Miért szűntünk meg?

Mármint, hogy miért szűnt meg a MŰVELŐDÉS – német laptársával, a Volk und Kulturral egyetemben – 1985 decemberében? Beolvadván szolgálati mellékletként a román sajtó egyik méltán alábecsült, ma már neve sincs folyóira ába? Apelláta nélkül, a kiadói szándék szerint végérvényesen?

Nos hát, nem azért, mintha szerkesztőik éppen akkortájt követtek volna el valamiféle ürügyül szol gáló „súlyos politikai hibát”. A keménykezű fi nomkodás efféle mód szerei addigra már kimentek divatból. A látszatra sem kellett ügyelni. A végső megoldások kerültek napirendre.


A Művelődés 1990. februári lapszámának
címlapja

S ezek a szerény, kis példány számú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügy buzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai ma gyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos ro vataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot.

Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemha tárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. S mindjárt oly módon, hogy példázzák is egyúttal a kisebbségi nyelven létező időszaki kiadványoknak és intézményeknek, bárminemű fórumoknak szánt közeljövőbeli sorsát.

Távlatilag – a kósza hírek sze rint legkésőbb az ezredfordulóig – a Kárpátok Zsenije tűzön-vízen át megvalósítandó aranyálmai közé tartozott ugyanis a hajdan együtt élő nemzetiségeknek titulált nép csoportok minden maradék szellemi–tárgyi–személyi emlékének nyo ma veszejtése. Hogy zökkenőmentesen működhessék a sokoldalúan fejlett, ugyanakkor azonban egy oldalúan homogenizált, gombnyo mással és értékes útmutatásokkal tökéletesen irányítható, mélyen nemzeti és magasan szocialista ön tudatú, egyedül, tőle áhított társa dalom.

A diktátor és lakájai – bőrün kön tapasztalhattuk – egyek vol tak xenofóbiájukban, s kiváltkép pen a bel- és külföldi magyarság iránt táplált vak, esztelenné fajuló gyűlölködésükben, s javíthatatlanul dilettáns politikusokként biztosra vették, hitték nyilvánvalóan, hogy ez a nekik oly kedves elképzelés az óhatatlanul felmerülő „nehézségek” ellenére, igenis megvalósítható.

Hihették valóban, amit hittek?

Volt rá okuk, kétségtelenül.

Az elnyomorító visszaszorítás lassacskán minden nem közvetlenül termelő területre kiterjesztett, már a társasági és magánéletre is ráne hezedő politikáját hovatovább lep lezetlenül folytatva, számtalan je lét észlelhették annak, hogy van mire, kire támaszkodni.

Elégtétellel nyugtázhatták, hogy az indoktrinálásnak nyakló nélkül alávetett társadalmi többségi, ál lamalkotó népessége áthághatatlan országhatárok közé zártan, az eu rópai népek szellemi közösségétől elszigetelten, részint közönnyel szemléli, részint a – kommunista-nacionalista kombinált frazeológiával ármányoskodón „tudományossá” szentesített, „szükségszerűnek” kikiáltott – soviniszta politikától mételyezetten hajlamos összállami érdeknek felfogni a nemzeti kisebbségek módszeres jogfosztását, gátlástalanul erőszakos, azonnali hatályú beolvasztását, illetőleg: elűzetését.


Kéziszedő nyomdász munka közben.
Forrás: Fortepan/Simon Tibor

Tény sajnos, hogy annak idején, mi több, újabban sem kapott hangot igazán román részről az az egyébként pedig igencsak kínálkozó felismerés, hogy ez az ország valójában felmérhetetlen veszteségeket szenvedett a zsidóság, majd a svábok és szászok tömeges kivándorlása, azaz – helyesebben szólva – szemérmetlen kiárusítása révén. Messze túl a szintén nem jelentéktelen nemzetközi presztízsveszteségen.

Emellett azonban a diktatórikus rendszer a társadalmi cselekvés és a hivatali, sőt kishivatali előmenetel útjainak szigorúan következetes felügyeletével és egyenirányításával tetszés szerinti mennyiségben produkált magának olyan híveket a magyarság soraiból (is), akik akár semmi kis előnyökért, alamizsnáért, netán hiú reményekért, képesek voltak feledni, sőt megtagadni nemzeti identitásukat, hovatartozásukat, s ha történetesen úgy szólt megbízatásuk, habozás nélkül vállalták a rájuk kiosztott janicsár vagy/és renegát szerepet. Szemlesütve, titkon magyarázkodva a „jobbik” esetben a fajtájukbeliek előtt; szemérmetlenül virtuskodva nyilvánosan, születési „hibájuk” jóvátételén szüntelenül, ügybuzgón munkálkodva a másik, rosszabbik esetben.

