Károly Róbertnek a kolozsvári polgároknak adott kiváltságlevele 1316-ból

Ha Kolozsvár történetének kezdeteit keressük, a figyelmünket nem a történelmi városmagra, hanem valamivel odébb, a ma Kálvária-tetőnek nevezett dombtetőre kell összpontosítanunk. Itt emelték az első Árpád-házi királyaink – vélhetően még Szent István korában –, azt az ispánsági várat, ahonnan a király nevében az ispánok igazgatták Kolozs megyét, különösen a közvetlenül királyi tulajdonban lévő környező földeket. Az ispánsági vár nem kőből épült, hanem ún. sáncvár (földvár) volt, amelyet több rendben felújítottak. Ez arra utal, hogy hosszabb ideig használták, vélhetően a tatárjárásig (1241–1242). A vár Erdély legfontosabb országútja mellett helyezkedett el, amely nyugatról, Magyarország felől érkezett, és ment tovább Erdély belső területei felé. E fontos országút mentén a 12–13. század folyamán egymás mellett jelentek meg a korai települések: a vártól keletre Kolozsvár, Szentpéter, Szamosfalva, nyugatra pedig Fenes, Gyalu stb. Plébániatemplomaik az országút mellett, vagy ahogyan Szentpéter esete is mutatja, egyenesen az országútra épültek, ezek köré temetkezett a lakosság, mellettük pedig a települések utcahálózata alakult ki. Ezeken a településeken a király népei laktak, vagyis várnépek és várjobbágyok, de írott forrásokból ismerjük az ispánsági vár tiszttartóit is, az udvarbírókat, a várnagyokat, a hadnagyokat, a főkikiáltókat és a századosokat.

A 11. század második felében, legkésőbb Szent László uralkodása korában, a bencés rend is beköltözött a várba. Ez királyi engedéllyel történt, és nem volt egyedülálló jelenség. Az ilyen királyi várak akár plébániatemplomokat is befogadtak, esperesi központok voltak, Esztergom esetében pedig maga az érsekség is a várban foglalt helyet. Mivel az ispánok ezen hagyományos intézménye a 13. századra háttérbe szorult, a várak ilyen esetben az adott egyházi intézmény birtokába mentek át. Ez történt Kolozsmonostoron is, ahol az ispánsági várat a bencés apátság teljesen megszerezte és belakta. A magyar uralkodók a királyi földek egy részét is az apátságnak adományozták (nagyjából Egeres és Apahida között), és ezzel megkezdődött a magánbirtokok kialakulása Kolozs megye központi területein.

Kolozsvár az ispánsági vár vonzáskörében létrejött kis települések köréhez tartozott. Az ispánsági várnak, azaz Kolozs várának (Castrum Clus) a legfontosabb települése lehetett, mivel a vár nevével illették, azaz Kolozsvárnak nevezték. Elnevezése tehát nem arra utal, hogy maga a település volt erődítve, hanem hogy Kolozs várának a közvetlen települése volt. A régészeti leletek tanúsága szerint a 12. században már számolni kell a létezésével, valahol a Szent Mihály-templom szomszédságában, noha plébániatemplomát ez idáig nem sikerült egyértelműen beazonosítani. Lakói a tatárjáráskor, a környező települések lakosaihoz hasonlóan, az ispánsági várba menekültek be, amelyet azonban a támadók felgyújtottak. Egy korabeli krónikás szomorúan jegyezte meg, hogy „a várban, melyet Kolozsnak neveznek, a magyarok végtelen sokasága halt meg”.

A tatárjárást követően Kolozsvár nagyon nehezen népesült be ismét. Egykori lakosait szinte teljes mértékben elveszítette, a visszaköltöző túlélők pedig alig leheltek életet az elpusztított településbe. Ez a szomorú állapot sajnos, nem csak Kolozsvárra, hanem a királyság teljes keleti felére jellemző volt. A keleti részek újjászervezése nem annyira a második honalapítónak tekintett IV. Bélára, mint inkább az ő fiára, a későbbi V. Istvánra hárult. István, mint ifjabb király 1262-től gyakorolt uralkodói hatalmat az ország keleti felében, különösen Erdélyben, és sokat tett e területek benépesítése érdekében. Kiváltságok adományozásával igyekezett a fontosabb településekre csalogatni a vendégtelepeseket (latinul hospesek), akik sok erdélyi település feltámasztásához járultak hozzá. Károly Róbert 1316-os kiváltságlevelében egyértelműen utal rá, hogy István szinte újjáalapította Kolozsvárt, lakosait egybegyűjtötte és kiváltságokkal ruházta fel. Ez lényegében azt jelentette, hogy a régi lakosok mellett, akik megmaradtak korábbi állapotukban, új telepesek jelentek meg, akik viszont már kiváltságokkal rendelkeztek. A magyar királyság városait tulajdonképpen az ilyen privilégiumokkal felruházott telepesek hozták létre, éppen ezen kiváltságoknak köszönhetően. Kolozsvár esetében lényegében két településmaggal kell számolni: az egyikben laktak a korábbi várnépek, a másikban pedig a kiváltságolt hospesek. Az előbbieket végül még ugyanaz az István az erdélyi püspöknek adományozta, aki a bencés apátság mellett a másik nagy birtokszerzőnek számított a Szamos mentén. Mellette a hospestelepülés is élte a maga életét, amelynek például két polgára 1308-ban telket vásárolt a bencésektől malomépítés végett.

