Az erdélyi magyar emigrációs sajtó

Bár Magyarország és Erdély élete egy és oszthatatlan, mégis vannak Erdélynek olyan sajátos érdekei, színei, értékei, amelyek mindenkor jogosulttá teszik azt, hogy az egyetemes magyar gondolaton belül éljen az erdélyi gondolat is.” (Gróf Teleki Pál)

Előzmények

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás (Erdély román fennhatóság alá kerülése) következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé.

Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén (község, város vagy a főváros) létrehozták saját közösségeiket (civil szervezeteiket) azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott.

Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is. A külföldön élő erdélyi magyarság csoportjainak tevékenységéről, társadalmi beilleszkedéséről, egyesületi életéről, politikai és kulturális működéséről az újságok és folyóiratok nyújtanak tájékoztatást. A témában megjelent könyvek mellett a periodikák a legfőbb források, belőlük lehet dokumentumszerű hitelességgel megismerni a menekültek művelődési és szociológiai jellemzőit, politikai tevékenységét. (A menekült szót használjuk az elüldözöttre, az áttelepültre, kiutasítottra függetlenül attól, hogy gazdasági, lelki, politikai vagy egyéb okból történt a menekülés.)

 

Mit jelent az emigrációs erdélyi magyar sajtó?

Az emigrációs erdélyi magyar sajtó azoknak a sajtótermékeknek az összessége (újságok, hetilapok, folyóiratok, évkönyvek stb.), melyek a jelenkori Erdély határain kívül keletkeztek.

E kiadványokban hangsúlyosan Erdéllyel, az erdélyi magyarsággal, valamint az Erdélyből elszármazottakkal (menekültek, áttelepültek, üldözöttek, kiutasítottak stb.) foglalkoznak. E lapcsalád említésekor többféle elnevezés is felmerült úgy, mint a külerdélyi sajtó, Erdély határán túli sajtója, erdélyi menekültek sajtója. A Hungarikák megnevezés analógiájára a Széchenyi Könyvtár egyik munkatársa Transzilvanikáknak nevezte el. Szerintünk az erdélyi magyar emigrációs sajtó mint gyűjtőnév fejezi ki legjobban e kiadványok lényegét. E lapcsaládba tartozó periodikák legtöbbje címében viseli a tájegységre (Pl. Erdélyi Hírek, Erdélyi Figyelő, Erdélyi Értesítő, Erdélyi Tájékoztató, Székelyföld, Hargitaváralja stb.) az ott élő magyarságra és ezen belül a székely népcsoportra utaló nevet. (Erdélyi Magyarság Székelyek, Székely Szó, Székelység stb.)

 

Keletkezés térben és időben

Térben

Az erdélyi magyar emigrációs sajtó a jelenkori Erdély határain kívül keletkezett. Itt nagyon fontos megjegyezni, hogy nem a hagyományos történeti Erdély, hanem a Trianon után Romániához csatolt területekről van szó, melyet „jelenkori Erdélyként” emleget a tudomány. (Lásd: Varga E. Árpád: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből, Püski Kiadó, Budapest 1998)

Az erdélyi emigráns sajtó keletkezése a két világháború között Magyarországra összpontosul. A második világégés után főleg a nyugati országokban letelepedett erdélyiek indítottak lapokat. A szocialista rendszer erodálása után (1987-től) újra a Magyarországra menekült erdélyiek foglalkoznak lapok megjelentetésével.

 

Keletkezési idő

Ennek a sajtócsaládnak a története 1919– 20-tól, vagyis az első világháború végétől és az azt követő trianoni békediktátumtól indult, és mind a mai napig tart.

 

Az első szakasz

Az erdélyi menekültek első nagy hulláma az első világháborút követően érkezett a még megmaradt Magyarország területére. Az 1930-as román népszámlálás szerint (pedig ezt fenntartással fogadják a szakemberek) az 1910-es népszámlálási adatokhoz viszonyítva 305 789 magyar tűnt el Erdélyből. A menekültek nagy része, pontosabban 197 035 személy Magyarországon keresett menedéket. (Jelentés az Országos Menekültügyi Hivatal négy évi működéséről. Közli Dr. Petrichevich Horváth Emil báró, a m. kir. népjóléti államtitkár, az OMH vezetője. Budapest, 1924). Az erdélyi menekültek számáról mind a mai napig ez az egyetlen hiteles kimutatás.

