Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Barátunk, Kötő József

Milyen legyen egy barát?

Nagylelkű. megértő, odafigyelő, segí­tőkész, bölcs, jó humorú, legyen tudá­sa, munkabírása, a viták elsimításá­hoz diplomáciai készsége, rendelkezzen – legyen megáldva – a „meghallgatás művészetével“.

Talán nekünk, csemadokosoknak volt ilyen barátunk. Aki természetesen barátja volt elsősorban földijeinek, har­costársainak, az erdélyieknek, de a kár­pátaljaiaknak, a délvidékieknek és az ausztriai meg a csehországi magyarok­nak is.Meg az Európa boldogabb felé­ben és a nagy vizeken túl szórványban élőknek is.

Ő volt Kötő József.


Kötő József dramaturg, színháztörténész
(1939–2015)

Sokunknak, csemadokosoknak a Magyarok Világszövetsége, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia, az Illyés Köz­alapítvány, a magyar oktatási és kul­turális tárca testületeiben volt szeren­csénk együtt dolgozni vele.

Minden kisebbség helyzetébe képes volt beleképzelni, beleélni magát. Nem tudom hogyan, de nála mindig érez­tük: az övéiért harcolt foggal-köröm­mel, ám sosem a mindent nekünk elv alapján, sosem a mások kárára csele­kedett. Ezért hívtuk mindig szeretettel beszélgetésre, előadásra, tanácskozni, zsűrizni. S jött örömmel együttműkö­dési szerződést kötni, előadást tartani, beülni a színjátszó fesztivál zsűrijébe. Megértő társ volt még az alapítványi bizottságok késhegyre menő vitáiban is. Egyik otthoni reá emlékező így fo­galmazott:

„Gyakran a legközelebbi barátait is zavarba hozó szerénysége, szikrázó vi­tákban is megőrzött bölcs nyugalma, kompromisszumkészsége, önzetlen, és erőt sugárzó optimizmusa sok hívet szerzett neki, de az erdélyi és az össz­magyar ügynek egyaránt. Az ő közelé­ben azt is tapasztaltam, mennyire fon­tos a saját mindentudásunkba vetett csalárd hit helyett odafigyelni mások véleményére, türelemmel meghallgat­ni a tőlünk ellentétest is.”

Ezért hívtuk előadónak a Csemadok megalakulásának 65. évfordulója al­kalmából rendezett tanácskozásunkra, Diószegre is.

Borozgatás, csendes beszélgetés köz­ben, vagy a pulpitusról szólva min­dig ott kötött ki, hogy a legfontosabb a közös gondolkodás, az értelmes vita, amely során közös válaszokat találha­tunk közös gondjainkra. Lehet, ezt nem mondta ki, de tapasztalt, jó tanárként mindig ebbe az irányba igazította, te­relgette a gondolatok, a beszéd fonalát, menetét. Felállva az asztaltól úgy érez­te az ember: ez értelmesen eltöltött idő volt. Megnyilatkozásaiban sosem feled­te megemlíteni, hogy mennyire becsü­li azt, hogy a Csemadok minden időben talpon maradt, tette a dolgát. A vájt fül­űek azonban kénytelenek voltak kihal­lani a figyelmeztetést is: a párbeszéd során az önvizsgálódásnak, a hogyan tovább megfogalmazásának is teret kell kapnia. Rámutatott szövetségünk legfőbb erejére: a Csemadoknak min­den településen van bázisa, alapszerve­zete. Akkor ennek a mindennapokban, az önrendelkezés felé vezető úton vívott küzdelmekben is meg kell mutatkoznia, hiszen ez óriási erő az önvédelem terü­letén. Az önkormányzatokra gyakorolt hatás a helyi kulturális autonómiához, az önrendelkezéshez vezethet, vagy in­kább segítheti elő. Az önkormányza­tok helyben a kulturális infrastruktúra megteremtői. Ha ezek a sejtek jól mű­ködnek, együttműködnek, összehan­goltak, úgy megvalósulhat az önren­delkezés, de a ránk nehezedő nyomás megállítására elképzelhető és megvaló­sulhat a szellemi ellenállás is. „Attól a kortól kezdve, amikor önvédelmi harcot folytattunk identitásunk megőrzéséért, világossá vált: a kultúraművelés egyen­lő a szellemi honvédelemmel” – juttatta eszünkbe a nagyon fontos gondolatot.

Gyakran panaszkodunk, anyagi, szellemi értelemben szűkül magyarsá­gunk életlehetőségeit magába záró köre, mondta. Az önmaga által tett kijelentés­re Venczel Józseffel válaszolt:

„A borúlátóknak azonban e vitatha­tatlan jelenségek ellenére sincs igaza, mert a kör csak addig szűkülhet, amíg a körbe zárt kisebbségi népközösség bel­ső ellenállása a nyomásnak enged. Ha ez az engedékenység megszűnik, úgy az önvédelem cselekvő korszakába lépünk: minden területen, a gazdasági és szelle­mi élet térségein egyaránt megindul az ellenállás kiépítése, s ha nem is sikerül az elvesztett birtokokat, anyagi és szel­lemi kincseket visszaszerezni, bizonyá­ra sikerül a további veszteségeket meg­akadályozni.”

