Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Érdekességek a kolozsvári korcsolyázás hőskorából

Ön tudta, mikor korcsolyáztak először szervezett körülmények között Kolozsváron? Mikortól vált a sétatéri tó a korcsolyaélet központjává? Ki volt az első férfi és nő győztes korcsolyaversenyeken? Mikortól szerepel a műkorcsolya a versenyprogramban? Ki volt az első világbajnok, aki Kolozsváron is fellépett? Íme, néhány érdekesség a sportág hőskoráról városunkban.


Korcsolyázók a sétatéri tó jegén az 1800-as évek végén

Az első korcsolyarendezvény

1871 decemberében tartották meg az első kolozsvári korcsolyarendezvényt a Múzeum-kerti (Mikó-kert) kis tavon. Először fogalmazódott meg a szervezett korcsolyázás iránti igény Kolozsváron is. A sport kedvelői felhívták a figyelmet, hogy szükség van egy olyan egyletre, amely arénát rendez be, és korcsolyaünnepélyeket szervez, akárcsak Bécsben: zeneszóra, este, fáklyák fényénél.

A Múzeum-kert az Alsó-szén (Mikó, ma Clinicilor) utcában volt, 1859-ben tulajdonosa, gróf Mikó Imre az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek adományozta. Itt rendezték be az első kolozsvári füvészkertet. A bejárat mellett az 1870-es években egy kis tó állott. „Mindjárt a bejárattól balra, sűrű lombos fák árnyékában egy négyszögletes kis tó. Partján padok, hínáros vizében lomha pontyok, díszes cigányhalak, iszapbújó kárászok” – jegyezte fel Grandprierre Emil Ó, kedves Kolozsvár című könyvében. Itt alakították ki az első korcsolyapályát. A kert az egyetemi oktatás szempontjából fontos volt, ezért az 1880-as évektől megkezdődött az egyetemi épületek építése, az 1890-es években pedig betömték a kis tavat.

S hogy milyen volt az első rendezvény, arról a Magyar Polgár 1871. december 19-i számában jelent meg egy hír. „A múzeumi tó tükre meglehetős jeget adott, a csorgó körüli nyílás karfákkal és zászlókkal volt jelölve illetőleg elzárva, a parton egy vásári bódé, mely az ügyvezetést, csáklyaraktárt, magába fogadja, Pongrácz zenekara és egy díszes közönség leginkább az arisztokrácia köréből.”

A korcsolyaegylet

1872. november 24-én megalakult a Kolozsvári Korcsolyázó Egylet (KKE). Az új egyesület első feladata az anyagi háttér biztosítása volt, ezért különböző táncestélyeken gyűjtés folyt e célra. A szervezést gróf Teleki Domokosné vállalta, a korcsolyarendezvényeken pedig – amelyeket minden vasárnap déli 12 órától rendeztek – a helyi katonazenekar lépett fel. Elnökének Paget Jánost (John Paget), alelnökének Gyarmathy Miklóst, titkárnak pedig Balogh Györgyöt választották meg. Pagetet, az angol származású írót, birtokost, aki Aranyosgyéresen mintagazdaságot vezetett, híres sportemberként, kitűnő lovasként ismerték. Gyarmathy az 1848-as forradalomban a honvédség főhadnagya, 1875-től pedig Kolozs vármegye alispánja volt, 1876 és 1884 között vezette az egyesületet.

A sétatári pálya 

1873 januárjában az egyleti bál komoly anyagi nyereséget hozott, így még ez év decemberétől a korcsolyázó egyesület bérbe vette a sétatéri tavat. Az első világháború végéig itt rendezte az egyesület a rangos versenyeit és báljait. A sétatéri tó új lehetőségeket adott az egylet számára. A tavon már nagyszámú korcsolyázó mulathatott, a tóparton pedig a kísérők, nézők kényelmesen elfértek. 1875-től hetente kétszer lehetett zeneszó mellett korcsolyázni, vasárnap délben és csütörtökön délután. Ha lehetséges volt a korcsolyázás, akkor a főtéri Orbán kávéházra kitűztek egy lobogót. A lobogók kitűzése hosszú ideig jelezte a kolozsváriak számára a sétatéri tó befagyását és a korcsolyaszezon megkezdését.

Az első verseny 

Az új körülmények lehetővé tették, hogy 1874. február 15-én a KKE megrendezze az első korcsolyaversenyt Kolozsváron. A szervezők négy versenypontot hirdettek meg. A hölgyek díjáért, egy 50 forint értékű melltűért a férfi korcsolyázók versenyeztek gyorsasági futamban. Elsőként gróf Teleki Géza, másodikként Rettegi Miklós érkezett be.