Az OMH jelentése csak 1924-ig tartalmazza a menekültek számát és egyéb adatait, például, hogy honnan jött vagy mi volt a foglalkozása, családi állapota. Az 1924 után érkezetteket már senki sem tartotta számon. Ez a tény sok spekulációra adott alkalmat. Itt csak becslésekre hivatkozhatunk. A valósághoz legközelebb Varga E. Árpád feltételezése áll, aki eddig a legalaposabban tanulmányozta az erdélyi magyarság népességmozgását. Nagyon átgondolt adatokra alapozva (ismerve az Erdélyben végzett magyar és román népszámlálások eredményeit) szerinte az 1924 és 1940 között Magyarországra érkezett erdélyi menekültek száma nem lehet több ötvenezernél.

A két világháború között a menekültek több erdélyi szervezetet is létrehoztak. Számukat pontosan nem ismerjük, hiszen nem maradt róluk hivatalos dokumentum. A Városházán maradt iratok nagy része a Budapest ostroma (1944. december 25. – 1945. február 13.) alatt elpusztult. Többek között az egyesületi alapszabály-gyűjtemény, valamint az alapítványi okmánytár is. A Székelység című lap szerint (1/1; 1932. november) ötvenhat budapesti és huszonöt vidéki erdélyi jellegű egyesület működik Magyarországon. A Hargitaváralja című lap ötvenhárom székely egyesületről tudósit (4/7; 1939. 10. 01.) E szervezetek közül csak nagyon kevesen vállalkoztak lapkiadásra. Ebből a nézőpontból az egyetemista fiatalok által létrehozott szervezetek működtek a legeredményesebben. A Székely Egyetemisták és Főiskolások Egyesülete (SZEFHE) alapította az Új Élet című lapot (1921– 1923) és 1927-ben a HÍD című folyóiratot (1927–1928).

 

A második szakasz

A második világháború és az azt követő párizsi békediktátum következtében az erdélyi magyarság újabb vérveszteséget szenvedett.

Az új hazát keresők egyik része Magyarországon telepedett le. Mások a biztonságosabbnak vélt nyugati országokat választották. Pontos számadatot nem ismerünk. A becslések szerint az erdélyi magyarságnak ez a vesztesége is kb. 200 ezer emberre tehető. (Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége, Budapest 1989. 73. old.; Für Lajos: Mennyi a sok sírkereszt? Püski, New York, 1987, 39. old.) Az 1941-es és 1948-as népszámlálási adatok egybevetése szerint a magyarok lélekszáma egész Erdély területén 225 ezer fővel csökkent.

A Magyarországon egyre jobban megerősödő kommunista diktatúra nem tűrte meg a kevésbé ellenőrizhető civil szerveződéseket és azok tevékenységét. 1946. június 17-én Rajk László belügyminiszter betiltotta a mintegy 1500 civil (köztük az erdélyiek által létrehozott) szervezet működését. Ezzel együtt a betiltott szervezetek lapkiadása is megszűnik.

A helyzetet csak súlyosbította az a tény, hogy a két világháború között Magyarországon kiadott erdélyi tárgyú lapokat is a „fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek” közé sorolták. Akinél megtalálták, az súlyos büntetésre számíthatott. A magánkézben lévő gyűjteményeket, félve a törvény szigorától, elégették. Még a könyvtárakban lévők nagy részét is megsemmisítették. A Széchényi Könyvtárban is csak egy-egy példányt őriztek. Ezeket zárt részlegen tartották, és tanulmányozásukhoz külön engedély kellett. Ugyanakkor a hiányos gyűjtemények kiegészítésére nem volt lehetőség. Még ma is sok a csonka (hiányos) gyűjtemény.

