Életviszonyok egy mezőségi faluban

Több mint öt évtized távlatából még nagyon sok emlék elevenedik meg előttem. A Kolozs megyei Mezőkeszüről szeretnék ilyen emlékeket felvillantani a második világháború utáni két évtizedből.

Öthónapos koromban kerültem Keszübe. Apám, idős Kun Árpád 1946. február 1. és 1965. október 31. között szolgált mint református lelkész ebben a faluban. A kis falu lakossága az 1950-es években mintegy 700 lélek lehetett. Ebből több mint 550 református, 100 adventista, 25–30 román és kb. 25–30 cigány volt. A falu Mocs községhez tartozott. Nehéz volt megközelíteni. Még 1965-ben sem volt kövezett útja, a villanyt is csak 1967-ben vezették be. Egyetlen telefonkészülék működött 1962-től a mezőgazdasági termelőszövetkezet megalakulásától kezdődően. Aki utazni akart, főleg Kolozsvárra, annak több mint három kilométert kellett gyalogolnia Mocsra esőben, sárban csomagokkal.

Mezőkeszü az 1940-es években határmenti falu lett. A második bécsi döntés után ugyanis Keszü Romániában maradt, miként több magyarlakta falu a környéken. A falutól észak-nyugatra Magyarpalatka, Vajdakamarás Magyarországhoz került. A lövészárkok még az ’50-es években is láthatók voltak a Palatka felé vezető út mentén egy domb mögött. Volt olyan falu az országút mentén, mint például Magyarkályán, amelyet kettéválasztottak. A magyarok az országút északi részén Magyarországhoz tartoztak, míg a református templom a falu déli részén, egy dombon, Romániába került. Nagyon sok embernek Keszüben olyan helyen volt szántója, kaszálója, hogy az Magyarország területére esett, tehát igazolványra volt szükségük, hogy kimehessenek a saját földjükre kaszálni, kapálni. Az igazolványt nehéz volt megszerezni abban az időben. Volt, aki még a közeli rokonait sem látogathatta évekig, mert Palatkára és Vajdakamarásra is csak engedéllyel lehetett menni.

Keszü, a szűk völgyben elterülő falu érdekes képet mutatott a látogató számára. Az utca mellett épültek az istállók, és a telek felső részén épültek a házak. Azért volt szükség erre a fordított beállításra, hogy a trágyalé kifolyhasson a falu közepén folyó patakba, így a ház és az udvar így tisztábban maradt. A torony nélküli templom a falu közepén épült a 14. században. A mellette álló papi lak dombra épült tehát, ablakaiból mindent lehetett látni, ami az utcán történt. A papi lakkal szemben volt a magyar iskola, mellé építették a művelődési otthont, ott volt a kovácsműhely, valamint két kút, amit az állatok itatására használtak. Mivel a falu gazdálkodásra volt beállítva, és a falu felső részén nemigen volt víz, ezért itt itatták az állatokat. Volt olyan család, hogy hat ökörrel, két tehénnel és borjúval (ők úgy mondták, hogy bornyú) jött itatni. Ezt tették télen-nyáron. Nem volt könnyű a munka. Abban az időben általában két ökröt tartott egy közepes gazda, míg a szegényebbek két tehénnel szántottak. Lovat kevesen tartottak, talán 15–20 ló lehetett ebben az időben, és 4-5 ember foglalkozott kereskedéssel.

A keszüiek nagyon szorgalmas emberek voltak. A határaik mindig rendezetten álltak. Ebben az időben a falu népe nemigen hagyta el szülőföldjét. Mindenkinek volt földje, kevés szőlője, amire szüksége volt, megtermelte. A szombatosok kivételével minden családban neveltek disznót. Előbbiek ugyanis nem fogyasztottak disznóhúst, inkább libát neveltek, amelynek a húsát megfüstölték. A szombatosokról még megjegyzem, hogy a szombatot ünnepelték, ekkor semmiféle munkát nem végeztek, pénzzel sem jártak, nem kereskedtek e napon. A szombatosoknak volt egy imaházuk, amelyet a második világháború előtti években építettek. A háború után még nem volt külön temetőjük, sokáig külön akartak temetkezni, majd egy idő után a temető sarkában ők is kaptak egy részt.

