrizni a köztudatban a nevét.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

széki vérengzés. A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.

Heizer család, Tihany

Hevesi József bár ízig-vérig kolozsvárinak tartotta magát, szülőhelyéről, Tihanyról sosem feledkezett meg. Nyári szabadságait amikor csak tehette, itt töltötte, majd mikor anyagi helyzete már megengedte, egy emeletes nyaralót is építtetett itt magának a Vissz­hang-domb szomszédságában, amelyet 1896. július 10-én, házasságának 10. évfordulóján szentelt fel Halbik Ciprián Gáspár tihanyi apát – az állami tulajdonba vett épület ma is létezik, óvoda működik benne. 

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.