Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Barátunk, Kötő József

Milyen legyen egy barát?

Nagylelkű. megértő, odafigyelő, segí­tőkész, bölcs, jó humorú, legyen tudá­sa, munkabírása, a viták elsimításá­hoz diplomáciai készsége, rendelkezzen – legyen megáldva – a „meghallgatás művészetével“.

Talán nekünk, csemadokosoknak volt ilyen barátunk. Aki természetesen barátja volt elsősorban földijeinek, har­costársainak, az erdélyieknek, de a kár­pátaljaiaknak, a délvidékieknek és az ausztriai meg a csehországi magyarok­nak is.Meg az Európa boldogabb felé­ben és a nagy vizeken túl szórványban élőknek is.

Ő volt Kötő József.


Kötő József dramaturg, színháztörténész
(1939–2015)

Sokunknak, csemadokosoknak a Magyarok Világszövetsége, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia, az Illyés Köz­alapítvány, a magyar oktatási és kul­turális tárca testületeiben volt szeren­csénk együtt dolgozni vele.

Minden kisebbség helyzetébe képes volt beleképzelni, beleélni magát. Nem tudom hogyan, de nála mindig érez­tük: az övéiért harcolt foggal-köröm­mel, ám sosem a mindent nekünk elv alapján, sosem a mások kárára csele­kedett. Ezért hívtuk mindig szeretettel beszélgetésre, előadásra, tanácskozni, zsűrizni. S jött örömmel együttműkö­dési szerződést kötni, előadást tartani, beülni a színjátszó fesztivál zsűrijébe. Megértő társ volt még az alapítványi bizottságok késhegyre menő vitáiban is. Egyik otthoni reá emlékező így fo­galmazott:

„Gyakran a legközelebbi barátait is zavarba hozó szerénysége, szikrázó vi­tákban is megőrzött bölcs nyugalma, kompromisszumkészsége, önzetlen, és erőt sugárzó optimizmusa sok hívet szerzett neki, de az erdélyi és az össz­magyar ügynek egyaránt. Az ő közelé­ben azt is tapasztaltam, mennyire fon­tos a saját mindentudásunkba vetett csalárd hit helyett odafigyelni mások véleményére, türelemmel meghallgat­ni a tőlünk ellentétest is.”

Ezért hívtuk előadónak a Csemadok megalakulásának 65. évfordulója al­kalmából rendezett tanácskozásunkra, Diószegre is.

Borozgatás, csendes beszélgetés köz­ben, vagy a pulpitusról szólva min­dig ott kötött ki, hogy a legfontosabb a közös gondolkodás, az értelmes vita, amely során közös válaszokat találha­tunk közös gondjainkra. Lehet, ezt nem mondta ki, de tapasztalt, jó tanárként mindig ebbe az irányba igazította, te­relgette a gondolatok, a beszéd fonalát, menetét. Felállva az asztaltól úgy érez­te az ember: ez értelmesen eltöltött idő volt. Megnyilatkozásaiban sosem feled­te megemlíteni, hogy mennyire becsü­li azt, hogy a Csemadok minden időben talpon maradt, tette a dolgát. A vájt fül­űek azonban kénytelenek voltak kihal­lani a figyelmeztetést is: a párbeszéd során az önvizsgálódásnak, a hogyan tovább megfogalmazásának is teret kell kapnia. Rámutatott szövetségünk legfőbb erejére: a Csemadoknak min­den településen van bázisa, alapszerve­zete. Akkor ennek a mindennapokban, az önrendelkezés felé vezető úton vívott küzdelmekben is meg kell mutatkoznia, hiszen ez óriási erő az önvédelem terü­letén. Az önkormányzatokra gyakorolt hatás a helyi kulturális autonómiához, az önrendelkezéshez vezethet, vagy in­kább segítheti elő. Az önkormányza­tok helyben a kulturális infrastruktúra megteremtői. Ha ezek a sejtek jól mű­ködnek, együttműködnek, összehan­goltak, úgy megvalósulhat az önren­delkezés, de a ránk nehezedő nyomás megállítására elképzelhető és megvaló­sulhat a szellemi ellenállás is. „Attól a kortól kezdve, amikor önvédelmi harcot folytattunk identitásunk megőrzéséért, világossá vált: a kultúraművelés egyen­lő a szellemi honvédelemmel” – juttatta eszünkbe a nagyon fontos gondolatot.

