A demokrácia hírnöke (1.)

225 éve született Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

 

Ki volt Bölöni Farkas Sándor?

A tudományos művek és a lexikonok megfogalmazása szerint író, műfordító, művelődésszervező, népművelő, utazó, a korabeli erdélyi kultúra lelkes támogatója, és 1834-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. „Egy székely nemes, aki felfedezte a demokráciát” – írta Hatvany Lajos. Jancsó Elemér állítása szerint „erdélyi és magyar szellemtörténetünk egyik kimagasló része”.

Azon kevesek egyike volt, akit nemcsak tudásáért, de az egész lényéből sugárzó jóságáért, a közemberek és az erdélyi ifjúság iránti önzetlen segítő szándékáért, gondoskodásáért, emberbaráti tetteiért (bár anyagi forrásai igen szűkösek voltak) már kortársai is tiszteltek, s nagyon szerethető embernek tartottak. „Csak a közjót és hazám boldogságát óhajtottam” – vallotta Bölöni Farkas Sándor.


Bölöni Farkas Sándor (1795–1842).
Kővári Endre festménye.
A kolozsvári Unitárius Püspökség
tulajdona. Forrás: Wikipédia

Mikó Imre szerint Bölöni „a reformkorszaknak ahhoz a nemzedékéhez tartozott, amely a közjót az egyéni érdek elé helyezte, s a polgári demokráciában látta az emberi nem boldogulását megvalósulni”.

A nemzeti haladás előfutára volt, de nem érhette meg eszméi győzelmét.

Mi, a haladó törekvéseket bátran hirdető és azokért áldozatokat vállaló „hősöknek” kései utódai adósok vagyunk! Mindenkori adósságunk őrizni emléküket, őrizni múltbeli nemzeti értékeinket. Saját kultúránk részei a reformkori történések és küzdelmek! Büszkeséggel tölt el bennünket ez a feladat, amely hármas jelentőséggel bír: emlékeztető a múltra, vigasz a jelennek és bátorítás a jövőnek…

Jancsó Elemér írja Bölöni Farkas Sándor élete és munkássága című könyve 402. oldalán: „Ember és mű, szavak és tettek kevés írónknál alkottak olyan szoros egységet, mint nála.”

Ez a háromszéki Bölönben (ma: Kovászna megye) született, rendkívüli szellemi képességekkel és erkölcsi erényekkel megáldott, hétszilvafás székely kisnemes a kolozsvári unitárius főtanoda bölcsészet és teológia karán tett maturándusi rigorózumot – azaz ott érettségizett le. De már diákkorában a színjátszás vonzotta, Schiller Haramiák című drámájának eszmeisége érzékenyen érintette, elszántan, boldogan vállalta a lázadó cseh haramiavezér szerepét a helyi Wandza-féle színtársulatnál. Az iskolai tiltás és árestom miatt önként bujdosásra indult. A következő évben visszatért tanulmányai folytatására, majd a kolozsvári „királyi líceumban” jogot tanult. Folyamatosan képezte magát, így nagy tudásra tett szert, és elsajátított öt idegen nyelvet is, amelyek későbbi nyugat-európai és észak-amerikai utazásai során nagy hasznára váltak.

Sikeresen valóra váltott és abbahagyott tervei a 19. századi Erdély három évtizedének (1810-től 1842-ig) szellemi életébe nyújtanak betekintést.

Döbrentei Gábor, miután felismerte kivételes tehetségét, kegyeibe fogadta. 1815 augusztusában Dédácsról keltezett levelében ez áll: „Kimondhatatlan gyönyörűségemre van, hogy Te engemet oly lángolva szeretsz. Barátod (ti. a levélíró – szerk. megj.), mint egy őrlélek kíván körülötted lebegve lépteidet követni.” Később Kazinczynak írt levelében Döbrentei ezt írta: „Én mindent el fogok követni Farkasért. A lelkem fájna őt, e lángoló Hazafit, e szép lelket katonák között tudni.”

