Kiss András írása jó olvasmány, ezt nagyon sok összetevője biztosítja. Mint például a semmilyen árnyalást, szerzői önépítést nem tűrő őszinteség. Minden bekezdéséből, oldaláról bizonyítható, megkínlódott krónikás gondolatiság, s ezt a szükségképpen véges létezést a magyar és az erdélyi történelem személyes meghatározottságában éli és rögzíti, szorgosan, részletesen. Mert különbözhetnek a családi és társadalmi mikrokörnyezetek, de egyeznek a történelmi makrotérben.
Töredékek Pataki István radnóti lelkész életéből
Szándékosan használom a címben a töredék szót, mivel jelenlegi ismereteink, adataink alapján nem tudjuk végig követni a református pap teljes életét. Amit tudunk róla, mindazt neki köszönhetjük, ugyanis 1672-től 1705-ig fennmaradt az általa vezetett naplójának jónéhány részlete.1 Sajnos, nem az egész, pedig a leírtak arra utalnak, hogy azt folyamatosan és részletesen vezethette. Azonban a több mint háromszáz év alatt egyes lapjai, ívei elkallódhattak, megsemmisülhettek. Jelen írásban részben kronológiai sorrendben, részben témák szerint csoportosítva igyekszem minden lényeges elemet bemutatni róla a mai olvasóknak. Megörökíteni az abban előforduló személyek nevét, valamint azt, amit a családjáról megtudtunk.
Puritán, nagyon egyszerű életmódú embert ismerhetünk meg a személyében, akinek külföldi diáksága idején néha „se inge, se gatyája” nem volt, majd hazatérve Erdélybe olyan embereknek a barátságát és tiszteletét élvezhette, mint a főnemes Teleki Mihályét, aki 1692-től Kővárvidék kapitánya volt. Mindezt bizonyára tudása és kiváló emberi tulajdonságai alapján érdemelhette ki.
(forrás: Wikipédia)
Származásáról előzetesben csak néhány dolgot emelek ki Nagy Iván művéből2, a családfájának egyes részleteit később, az aktuális helyen említem. Nagyszülei, Péter és Bonyha Kata még Sárospatakon éltek. Valószínű innen ered a Pataki családnevük. Szülei, I. István és Kőrösi Anna 1630-ban3 költöztek Erdélybe, és ott kolozsvári polgárok lettek. A címben szereplő István fiukról úgy ír, hogy az előbb torockószentgyörgyi, majd görgényi lelkész volt. Itt kell megemlíteni, hogy Pataki István naplójában erről egy szóval sem emlékezik meg. (Természetesen a hiányos feljegyzések miatt, de ezen falvakban történt prédikátori működését nem lehet kizárni. Lelkészi szolgálatának lejegyzett állomáshelyeit később fogom ismertetni.) Nagy Iván szerint tőle származnak a Sámuel nevű híres orvosutódok (fia, unokája és dédunokája). Azonban az 1692-ben született fia, Sámuel nem szerepel Pataki feljegyzéseiben. Az eltérő adatok miatt ezért a továbbiakban csak azokra hagyatkozom, amelyeket a naplóíró maga rögzített a saját kezével, s azokat hitelesként fogadjuk el.