Gyakran panaszkodunk, anyagi, szellemi értelemben szűkül magyarsá­gunk életlehetőségeit magába záró köre, mondta. Az önmaga által tett kijelentés­re Venczel Józseffel válaszolt:

„A borúlátóknak azonban e vitatha­tatlan jelenségek ellenére sincs igaza, mert a kör csak addig szűkülhet, amíg a körbe zárt kisebbségi népközösség bel­ső ellenállása a nyomásnak enged. Ha ez az engedékenység megszűnik, úgy az önvédelem cselekvő korszakába lépünk: minden területen, a gazdasági és szelle­mi élet térségein egyaránt megindul az ellenállás kiépítése, s ha nem is sikerül az elvesztett birtokokat, anyagi és szel­lemi kincseket visszaszerezni, bizonyá­ra sikerül a további veszteségeket meg­akadályozni.”

S biztatásul még Kós Károlyt idéz­te: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi nem az egységes magyarságból elsza­kasztott, egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer eszten­dő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni és talpra tudtunk állni nehéz vereségek után is.”

S itt azért álljunk meg egy szóra. Mert igaz ugyan, hogy Csemadok a Kár­pát-medence legnépesebb tagsággal bíró kulturális, közművelődési-társadalmi szervezete, igaz, hogy évente több mint ötezer rendezvényt valósít meg, igaz az is, hogy a Felvidéki Magyar Közművelő­dési Egyesület (FEMKE) két évvel koráb­ban alakult (1883), mint az Erdélyi Ma­gyar Közművelődési Egyesület (EMKE, 1885), de a mindig is a magyar közigaz­gatási központhoz kötődő, azzal kap­csolatot kereső felvidéki, felföldi régiók, még Pozsony koronázó városi idejében sem tettek szert (mert nem is akartak?) históriai egységre.

Vajon a Trianon után többször szelle­mi iránytűit és gazdasági erejét veszí­tett népesség az erdélyihez hasonló ön­tudat és önérzet hiányban képes lesz-e a mai nagyon bonyolult, a magyarságot lassan a családban is megosztó korban fennmaradni?


Balról jobbra: Kötő József, Dávid Gyula, Muzsnay Árpád, Tófalvi Zoltán és Dáné Tibor Kálmán,
előtérben Farkas Izabella az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület
2003. szeptemberében tartott közgyűlése elnökségében.
Forrás: az EMKE archívuma

Nos ilyen, s ehhez hasonló gondok­ról beszélgettünk legutóbbi diósze­gi találkozásunkkor Kötő Józseffel mi, csemadokosok. Akkor megígérte, jön még. Most már fentről figyeli a mi na­gyon bonyolult helyzetünket. Nem csak a Csemadokét, a közegét, a közösségét is, amelyben s amelyért dolgozni akarunk. Tudjuk ugyanis, hogy a Csemadok nem cél, csak eszköz.

Kötő József halálakor ezt a távira­tot küldtük Kolozsvárra: „Megrendített bennünket Kötő Józsefnek, az EMKE volt elnökének, a Csemadok barátjának halála. Eszünkbe jutott, hogy a jeles közéle­ti személyiség 2014. március 5-én nálunk járt, együtt emlékeztünk a Csemadok megalakulásának 65. évfordulójára, s az ebből az alkalomból szervezett konferen­cián közösen kerestük kultúránk meg­maradásának lehetőségeit, latolgattuk megmaradásunk esélyeit.

Kötő József temetése napján ismét Diószegen ülésezik a Csemadok Orszá­gos Tanácsa. Itt emlékezünk meg el­távozott Barátunkról, aki nemcsak az EMKE és a romániai, de a Kárpát-me­dencei magyarság kiemelkedő szemé­lyisége is volt.