Ekkortájt Bölöni Farkas Sándor kötelező székely szélbeli (ma: határőr) szolgálatot teljesített az osztrák–magyar hadseregben, eltiltva a normális polgári élettől s az irodalmi tevékenységtől”. Bölöni Emlékirataiban kétségbeesetten írta: „Minden kinézés a jövőre előlem el van zárva. Nem próbálhatok: mert unitárius, mert székely-conscriptus s pénztelen vagyok. Környülményeim a Muzára nézve lélekölők.”

A katonai szolgálat alóli felmentése után Döbrentei Kazinczynak is részletesen bemutatta ifjú barátját, és Bölöni Farkas fordításaiból is elküldött néhányat. Fordításait olvasva, Kazinczy azonnal barátságába fogadta, és munkáiról elragadtatással nyilatkozott: „A te ajkaidat, szeretetre méltó ifjú barátom, Isten illette meg, nyelved gyönyörű, képzeleted lángol, röpköd, állj munkának, adj eredeti darabokat!” Néhány hónap múltán Kazinczy – aki nagy reményeket fűzött irodalmi munkásságához – így lelkendezett az ifjú tehetségről Bölöni Farkas Sándorhoz című versében:

 

„Ragyogó futással kezded a futást

Olympiádnak síkjain…

Hová futsz? Megállj! Itt az Euripidesz

Hermája, s a Goetheé, s közöttük

A hármas istennő szent szobra kél.

Hullj térdre, lelkes ifjú, s mondd az igét:

El, el a határig, vagy ne, te nagy merő!

El, el a határig! Vár a hős iker!”

 

Ugyancsak Kazinczy Ferenc Kiss Jánosnak így áradozott róla: „…prózája kimondhatatlan szép. Nekünk ebben a fiúban Schillerünk nevelkedik!”

Bölöni Farkas Sándort a következő időszakban súlyos anyagi, megélhetési gondok nyomasztották. Wesselényi naponta meghívta asztalához, amit ő kénytelen volt elfogadni. Megélhetését nem látta biztosítottnak, irodalmi munkákba nem tudott belekezdeni szubjektív és objektív okok miatt. Ezért önvád és állandó csüggedés lett úrrá rajta. Kazinczyval 1816-os erdélyi látogatásakor Kolozsváron szégyenkezve találkozott, mert felismerte, hogy a hozzáfűzött álmokat nem tudta valóra váltani. A „magyar Schiller” borúlátó életszemlélete akkor enyhült, amikor br. Wesselényi Miklós javaslatára Marosvásárhelyre indultak, hogy jogásznak képezzék magukat.

 

Bölöni Farkas Sándor és Marosvásárhely kapcsolatáról

Bölöni Farkas Sándornak testvérbátyja, Farkas Elek Marosvásárhelyen folytatott joggyakorlatot a Királyi Táblabíróságon. Ez idő alatt Sándor mindössze egyszer járt Marosvásárhelyen. A poros-sáros kisváros nem nyerte el tetszését. Bátyja, egyetlen fiútestvére városunkban 1811 tavaszán elhunyt tüdőgyulladásban. Itt jegyezném meg, hogy a városi közkórház csak 1812-ben nyílt meg a Kövecses (ma Avram Iancu) utcában. Bölöni Farkas Sándor akkor jött Marosvásárhelyre másodszor, amikor intézkednie kellett a temetés ügyében.

Harmadszor 1816 októberében, a korabeli jogászvilág szokásait követve – jog - gyakornokként, ahogy akkor mondták: kancellistaként – érkezett Marosvásárhelyre a gyakorlati törvény és a törvénykezési ismeretek megszerzése végett. Két legjobb barátja, br. Wesselényi Miklós és Kelemen Béni – utóbbi székelykeresztúri születésű, külföldi egyetemeken tanult, a kolozsvári unitárius tanoda könyvtárosa – társaságában jött, hogy az itteni Királyi Ítélőtáblánál jogi tanulmányaikat kiegészítsék, gyakorolják. A két jó barát kényelmes szállást bérelt a Vármegyeház közelében. Akkor ott működött a Nagyszebenből áthelyezett Erdély Legfelsőbb Ítélőszéke – a Királyi Ítélőtábla (Táblabíróság), amely 1827- től átköltözött az újonnan megvásárolt Kendeffy-palotába. Wesselényi Miklós gr. Kendeffy Ádám palotájában szállt meg. Ekkor Marosvásárhely 7850 körüli lakosának 84-86 százaléka magyar, a többi német, román, zsidó, örmény és cigány volt.