S biztatásul még Kós Károlyt idéz­te: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi nem az egységes magyarságból elsza­kasztott, egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer eszten­dő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni és talpra tudtunk állni nehéz vereségek után is.”

S itt azért álljunk meg egy szóra. Mert igaz ugyan, hogy Csemadok a Kár­pát-medence legnépesebb tagsággal bíró kulturális, közművelődési-társadalmi szervezete, igaz, hogy évente több mint ötezer rendezvényt valósít meg, igaz az is, hogy a Felvidéki Magyar Közművelő­dési Egyesület (FEMKE) két évvel koráb­ban alakult (1883), mint az Erdélyi Ma­gyar Közművelődési Egyesület (EMKE, 1885), de a mindig is a magyar közigaz­gatási központhoz kötődő, azzal kap­csolatot kereső felvidéki, felföldi régiók, még Pozsony koronázó városi idejében sem tettek szert (mert nem is akartak?) históriai egységre.

Vajon a Trianon után többször szelle­mi iránytűit és gazdasági erejét veszí­tett népesség az erdélyihez hasonló ön­tudat és önérzet hiányban képes lesz-e a mai nagyon bonyolult, a magyarságot lassan a családban is megosztó korban fennmaradni?


Balról jobbra: Kötő József, Dávid Gyula, Muzsnay Árpád, Tófalvi Zoltán és Dáné Tibor Kálmán,
előtérben Farkas Izabella az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület
2003. szeptemberében tartott közgyűlése elnökségében.
Forrás: az EMKE archívuma

Nos ilyen, s ehhez hasonló gondok­ról beszélgettünk legutóbbi diósze­gi találkozásunkkor Kötő Józseffel mi, csemadokosok. Akkor megígérte, jön még. Most már fentről figyeli a mi na­gyon bonyolult helyzetünket. Nem csak a Csemadokét, a közegét, a közösségét is, amelyben s amelyért dolgozni akarunk. Tudjuk ugyanis, hogy a Csemadok nem cél, csak eszköz.

Kötő József halálakor ezt a távira­tot küldtük Kolozsvárra: „Megrendített bennünket Kötő Józsefnek, az EMKE volt elnökének, a Csemadok barátjának halála. Eszünkbe jutott, hogy a jeles közéle­ti személyiség 2014. március 5-én nálunk járt, együtt emlékeztünk a Csemadok megalakulásának 65. évfordulójára, s az ebből az alkalomból szervezett konferen­cián közösen kerestük kultúránk meg­maradásának lehetőségeit, latolgattuk megmaradásunk esélyeit.

Kötő József temetése napján ismét Diószegen ülésezik a Csemadok Orszá­gos Tanácsa. Itt emlékezünk meg el­távozott Barátunkról, aki nemcsak az EMKE és a romániai, de a Kárpát-me­dencei magyarság kiemelkedő szemé­lyisége is volt.

Most, öt év múltán mint barátot kér­jük: bonyolult korban élünk itt lenn, a Felvidéken. Hasson oda ott fenn, hogy akinek hatalmában áll, világosítsa fel az elméjét azoknak, akik még nem is­merték fel nálunk, hogy közös akarat és összefogás nélkül az az öntudat és önér­zet nem alakulhat ki nálunk, amely az ő (szűkebb) pátriáját és népét jellemzi.”

 

(Elhangzott 2019. augusztus 16-án az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékház­ban szervezett Kötő József 80 emlékkon­ferencián)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Általános és helytálló a genealógusok ama megfigyelése, hogy ha egy nemesi család férfiágon, azaz magtalanul kihal, akkor a története is előbb-utóbb a homályba vész, a múltja szinte feledésbe merül. (...) Így van ez az erdélyi Sükösd családdal is. Tagjai a maguk korában híres emberek voltak, nagy birtokokkal rendelkeztek, más ismert, jelentős családokkal kerültek házassági kapcsolatba, fejedelmeket és királyokat szolgáltak hűségesen; mégis elfeledte őket az utókor, pedig a Sükösd családról sokan írtak és megemlékeztek, és amit sikerült velük kapcsolatban kikutatni, azt közzétették. 