1672-ben kezdte naplóját vezetni még egyetemi hallgatóként Marburgban (ahogy ő írja: Marpurgum), Németországban. Itt alapították meg 1527-ben a világ első protestáns egyetemét. Tanult a hollandiai Utrechtben is (Ultrajectum), azonban itt valószínűleg kevesebb időt tölthetett, mivel az általa leírt események mind az előző városhoz kötődnek. Az ide jövő diákok, professzorok, ismerősei, látogatói nevét érdemes az utókornak rögzítenünk. 1672 nyarán öt „atyafia” is érkezett Marburgba. Veresegyházi Tamás és Vásárhelyi György Debrecenből, Bölöni Sámuel és Pál számunkra ismeretlen helyről, valamint Dálnoki János, aki levelet és hat aranyat hozott Pataki apjától a fiának. Ekkor vett „ingnek, gatyának való gyolcsot tíz singet”, azt meg is varratta, és öt font gyertyát is vásárolt. (Egy sing kb. 60 cm.) Még ez év szeptemberében újabb diákok jöttek a városba, mégpedig „Vratislavia” nevű városból. (Mivel Pataki feljegyzéseinek egy része latin nyelven íródott, ezért itt latinul olvasható a szöveg.) A név Szilézia történelmi fővárosát jelenti, lengyelül: Wroclaw, németül: Breslau, magyarul: Boroszló az elnevezése. A három fiatal nevét magyar formában közlöm: Wisky Pál, Otrokócsi Ferenc, és Pásztai József urak. 1673-ban három, Heidelbergből érkező személyt említ, a hiányos leírásból azonban nem derül ki pontosan a státuszuk: Horváthi Veresegyházi Bazil, Pápai (a keresztnév hiányzik) és Cl. Pataki (talán Kleofás a keresztnév rövidítése).
Ezen év augusztusában Frankfurtból jött „debreceni senior Hosszufalusi Márton, Kállai Kopis János Szikszai mester, Körmendi György püspök mester”. Mindhárman egyforma köntösben, feltehetően az ottani egyetem egyenruhájában. Az utóbbi megajándékozta egy inggel, gatyával „látva fogyatkozot állapotomat”. Valószínűleg nagy lehetett a diákok körében a peregrináció (vándorlás), mivel írja, hogy Heidelbergbe ment a társai közül Vásárhelyi György, Kopis Kállai János és Eperjesi Mihály, akitől levelet küldött haza a szüleinek. Csupán véletlen, hogy ekkor kapott ő is levelet otthonról „Smitan úr keze által Braszlóból hozván”. Pénzt is hozott az apjától, egy Pataki István nevű kolozsvári professzortól4 (*1640 †1693), Tolnai István sógorától, két, számunkra azonosíthatatlan hölgytől, valamint a húgától, Gyarmathinétól. Épp ekkor vásárolt magának papucsot egy tallérért, s anyagilag már annyira megszorult, hogy kénytelen volt eladni a magyar nyelvű Bibliáját a fentebb már említett Körmendi Györgynek. Ugyanekkor adta vissza mindenkinek a tartozásait.
(forrás: Wikipédia)
Pataki István ezután befejezte külföldön az egyetemi tanulmányait. 1674. március 22-én indult haza, s április 29-én érkezett magyar földre, Trencsén megyébe, Zsolna városába, majd folytatta az útját Erdély felé. Ezzel az eseménnyel kezdődik élete második nagy időszaka. A továbbiakban leírja, hogy kiknél és hol vendégeskedett utazása közben. A nyugati egyetemeken végzett Patakit szívesen látták és segítették mindenütt, szinte diadalút volt a hazaérkezése. Nagybányán Horthi István esperes (1684-től erdélyi református püspök) vendége volt. Majd ebéden volt Sándor és Kristóf deáknál. Désen Vásárhelyi Péter mester gondoskodott róla, Bonchidán Bánffy Dénesnél töltötte az estét. Azután Teleki Mihály főnemessel találkozott, s az estét végigbeszélgették. A valamikori szegény egyetemista ajándékozott Telekinek egy latin nyelvű történelemkönyvet, a feleségének egy pár nyári kesztyűt, a nagyobbik fiának, Jánosnak pedig egy szép rezes kalamárist (tintatartót). Ezek után Teleki már postalovat rendelt neki kísérővel, hogy minél előbb hazatérhessen. Különben az „Úr” máskor is meghívta később a palotájába, s vacsorák után sokáig elbeszélgettek. Anyagilag is segítette, volt úgy, hogy 120 arany forinttal. Végül március 29-én este 10 órakor érkezett meg „atyám uram” házához Claudiopolisba, azaz Kolozsvárra. Utána sokat utazgatott főként Teleki által kapott útiköltségen Görgénybe, Ebesfalvára, Segesvárra, Fogarasra, mikor paripán, mikor postaszekéren. 