Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Dés tegnapi és mai közművelődéséről

Dés magyarságának mai kulturális életét, igényét, működését nem lehet leválasztani múltjáról. Ennek felelevenítésére két – sajnálatos módon nemrég eltávozott – dési író, Huber András (1942–2011) helytörténész, művészeti író, valamint Kiss Ferenc (1942–2014) művelődéstörténész, helytörténész munkáiból merítek. Huber András Város az időben – helytörténeti séták (2002) és Összefutó utak – hely- és művelődéstörténeti tanulmányok Désről című (2007), valamint Kiss Ferenc Kádár József, Dés városának és a Szamosok vidékének krónikása címmel (2013) megjelent könyvéből emeltem ki részleteket.


A Dési Magyar Napok közönsége. Luidort Péter felvétele

A múlt

A város nevét különféle változatokban őrzik a régi iratok. Város az időben – helytörténeti séták című munkájában Huber András idéz néhány névalakot: Dees (1214), Deeswar (1236), Deesvilla (1310), Deéswár és Deés (1351). 1902-től lett Deésből Dés; németül Burglos vagy Desch, latinul Dionisiopolis, románul Dej, ami egyben mai hivatalos román megnevezése is. Kádár József, Dés városának és a Szamosok vidékének krónikása című munkájában Kiss Ferenc azt írja: „A város címere zöld mezőben kék háttérrel, ősi kereszttel ellátott piros fedelű tornyos kápolna, mely fölött jobbról egy csillag látszik, a kápolna bal felöli részén egy bányászsüvegű munkás áll, kezében kalapáccsal. Az ábrázolás összeköttetésben áll a város és a só vágók között 1553-ban létrejött egyezséggel, mely szerint a só vágók a templom építésénél is szükség esetén dolgozni kötelesek. [...] A Kis- és Nagy- Szamos egyesülése közelében valamint a környező dombokra felkapaszkodó város Erdély régi és neves települései közé tartozott. A monda a hét vezértől származtatja a város elnevezését, ám ahogy Kádár József egyház- és várostörténeti monográfiájában áll, I. István Dés és környéke lakóit a kereszténység felvételére ösztönözte, és ez lehetett hatással a monda keletkezésére. Tény, hogy már a római korban fontos sólelőhely.” A várostól alig három kilométernyire elhelyezkedő Désakna ma is az ország legfontosabb sókitermelő bányája.

Város az időben – helytörténeti séták című kötetében Huber András így örökíti meg a dési magyar közművelődési élet kezdeteit: „[…] Már az 1830-as évektől kezdődően az egyéni és közművelődési igény egyre gyarapodó csoportosulásokat, közösségeket hoz létre, melyek tevékenysége előrevetíti egy pallérozottabb társadalom képét. 1876-tól Dés Szolnok-Doboka vármegye székhelye lett. 1896-ban már tizenhét kultúr-, sport- és humanitárius egyesület, két hitelbank, tizenhárom kisebb-nagyobb iskola, egy takarékpénztár, hét ipar-, egy kereskedelmi társulat, gazdasági egylet, fontos vasúti részvénytársaság, gépműhely, szeszgyár, egy gőz-, három hajós- és egy sóőrlő malom szolgálja a város művelődési-gazdasági életét.”. Kiss Ferenc leírása szerint „Dés felekezeti megoszlásában a református egyház volt a legnépesebb, a római katolikus egyház a reformációt követően 1728-ban alakult újra […] a görög katolikus egyház 1780-ban, a görögkeleti egyház 1873-ban jött létre. A város népes felekezete volt az ortodox izraelita hitközség, mely a XIX. század ötvenes éveiben alakult. 1907-ben építették fel zsinagógájukat a város Kodor utcai részében.”.