Közvetlenül a második világháború utáni politika a magyar–román „barátság” jegyében létrehozta a kérészéletű Magyar–Román Társaságot (1945– 1948). A társaság kiadásában jelent meg a Délkelet (a Magyar–Román Társaság tájékoztatója) című kőnyomatos, de csak belső használatra. Összesen négy számról tudunk. Az első szám 1948. március 1-i, míg a 4. szám 1948. április 15-i dátummal jelent meg. Ebben az időben (1948 márciusa) a bukaresti Román–Magyar Társaság is megjelentetett egy román nyelvű folyóiratot Román–Magyar Szemle címmel. (Szabad Nép, 1948. április 28.) (Lásd bővebben: Lipcsey Ildikó: Utak és tévutak az erdélyi magyarság huszadik századi történetében, Budapest, 2008.)

A hivatalos budapesti társaságtól függetlenül magánkezdeményezésként alakult meg a Debreceni Magyar– Román Társaság 1946. április 10-én. Ők adták ki Lükő Gábor szerkesztésében az összesen két számot megért Keleti Kapu című lapot. A debreceni társaságot beolvasztották a hivatalos budapestibe, majd mindkettő a lapokkal együtt megszűnt.

A párizsi békediktátum aláírása (1947. február 10.) után időszerűtlenné vált a látszatbarátság kényszere, az erdélyi magyarság körül megfagyott a levegő. A magyar–román határra a „légiesített” határok helyett „vasfüggöny” ereszkedett. Ezzel megkezdődött a szocializmus Rákosi–Kádár-korszaka, melyből az erdélyi magyarság elméleti és gyakorlati szinten is ki volt rekesztve. Puja Frigyes külügyminiszter 1978. december 15-én Chrudinák Alajosnak így válaszolt a televízióban: „a kisebbségek kérdése azon ország belügye és felelőssége, amelyben az illető kisebbség él”.

A román titkosszolgálat élénken figyelte a Magyarországra menekült erdélyiek politikai tevékenységét is, és közvetett úton (a magyar titkosszolgálatot „utasítva”), ha szükségesnek látta, be is avatkozott. Nem tűrték meg még a legjelentéktelenebb asztaltársaságok, csoportosulások létét sem. (Erre élő példa volt Domokos Pál Péter ügye.)

 

Nyugaton

A második világháború után nagyon sok erdélyi tartotta a nyugati országokat biztonságosabbnak a Magyarországon berendezkedő új kommunista hatalomnál. Magyarországon nem engedélyeztek semmilyen Erdéllyel kapcsolatos szervezetet és kiadványt. A nyugatra menekült és ott letelepedett erdélyiek létrehozták a maguk civil szervezeteit, és közülük egy néhányan periodikákat is szerkesztettek. Elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban adtak ki kőnyomatosokat (mint az Amerikai Erdélyi Szövetség lapja, a Transsylvania, vagy az Erdélyi Bizottság félévenként megjelent kiadványa, a Székely Nép). Az európai államokban (Ausztria, Franciaország), valamint Ausztráliában és Dél-Amerikában (Brazília) letelepedett erdélyiek is hasonló periodikát jelentettek meg.

Romániában az 1989-es fordulatot követően a magyar sajtóélet is megélénkült. Számtalan új kiadvány jelent meg, melyek tartalmát senki nem korlátozta. Ezzel együtt nyugaton megjelenő erdélyi jellegű lapok elvesztették tájékoztató és közvetítő szerepüket. Tevékenységük egy ideig az erdélyi magyar sajtóból átvett anyagokkal próbált tovább élni (Transsylvania, Székely Nép), de nagyon kevés sikerrel. Számuk mára már egy lapra korlátozódott. A Bécsben megjelenő Erdélyi Szemmel című negyedéves kiadvány képviseli a nyugaton gyökeret vert erdélyiek sajtókiadványait.

 

A harmadik szakasz

A romániai események

A Ceauşescu-diktatúra utolsó évtizedében (1980–1990) a politikai és társadalmi közállapotok mélypontra süllyedtek, A kilátástalanság, az életviszonyok ellehetetlenülése már az elviselhetőség határát súrolták. Ezen belül az erdélyi magyarság elleni lelki és fizikai terror olyannyira fokozódott, hogy sokan a mindenáron való menekülést (beleértve a zöldhatárt is) vagy a hivatalos úton való (ugyanakkor rengeteg meghurcolással és megalázással járó) áttelepülést választották. Többségük célországa Magyarország volt. „Az erdélyi magyarság vándorlási vesztesége három és fél évtized alatt összesen 150–200 ezer főre tehető” – írja Varga E. Árpád (Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből, Püski, Budapest, 1998, 247. old.). Az 1980-as évek második felében a Magyarországra zúduló menekülthullám szinte kezelhetetlen méreteket öltött.