1675. március 1-jén kapott hivatalt a prédikátorságra Radnóton. Pár nap múlva oda indult, s kezdetben a várban aludt „udvarbíró Udvarhelyi István deáknál”, majd 19-én beköltözött a „parochiális házba”. Mielőtt felgyorsult napjai eseményeit tovább folytatnánk, érdemes tömören felidézni, hogy papi jövedelmét egy külön részben részletesen fölsorolja. Mindebből csupán a leglényegesebbeket emelem ki. Mivel a várban is ellátta a hitéleti szolgálatot, onnan kapott évi 132 aranyforint fizetést, illetve búzát, bort, disznót, bárányt, sajtot, vajat, mézet. A faluból kapott búzát, fát, az asszonyok által szőtt vásznat; a rétjét lekaszálták és a szénát betakarították az ott élők. Esketéskor fát, kereszteléskor öreg, azaz nagy kenyeret és tyúkot, temetéskor pedig egy forintot kapott.
Visszatérve a mindennapok eseményeire: részt vett a papok gyűlésén, ahol tisztségére kijelölték (kandidálták), majd tiszteletét tette Marosvásárhelyt Tiszabecsi Gáspár püspöknél. Mindezek után rövid utazgatást tett Ormándi Istvánnal, a fejedelem udvari prédikátorával Szilágysomlyóra, Katonára, Kolozsvárra, Somborra, majd végül „Zilajra”, ahol Felvinczi Sándornak volt a vendége. Érdekes módon csak több mint egy év múlva öltözött ki a német diákruhából, és csak ekkor vette föl a papi „gránát” köntösét.
A már biztos állással és jövedelemmel rendelkező Pataki ekkor döntött arról, hogy megházasodik. Csupán rövid megjegyzés, hogy meglátogatta Miskolczi Gáspárt, ott vacsorázott és hált a leendő apósánál. Néhány nap múlva elküldte Miskolczihoz Tolnai István
„kedves sógorát”, Ormándi István tiszteletest, kísérőként pedig Vajna László étekfogót lánykérőbe, Judit nevű lányukért. (Úgy tűnik, hogy vidékenként eléggé eltérő volt a lánykérés formája. Hazánk nyugati megyéiben maga a leendő vőlegény kérte meg szüleitől a lány kezét, kísérője pedig a keresztapja vagy az idősebb báty szokott lenni.) Hamarosan, szeptember 20-án meg is tartották az esküvőt, maga Ormándi eskette össze őket, a lakodalmuk Szilágysomlyón volt. Mindez után Zilahon vendégeskedtek Felvinczi úrnál, s két nap múlva este már Kolozsvárra érkeztek a szülői házhoz a rokonaival, ugyanis az útra elébük ment a sógora feleségestül. Miután itt is tartottak egy lakodalmat, hazatértek Radnótra.
Ezután a feljegyzések eléggé ritkák. Utazásait írja le, valamint azt, hogy levelet kapott Utrechtből az Akadémiáról Leusden János professzorától. S máris 1676. augusztus 7-e következik, amikor nagy örömmel írja, hogy megszületett a kislánya, Judit. (Ezt úgy rögzítette, hogy Jutka napon, ami valószínűleg tévedés, hisz Judit névnapja nem ekkor van.) A református szokás szerint több komája, azaz keresztszülője volt a kislánynak: Ormándi István, Gyulai Tamás, Teleki Gáspár, Katona Mihály, Köpeczi János, Újhelyi Pál, Farkas Mihály, Bányai János és két, név szerint meg nem nevezett asszony. Mindezek után több apró eseményt említ, például, hogy márciusban „kezdett foga hasadni Jutka lányomnak”, vagy hogy levágatta a hosszú haját.