Az urak díját, egy 45 forint értékű medált báró Bornemissza Anna nyerte el, aki nagy csatában megelőzte báró Huszár Liskát. Báró Huszár Ádámné (báró Bornemissza Anna) Kolozsvár első kiváló korcsolyázónője, több korcsolyaverseny győztese volt. Fontos szerepe volt az egyesület működésében a kezdeti években.

A harmadik gyorsasági versenyszámban az egylet tagjai versenyeztek egymással, az aranykorcsolya-melltűt Sikó Árpád nyerte meg. Az utolsó próba az akadályfutás volt, amelyben a versenyzőknek három hógáton kellett átugrani. Az ötödik aranyat Kaoncz Hermán nyerte meg.

Az első jégbál

A korcsolyázó egylet megalakulása után többször szervezett bálokat, estélyeket az egylet anyagi hátterének növekedése érdekében. Ezek a bálok igen népszerűek voltak az egylet tagjai körében, s szép jövedelmet hoztak minden évben. 1878-ban az egylet vezetősége a bálokat jégre vitte, hiszen a rajongók szívesebben táncoltak, mulattak a sétatéri tó jegén, mint egy teremben. A farsang hangulata és a korcsolyázás népszerűsége kiváló lehetőséget nyújtott a korcsolyázó mulatságok szervezésére.

Az első jégbált 1878. február 15-én rendezték a Sétatéren. A tó partján este 6 órakor szurokfáklyákat gyújtottak, amelyek kivilágították a tavat. A mulatság 7 órakor kezdődött, amikor a zenepavilonban játszani kezdett a meghívott zenekar. A fénypontot a francia négyes jégtánca jelentette. Az eseményt tűzijáték zárta, ennek lebonyolítását viszont sokan bírálták, ok nélküli prédálásnak nevezve. A korcsolyázók farsangi jelmezeit is bírálta a korabeli sajtó, üres látványosságnak titulálva azokat.

Az első rendezvény igazi nyertese a sport volt, hiszen e pillanattól a jégbálok a téli szezon fénypontját jelentették, s ez megmaradt az elkövetkező huszonöt évre.


Korabeli korcsolyaverseny a sétatéri jégpályán

Az első versenyszabályzat 

1881 februárjában rendezte a Kolozsvári Korcsolyázó Egylet az első olyan versenyét, amelyre már hivatalos versenyszabályzatot hirdetett. Ez megjelent az Ellenzék 1881. január 29-i számában is:

„1. Mindenki és nemcsak egyleti tag futhat. Csak a pályabírák tehetnek valaki ellen kifogást.

2. A pályatért a pályabírák szabják meg és korlátokkal jelzik. Ki azokon belül kerülés által a pályatért megrövidíti, futását érvénytelenné teszi.

3. Két jelentkezőnél a verseny megtarttatik.

4. Az indulásokat az indítók jelzik.

5. A felállás betűsor szerint történik.

6. Aki az napon nyert egy díjat másnap nem versenyezhet.

7. A versenyzők egymást futásukban gátolniuk nem szabad, ki ezt teszi futását veszti.

8. Az akadály-versenyben az akadály kikerülése a futást érvénytelenné teszi.

9. Sok pályázó esetén a versenyzők csoportra osztatnak s a csoportokban elsőknek beérkezők között új verseny rendeztetik.

10. Jelentkezni lehet a helyszínen a pályabíráknál.

11. A versenyek negyedóránként történnek.

12. A belépti díjat mindenki, még a rendes tagok is fizetik.”

Az első művészi verseny

1882. február 12-én a KKE korcsolyaversenyén először szerepelt a műsorban a művészi verseny az alábbi leírással: „Minden egyes versenyző részére öt perc engedtetik, mely idő alatt tetszése szerinti alakzatokban mutathatja be a korcsolyázásban való jártasságát és ügyességét; a jutalom odaítélésénél egy héttagú jury dönt.”

Nem csoda, hogy a verseny legérdekesebb száma a művészi vetélkedő volt, amelyre hatan jelentkeztek. „Mindegyik igen jó és merész korcsolyázónak bizonyította magát, s különösen Rettegi Kálmán tűnt ki merész ugrásai és egyenletes mozdulatai által, a díjat azonban a bír. bizottság Velits Dezsőnek ítélte oda – számolt be az Ellenzék tudósítója az 1882. február 14-i számban.