Bölöni látkép az unitárius templommal. Forrás: Wikipédia/Homoródszentmártoni

Itt a 21 éves jurátus buzgón tanulmányozta a hazai törvényeket, és részt vett a különböző perek tárgyalásán. A kisnemesi származású ügyvédbojtár az igazságtalan ítéletek miatt a nincstelenekkel és szegény sorsúakkal rokonszenvezett, de nem állt módjában, hogy a részrehajló ítéleteken változtasson. A Corpus Jurist alaposabban megismerve kiábrándult a törvénykezés, azaz az ítélethozatal gyakorlatából. Rádöbbent, hogy a fennen hirdetett „Iustitia regnorum fundamentum” (Az igazság az uralkodás alapja) csak álnok szólam. A valóságban nap mint nap szembesültek az igazságtalan ítéletek sokaságával. Ezek mindig a nemes ember vagy jómódú céhtulajdonos javait szolgálták a kisemmizett, nincstelen jobbággyal vagy szűkölködő városi polgárral szemben.

Sajnos, akkor még nem sok szórakozási lehetőséget kínált városunk, de művelődési rendezvényt még kevesebbet. Nem létezett a rendezetlen piactéren a Bodor-féle Zenélőkút sem (az 1820 és 1822 között épült), csak a vásárba érkezett árusok hosszú szekérsora, ahol portékáikat kínálták, sok szemetet hagyva maguk után. A két barátnak alkalma adódott, hogy a Lábas-ház árkádjai alatt a vándorkereskedők áruit is megtekintsék.

Közismert, hogy Bölöni Farkas Sándor korán felismerte: a nemzet színháza nem puszta szórakozóhely, hanem a hazafias és erkölcsi nevelés szószéke. Így a színház feladata, hogy a nemzeti művelődés iskolájává váljék! Ezért vált Bölöni Farkas Sándor kedvenc kolozsvári szórakozásává a színház, amelyhez több szállal kötődött.

Városunkban színházlátogatásnak nem biztos, hogy hódolhatott, hiszen Vásárhelyen nem működött állandó színtársulat. (Még a református kollégiumi színjátszást is betiltotta az idegen hatalom, bár a diákoknak voltak próbálkozásai e téren.) Bár 1803 és 1805 között a Kolozsvárról átjött Kótsi Patkó János a vár melletti deszkaszínpadon jelentős színházi műveket mutatott be társulatával, 1805-re a deszkaszín rozzant állapota miatt az előadásokat kénytelenek voltak beszüntetni. 1815-től 1819-ig újra voltak városunkban színházi előadások a Teleki Sámuel által építtetett Apollo palotában (épült 1805 és 1807 között). Mivel Kolozsváron szünetelt a színház működése az ottani Farkas utcai új kőszínház építése miatt, ezért a kolozsvári társulat idejött, és innen járt vendégszerepelni Tordára, Szamosújvárra és Szászrégenbe. Tehát valószínűsíthetjük, hogy a kolozsvári kancellisták itt, Marosvásárhelyen a Kolozsvárról ideiglenesen átköltözött, általuk jól ismert Játszó Társaság játékában gyönyörködhettek. De sajnos, erről nem áll rendelkezésünkre írásos forrás.

Kikapcsolódásként ellátogattak Teleki Sámuel híres Könyvesházába, a Teleki-tékába, elbeszélgettek az ottani könyvtárossal. Bölöni Farkas Sándor szenvedélyes könyvgyűjtő volt, ezért sóvárogva szemlélte az ottani értékes könyveket és könyvritkaságokat. (Végrendeletében értékes könyvtárát és számtalan kéziratát a Kolozsvári Unitárius Iskolára hagyta.)