A vendégtelepesek kitörési lehetősége az új uralkodó, Károly Róbert megjelenésével merült fel. Az Árpád-ház kihalását követően – anyai örökségre hivatkozva – I. Károly magának követelte a királyságot a cseh király fia, Vencel ellenében, ami végül hosszú belháborúvá fajult el. A helyzet valódi urai kezdetben az ún. kiskirályok, vagyis a tartományurak voltak, akik maximális hasznot igyekeztek húzni a még ingatag hatalommal rendelkező trónkövetelők kiszolgáltatott helyzetéből. I. Károly azonban meglepő kitartással harcolt a jussáért, és apró lépésekkel ugyan, de megtörte a főurak ellenállását. Az ország szinte minden szegletét harcokkal hajtotta uralma alá, ami közel két évtizedes kimerítő munkájába került. Az is tény viszont, hogy ezt követően senki nem merte megkérdőjelezni uralkodói hatalmát. A folytonos harcokban a városok igen nagy segítséget nyújtottak a királynak, úgy pénzben, mint katonákban, aki ezt cserébe különféle kiváltságokkal hálálta meg. Sopron, Pozsony és Kassa vitte a támogatás nehezét, de mellettük meg kell említeni Kolozsvárt is, amely úgy tűnik, a 14. század elejére már figyelemre méltó településsé nőtte ki magát. A többi városokhoz hasonlóan Kolozsvár is részesült a király kegyében, aki egyszerre több kiváltsággal ruházta fel a város lakóit. Erre a város életében igen jelentős történelmi pillanatra 1316. augusztus 19-én került sor.

Az oklevél szövege nyújtja számunkra a legbiztosabb adatokat arról, hogy melyek is egészen pontosan az uralkodó által adományozott kiváltságok, és hogy milyen körülmények között érdemelte ki őket a város. Lássuk tehát, melyek az oklevél fontosabb részei és rendelkezései.

Mivel privilégiumról van szó, vagyis az uralkodó által kibocsátott legünnepélyesebb és leghitelesebb iratról, ez a királyi cím teljes felsorolásával kezdődik: „Károly, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria és Bulgária királya…” Az uralkodói cím felsorolását követően a király az oklevél első részében elvi szinten alapozza meg adományát a kérelmezők részére, amelyben nemcsak azt igyekszik érzékeltetni, hogy a sok lakossal rendelkező ország, és különösen a népes városok emelik jelentős mértékben a király tekintélyét, hanem azt is, hogy országában békére, csendre, nyugalomra vágyik: „Az a nagy király, aki nemzetségéről méltán tudja mondani, hogy a népek sokaságával dicsekedhet, büszkélkedvén azzal, hogy szép békében és csendes nyugalomban marad fenn a város tele néppel és bőséggel.” Már az oklevél elején utal tehát finoman a királyságában még 1316-ban is fennálló háborús, válságos helyzetre, amely másfél évtizede tartott, és nem úgy tűnt, hogy egyhamar meg fog szűnni.