A korcsolyapavilon

Az egyesület legnagyobb gondját egy szakszerű épület hiánya jelentette. Bár többször rendeztek be kisebb helyiséget raktárként vagy öltözőként, ezek a megoldások nem feleltek meg, nem biztosították a kellő kényelmet. A Magyar Polgár 1875. december 12-i számában fogalmazott meg először komolyabb kritikát: „A korcsolyázó egyletnek még áldozatok árán is oda kellene törekedni, hogy a néző hölgyközönségnek kellemes fűtött helyiségről gondoskodjanak. A mostani kis bódé bakterháznak jó lehet – de egyébre nem alkalmas.”

A nagyméretű építkezések kezdete végül 1894-ig húzódott. Ekkor első lépésként megnagyobbították a tavat, majd egy év múlva a városi tanács kiírta a pályázatot egy díszes korcsolyacsarnok és egy mulató felépítésére. Az építkezés a kor bürokráciája miatt is késett: hiába írta ki a város a pályázatot, hirdetett győztest, a város törvényhatósági bizottsága pedig határozatot hozott az építkezésekre, ezt fel kellett terjeszteni a belügy-, majd a kereskedelmi minisztériumba.

„A tervek hosszas tárgyalások után elnyerték a »magas« kormány tetszését is, s minthogy Magyarországon még középületekben is csak az létesülhet, ami a »magas« kormánynak tetszik, hát most az ő gracziájából, de a magunk költségén végre hozzájutunk a tervezett épületekhez” – számolt be az Ellenzék az 1896. szeptember 5-i számában. S mivel az első győztes terv elavult, 1896 júliusában újabb pályázatot írtak ki, melyet Pákey Lajos nyert meg, a kivitelezést pedig Reményik Lajos cégének ítélték oda.

A korcsolyapavilont a régi fabodega helyén, a tó partján, a mulatót pedig a sziget és a fősétányok között építették fel. A mulató tervezésekor Pákeyt a Potsdam melletti Sanssouci-kastély ihlette. A kaszinó bejáratához díszes, mitológiai alakok szobrával díszített szökőkutat emeltek 1897-ben.

Magyar főiskolás gyorskorcsolya-bajnokság

1908 februárjában a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club és a Kolozsvári Korcsolyázó Egylet igen pompásra sikerült országos versenyt rendezett. Az ország számos egyesületéből érkeztek résztvevők, a budapesti egyesületek mellett itt voltak az aradiak, a szombathelyiek, valamint a két kolozsvári egyesület versenyzői. Az Ellenzék újságírója is méltatta az esemény színvonalát: „Az ország minden részéből benevezett versenyzők mind starthoz is állottak, s így igazán érdekfeszítő küzdelmeket volt alkalmunk látni. A versenyzők nagy száma és kitűnő klasszisa, a rendezés kifogástalansága igazán elsőrendű sport-eseménnyé avatták a vasárnapi versenyt.” (Ellenzék, 1908. február 18.)

A verseny fénypontja a magyar főiskolás gyorskorcsolyázó bajnokság volt, ahol két versenyszám (500 m, 1500 m) eredményeinek az összesítése után hirdettek győztest. Mindkét versenyszámot a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club klasszisa, Gyurmán Dezső toronymagasan nyerte s elhódította a bajnoki címet.

A versenyt megtisztelte jelenlétével Szende Andor, a kor legjobb magyar férfi korcsolyázója, négyszeres magyar bajnok, négyszeres világbajnoki bronz­érmes. „A műkorcsolyázók közül Szende Andor emelkedett ki, aránytalanul fölötte állván versenytársainak. A troppaui és davosi műversenyek győztese most is teljes formában állott starthoz és igazán gyönyörű dolgokat produkált” – tudósított az Ellenzék.

Világbajnokok Kolozsváron

1911. február 2-án a KKE országos versenyt rendezett, amelynek végén Kronberger Lili négyszeres világbajnok tartott bemutatót, szebbnél szebb produkcióin gyönyörködhetett a kolozsvári közönség. Ez volt Kronberger második kolozsvári fellépése, hiszen 1907-ben már korcsolyázott a sétatéri tó jegén.

Kronberger világviszonylatban is a sportág egyik úttörője volt, az első műkorcsolyázó nők közé tartozott. Mivel abban az időben csak férfiak részére írtak ki műkorcsolyázó viadalt, ezeken indult és nyert országos bajnokságot (1908, 1909, 1910). A nők részére első ízben megrendezett davosi világbajnokságon (1906) harmadik, a bécsin (1907) szintén a harmadik helyezett; a troppaui (1908), a budapesti (1909), a berlini (1910), a bécsi (1911) világbajnokságokat viszont megnyerte. Kodály Zoltán ösztönzésére bevezette a zenére történő korcsolyázást, ezt az újítást átvették társai is, és máig használják a művészeti versenyeken.