Meglátogatták a gyengélkedő Aranka Györgyöt, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság (1793–1806) nagyműveltségű megálmodóját, majdani elnökét, aki Erdély történelmének avatott ismerőjeként sokat írt e témakörben. Személyesen ismerte őt Bölöni Farkas Sándor, hiszen 1816-ban Aranka György elkísérte Kazinczyt Vásárhelyről Kolozsvárra, ahol másodszorra is találkozhattak.

Azt is feltételezhetjük, hogy Köteles Sámuelnek, a Református Kollégium nyugat-európai akadémiákon tanult híres filozófiaprofesszorának nagy érdeklődéssel várt előadásaira is kíváncsiak voltak, amelyekről nekik Aranka oly elragadtatással beszélt.

Ezalatt az idő alatt Wesselényi Miklós gr. Kendeffy Ádámnál múlatta az időt lovaglással, párbajozással, és hos - szú disputákat folytatva az erdélyi közállapotokról és Erdély jövőjéről. Feltételezhetjük, hogy a gróf vendégül látta a két jurátust, akiről később Bölöni Farkas Sándor ezt írta: „Plánumaimmal mindig háta mögé bújtam, s az ő óriási lelke sokat hozott létre (…) én sokat nem tehettem volna nála nélkül.” Itt a kolozsvári vívóiskola és az olvasókörök támogatására célzott.

A két ifjú jurátus nem ritkán betért az Aranykereszt vendégfogadóba, ahol a két barát esténként mulatozott, női személyek társaságát keresve. Sándor aszkéta életének legvidámabb időszakát töltötte Marosvásárhelyen. A tavasz beköszönte után hosszú sétákat tettek a Somostetőre, és az akkor kialakított Elba szigetére (a későbbi Erzsébet-ligetben), ahol alkalmuk volt megcsodálni Bolyai Farkas professzor csodajárgányát, a „magától járó szekeret”.

A várba akkor bemenni nem lehetett, mert azt osztrák helyőrség, katonaság tartotta megszállás alatt. A Mária Terézia laktanyát így csak kívülről vehették szemügyre.

A piactéren sorjázó barokk paloták közül már egynéhányat megcsodálhattak, bár a ma létező palotáknak akkor még a fele sem ékesítette városunk főterét. A Teleki Sámuel által építtetett Apolló-palota már elkészült, hogy annak bevételéből a téka kiadásaihoz hozzájáruljon.

Mivel a kolozsvári kancellisták téli időszakban, a farsangi bálok idején tartózkodtak városunkban, feltételezhetjük, hogy igen elcsodálkoztak a „vásárhelyi gyaloghintó” láttán – a fővárosi (budapesti) újságokban gúnyosan-humorosan így nevezték azt a bizonyos szállító eszközt. Ez egy nagy cseber volt, amelyben két markos legény (szolga) a topánkája tisztaságáért aggódó, bálozó kisasszonyt cipelte az „Apolló szálába”. Az Apolló kapuján gyakran díszelgett a falragasz: „Bál lészen, ha sár nem lészen”.


Bölöni Farkas Sándor síremléke a Házsongárdi temetőben. Forrás: Wikipédia/Márkó Laci

A két barátot leginkább az foglalkoztatta unitárius vallásukból adódóan, hogy Marosvásárhelyen, ahol sokféle vallást gyakorolnak, az unitárius hittestvéreik száma oly kevés, mindössze 70 körüli. Iskolájuk nincsen, sem templomuk a városban, csak a közeli Szentkirályon, ahol még egy kéttornyú harangláb is szolgálta az unitárius vallás gyakorlását. (Csak 1869-ben emeltek egy neogótikus imaházat a jelenlegi Unitárius templom – amely 1929–30-ban épült – melletti telken.) Méltatlankodva állapították meg, hogy e városban három katolikus templom (Keresztelő Szent János Plébánia, a piactéri Szent Imre ferences templom és kolostor, valamint a Minorita-rend kolostora és a hozzátartozó Páduai Szent Antal templom) áll a hívők rendelkezésére, bár a lakosság alig 30 százaléka római katolikus. A református hiten levők számaránya közel 65 százalék volt akkor, ezért éppen abban az időszakban, 1815 és 1827 között épült a második temploma a Kálvin tanait követőknek a Várbeli református templom után a Kistemplom téren.