Most, öt év múltán mint barátot kér­jük: bonyolult korban élünk itt lenn, a Felvidéken. Hasson oda ott fenn, hogy akinek hatalmában áll, világosítsa fel az elméjét azoknak, akik még nem is­merték fel nálunk, hogy közös akarat és összefogás nélkül az az öntudat és önér­zet nem alakulhat ki nálunk, amely az ő (szűkebb) pátriáját és népét jellemzi.”

 

(Elhangzott 2019. augusztus 16-án az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékház­ban szervezett Kötő József 80 emlékkon­ferencián)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Megtörtént!

Megtörtént egy korszakalkotó esztendő legvégén, mialatt tisztító viharzás borzolta végig Kelet-Közép-Európát: a történelem szele elsodorta a zsarnokságot Romániában. A diktátor elbukott – és nincs többé! Romokban a fortélyosan megszervezett, örök életűnek tervezett parancsuralmi rendszere.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Ezen írás nem arról az Alvinczi Péterről1 szól, aki híres hitvitázó református lelkész és író volt. Róla és működéséről már olyan sokan írtak, hogy szinte könyvtárnyi irodalom áll a rendelkezésünkre. Hanem a szintén ugyanezen nevet viselő unokájáról, aki Erdély egyik legnagyobb törvénytudója, diplomatája volt.

Kolozsvár, Híd-kapu tornya

Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés az unió újbóli kimondásával kedvezőbb lehetőségeket biztosított a történetkutatás és történetírás számára is. Jó példa erre a Magyar Történelmi Társulat megalakulása 1867-ben, amelybe intenzíven bekapcsolódott az erdélyi történetkutatás is.

kovary laszlo

Bizonyára sokan ismerik a fenti idézetet, főleg a kolozsváriak, amelyet Kőváry László felesége, Knausz Johanna vésetett fel férje sírkövére. A sírkőállítás és sírfelirat-készítés az emlékezés feltételét a horizontok szétválásában látja, ennyiben még érintetlenül hagyja a múlt és jelen elválasztottságát. De az üzenet, amit hordoz, mélyen tükrözi, hogy a fizikai, ezáltal is mulandó, porladó emléknél, sírkőnél mindig fontosabb, maradandóbb az intellektus által teremtett szellemi érték, vagyis az, ami egy ember életműve.

Gábor Áron sírja

Az alábbiakban közölt levél Demeter Lajos helytörténész révén került a látókörömbe, érdekes adalékként szolgálva a Gábor Áron-kultusz kialakulásához. Szerzője Gábor Áron legidősebb testvére, az 1816ben született Imre.

Felvincet a frontvonal 1944. szep­tember 8-án érte el, négy napon ke­resztül dúltak a harcok a falu térségé­ben. A szemtanúk mai napig borzadva és könnyes szemmel számolnak be az előttük lepergő tragédiákról, a honvé­dek hősies küzdelméről a többszörös túlerővel szemben, a magyar sebe­sültek kivégzéséről, utolsó szavaikról, a szovjetek fosztogatásairól, a falu la­kosságának szenvedéseiről.

Pár évvel ezelőtt egy délelőtt megkere­sett munkahelyemen egy öregasszony, Bács Anna, akire gyermekkoromból még Anuska néniként emlékszem. Bözödúj­faluból való volt, miképpen apai ágról a mi családunk is. Ugyan rég láttam, elmondása szerint gyermekeivel Székelykeresztúr és Ma­gyarország között éli életét. Azt mond­ta, nyomja lelkét valami igen régi és különös gyermekkori emlék, élmény, és azt szeretné velem megosztani, ha türelmem van hozzá. De – tette hozzá csillogó szemekkel – azt én szó szerint jegyezzem le. Ki ne hagyjak semmit, ez nagyon fontos – mondta.