A diktatúra bukása után (1989. december vége) kialakult politikai változások többek között az egyesülési szabadságot, a szólásszabadságot, valamint a cenzúra eltörlését eredményezték. Az erdélyi magyarság bizakodóan várta helyzete javulását, ám hamar csalódnia kellett. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom, más néven a fekete március (1990. március) megmutatta, hogy a posztkommunista romániai politikai hatalom agresszivitása az őshonos erdélyi magyarsággal szemben ugyanolyan elviselhetetlen és ellenséges maradt, mint Trianon óta volt. A márciusi események újabb embertömeget késztettek a kivándorlásra. A rendszerváltás után a román–magyar határátlépés is sokkal könnyebb és kockázatmentesebb lett, mint a diktatúra idején. Mentek is sokan, főleg Magyarországra.

 

Magyarországi események

A nyolcvanas évek végére, valamint a kilencvenes évek elejére a szocialista tömb országaiban a vezető erők elvesztették társadalmi támogatottságuk jelentős részét. Az egypártrendszer diktatúráját felváltotta a választásokon legitimitást nyert többpárti demokrácia.

A magyarországi politikai térben is nagy változásokat hoztak az 1989- es események. Módosították az alkotmányt (1989. évi XXXI. törvény az alkotmány módosításáról). Megalkották az új egyesülési törvényt, mely szerint az egyesülési jog mindenkit megillető alapvető szabadságjog. Mindenkinek jogában állt társadalmi szervezeteket létrehozni, ha tevékenységük nem sértette az alkotmányt (1989. évi II. törvény). A módosított alkotmány egyik lényeges pontja a szólásszabadság. Megszűnt a cenzúra. Ennek értelmében az 1986-ban hozott sajtótörvényen 1990. január 31-én kisebb változtatásokat eszközöltek. Az új köntösbe bujtatott törvény értelmében a szervezetek és magánszemélyek is alapíthattak lapot. Az alapítóknak csupán bejelentési kötelezettségük volt.

Ezek a politikai és társadalmi folyamatok kedvezően hatottak a menekült erdélyiek szervezkedéseire és lapkiadási tevékenységére.

Egyre több erdélyi szervezet alakult, és egyesek lapot is indítottak. 2003-ban az Elszármazott Erdélyiek Névjegyzéke tizenegy budapesti és ötvenhét vidéki szervezetet említ. Ezek közül ma már nagyon sok felbomlott vagy szünetelteti működését.

Az első szamizdat jellegű folyóirat, a budapesti Határ/Idő/Napló 1987-ben jelent meg. Ezt a kiadványt 1989-ben az Erdélyi Tudósítások (Budapest), valamint az Erdélyi Tükör (Debrecen) követte.

 

A sajtó

Ezeket a lapokat olyan civil szervezetek adják ki, amelyeket erdélyi menekültek alapítottak. Ennek a „civil médiának” megvan a maga sajátossága és célja is. Mind az egyesületek, mind az általuk kiadott lapoknak a szándéka, hogy a Magyarországon vagy a világ különböző országaiban élő erdélyieket egy szervezetbe tömörítsék. Tagjaikká, olvasóikká váljanak, vallják és hirdessék az általuk megfogalmazott eszméket.


1938, újságoldal tördelése Linotype szedőgéppel kiöntött sorokból. Ezt az eljárást az 1990-es évekig
alkalmazták. Forrás: Fortepan/Chuckyeager Tumblr

A két világháború között Magyarországra menekülteket tömörítő egyik szervezet, az Erdélyi Férfiak Egyesülete (EFE) ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Az EFE-nek az a hivatása, hogy a Csonkahazában szétszórtan élő erdélyieket, lassanként és fokról-fokra haladva egyetlen szellemi és lelki központ köré tömörítse, és az egyesek önállóságának, illetőleg a már fennálló lazább vagy szorosabb szervezetű erdélyi egyesülések függetlenségének érintése nélkül: az erdélyiek és az erdélyiség egyetemes képviseletét az egységesség szempontjából megvalósítsa.