Jelentős változás következett ezután az életében, ugyanis 1681-ben meghívták Kolozsvárra prédikátornak. Ezen alkalommal is felsorolja, hogy mit kap jövedelemként: pénzt, terményeket és a dézsma negyedrészét.
Nagy ugrás jön az éveket nézve a naplóvezetésben. Mint korábban említettem, ezek a hiányzó részek bizonyára elveszhettek az idő múltával. Itt maradhatott ki az, hogy fia is született, s az már el is érte a 14. évét; és hogy 1691. november végén Torockószentgyörgyről útnak indította az enyedi kollégiumba. Érdemes bepillantanunk abba, hogy mennyire gondosan kellett megtervezni egy leendő diák távoli életét. Mindebből csupán a leglényegesebb elemeket sorolom föl. Istók nevű fia lovon ment el otthonról, szolga kísérte, feltehetően szekéren, mivel nagyon sok holmit vitt magával (ruhaneműk, háló „szerszámok”, ételekhez alapanyagok, fűszerek, az úti elemózsiák és „egy fejsze, ha kelletik” (!). A hálótársa Ajtai András lett, akivel egy „kamrában” aludtak, s egy asztalnál étkeztek. A két fiúval tartottak még: Miskolczi Zsigmond, a sógora, Pápai Ferenc és Ajtai uram is, András édesapja. Patakiék fogadtak egy főző asszonyt (Zöldinét), aki fél esztendőre öt magyar forintot kapott ezért. Fogadott a mosásra egy árva lányt, aki a kollégiumtól a második házra lakott. Neki fél rúd szappant küldött, s fél évre 60 pénzt. E részben olvasható egy eléggé értelmezhetetlen mondat, ugyanis azt írja, hogy a két diáknak a professzorok rendeltek két-két cipót naponta. Ez azért is furcsa, mivel például a tandíjról, ami biztosan volt akkor is, nem tesz említést. Mint megtudjuk, a nagyenyedi kollégiumban István fia a „szintaktikai” osztályba fog járni, amelybe Kolozsvári István komája ajánlotta be. A koma valószínűleg itt a paptársa jelentésben szerepel, ugyanis családi kapcsolatot nem találtunk a két fél közt.
egyetem falán (forrás: sonline.hu)
Újabb hiátus következik Pataki naplójában, mégpedig mintegy tizennégy év. Mint utólag kiderül, közben született egy Borbála nevű kislánya, meghalt a felesége, és bizonyos, hogy még történhettek életében lényeges momentumok, amelyekről azonban nem tudunk.
Mindezek után az utolsó leírt családi esemény következik. 1705. január 14-én férjhez adta Borica nevű, „Miskolczi Judittól maradt árva” lányát Técsi György kentelki és cegei prédikátorhoz. Ezen alkalommal tételesen felsorolja, hogy mit adott a lányának hozományul. Ezek közül csupán az érdekesebbeket emelem ki: a konyhai eszközök legtöbbje ónból készült: tálak, tányérok, kannák, bokály (egyfülű boros edény vagy kancsó). Ruhaneműk: paplan, mente, kendő, szoknya, öv, piros kordován csizma; paplan, lepedő, abrosz – ezek mind többes számban értendőek. Az egyszerű lelkészre jellemzően egyetlen ékszert sem olvashatunk a kelengye tárgyai között. A veje is kapott nászajándékot tőle, idézem: „Técsi uramnak egy sárga iszkofiumos keszkenőt jegyben fl. 6.” Az iszkofiumos (skófium) azt jelentette, hogy ez a hat arany értékű kendő, arannyal vagy ezüst szállal volt kihímezve.