Kiss Ferenc

Dés közművelődési életében kiemelkedőnek számított az 1839. január 8-ától a 19. század végéig a Deési Társalkodó Egyesület, újabb nevén Deési Kaszinó működése, léte, amely az évek során a társadalmi és művelődési mozgalmak középpontjában állott. 1856-ban például gróf Mikó Imrének ajánlott fel segítséget az Erdélyi Múzeum-Egyesület tervének megvalósításához, 1859-ben a Kazinczy Alapítvány javára fényes táncvigalmat szervezett. A kaszinó a városi és a vidéki értelmiségnek volt a gyülekezőhelye, alapítói a könyvet tekintették a műveltség és a tudomány legfőbb forrásának. A Kaszinó-könyvtár könyveit pecséttel látták el, és bekötve bocsátották mérsékelt díj mellett a tagok használatára. 1867-ben a Kaszinó tagja lett a Kisfaludy Társaságnak és Szent István Társulat könyvkiadó vállalatnak, valamint 1878-ban a m. kir. Tudományos Akadémia könyvkiadó vállalatának.

A város művelődési életében jelentős eseménynek számított az 1885-ben megalakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) itt tartott közgyűlése (1893). Ez alkalommal egy díszes Emlékkönyv is megjelent. Mozgalmas élet színtere lett a város 1910 őszén, midőn itt tartotta meg vándorgyűlését az Erdélyi Múzeum-Egylet gróf Esterházy Kálmán főispán elnökletével. Képviseltették magukat a Magyar Tudományos Akadémia, a kolozsvári m. kir. Ferenc József Tudományegyetem, a nagyenyedi Bethlen-kollégium, a Kolozsvári Unitárius Kollégium, a szamosújvári és tordai főgimnáziumok, valamint a Szilágysomlyói Római Katolikus Gimnázium. Minderről szintén Kiss Ferenc számol be Kádár József Dés városának és a Szamosok vidékének krónikása című munkájában. Huber András a dési sajtó történetét részletezve arról tesz említést, hogy a városban valóságos sajtóhálózat működött, és olyan lapok jelentek meg, mint az Iparos Ügyi Közlöny (1884), az EMKE dési közgyűlése tiszteletére kiadott Képes Naptár (1893), a Dési Hírlap, az Egyházi Közélet (amelynek egyik szerkesztője Farkas Albert református esperes volt), a Szamosmente (1912), a Dési Színházi Újság, a Szamosvölgyi Napló, a Figyelő, a Szamosvidék. 1918 és 1940 között további 12 hetilap és folyóirat jelent itt meg, többnyire rövid ideig, s a város hat nyomdája közül egyedül a Medgyesi Lajos Könyvnyomdában 16 mű jelent meg.


Huber András dedikál

Szintén Huber Andrástól tudjuk, hogy Dés első múzeumát az 1899 és 1904 közötti időszakból ismert Szolnok-Doboka vármegyei Irodalmi-, Történelmi- és Etnographiai Társaság alapította. Székhelye az akkoriban felépült gimnáziumban volt, megszűnése után múzeumi anyaga az Erdélyi Nemzeti Múzeum Történeti és Néprajzi Tárába került. Összefutó utak… című munkájában Huber András azt rögzíti, hogy „a színjátszásra korán igényt tartottak a désiek. 1807-ben Dés a negyedik hely, ahol színészek Hamletet játszanak”. 1844 tavaszán a Vármegyeház – a mai polgármesteri hivatal – dísztermében megalakult Désen az első magyar műkedvelő színjátszó társaság, 1872-ben pedig az első, hivatalosan bejegyzett műkedvelő társulat, és ekkor vetődött fel hangsúlyosan az állandó színházépület szükségességének gondolata. Ennek következményeként jött létre a Szolnok-Doboka Vármegyei Nemzeti Színház, amely báró Bánffy Dezső főispánnak – a későbbi miniszterelnöknek – köszönhetően Kolozsvár után az országrész második magyar állami színháza volt. Az ő kezdeményezésére közadakozásból 1885 és 1886 között a Rákóczi-féle háztelken álló régi épületek lebontásával felépült az 500 férőhelyes monumentális kőszínház, amelyet 1959-ben tűzvész pusztított el. Helyében ma a mozi épülete áll. A városban azóta sem épült újabb színház. Érdemes megjegyezni, hogy 1945 után a Magyar Népi Szövetség dési színjátszó csoportja működött dr. Parádi Kálmán és dr. K. Papp Géza lelkes vezetésével, innen indultak színészi pályájukra Vadász Zoltán és László Gerő későbbi kiemelkedő kolozsvári színészeknek is. 1976. október 7-én Méhes György Muskotály című kétfelvonásos zenés vígjátékának ősbemutatóját tartották Désen, Méhes György meghatódva köszönte meg a derék dési komédiások kitűnő játékát. 1987-ben már fűtetlen terem, lelki dermedtség volt az uralkodó, így a dési magyar színjátszás másfél évszázados történetének vége lett. Sikerei ellenére 1989 decembere után egy rövid nekifutást követően az anyanyelvű színjátszó csoport feloszlatta magát.