A 17. századi Magyarország fennmaradt zenei forrásai különleges értéket kép­viselnek. Ennek oka egyrészt az, hogy kevés van belőlük, másrészt pedig rend­kívül sokrétű a tartalmuk, amely bősé­ges kutatási anyagot kínál úgy a tánc-, egyházi és világi zene nyugat-európai kapcsolatainak vizsgálatához, valamint mint a helyi zenei emlékek felderítésé­hez és feldolgozásához. Vajon megtör­tént-e már ezeknek a felbecsülhetetlen értékű anyagoknak a rendszerezése, méltó helyük kijelölése az európai ze­netörténetben? Azt kell mondanunk, hogy nem. 

Azt hinnénk, hogy csak a mi korunkban, a 20–21. században vannak válások és rossz házasságok. Pedig ilyenek előfordultak régen is, amint ezen írásban majd olvashatjuk, a 17. században is akadt rá példa. Mégpedig nem is egyszerű emberek esetében, hanem még a híres nemesi családok körében is. Egy ilyen történetet elevenítünk fel a továbbiakban a nevezetes erdélyi Béldi család életéből.

Nagykároly

A kaplonyi nemzetségből származó nagy-károlyi gróf Károlyi család évszázadokon át elévülhetetlen szerepet játszott nemzetünk történelmében. Három nemzedéken keresztül ők viselték a főispáni tisztséget Szatmár vármegyében. Gróf Károlyi Lajos – aki gróf Károlyi Sándor egyenes ágú leszármazottja volt – Élmények és visszapillantások című terjedelmes önéletrajzi munkájában, megkülönböztetett figyelmet fordított „a több mint ezer éves múltú” Károlyi család bemutatására. (1) Könyvében nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a Károlyi család legkiemelkedőbb személyisége gróf Károlyi Sándor, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc legendás alakja, a szatmári béke megkötője volt.

A magyar előkelőségek szórakozása volt, maguk az agarászatok társadalmi (sokszor politikai) események voltak, amelyet csak a leggazdagabbak engedhettek meg maguknak. A „vadász” valójában az agarász, aki a zsákmányt agarakkal vagy azok segítségével ejtette el. A cél a préda felkeresése, felhajtása és elfogása volt. Ez legtöbbször nyúl, de a bátrabb és erősebb agarak többedmagukkal képesek voltak vaddisznót vagy szarvast is elkapni.

Haller kastély

A Haller család eredete, Magyarországra való áttelepülése, majd egyik ágának Erdélybe történt kiszakadása és felemelkedése a történészek, a genealógusok számára érdekes és izgalmas téma volt régen is, ma is. Házasságaik révén rengeteg híres magyar családdal kerültek rokoni kapcsolatba, jelentős csatákban vettek részt, elismert országos és megyei politikai szerepet vállaltak. Ugyanígy téma az irodalmároknak is, hisz tagjai közül – szinte öröklődően – többen megörökítették írásaikkal a nevüket a magyar irodalom történetében.

széki csárdás

Pontosabbnak és körültekintőbbnek tűnne ugyan a „mindig hiteleset mindig hitelesen”, mégis e kétszavas címnél – ha úgy tetszik: mondanivalóm lényegét is kifejező jelszónál – állapodtam, meg, nem csupán a tömörség kedvéért, hanem elsősorban azért, mert így vélem igazabbnak és kevésbé köntörfalazónak – és éppen ezért valamivel mozdítóbbnak is. A folklór állandóbb rovatjellege és a különféle összefüggő sorozatok hiányolhatók ugyan, mégis a keretek biztosításában a szerkesztőség vezetőségének egészséges törekvése nyilvánul meg (máskülönben sok sikeres tárgyválasztásban is). Hogy mi tette oly széppé, vonzóvá és hatásossá egy-egy műsorát?

Töredékek Pataki István radnóti lelkész életéből

Puritán, nagyon egyszerű életmódú embert ismerhetünk meg a személyében, akinek külföldi diáksága idején néha „se inge, se gatyája” nem volt, majd hazatérve Erdélybe olyan embereknek a barátságát és tiszteletét élvezhette, mint a főnemes Teleki Mihályét, aki 1692-től Kővárvidék kapitánya volt. Mindezt bizonyára tudása és kiváló emberi tulajdonságai alapján érdemelhette ki.