Hitvallásának gyakorlásában az EFE a szorosan vett napi- és bel-, valamint pártpolitika teljes kizárása mellett tevékenységének munkateréül általánosságban a magyar nemzeti törekvések egészének ápolását és szolgálatát jelöli ki.” (Az Erdélyi Férfiak Egyesületének Évkönyve 1928 – 1933, Budapest 1933, Kiadja az EFE)

A kitűzött cél bármennyire is nemes és hasznos, megvalósítása lehetetlennek bizonyult. Mindezt bizonyítják az ez irányba tett próbálkozások kudarcai is. A nagy ernyőszervezetek, mint a két világháború között a Hargitaváralja vagy az Erdélyi Férfiak Egyesülete, a második világháború után nyugaton az Erdélyi Világszövetség, vagy Magyarországon az Erdélyi Körök Országos Szövetsége, az erdélyiek egy alomba való terelésére tett kísérleteik mind sikertelenek maradtak. Az általuk kiadott lapok (Hargitaváralja, Erdélyi Értesítő, Erdélyi Magyarság vagy akár az Átalvető is) csak kevés olvasóhoz jutott el. Ez összefüggésbe hozható a terjesztői hálózat hiányával, a bizonytalan anyagi fedezettel és az ebből adódó kis példányszámmal. Ebből adódóan nagyon kevés az olvasói visszajelzés. A szerkesztők nem tartanak lépést az olvasói igényekkel, hiszen alig vagy egyáltalán nem ismerik azokat.

A szerkesztő dönti el, hogy mi kerüljön a lapba (a kíváncsisága, az érdeklődési köre dönti el a lap tartalmát). Jó példák: a Hargitaváralja sokat foglalkozik a székelyek őstörténetével. Az Átalvető sok teret szentel az orvostörténeti témáknak, legyen az intézménytörténet (Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet), vagy nagy erdélyi orvos egyéniségek bemutatása. A szerkesztő maga is orvos.

Mivel a lapcsinálás nem fedezi a megélhetést, ezért a lapnak általában egy szerkesztője (főszerkesztője) van, aki a fő foglalkozása mellett végzi a lapszerkesztői teendőket. Találkozunk tanár, orvos, rádiós rendező, gyáros és egyéb szerkesztővel. A szerkesztést magánemberek végzik, akik mögött nem áll intézményi háttér. Ezért általában a szerkesztőségek székhelye egy magánlakás.

Tudomásunk szerint az Erdélyi Híreken (1920–1922) kívül egyetlen lap sem kapott rendszeres állami támogatást. Fenntartásukat pályázatok útján, esetleg szponzorok segítségével vagy akár a laptulajdonos (aki egyben a szerkesztő is) saját „vagyonából” oldják, oldották meg.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Reményik Sándor

Reményik Sándor ősei egy felvidéki, régi Remenik nemesi családból származnak. A korabeli dobsinai lutheránus egyház anyakönyvi bejegyzései szerint a költő felmenői több nemzedéken keresztül Dobsinán, ebben a felvidéki bányavárosban születtek és élték le életüket. A költő időben legtávolabbi – adatokkal is bizonyítható – felmenőinek tekinthetjük a Dobsinán élő Johannis Remenik nevű szépapját, valamint a férfi Mária nevű (vezetékneve nincs bejegyezve a dobsinai anyakönyvbe) feleségét, akik feltehetően a 17. század fordulóján születhettek.

A középkorban épült Jézus Szíve kápolna Székelyudvarhelyen.

A város – Székely Mózesi fejedelem szülőhelye –, ahogy a leírások említik, Székelyföld történelmi, társadalom- és művelődéstörténeti központja. 1301-ben Vduord néven írták le, mivel a kutatók szerint a székelyek megtelepedése előtt királyi udvarhely volt. 1334-ben olvasható az első, ma is használatos névformája Oduorhel formábanii. Jelentőségére utal, hogy épp itt jöttek létre más nagyvárosok után e korai, erdélyi kézműveseket tömörítő egyesületek, s maradtak ránk azoknak az okiratai, amelyekből egyet itt részletesebben bemutatunk.

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre. 