Huber András részletezi Összefutó utak… című munkájában, hogy Dés mindig vonzó volt a képzőművészek számára. „Hentz Lajos polgári iskolai rajztanár az EMKE 1893. évi dési ünnepélye alkalmából olajfestményét a református templom körfalán állította közszemlére. Szopos Sándor festő, Benczúr Gyula és Székely Bertalan tanítványa festőiskolát vezetett itt 1927-ben a felépült korcsolyaház félemeletén immár városi támogatással. Désről indult Dési Huber István, Incze Jánosnak és Mohi Sándornak volt itt műterme, s az 1942-es megyei kiállításra velük vonult fel a Kodor völgyében tanítóskodó Kovács Zoltán festőművész is.” Azt írja, hogy 1969-ben megbocsáthatatlan döntés született Désen, amikor a helyi múzeum visszautasította Szopos Sándor özvegyének nagylelkű felajánlását, vagyis férje ötvenhárom festményét és grafikáját. Így azok a marosvásárhelyi képtárba kerültek megőrzésre, hálás és sűrű köszönetnyilvánítás mellett. Szopos Sándor, Mohi Sándor, Kovács Zoltán mellett feltétlenül meg kell említeni Angyalossy György rajztanárt, a I. Andreescu Képzőművészeti Főiskola végzettjét, valamint Szervácziusz Ele­nát, aki Aurel Ciupe tanítványként végzett; nevelőkként mindketten nemzedékek sorát emelték a képzőművészet közelébe. Tanítványaik Lukács Solymossy Éva festő, Parádi Enikő keramikus (Szatmárnémeti), Kristófné Bertalan Tímea festő (Toronto).

1979-ben újraindult a dési magyar nyelvű szabadegyetem, amelynek gyökerei a már említett Deési Társalkodási Egylethez nyúlnak vissza. Lelkes értelmiségi csoport volt Lakatos László, Kalapáti Jolán és Tőkés László irányításával, 1979 és 1983 között feledhetetlen előadások hangzottak el az erdélyi irodalom, művészet, tudományosság meghívott jelesei előadásában. A hatalmas érdeklődés ára a betiltás lett.