Kronberger sikereit Méray-Horváth Opika folytatta. A Budapesti Korcsolyázó Egylet tagja minden ifjúsági versenyt megnyert, amin részt vett. Az 1911. évi bécsi műkorcsolya-világbajnokságon egyesben – Kronberger Lili mögött – második, a davosi (1912), stockholmi (1913), valamint a St. Moritz-i (1914) vb-k győztese volt, sajnos az első világháború kitörése megszakította a fényes sikersorozatát.

1912-ben február 2-3-án rendezték meg Kolozsváron az országos korcsolyaversenyt, amelynek fénypontja Méray-Horváth Opika világbajnok műkorcsolyázó bemutatója volt. Méray davosi sikere után egyenesen Kolozsvárra utazott, igazolva ezzel, hogy városunk a fővárossal egyenrangú korcsolyaközpont volt az első világháborút megelőző időszakban.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett. ​

Mivel Tasnádon a vállalkozókedvben nem volt hiány, a 19. század végén és a 20. század elején végül négy újság is napvilágot látott. A siker kulcsa pedig a helyi, aránylag kis számú értelmiség kreatív erejében keresendő. Bár az első három lap élettartalma kérészéletűnek bizonyult, a negyedik több mint egy évtizedig látta el megfelelő híranyaggal a városiasodás útjára lépett Tasnádot. Ezek hasábjain olyan családneveket találunk, mint Nóti, Bíró, Keresztessy, no és Ady, amelyek időközben messze túlszárnyalták az Alföld és dombvidék találkozásánál épült kisváros határát.

Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni.

A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül.

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. 

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

Benkő József, lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.

A századik évforduló késő őszi felvonása még a június 4-i aláírás napjánál is átfogóbban tárja fel Trianon magyar kárvallottjainak érzés- és gondolatvilágát. Ezen a második megemlékezésen az erdélyiek példájával az új román államba való beilleszkedés indítéka és célja szemléltethető. A szóra bírható források közül kiemelkedik az első világháború után új fejlődésszakaszába lépő transzilvanizmus talán legismertebb programszövege, amelynek megírására 1920 novemberében érett meg az idő.

Bármennyire is gyarapodott széltében-hosszában Kolozsvár területe, azért olykor valamiképpen csak összefutok az utcán egy-két ismerőssel. Így történt ez a közelmúltban, midőn egyszer csak Tóth-Guttman Emesével, Guttman Mihály (1926, Petrozsény – 2013, Kolozsvár) leányával találkoztunk. Beszélgetésünk folyamán kifejezte azt a kérését, hogy elevenítsem fel az emlékeimet édesapjáról. A kérés hatására lelki szemeim előtt megjelent Misi bácsi nagy bajuszos, kicsit cammogó járású alakja, hiszen a Kolozsvári Zeneiskola igazgatójaként is ismertem, valamint tanárom is volt a karvezetői szakon. Misi bácsi egyengette a középiskolai zenei fejlődésemet, majd a tanártársam lett a zeneiskolában, és a kolozsvári Filharmóniában is – és már alig merem említeni a nyugdíjas éveinket…

A Guttman lakóházat két utca, a Kund vezér (ma Sidismund Toduţă) és a Gavril Muzicescu határolja. A Kis-Szamos bal oldalán terül el, a szellő halszagot terjeszt, és ez a halászok egyik kedvelt helye.

2008 júliusában tértünk haza feleségemmel, Mártával együtt Kolozsvárra huszonegyévnyi nagyszebeni tartózkodásunk után. Három gyermekünk már Kolozsváron fogadott minket. Csenge tíz, Emese hat, Csongor egy éve hagyta el Nagyszebent, mindhármójukat a Báthory István Elméleti Líceum csalogatta Kolozsvárra. Aztán a nagyobbik gyermekünket a finn–német szak, a középsőt az építészet, a kicsit pedig a filmművészet, fotóművészet, média szak, majd végül a közgazdasági képzés kötötte Kolozsvárhoz. 2008-ban újra együtt lehettünk mind az öten. 

Reményik Sándor

Reményik Sándor ősei egy felvidéki, régi Remenik nemesi családból származnak. A korabeli dobsinai lutheránus egyház anyakönyvi bejegyzései szerint a költő felmenői több nemzedéken keresztül Dobsinán, ebben a felvidéki bányavárosban születtek és élték le életüket. A költő időben legtávolabbi – adatokkal is bizonyítható – felmenőinek tekinthetjük a Dobsinán élő Johannis Remenik nevű szépapját, valamint a férfi Mária nevű (vezetékneve nincs bejegyezve a dobsinai anyakönyvbe) feleségét, akik feltehetően a 17. század fordulóján születhettek.