Ezzel az eseménnyel 1705-ben megszakad Pataki István naplója. Még anynyit tudunk személyéről, hogy 1710-ben halálozott el.5
Foglaljuk össze, hogy a leírása alapján milyen családtagokat ismerhettünk meg a diáriumból: testvérei közül két lányt. Egyiknek a keresztnevét sem tudjuk meg. Talán Bora volt a nővére, akinek a férje Tolnai István volt, róla többször ír név szerint. Volt egy húga, akit csak Gyarmathyné néven említett. Feleségétől, Miskolczi Judittól három gyermeke született: Judit (*1676), István (*1677 k.) és Borbála (*1705). Borbála házasságkötésének idején a felesége már nem élt
Nagy Iván már idézett kötetében azonban a családfán olyan személyek is szerepelnek, akikről Pataki nem írt, noha az évszámok alapján bekerülhettek volna a naplójába. Második feleségeként itt (Böszörményi) Nagy Kata neve olvasható, Tőle három fia született: Sámuel, a híres orvos (*1692–†1766), Ferenc és Dániel. Ez utóbbi adatokat, azok helyességét azonban a naplótöredék alapján nem tudjuk bizonyítani.
Pataki István naplója, mint látjuk, sok erdélyi személy (család), nyugati egyetemeken tanult diák nevét őrizte meg az utókornak. Megismerhetjük belőle, hogy miképp élt, tanult egy magyar diák külföldön, hogyan készült föl a hivatására. A későbbiekben pedig azt, hogy milyen volt az élete egy 17. századi református lelkésznek és családjának az akkori Erdélyben.
1 Török István: Pataki István református pap naplója 1672–1715-ig. Történelmi Tár 1887. p. 144–154.
2 Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. IX. Pest. 1862. p. 146–147.
3 A Wikipédia szerint 1638-ban. https:// hu.wikipedia.org/wiki/Pataki_Sámuel_ (orvos,_1692–1766)
4 Nagy I. i. m. p. 148. A családnév egyezése véletlen, a két család nem volt rokonságban.
5 Az itt leírt adatok alapján 1654-55 körül születhetett, tehát körülbelül 56 évesen hunyt el.
További írások
Felvetődik a kérdés, hogy egy roppant gazdag, vagyonos és híres család tagjáról, esetünkben Bocskay Kláráról lehet-e még valami újat írni. Arról a személyről, aki Erdély egyik legelőkelőbb családjából származott, mégpedig olyanból, amely vajdákat, fejedelmet adott a középkori országrészünknek, és neveik, tevékenységük mind a mai napig a magyar történelemtanításunk része. Hiszen tagjaik életét, sikerekeit és kudarcaikat már több tucatnyi történelemkutató, genealógus, irodalmár részletesen kinyomozta, földolgozta és közzétette. Átolvasva az 1586-ban kelt végrendeletet, rájött e sorok írója, hogy igen, még mindig lehet róla új – igaz, csak apró – emlékeket írni.
Zsigmond a nevezetes Haller családnak azon tagjai közé tartozott, akik nem viseltek semmilyen jelentős politikai-társadalmi, katonai rangot, nem tettek szert hírnévre. Rövid életéhez nem köthető egyetlen híres – akár pozitív, akár negatív – esemény sem. Talán ezért is feledkezett meg a személyéről még a család is, amikor adatokat küldtek a nemesi családfákat összeállító genealógusoknak.
Általános és helytálló a genealógusok ama megfigyelése, hogy ha egy nemesi család férfiágon, azaz magtalanul kihal, akkor a története is előbb-utóbb a homályba vész, a múltja szinte feledésbe merül. (...) Így van ez az erdélyi Sükösd családdal is. Tagjai a maguk korában híres emberek voltak, nagy birtokokkal rendelkeztek, más ismert, jelentős családokkal kerültek házassági kapcsolatba, fejedelmeket és királyokat szolgáltak hűségesen; mégis elfeledte őket az utókor, pedig a Sükösd családról sokan írtak és megemlékeztek, és amit sikerült velük kapcsolatban kikutatni, azt közzétették.