Az általános felvezetés után, az oklevél a konkrét adatok közlésére tér rá: „Benedek, kolozsvári plébános és gyulafehérvári kanonok, illetve Tark comes, kolozsvári bíró, a saját és a mi ottani telepeseinek nevében elénk jöttek, és alázatosan könyörögve ilyen javaslatot tettek…” A plébános személye viszonylag jól ismert, több alkalommal szerepel írott forrásokban. Már az előző években is plébános volt, legalább 1313 óta, emellett pedig a gyulafehérvári káptalan kanonoki testületéhez tartozott, rendszerint dékánkanonok volt. Erdély egyházi és politikai ügyeiben járatos személy lehetett, jó kapcsolatrendszerrel, amit elsődlegesen gyulafehérvári karrierjének köszönhetett. A másik személy, Tark (Tarcs), Kolozsvár lakóinak a legfontosabb elöljárójának számított, comes (gróf – szerk. megj.) címe alapján földbirtokos ember volt, aki kétségtelenül a polgárok elit rétegéhez tartozott. Nevét a szomszédos Tarcsaháza birtokkal szokták összefüggésbe hozni vagy a később említett Stark nevű polgárral, akinek fia egy másik kolozsvári családdal került végzetes konfliktusba. Kolozsvár lakosait tehát a város két legfontosabb embere, a bíró és a plébános képviselte. Hogy egészen konkrétan kiket képviseltek, az kiderül az oklevél szövegéből. A hospesekről, azaz a vendégtelepesekről van szó, akik még István ifjabb királytól nyerték el első kiváltságaikat. Károly Róbert azokban a napokban Temesváron tartózkodott, amely a háborús időszakban egyfajta központi királyi rezidencia szerepét töltötte be az országban. Benedek és Tark itt kereste fel a királyt, és „alázatosan könyörögve” tettek javaslatot neki kiváltságaik visszaállítása érdekében. Kérésüket István – ifjabb király 1262–1270-ig, majd király 1270 és 1272 között – egykori adományával indokolták meg, aki ráadásul Károly Róbert nagyapja volt: „Midőn István, Magyarország méltóságos királya, a mi jó emlékezetű ősünk és dédatyánk, egykoron meg akarván alapítani és egybegyűjteni az említett Kolozsvár városát, őket a szabadság sok kiváltságaival díszítette és ruházta fel.” Sajnos, nem tudunk meg további részleteket István szerepvállalásáról Kolozsvár telepítésében, és ami különösen nagy veszteség, nem derül ki, hogy milyen kiváltságokkal látta el egykoron lakóit. István privilégiuma ugyanis nem őrződött meg sem eredetiben, sem másolatban. Lényegében csak annyi derül ki, hogy a tatárjárást követően István jelentős mértékben támogatta Kolozsvár benépesülését, azért az oda betelepedő telepeseknek kiváltságokat biztosított. Ezeket akár városi kiváltságoknak lehet tekinteni, hiszen Magyarország többi részében is az ilyen kiváltságolt telepes közösségek hozták létre a városokat kapott előjogaiknak köszönhetően.

„De annak utána, hogy a háborús idők viszontagságai miatt a világ állapotának sorsa alászállt, a mi telepeseink a szabadságaik ösvényéről le lettek térítve, ennek okáért könyörögve kértek, hogy őket eredeti és régi szabadságaikba helyezzük vissza, és azokat megtartani méltóztassunk” – olvasható tovább az oklevélben. A háborús viszontagságok kétségtelenül Károly Róbertnek a tartományurakkal folytatott állandó háborúira utal. Legnagyobb ellenfele éppen az erdélyi vajda, Kán László volt, akiről tudjuk, hogy kisajátította a királyi hatalmat, és visszaélt vele. Nem tartotta tiszteletben nemcsak Kolozsvár, hanem sok más kiváltságos közösség, illetve személy szabadságjogait sem, ami miatt Károly Róbert jelentős erőfeszítéseket tett, hogy mihamarabb megbuktassa. Nem sokkal Kolozsvár kiváltságolása előtt, 1314-ben halt meg, fiai azonban továbbra is sok zavart okoztak Erdélyben. Mivel ebben a konfliktusban Kolozsvár a király mellé állt, egyértelmű, hogy a vajda és emberei ezt igyekeztek megbosszulni. A város lakóinak kitartása azonban meghozta a maga gyümölcsét: „Mi tehát figyelembe véve az előbb említett telepesek és szászok azon szolgálatait, melyekkel nem csak javaikat, vagyonaikat és személyüket tették ki veszélynek, hanem az elszenvedett halál és meggyilkolásuk révén bizonyították hűségüket, különösen pedig figyelembe véve, hogy a legutóbbi időkben a király vetélytársai ellen támadva, vagyonaik és személyeik nem kicsiny kockázatával hű szolgálatot tettek. Mindezen okokból őket és örököseiket visszatesszük és visszahelyezzük ősi szabadságaikba, amelyekkel az említett István király ajándékozta meg őket.” Közvetlenül 1316 augusztusa előtt Károly Róbert két fronton is harcolt, ahol a kolozsváriak kitüntethették magukat, de az is biztos, hogy a korábbi években tett szolgálatokat is figyelembe vette a király. A legnagyobb csatájára az ország nyugati felében került sor, ahol a szintén ellenséges Kőszegi család legfontosabb, és szimbolikus jelentőséggel is bíró Kőszeg várát ostromolta meg és foglalta el. A királyi sereg másik sarkalatos csatájára Debrecen mellett került sor, kiváló hadvezére, Debreceni Dózsa vezetésével, ahol az egész Bihar térségét uraló Borsa család hadseregét győzték le.