Gyönyörű, verőfényes nyári reggelre ébredt 1944. június 2-án Kolozsvár lakossága. (...) Ezt a viszonylagos csendet azonban kilenc óra körül a légi veszélyt jelző szirénák sikító hangja zavarta meg. Rövid idő múlva félelmetes morajlás, zúgás hallatszott, és a tiszta, kék égbolton amerikai katonai repülőgépek jelentek meg, mint valami „acélmadarak”. Mire az emberek közül sokan ráeszméltek arra, hogy mi fog következni, már elszabadult a pokol. Hullani kezdtek a bombák a városra, és szinte mindent megsemmisítettek, ami az útjukba került. 

Az első világháború idején a magyar katonák élelmezése is korszerűbbé vált. Megjelentek a tartósan eltartható élelmiszerek (konzervek, kétszersültek), főzőládákat, mozgókonyhákat és modern tábori sütödéket rendszeresítettek. A katona napi élelemadagja 2 db. kávékonzervből (92 g), 44 dkg marhahúsból, 14 dkg rizsből, kásából, darából, hüvelyesből, pohánkából vagy szárított tésztából, 70 dkg kenyérből, fél liter borból és 36 g dohányból állt.

Néha, amikor nagyon közelről látjuk a halált, ha megsiratunk valakit, aki elmúlt, s akit szívükben hordozunk, akkor megértjük azt a végtelen szerelmet, amellyel a ma művészete csüng az életen. Mikor – akár aranyszárnyakon elénk gurul fehér vagy fekete, élet vagy halál és látjuk, hogy mindnyájan rokonai vagyunk a nagy ismeretlennek, akkor az élet és a hús jogát legjobban tagadó is remegve és kacagva tapogatja végig a testét. Örülve, hogy ő van, ő megmaradt, ő magához szoríthatja, akit szeret, mert ő maga a fény, a világosság, a szerelem, a mindenség, az élet.

A székelykeresztúri múzeumnak van egy csodálatos képeslapgyűjteménye. Ezek közt művészlapok, üdvözlőlapok, más települések képeslapjai is megtalálhatók, de a helytörténet kutatójának a gyűjtemény legértékesebb részét a székelykeresztúri képeslapok jelentik. Mintegy 80 db. képeslapot számlál a keresztúri gyűjtemény, és ehhez még hozzászámolok néhány olyant, amelyek Keresztúr vonzáskörzetéhez tartozó falvakról készültek. 

Juhos Mihály, Szék

Juhos Mihály 1925. július 26-án született Kolozs megyében, Szék községben. Négy elemi osztályt járt, ez után az iskolából kimaradt, és Kolozsváron szolgalegényként dolgozott. 1943-ban visszatért szülőfalujába, és 1944 őszéig aktívan részt vett a helyi leventemozgalomban. 1944. szeptember 28-án önkéntesként jelentkezett a magyar hadseregbe. 1945 áprilisától 1948 júliusáig orosz fogságban volt. 1949-től 1951-ig két évig román katonaként szolgált, majd egy év kényszermunkára vitték. 1953-tól különböző helyeken dolgozott: a széki tanácsnál volt gazdasági felelős, a helyi szövetkezetnél anyagbeszerző, majd a marosvásárhelyi cukorgyár alkalmazásában termény-, azaz cukorrépabegyűjtő. Ezért a székiektől a „répás” ragadványnevet kapta (Répás Minya). Később egy kolozsvári építőtelepre szegődött el kubikosként, onnan ment nyugdíjba. Két gyermeke van, egy fia és egy lánya. Unokákkal is megáldotta a sors. Békés, szelíd öregség után 2019-ben hunyt el. Az alábbi elbeszélést eredeti szóbeli és írásos vallomások, valamint riportbeszélgetések alapján a széki tévé szerkesztőjeként foglaltam írásba. Mihály bácsi majdnem szó szerint, páratlan szókinccsel mesélte el az emlékeit. Alább közölt írásos vallomását, valamint a 2005-ben készített videofelvételt továbbra is kegyelettel őrzöm.

Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett. ​

Mivel Tasnádon a vállalkozókedvben nem volt hiány, a 19. század végén és a 20. század elején végül négy újság is napvilágot látott. A siker kulcsa pedig a helyi, aránylag kis számú értelmiség kreatív erejében keresendő. Bár az első három lap élettartalma kérészéletűnek bizonyult, a negyedik több mint egy évtizedig látta el megfelelő híranyaggal a városiasodás útjára lépett Tasnádot. Ezek hasábjain olyan családneveket találunk, mint Nóti, Bíró, Keresztessy, no és Ady, amelyek időközben messze túlszárnyalták az Alföld és dombvidék találkozásánál épült kisváros határát.

Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni.

A család kezdetben Békés megyében élt és volt birtokos. A 16. századig az egyes okiratok alapján nem sikerült folyamatos családfát összeállítani, de nevekkel, évszámokkal és birtokhelyekkel igazolható a jelenlétük. Ezek közül említünk néhányat a Hungaricana dokumentumai közül.

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. 

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.