Gyönyörű, verőfényes nyári reggelre ébredt 1944. június 2-án Kolozsvár lakossága. (...) Ezt a viszonylagos csendet azonban kilenc óra körül a légi veszélyt jelző szirénák sikító hangja zavarta meg. Rövid idő múlva félelmetes morajlás, zúgás hallatszott, és a tiszta, kék égbolton amerikai katonai repülőgépek jelentek meg, mint valami „acélmadarak”. Mire az emberek közül sokan ráeszméltek arra, hogy mi fog következni, már elszabadult a pokol. Hullani kezdtek a bombák a városra, és szinte mindent megsemmisítettek, ami az útjukba került.
Az első világháború idején a magyar katonák élelmezése is korszerűbbé vált. Megjelentek a tartósan eltartható élelmiszerek (konzervek, kétszersültek), főzőládákat, mozgókonyhákat és modern tábori sütödéket rendszeresítettek. A katona napi élelemadagja 2 db. kávékonzervből (92 g), 44 dkg marhahúsból, 14 dkg rizsből, kásából, darából, hüvelyesből, pohánkából vagy szárított tésztából, 70 dkg kenyérből, fél liter borból és 36 g dohányból állt.
Néha, amikor nagyon közelről látjuk a halált, ha megsiratunk valakit, aki elmúlt, s akit szívükben hordozunk, akkor megértjük azt a végtelen szerelmet, amellyel a ma művészete csüng az életen. Mikor – akár aranyszárnyakon elénk gurul fehér vagy fekete, élet vagy halál és látjuk, hogy mindnyájan rokonai vagyunk a nagy ismeretlennek, akkor az élet és a hús jogát legjobban tagadó is remegve és kacagva tapogatja végig a testét. Örülve, hogy ő van, ő megmaradt, ő magához szoríthatja, akit szeret, mert ő maga a fény, a világosság, a szerelem, a mindenség, az élet.
A székelykeresztúri múzeumnak van egy csodálatos képeslapgyűjteménye. Ezek közt művészlapok, üdvözlőlapok, más települések képeslapjai is megtalálhatók, de a helytörténet kutatójának a gyűjtemény legértékesebb részét a székelykeresztúri képeslapok jelentik. Mintegy 80 db. képeslapot számlál a keresztúri gyűjtemény, és ehhez még hozzászámolok néhány olyant, amelyek Keresztúr vonzáskörzetéhez tartozó falvakról készültek.
Juhos Mihály 1925. július 26-án született Kolozs megyében, Szék községben. Négy elemi osztályt járt, ez után az iskolából kimaradt, és Kolozsváron szolgalegényként dolgozott. 1943-ban visszatért szülőfalujába, és 1944 őszéig aktívan részt vett a helyi leventemozgalomban. 1944. szeptember 28-án önkéntesként jelentkezett a magyar hadseregbe. 1945 áprilisától 1948 júliusáig orosz fogságban volt. 1949-től 1951-ig két évig román katonaként szolgált, majd egy év kényszermunkára vitték. 1953-tól különböző helyeken dolgozott: a széki tanácsnál volt gazdasági felelős, a helyi szövetkezetnél anyagbeszerző, majd a marosvásárhelyi cukorgyár alkalmazásában termény-, azaz cukorrépabegyűjtő. Ezért a székiektől a „répás” ragadványnevet kapta (Répás Minya). Később egy kolozsvári építőtelepre szegődött el kubikosként, onnan ment nyugdíjba. Két gyermeke van, egy fia és egy lánya. Unokákkal is megáldotta a sors. Békés, szelíd öregség után 2019-ben hunyt el. Az alábbi elbeszélést eredeti szóbeli és írásos vallomások, valamint riportbeszélgetések alapján a széki tévé szerkesztőjeként foglaltam írásba. Mihály bácsi majdnem szó szerint, páratlan szókinccsel mesélte el az emlékeit. Alább közölt írásos vallomását, valamint a 2005-ben készített videofelvételt továbbra is kegyelettel őrzöm.
Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett.
Mivel Tasnádon a vállalkozókedvben nem volt hiány, a 19. század végén és a 20. század elején végül négy újság is napvilágot látott. A siker kulcsa pedig a helyi, aránylag kis számú értelmiség kreatív erejében keresendő. Bár az első három lap élettartalma kérészéletűnek bizonyult, a negyedik több mint egy évtizedig látta el megfelelő híranyaggal a városiasodás útjára lépett Tasnádot. Ezek hasábjain olyan családneveket találunk, mint Nóti, Bíró, Keresztessy, no és Ady, amelyek időközben messze túlszárnyalták az Alföld és dombvidék találkozásánál épült kisváros határát.
Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni.
A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül.
A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak.
Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt.
![]() |
![]() Felvetődik a kérdés, hogy egy roppant gazdag, vagyonos és híres család tagjáról, esetünkben Bocskay Kláráról lehet-e még valami újat írni. Arról a személyről, aki Erdély egyik legelőkelőbb családjából származott, mégpedig olyanból, amely vajdákat, fejedelmet adott a középkori országrészünknek, és neveik, tevékenységük mind a mai napig a magyar történelemtanításunk része. Hiszen tagjaik életét, sikerekeit és kudarcaikat már több tucatnyi történelemkutató, genealógus, irodalmár részletesen kinyomozta, földolgozta és közzétette. Átolvasva az 1586-ban kelt végrendeletet, rájött e sorok írója, hogy igen, még mindig lehet róla új – igaz, csak apró – emlékeket írni. |
![]() Zsigmond a nevezetes Haller családnak azon tagjai közé tartozott, akik nem viseltek semmilyen jelentős politikai-társadalmi, katonai rangot, nem tettek szert hírnévre. Rövid életéhez nem köthető egyetlen híres – akár pozitív, akár negatív – esemény sem. Talán ezért is feledkezett meg a személyéről még a család is, amikor adatokat küldtek a nemesi családfákat összeállító genealógusoknak. |
![]() Általános és helytálló a genealógusok ama megfigyelése, hogy ha egy nemesi család férfiágon, azaz magtalanul kihal, akkor a története is előbb-utóbb a homályba vész, a múltja szinte feledésbe merül. (...) Így van ez az erdélyi Sükösd családdal is. Tagjai a maguk korában híres emberek voltak, nagy birtokokkal rendelkeztek, más ismert, jelentős családokkal kerültek házassági kapcsolatba, fejedelmeket és királyokat szolgáltak hűségesen; mégis elfeledte őket az utókor, pedig a Sükösd családról sokan írtak és megemlékeztek, és amit sikerült velük kapcsolatban kikutatni, azt közzétették. |
![]() Gyönyörű, verőfényes nyári reggelre ébredt 1944. június 2-án Kolozsvár lakossága. (...) Ezt a viszonylagos csendet azonban kilenc óra körül a légi veszélyt jelző szirénák sikító hangja zavarta meg. Rövid idő múlva félelmetes morajlás, zúgás hallatszott, és a tiszta, kék égbolton amerikai katonai repülőgépek jelentek meg, mint valami „acélmadarak”. Mire az emberek közül sokan ráeszméltek arra, hogy mi fog következni, már elszabadult a pokol. Hullani kezdtek a bombák a városra, és szinte mindent megsemmisítettek, ami az útjukba került. |
![]() Az első világháború idején a magyar katonák élelmezése is korszerűbbé vált. Megjelentek a tartósan eltartható élelmiszerek (konzervek, kétszersültek), főzőládákat, mozgókonyhákat és modern tábori sütödéket rendszeresítettek. A katona napi élelemadagja 2 db. kávékonzervből (92 g), 44 dkg marhahúsból, 14 dkg rizsből, kásából, darából, hüvelyesből, pohánkából vagy szárított tésztából, 70 dkg kenyérből, fél liter borból és 36 g dohányból állt. |