Huber András Város az időben… című helytörténeti munkájából idézve „ki hitte volna, hogy Désen annyi zajtalanul dolgozó jeles személyiség élt, vagy született. A XVI. századi Temesvári János deáktól kezdődően a teljesség igénye nélkül: hitvitázó Szilvási János, Dézsi András epikus költő, Pápai Páriz Ferenc tanár, az orvoslás és a filozófia doktora, gr. Teleki György, Torma József, Czakó Zsigmond drámaíró, Medgyes Lajos evangélikus ref. lelkipásztor, forradalmár költő – Petőfi, Jókai, Szemere, Brassai, Gyulai Pál és mások barátja és vendéglátója –, a várfalvi születésű Kádár József, aki több mint hatvan évet élt Désen, Szolnok-Doboka vármegye hét kötetes monográfiájának írója felmérhetetlen kincset hagyott hátra. Szabó T. Attila szerint ő volt a Szamosok völgye Orbán Balázsa. Aztán nem feledkezhetünk meg Dési Huber István képzőművészről, Dési Incze János festőművészről, Daday Loránd íróról, Varró Dezső költőről, dr. Kövesdy Pálról, az Erdélyi Körök Országos Szövetségének elnökéről, Szabó T. Attila nyelvészről, irodalomtörténészről, Lazányi Endre evolúciókutatóról, Rácz Győzőről, a Korunk 1984 és 1989 közötti főszerkesztőjéről, Jagamas Jánosről és Ilonáról, Tőkés Lászlóról, aki az 1980-as években református lelkész volt, és részt vállalt a dési művelődési életben.

Hogyan tovább?

Milyen lehetőségek állnak az előtt a maréknyi dési magyarság előtt, amelynek lélekszáma folyamatosan csökken? Hiszen figyeljük meg a város lakosságának alakulását: 1891-ben Dés 7728 lakosából 5661 volt magyar; 1918-ban a 11 920 lakosból 6100 magyar, 3100 román; 1941-ben a 19 242 lakosból 13 382 magyar, 4 637 román; 1977-ben 32 345 lakosból 7411 magyar, 24 758 román; 1992-ben 41 216 lakosból a hozzátartozó falvakkal együtt 6826 magyar, 34 100 román; 2011-ben a 33 497 lakosból 3781 magyar.


Felvonulás a Dési Magyar Napokon

Ilyen körülmények között is Kádár József jeles monográfiaíró emlékének adózva 2007-ben megalakult a Kádár József Kulturális Egyesület, 2011-ben pedig fiatalok kezdeményezésére létrejött a Dési Civil Műhely. Azóta e két fórum szervezi a mind kisebb létszámú dési magyarság kulturális életét.

Kovrig Annamária a dési RMDSZ elnöke és a Kádár József Kulturális Egyesület vezetője. Azt mondja: „A Kádár József Kulturális Egyesület az EMKE ernyője alatt működik a dési Magyar Házban. Az 1996-ban az EMKE által megvásárolt ház ad otthont a Désen működő minden magyar civil szervezetnek, mint például az Aranyeső Egyesületnek és néptánc-csoportnak, a civil műhelynek és minden olyan kulturális foglalkozásnak, rendezvénynek, amelynek befogadóképessége szerint megfelel. Népfőiskola, könyvbemutatók, gyermekek kézműves foglalkozása zajlik a felújított tető alatti házban. Immár 16. alkalommal szerveztük meg a Petőfi Sándor szavalóversenyt a város vonzáskörzetébe tartozó iskolák I–VIII. osztályos magyar tanulói számára. A két kulturális egyesület tevékenysége a Dési Magyar Napok szervezésében csúcsosodik ki, amely ebben a formájában második alkalommal várta haza a Désről elszármazott magyarokat. Színházépület hiányában a dési magyarok színházlátogatását is a Kádár József-egyesület szervezi.”