Csupán a sajtó berkeit tekintve, így nőhette ki magát a diktatúra „fényévei” folyamán az itteni magyarság legfőbb hivatalos reprezentánsává minden idők erdélyi írásbeliségének két legvisszataszítóbb alakja, a renegát kártékonyságában felülmúlhatatlan Előre-főszerkesztő, Szilágyi Dezső és a labanc publicisztika bajnoka, Hajdu Győző, aki – micsoda iróniája ez a sorsnak – éppenséggel egy Igaz Szó című lapot főszerkeszthetett évtizedeken át.

Miért ne hihették volna tehát a saját népüket is csupán kongó frázisokban felmagasztaló, ténylegesen azonban szellemi, majd mindinkább anyagi nyomorba süllyesztő akarnokpolitikusok, hogy a nemzeti kisebbségeket illetően egyenesen kár és vétek tovább halasztani a végső megoldást? Kezdve a sajtóval és az iskolarendszerrel, a kulturális intézményekkel, a helyi fórumokkal. Az amúgy is csak szórványosan felhangzó külföldi tiltakozás alamuszi kijátszása vagy sértődötten történő elutasítása talán még érdekesebbé is tette számukra ezt az elsöprő erőfölénnyel játszott, veszélytelennek vélhető mérkőzést. Hiszen sikerült végül, a nyolcvanas évek alkonyán a kiszolgáltatottság olyan állapotába taszítaniuk a romániai magyarságot, amelyre a megközelítőleg hasonló nagyságú népcsoportok történetében vajmi kevés példát találunk. Ha találhatunk egyáltalán.


A román hadsereg BTR-50PU típusú páncélozott szállító harcjárműve a Banat Nyomdaipari Vállalat
előtt Temesváron, az 1989-es forradalom napjaiban. Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

A mélypontról, ahova az országrontó kalandorpolitika a többségi nemzetet is lesodorta, a forradalom robbanásos felhajtóereje vetett föl mindannyiunkat. S mint kiderült, lélegzetvételnyi idő is elegendő volt ahhoz, hogy a szabadság adta első lehetőséggel élve ország-világ előtt mi, romániai magyarok is bizonyítani tudjuk, megőriztük kollektív szellemi integritásunkat, vitalitásunkat. Mi is ekként kívánunk bekapcsolódni fenntartás nélkül az új országépítő munkába. Feledvén – egészséges ösztönnel és ép ésszel – a közelmúlt sorscsapásait.

Megszüntetéseinket.

Amennyiben jogot nyerünk, valóban, az értelmes élethez. A nekünk is elfogadható, sőt tetsző otthon és haza újbóli megteremtéséhez. Amennyiben eljuthatunk oda, hogy egy-egy intézményünk, lapunk esetleges megszűnéséért csakis és egyedül magunkat kelljen hibáztatnunk.

 

(Művelődés, 1990. február, XXXIX. évfolyam, 2. szám, 1. oldal)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre. 

Nagykároly és vidéke

Kétségtelen, hogy a 19. század végén a nagykárolyi nyomdaipar fellendüléséhez pontosan a nagyszámú helyi újság megjelenése szolgáltatott alapot. Az ekkor már több mint száz éve működő Gőnyei József nyomdája még megérte ezt az időszakot, ugyanis az első helyi folyóirat pontosan az ő nyomdájából került ki 1871-ben Népiskolai Lapok címmel. Ezt aztán számos más helyi sajtótermék követte.