Marosvásárhely szellemi életének vezére, Aranka György – akit az utókor „Erdély Kazinczyjának” nevezett – 1817. március 11-én örökre elköltözött az elíziumi mezőkre. Feltehetőleg mindhárom kolozsvári joggyakornok elkísérte utolsó útjára a református temetőbe. A három kolozsvári kancellista 6 hónapos gyakorlata 1817. április idusán véget ért. Miután letették az esküt, visszatértek Kolozsvárra.

Itt jegyeznénk meg, hogy élete két utolsó évében – tizenegy marosvásárhelyi céh felkérésére – Bölöni Farkas Sándor kapcsolatai felújultak Marosvásárhely városával. Ugyanis tizenegy céh pert indított a városi tanács ellen, és őt kérték fel a jog orvoslására. A per több hónapig tartott, ez alatt többször fordult meg városunkban. Végül 1841 januárjában zárult le a per. A felpereseknek, azaz a céheknek megítélték a kártérítést, amit a Városi Tanácsnak kellett kifizetnie. Az ekkor súlyos beteg Bölöni Farkas Sándor elégedett volt.

1817 áprilisában visszatérve Kolozsvárra, Bölöni Farkas Sándort nagy öröm érte: az erdélyi királyi Gubernatóriumnál (Főkormányszék) napidíjas jegyzői állást kapott. Megélhetése végre biztosított volt, de lelkiismereti vádak gyötörték, amiért munkájával az osztrák államapparátust szolgálta.

Az 1818-as esztendő még csak fokozta borúlátó életszemléletét: mecénása és jó barátja, Döbrentei Gábor 1818 nyarán végleg távozott Kolozsvárról, megválván az Erdélyi Múzeum 1814 és 1818 között elvégzett főszerkesztői teendőitől. A folyóirat az első erdélyi magyar lap volt, amely céljául tűzte ki a nemzeti nyelv művelését, az oktatásügy előmozdítását, a nemzeti múlt nagy alakjainak példaképül állítását, az olvasás népszerűsítését és az irodalmi ízlés fejlesztését. Ebben boldogan közölte írásait Bölöni Farkas Sándor is. Megtiszteltetésnek tekintette. A folyóirat megszűnésével a köréje felzárkózó irodalmi köri tagok is szétszéledtek.

Előbb említett könyve 395. oldalán Jancsó Elemér erről így írt: „Az Erdélyi Múzeum megszűnése után sokáig Bölöni Farkas Sándor írói és közéleti munkássága, lázas és önzetlen feladatvállalása az egyetlen hagyományokat fenntartó és jövőbe utat mutató írói szándék.” Ekkor írta naplójába Bölöni Farkas Sándor: „Itt csak ideákkal elektrizáltam magam, s ezekbe ábrándoztam.” Betegsége (tüdőbaj) gyógyítására nem fordított gondot, de nemes jelleme és tenni akarása munkára sarkallta: 1817-ben átültette magyar nyelvre Fridrich Schiller Don Carlosát, 1818-ban elsőként fordította magyarra Goethe Az ifjú Werther szenvedései című regényét. 1821-ben franciából fordított Victor Hugótól. Barátai, olvasva munkáit, elragadtatással köszöntötték kitűnő fordításaiért, de sem pártfogót, sem kiadót nem talált, így ezek a munkái kéziratban maradtak.

Álmodozó, útkereső fiatal lelke nem hagyta nyugodni! Vágyai magasba repültek… Pesten jogi vizsgát tett, hogy Bécsben lehessen joggyakornok, és az erdélyi Báróczi Sándor és Bessenyei György példáját követve bejusson a magyar testőrgárda soraiba, de nem járt sikerrel, tervei kudarcba fulladtak. Ekkor jegyezte le naplójába: „A tudás és tehetség nem érvényesül, csak az érvényesül, akit születése vagy összeköttetései visznek előre.”

Visszatérve Kolozsvárra a Kancellárián ötödosztályú írnokként alkalmazták.

 

(Folytatjuk)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Andrásfalvy Bertalan: A Trianonhoz vezető útról

A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.

Ábrám Zoltán

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek.

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.