![]() Néha, amikor nagyon közelről látjuk a halált, ha megsiratunk valakit, aki elmúlt, s akit szívükben hordozunk, akkor megértjük azt a végtelen szerelmet, amellyel a ma művészete csüng az életen. Mikor – akár aranyszárnyakon elénk gurul fehér vagy fekete, élet vagy halál és látjuk, hogy mindnyájan rokonai vagyunk a nagy ismeretlennek, akkor az élet és a hús jogát legjobban tagadó is remegve és kacagva tapogatja végig a testét. Örülve, hogy ő van, ő megmaradt, ő magához szoríthatja, akit szeret, mert ő maga a fény, a világosság, a szerelem, a mindenség, az élet. |
![]() A székelykeresztúri múzeumnak van egy csodálatos képeslapgyűjteménye. Ezek közt művészlapok, üdvözlőlapok, más települések képeslapjai is megtalálhatók, de a helytörténet kutatójának a gyűjtemény legértékesebb részét a székelykeresztúri képeslapok jelentik. Mintegy 80 db. képeslapot számlál a keresztúri gyűjtemény, és ehhez még hozzászámolok néhány olyant, amelyek Keresztúr vonzáskörzetéhez tartozó falvakról készültek. |
![]() Juhos Mihály 1925. július 26-án született Kolozs megyében, Szék községben. Négy elemi osztályt járt, ez után az iskolából kimaradt, és Kolozsváron szolgalegényként dolgozott. 1943-ban visszatért szülőfalujába, és 1944 őszéig aktívan részt vett a helyi leventemozgalomban. 1944. szeptember 28-án önkéntesként jelentkezett a magyar hadseregbe. 1945 áprilisától 1948 júliusáig orosz fogságban volt. 1949-től 1951-ig két évig román katonaként szolgált, majd egy év kényszermunkára vitték. 1953-tól különböző helyeken dolgozott: a széki tanácsnál volt gazdasági felelős, a helyi szövetkezetnél anyagbeszerző, majd a marosvásárhelyi cukorgyár alkalmazásában termény-, azaz cukorrépabegyűjtő. Ezért a székiektől a „répás” ragadványnevet kapta (Répás Minya). Később egy kolozsvári építőtelepre szegődött el kubikosként, onnan ment nyugdíjba. Két gyermeke van, egy fia és egy lánya. Unokákkal is megáldotta a sors. Békés, szelíd öregség után 2019-ben hunyt el. Az alábbi elbeszélést eredeti szóbeli és írásos vallomások, valamint riportbeszélgetések alapján a széki tévé szerkesztőjeként foglaltam írásba. Mihály bácsi majdnem szó szerint, páratlan szókinccsel mesélte el az emlékeit. Alább közölt írásos vallomását, valamint a 2005-ben készített videofelvételt továbbra is kegyelettel őrzöm. |
![]() Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett. |
![]() Mivel Tasnádon a vállalkozókedvben nem volt hiány, a 19. század végén és a 20. század elején végül négy újság is napvilágot látott. A siker kulcsa pedig a helyi, aránylag kis számú értelmiség kreatív erejében keresendő. Bár az első három lap élettartalma kérészéletűnek bizonyult, a negyedik több mint egy évtizedig látta el megfelelő híranyaggal a városiasodás útjára lépett Tasnádot. Ezek hasábjain olyan családneveket találunk, mint Nóti, Bíró, Keresztessy, no és Ady, amelyek időközben messze túlszárnyalták az Alföld és dombvidék találkozásánál épült kisváros határát. |
![]() Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni. |
![]() A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül. |
![]() A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. |
![]() Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. |
Új hozzászólás