Mindezen szolgálatok fejében Károly Róbert a következő kiváltságokat adta Kolozsvár vendégtelepeseinek és szász lakosainak:

„1. Földbér gyanánt minden egyes telepesünk, aki ekével rendelkezik, Szent Márton napján fizessen miden évben egy királyi súlyú fertót. A többi telepes, aki csak házzal, de ekével nem rendelkezik, három nehezéket fizessen az említett ünnepnapon. A zsellérek pedig ugyanarra az időre másfél nehezéket.

2. Hatvan háznép után egy kellőképpen felszerelt fegyverest kötelesek a mi hadseregünkbe küldeni.

3. Falunagyot (azaz bírót) maguk közül választhatnak, aki minden közöttük levő és határaikon belüli ügyekben ítélkezhet, kivéve az emberölést, lopást, rablást, gyújtogatást és bajsebet (megsebesítést). Ez utóbbi esetekben a mi bírónk és az ő falunagyuk együtt ítélkeznek. A bírságból pedig kétharmad a mi bírónknak, egyharmad a falunagynak jár.

4. Azt is megengedjük a mi telepeseinknek, hogy Erdély határain belül, úgy a városokban, mind más helyeken, áruik és javaik után semmilyen vásárvámot ne fizessenek.

5. Papot és plébánost közakarattal szabadon választhatnak, amint az más városainkban is szokás, aki az őt megillető összes jogokkal rendelkezik.

6. Azt is megengedjük nekik, hogy a környező földeket, amelyeket mindeddig jogosan birtokoltak, erdőkkel, berkekkel, rétekkel, szántóföldekkel és más haszonélvezetekkel együtt továbbra is birtokolják és használják békével és csendesen, de mások joga és sérelme nélkül.

7. Ezeket és másokat, amelyeket István király nekik adományozott, megtartani ígérjük.”

Amint a privilégium utolsó rendelkezéséből is kiderül, Károly Róbert nem sorolta fel a város összes kiváltságát, csak néhányat közülük. Bizonyára a legfontosabbakat, illetve azokat, amelyeket módosítani kellett a korábbiak közül. Az oklevél nem utal például Kolozsvár vásártartási jogára, amivel minden bizonnyal már a 13. század óta rendelkezett. Ezt továbbra is megtartotta semmilyen módosítás nélkül.

A felsorolt privilégiumok mind igen fontosak voltak. Ezek egyaránt tartalmaztak szabadságjogokat és kötelezettségeket. A szabadságjogok közül a falunagy, azaz a bíró megválasztása biztosította a közösség önkormányzatának a függetlenségét, amihez hozzájárult a szabad plébános választás is. Ne feledjük, hogy a király előtt is ez a két személy képviselte a várost. Fontos uralkodói rendelkezés volt továbbá a vámmentesség biztosítása, még akkor is, ha ezt csak Erdélyre korlátozta. Voltak olyan városi közösségek, amelynek tagjai egész Magyarország területén rendelkeztek vámmentességgel. Minden esetre ez és a vásártartás joga alapozta meg a város további fejlődését, a kézművesipar kialakulását és megerősödését, ami hosszú távon a városok gazdasági alapját képezték. 1316-ban azonban Kolozsvár polgárai még elsődlegesen földműveléssel foglalkoztak, a tehetősebbek „ekével” rendelkeztek, azaz a város határában szántóföldjeik voltak, és eszerint adóztak.

Károly Róbert más városoknak is adott kiváltságokat, de azokat rendszerint apránként csepegtette. Kolozsvár viszont most egyszerre egy csokorra valót kapott, azt a benyomást keltve, mintha a király ismét megalapozta volna a város további fejlődését, amely innentől kezdve szinte töretlen volt. Az ilyen kiváltságokat nevezzük nagy városprivilégiumoknak, aminek megszerzése különös királyi kegyről és a kolozsvári polgárok által tett áldozatos szolgálatokról tanúskodik. Illendő tehát kolozsvári identitásunk részévé tenni, hiszen a város további fejlődésének az alapköve lett.