Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

600 éves freskók a székelyderzsi templomban

Székelyderzs, az erdélyi erődtemplomos falvak, Prázsmár, Szászkézd, Nagybaromlak, Kelnek, Szászfehéregyháza mellett 1993-ban került fel az UNESCO Világörökség listájára. A falu e kivételes figyelmet a késő gótikus unitárius templomával érdemelte ki, amelynek a jellegzetes építési stílusa, és a 15. században készült falfestményei európai jelentőségűek.

A falképek felfedezése 1887 májusában kisebb szenzációt keltett a művészettörténész kutatók és a szélesebb közönség körében. Ekkor Udvarhely megye alispánja arról értesítette a budapesti Műemlékek Országos Bizottságát, hogy a derzsi unitárius templomban festés közben a lehullott régi meszelés helyén középkori falfestményekre és feliratokra bukkantak, és a további műemléki felügyeletre várva leállította a munkálatokat.


Az üldözés jelenete a Szent László-legenda falképeiből

A budapesti műemlékvédelmi főhivatal a sepsiszentgyörgyi Huszka József rajztanárt bízta meg, hogy sürgősen utazzon Derzsre, és tárja fel, majd másolja le a templomban található falképeket. Huszka József ezután több alkalommal is dolgozott Derzsen, és a helyiek segítségével végzett hatalmas munkája eredményeként feltárultak a reformáció során bemeszelt rendkívüli művészeti és művelődéstörténeti jelentőségű falfestmények.

Mindezek után a korszak legjelentősebb magyar művészettörténésze, Henszlmann Imre (1813–1892) röviden jellemezve a székelyföldi falképeket, a derzsiekről így írt: „Ettől egészen elütnek a derzsi falképek, melyek nemcsak felfogása, hanem előadása is hasonlíthatatlanul jobb az eddig ismert székelyföldieknél. (…) A székelyföldi képek közti kiválóságuk és művészeti értékök fölötte kívánatossá teszi, hogy a derzsi falképek jó állapotban fenntartassanak. Főtárgyuk a székelyföldön annyira kedvelt szent László-Kún legenda, ezenkívül Pál apostol megtérése és egyes más szentek ábrái ”

Henszlmann megjegyzése „a Székelyföldön annyira kedvelt” Szent László-legenda falképeivel kapcsolatban arra utalt, hogy Huszka József addigra már Sepsibesenyőn, Gelencén, Bibarcfalván, Homoródszentmártonban, Kilyénben is feltárt a templomokban olyan középkori falképeket, amelyek a híres kerlési ütközetet (1068) és a leánymentés történetét ábrázolták.

Mára már könyvespolcnyira duzzadt a középkori Magyar Királyság területén széles körben megfestett Szent László-legenda falképeinek irodalma. Ezért itt csak röviden térünk ki azokra a derzsi templomban ábrázolt jelenetekre, amelyek a Képes Krónika és más elbeszélő hagyományok alapján kerültek megfestésre.


A birkózás jelenete a Szent László-legenda
falképeiből

A templomhajó északi hosszfalán húzódó legendaciklus a nyugati karzattól indul. Az első jelenetben egy püspök, egy templom külső szószékén állva megáldja a hadba vonuló Szent László királyt, aki jobb kezében véres bárdot tart, bal kezével egy kunt ránt le a lováról. A következő jelenet a leányrabló kun üldözését ábrázolja, azt követi a király és a kun párviadala, vagyis birkózása, majd a kun lefejezése. A legenda képsorát a pihenés jelenete zárja, amelyben a király a megmentett leány ölébe hajtja a fejét. Még néhány glóriás szentet festettek meg ezen a falon: Kozma és Damján, valamint Remete Szent Antal álló alakját. A karzat alatt egy Tízezer vértanú kompozíció töredéke látszik, majd egy Szent Dorottya-ábrázolás sérült részlete.

A hajó déli falán, a diadalívtől számítva előbb négy püspök többé-kevésbé épen maradt alakját láthatjuk, majd a lélekmérő Szent Mihály következik. A déli bejárat közelében pedig Saul megtérésének nagyszerű kompozícióját festették meg.