Zonda Attila és a Ricercar zenekar

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Az iskolai értesítők keresztmetszetét adják Kalotaszeg kisebb-nagyobb települései művelődési életének. A bánffyhunyadi iskolai értesítőket 1874-ben adták ki. Az iskolát E alakúra építették, amivel Erzsébet királynét (Sziszi) akarták dicsérni. Első igazgatója az iskolának Gagyi Samu volt, aki a felső fiúiskolában állat-, növény-, ásvány-, gazdaságés vegytant, a felső leányiskolában pedig írást és rajzot tanított. Egyébként az iskolának elemi fiú- és leány-, ismétlő fiú- és leány-, valamint gazdasági szakosztállyal megtoldott felső fiúiskolai tagozata volt, melybe beiratkozhattak nemcsak a kisváros gyermekei, hanem a környék magyar és más nemzetiségű kisiskolásai is. 

Megtörtént!

Megtörtént egy korszakalkotó esztendő legvégén, mialatt tisztító viharzás borzolta végig Kelet-Közép-Európát: a történelem szele elsodorta a zsarnokságot Romániában. A diktátor elbukott – és nincs többé! Romokban a fortélyosan megszervezett, örök életűnek tervezett parancsuralmi rendszere.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Ezen írás nem arról az Alvinczi Péterről1 szól, aki híres hitvitázó református lelkész és író volt. Róla és működéséről már olyan sokan írtak, hogy szinte könyvtárnyi irodalom áll a rendelkezésünkre. Hanem a szintén ugyanezen nevet viselő unokájáról, aki Erdély egyik legnagyobb törvénytudója, diplomatája volt.

Kolozsvár, Híd-kapu tornya

Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés az unió újbóli kimondásával kedvezőbb lehetőségeket biztosított a történetkutatás és történetírás számára is. Jó példa erre a Magyar Történelmi Társulat megalakulása 1867-ben, amelybe intenzíven bekapcsolódott az erdélyi történetkutatás is.

kovary laszlo

Bizonyára sokan ismerik a fenti idézetet, főleg a kolozsváriak, amelyet Kőváry László felesége, Knausz Johanna vésetett fel férje sírkövére. A sírkőállítás és sírfelirat-készítés az emlékezés feltételét a horizontok szétválásában látja, ennyiben még érintetlenül hagyja a múlt és jelen elválasztottságát. De az üzenet, amit hordoz, mélyen tükrözi, hogy a fizikai, ezáltal is mulandó, porladó emléknél, sírkőnél mindig fontosabb, maradandóbb az intellektus által teremtett szellemi érték, vagyis az, ami egy ember életműve.

Gábor Áron sírja

Az alábbiakban közölt levél Demeter Lajos helytörténész révén került a látókörömbe, érdekes adalékként szolgálva a Gábor Áron-kultusz kialakulásához. Szerzője Gábor Áron legidősebb testvére, az 1816ben született Imre.

Felvincet a frontvonal 1944. szep­tember 8-án érte el, négy napon ke­resztül dúltak a harcok a falu térségé­ben. A szemtanúk mai napig borzadva és könnyes szemmel számolnak be az előttük lepergő tragédiákról, a honvé­dek hősies küzdelméről a többszörös túlerővel szemben, a magyar sebe­sültek kivégzéséről, utolsó szavaikról, a szovjetek fosztogatásairól, a falu la­kosságának szenvedéseiről.

Pár évvel ezelőtt egy délelőtt megkere­sett munkahelyemen egy öregasszony, Bács Anna, akire gyermekkoromból még Anuska néniként emlékszem. Bözödúj­faluból való volt, miképpen apai ágról a mi családunk is. Ugyan rég láttam, elmondása szerint gyermekeivel Székelykeresztúr és Ma­gyarország között éli életét. Azt mond­ta, nyomja lelkét valami igen régi és különös gyermekkori emlék, élmény, és azt szeretné velem megosztani, ha türelmem van hozzá. De – tette hozzá csillogó szemekkel – azt én szó szerint jegyezzem le. Ki ne hagyjak semmit, ez nagyon fontos – mondta.

Kötő József

Minden kisebbség helyzetébe képes volt beleképzelni, beleélni magát. Nem tudom hogyan, de nála mindig érez­tük: az övéiért harcolt foggal-köröm­mel, ám sosem a mindent nekünk elv alapján, sosem a mások kárára csele­kedett. Ezért hívtuk mindig szeretettel beszélgetésre, előadásra, tanácskozni, zsűrizni. S jött örömmel együttműkö­dési szerződést kötni, előadást tartani, beülni a színjátszó fesztivál zsűrijébe. Megértő társ volt még az alapítványi bizottságok késhegyre menő vitáiban is.