Nagykároly és vidéke

Kétségtelen, hogy a 19. század végén a nagykárolyi nyomdaipar fellendüléséhez pontosan a nagyszámú helyi újság megjelenése szolgáltatott alapot. Az ekkor már több mint száz éve működő Gőnyei József nyomdája még megérte ezt az időszakot, ugyanis az első helyi folyóirat pontosan az ő nyomdájából került ki 1871-ben Népiskolai Lapok címmel. Ezt aztán számos más helyi sajtótermék követte.

Zonda Attila és a Ricercar zenekar

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Mármint, hogy miért szűnt meg a MŰVELŐDÉS – német laptársá val, a Volk und Kulturral egye temben – 1985 decemberében? Be olvadván szolgálati mellékletként a román sajtó egyik méltán alábecsült, ma már neve sincs folyóira tába? Apelláta nélkül, a kiadói szándék szerint végérvényesen?

Az iskolai értesítők keresztmetszetét adják Kalotaszeg kisebb-nagyobb települései művelődési életének. A bánffyhunyadi iskolai értesítőket 1874-ben adták ki. Az iskolát E alakúra építették, amivel Erzsébet királynét (Sziszi) akarták dicsérni. Első igazgatója az iskolának Gagyi Samu volt, aki a felső fiúiskolában állat-, növény-, ásvány-, gazdaságés vegytant, a felső leányiskolában pedig írást és rajzot tanított. Egyébként az iskolának elemi fiú- és leány-, ismétlő fiú- és leány-, valamint gazdasági szakosztállyal megtoldott felső fiúiskolai tagozata volt, melybe beiratkozhattak nemcsak a kisváros gyermekei, hanem a környék magyar és más nemzetiségű kisiskolásai is. 

Megtörtént!

Megtörtént egy korszakalkotó esztendő legvégén, mialatt tisztító viharzás borzolta végig Kelet-Közép-Európát: a történelem szele elsodorta a zsarnokságot Romániában. A diktátor elbukott – és nincs többé! Romokban a fortélyosan megszervezett, örök életűnek tervezett parancsuralmi rendszere.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Ezen írás nem arról az Alvinczi Péterről1 szól, aki híres hitvitázó református lelkész és író volt. Róla és működéséről már olyan sokan írtak, hogy szinte könyvtárnyi irodalom áll a rendelkezésünkre. Hanem a szintén ugyanezen nevet viselő unokájáról, aki Erdély egyik legnagyobb törvénytudója, diplomatája volt.

Kolozsvár, Híd-kapu tornya

Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés az unió újbóli kimondásával kedvezőbb lehetőségeket biztosított a történetkutatás és történetírás számára is. Jó példa erre a Magyar Történelmi Társulat megalakulása 1867-ben, amelybe intenzíven bekapcsolódott az erdélyi történetkutatás is.

kovary laszlo

Bizonyára sokan ismerik a fenti idézetet, főleg a kolozsváriak, amelyet Kőváry László felesége, Knausz Johanna vésetett fel férje sírkövére. A sírkőállítás és sírfelirat-készítés az emlékezés feltételét a horizontok szétválásában látja, ennyiben még érintetlenül hagyja a múlt és jelen elválasztottságát. De az üzenet, amit hordoz, mélyen tükrözi, hogy a fizikai, ezáltal is mulandó, porladó emléknél, sírkőnél mindig fontosabb, maradandóbb az intellektus által teremtett szellemi érték, vagyis az, ami egy ember életműve.

Gábor Áron sírja

Az alábbiakban közölt levél Demeter Lajos helytörténész révén került a látókörömbe, érdekes adalékként szolgálva a Gábor Áron-kultusz kialakulásához. Szerzője Gábor Áron legidősebb testvére, az 1816ben született Imre.

Felvincet a frontvonal 1944. szep­tember 8-án érte el, négy napon ke­resztül dúltak a harcok a falu térségé­ben. A szemtanúk mai napig borzadva és könnyes szemmel számolnak be az előttük lepergő tragédiákról, a honvé­dek hősies küzdelméről a többszörös túlerővel szemben, a magyar sebe­sültek kivégzéséről, utolsó szavaikról, a szovjetek fosztogatásairól, a falu la­kosságának szenvedéseiről.