A háború utáni időkben még minden rendezvényt magyarul tartottak Keszüben. A hirdetéseket magyarul dobolták ki, a falugyűlést magyarul tartották. Írni-olvasni sokan tudtak, mert iskola mindig volt a faluban. A magyar iskolában két tanító oktatott két-két osztályt. Az 1–4. osztályokban ebben az időben 50–60 gyermek tanult. Évente mindig több mint tíz gyermeket kereszteltek ezen időszakban. A helybéliek a magyar nyelvű sajtótermékek közül az ’50-es években a Falvak Dolgozó Népe újságot járatták, majd később többen is rendeltek a Kolozsváron megjelenő tartományi, majd megyei napilapból, az Igazságból. Azért írtam tartományt, mert 1951 és 1968 között az ország közigazgatásilag tartományokra, ezen belül járásokra, úgynevezett rajonokra volt osztva. Mivel villany még nem volt abban az időben, rádió is nagyon kevés akadt a faluban. Voltak, akik próbáltak fülhallgatós rádiót beszerezni, de ez csak a kolozsvári rádióadót fogta. A ’60-as évek elején már megjelent az elemes táskarádió, de ezt is nehezen lehetett beszerezni. A világításról szólva elmondhatjuk, hogy petróleumot is nehéz volt beszerezni, mert azt fejadagra osztották.

A következőkben röviden szeretnék beszámolni a magyar–román kapcsolatokról. Mint említettem, a Keszüben született románok mind tudtak magyarul. Nagyon sokat magyar néven szólítottak. Például, ha valakinek Ioan volt a neve, Jánosnak szólították. A románság már a 18. században épített egy fatemplomot, amelyet ma is használnak. Önálló papjuk soha nem volt. A templom a falu északkeleti részében egy mellékutcában épült, körülötte helyezkedik el a románok temetője. A toronyban két harang lakik. Minden magyar temetéskor a román harangokat is meghúzták. A románok a két háború között iskolát építettek. Az ’50-es években összevont osztályban egy tanító foglalkozott 5-6 gyermekkel, ide jártak a cigánygyermekek is.

A faluban a románokkal magyarul beszéltünk. A viszony általában jó volt, ha kellett, mindig egymás segítségére siettünk. Alkalmanként, különösen a nagy ünnepeken több román is eljött a református templomba. Mivel kevesen voltak, nem tartottak külön bált a románok. A magyarokkal ilyenkor is mindig jó hangulatban töltötték az időt. Ha közmunka volt valahol, a románok is elmentek a magyar házhoz és fordítva.

A következőkben egy pár román családról szeretnék írni. Az egyik ismertebb család a Pălăcean Traiané volt. Akkoriban volt katonaviselt fiú. Felnéztünk rá. Az apja is és ő is harangozó volt a román templomnál. Alkalmanként, különösen nyári vasárnap reggeleken, mint borbély is tevékenykedett. Traian jól beszélt magyarul, sokszor átmentünk a telkén, amikor Mocsra tartottunk, tehát így rövidítettük az utat. Az ötvenes évek vége felé Traian Mezőszavából egy román többségű faluból hozott feleséget. Lenuța eleinte nem tudott magyarul, de amikor mintegy másfél év múlva áthaladtam a telkükön, meglepetésemre magyarul beszélt velem. Traian ugyanakkor az ötvenes évek végén a vályogfalépítés mestere volt. A másik szomszédban egy szintén Pălăcean nevű család is magyarul beszélt. A nagyobbik leányt Juliskának szólították, a kisebb fiút, aki Iosup volt, Jóskinak hívták. A lány konfirmált, mielőtt férjhez ment volna, Jóski pedig református lányt vett feleségül. Egy alkalommal a mezőgazdasági kollektív megalakulása után megmutatta jegyzetfüzetét, amelybe magyarul jegyezte fel, hogy merre dolgozott.