Ez utóbbi jelenet forrása az Apostolok cselekedetei, amelyben a következőket olvashatjuk:

„Miképen a főpap is bizonyságom nékem, és a véneknek egész tanácsa; kiktől leveleket is vévén az atyafiakhoz, Damaskusba menék, hogy az odavalókat is fogva hozzam Jeruzsálembe, hogy bűnhődjenek.

Lőn pedig, hogy a mint menék és közelgeték Damaskushoz, déltájban nagy hirtelenséggel az égből nagy világosság sugárzott körül engem. És leesém a földre, és hallék szót, mely monda nékem: Saul, Saul, mit kergetsz engem?

Én pedig felelék: Kicsoda vagy, Uram? És monda nékem: Én vagyok a názáreti Jézus, a kit te kergetsz.

A kik pedig velem valának, a világosságot ugyan látták, és megrémültek; de annak szavát, a ki velem szól vala, nem hallották.

Én pedig mondék: Mit cselekedjem, Uram? Az Úr pedig monda nékem: Kelj fel és menj el Damaskusba; és ott megmondják néked mindazokat, a mik elrendelvék néked, hogy véghez vigyed.

Mikor pedig nem láték annak a világosságnak dicsősége miatt, a velem valóktól kézenfogva vezettetve menék Damaskusba.

Egy bizonyos Ananiás pedig, ki a törvény szerint istenfélő férfiú, kiről az ott lakó zsidók mind jó bizonyságot tesznek, Hozzám jöve és mellém állva monda nékem: Saul atyámfia, nyerd vissza szemed világát És én azon szempillantásban reá tekintettem.” (ApCsel. 22.5–13.)

Saul megtérésének történetét számtalan műalkotásban örökítették meg az európai művészetben. Legtöbbször sokalakos, akár több jelenetből álló képsorokban is. Nagy előszeretettel ábrázolták az isteni fénytől lováról földre boruló apostolt. A késő gótikus festészetben az apostolt népes kíséret veszi körül, amely maga is részese az égi figyelmeztetésnek. A 15. században egyre gyakrabban jelennek meg az olyan megtérés-ábrázolások, ahol az egyéni hitvallás kap nagyobb hangsúlyt. Ilyen a székelyderzsi falkép-kompozíció is. Ennek a képnek az egyedisége abban áll, hogy az egyik kísérő kezében megfestett zászló felirata pontosan megnevezi a festmény megrendelőjének nevét és a kép készítésének időpontját. Ugyanakkor figyelemre méltó, ahogyan a festő összevonta Pál látomásának pillanatát Ananiás megjelenésével Damaszkuszban, amikor az Úr tanítványának érintésétől Pál visszanyeri az időlegesen elveszített látását.


Szent Pál megtérése falkép kompozíció. Mudrák Attila felvételei a székelyderzsi templomból

A derzsi megtéréstörténet megrendelője Ungi Pál mester a Nagymihályi – Losonci családból származhatott. A család részt vett az 1403. évi Zsigmond király elleni lázadásban, ezért kegyvesztetté vált 1419-ben a király megkegyelmezett nekik. Talán ennek emlékére készült István fia Pál megrendeléséből Saul megtérése jelenet. A megrendelő nevét és az 1419-iki dátumot a kompozícióban látható zászló latin felirata tartalmazza: „Hoc opus fecit depingere seu praeparare Paulus filus Stephanus de Ung. A D 1419. Scripto(r) scribebat et pulchra(m) puella(m) in mente tenebat.

Ezt a művet festtette vagyis készíttette Ungi István fia, Pál mester az Úr 1419-ik évében Az író írta és az eszében a szép lányt tartotta.”

A 600 évvel ezelőtt keletkezett felirat egyedüli ilyen emlékünk a Székelyföldön, amely a templom nagy jelentőségű freskókkal való teljes kifestésének időpontját örökítette meg.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.