Egy másik, teljesen román ajkú család a Rotund Iuoné, két fiuk volt. Az egyik velem volt egyidős Iuon, a másik három évvel fiatalabb, őt Vasilicănak hívták. Velük is mindig magyarul beszéltünk, futballoztunk. Az apjuk fuvarozással foglalkozott. A Nagy utcában a szövetkezet felé menve lakott a Trenca család. Három fiút neveltek, Iosup, Iuon és Mihai volt a nevük, de őket Jóskának, Jánosnak és Mihálynak szólították. Iosup és Iuon református lányt vett el. Ők gazdálkodással foglalkoztak. Mihály, aki sokáig legénykedett, asztalossággal foglalkozott. A testvérek rendszeresen részt vettek a magyar rendezvényeken, bálokon.

Egy másik Trenca nevű családból Sanyira emlékszem. Románul Alexandrunak hívták, de mikor az üzletben árult, mindenki Sanyinak szólította, és magyarul kérte tőle az árut. A falu felső részén, a Lapos útján lakott egy cipész. Más vidékről került ide, kevésbé tudott magyarul.

Román temetés aránylag kevés volt. 1952-ben egy Petrean Martin nevű fuvaros kereskedő halt meg, akit a faluban Marci bácsinak hívtak. Nagy temetést szerveztek, három román papot hívtak, és persze, a magyar pap sem hiányzott. Nagy gondban voltak a torral, mert nemcsak papok voltak jelen, hanem az öregnek két barátja, az úgynevezett „urak” is eljöttek Kolozsvárról. Édesanyámtól kértek tanácsot, hogyan süssék, szeleteljék a húst, és szolgálják fel a toros ebédet. Egy másik temetés is emlékezetemben maradt. Az ötvenes évek közepén a Szoros útján lakott egy gyermektelen házaspár. A férfit Ilia bának hívták, és mindig magyarul beszélt. Nyári időben meghalt a felesége. Természetesen, a magyar harangok is szóltak, és a román pap mellett ott volt a református lelkész is. A torozás után édesapám azzal jött haza, hogy Ilia bá megkérdezte a jelenlevőktől, ki akarja eltartani, annak adja házát. Az öregnek az akkori viszonyokhoz képest rendezett telke volt. Az öreg feleségének egy rokona, egy középkorú magyar ember, akinek három gyermeke volt kijelentette: „Bátyám, én eltartanám, ha gondolja.” Két nap múlva Ilia bá, János a rokon és két tanú megjelent nálunk. Édesapám egy kézi szerződést írt meg, majd áldomást ittak. Alig telt el három nap, az öreg meghalt. Az örökös annyit mondott, csak azt bánja, hogy nem adott még egy vacsorát sem az öregnek, akit a következő vasárnap akartak meghívni ebédre, hogy megbeszéljék a feladatokat, de erre már nem került sor.

A faluba kijáró polgármester, rendőr, adószedő természetesen román volt. A férfiakkal értekeztek, az asszonyokkal csak nehezen érttették meg magukat. Egy vegyes esküvőn templomozás után a vőlegény házához ment a násznép. Mint nagyobb gyermek, hallottam, hogy a román apa magyarul köszöntötte az ifjakat és szintén magyarul hívta be a vendégeket.

A falusi élet egyhangúságába mindig ünnepi hangulatot hozott a bál, a tánc. Ehhez zenére, zenészekre volt szükség. Abban az időben mulatságok, esküvők alkalmával cigányok szolgáltatták a zenét. Mivel Keszüben kevés volt a cigány, ezért zenekaruk vagy ahogy mondták, bandájuk sem volt. A legtöbbször a palatkai cigányzenészek jöttek, akik mezőségi zenét, majd szükség szerint magyar és román zenét szolgáltattak. Több alkalommal a mocsi cigányok is húzták a talpalávalót. A cigányok románul beszéltek, de barátságosak voltak. Abban az időben kezdett járni Kallós Zoltán népdalgyűjtő is Keszübe, és tette híressé a palatkai zenekart, amelyet Kodoba, vagy ahogy az öreg prímásnak mondták: Náci vezetett. Ezt névként is használták, mondogatták: jön a húzzad, Náci bandája.