Gózner Károly tanár, a Dési Civil Műhely vezetője: „A civil műhely gyermek- és diákprogramok szervezését vállalta fel, valamint szívügyének tekinti a dési magyar tannyelvű oktatás jelenét, jövőjét. A Dési Civil Műhely szervezésében vehettek részt diákjaink különböző kulturális programokban, mint például az Otthonunk Európa, diákszínjátszó vetélkedők, a mezőségi focikupa, a diáknapok. A Dési Civil Műhely és a Mezőség Civil Műhely szervezésében első ízben megrendezett Mezőség amatőr focikupa egyik célja volt a mezőségi fiatalság számára a találkozási tér megteremtése, egyben olyan közösségépítő tevékenységek támogatása, ahol a fiatalok megtanulják egymás tiszteletét, a csapatban gondolkodást. A műgyepes pályán megrendezett kupán a Mezőség tíz csapata mérte össze tudását és akaraterejét. Jelen voltak Dés, Bethlen, Magyardécse, Bálványosváralja, Szék és Melegföldvár fiataljai. A szervezők nagy megelégedésére a sportszerűség jellemző volt az esemény egész idejére. Ugyancsak a Dési Civil Műhely irányításával zajlanak a dési diáknapok, valamint a Horváth Árpád Ifjúsági Színjátszó Találkozók. A rendezvény célja a szórványban élő magyar fiatalok összefogása, identitásuk erősítése, valamint kultúránk, anyanyelvünk és beszédkészségük fejlesztése, ápolása, motiváltságának erősítése. Célcsoportunk a régiónkban élő és tanuló 12–18 éves diákok, akik önként amatőr színjátszó csoportban tevékenykednek. Az egynapos rendezvényen a régiónkból érkező amatőr színjátszó csoportoknak lehetőségük nyílik egy színdarab előadására és egymás megismerésére.”

Székely Boglárka, színi hallgató: „A dési táncház-mozgalom, a néptánc iránti érdeklődés az 1979-es székelyudvarhelyi Kalákával kezdődött. Csáky Zoltán népszerű műsora és az arra való készülés láza hatotta át az ifjúságot. Kallós Zoltánnal népdalgyűjtő munka indult, tánctanulás, táncház. 1990 elején Dezső Attila és Váncsa Pál tánccsoportot alapított Aranyeső néven. Kezdetben nehezen ment a táncosok toborzása, de időközben az együttes népesebbé vált, így színpadra kerültek a következő előadások: De azért csak járom (1991), Karikába legények (1992), Párválasztás (1998). A próbák a dési Magyar Házban zajlottak, ahol mezőségi, széki, kalotaszegi, felcsíki, szatmári táncrendet tanultak, és bemutattak azokat Magyardécsén, Árpástón, Bálványosváralján, Szásznyíresen. A táncoktatói tanfolyamoknak köszönhetően egyre inkább gazdagodott a tánccsoport repertoárja; Joó Kinga, Bartha Emőke, Dezső Attila, Váncsa Pál szívesen adták át tudásukat, néptáncoktatást is vállalva Magyardécsében, Nagybányán, Koltón, Bálványosváralján, Magyarnemegyén, Felőrben. Az együttes tagjai új táncok ismeretével gazdagodva tértek vissza az évek folyamán a kalotaszegi és a mezőségi néptánctáborokból. A tánc-
csoport Magyarországon (Balassagyarmat, Kecskemét), Olaszországban és Franciaországban is fellépett már, ennek köszönhetően nőtt a csoport ismertsége és tekintélye, az iskolában választható táncórák bevezetése pedig a 2000-es évektől kezdődően biztosította az utánpótlást. 2003-tól a Magyar Házban játszóházzal fogadják a gyermekeket, újabb kötődéseket alakítva a tánccsoporttal. A játszóház vezetői: Joó Kinga, Varga Orsolya, Antal Erika, Pataki Melinda. Az Aranyeső életében fontos esemény volt, hogy 2007-ben Váncsa Pál hangszereket adományozott a csoportnak. Így alakult meg az első dési táncházzenekar, amelynek tagjai: Szász Dávid – hegedű, Miklós Melinda – hegedű, Réti Zoltán – brácsa, bőgő, Váncsa Balázs – bőgő, Szopos Kálmán – brácsa. Az Aranyeső néptánc-
csoport 2015-ben fennállásának 25. évfordulóját fogja ünnepelni, és reméli, hogy van olyan híre, kisugárzó és közösségteremtő ereje, hogy képes legyen a megújulásra.”

Lukács Éva ny. tanár: „1989 után a színvonalas népfőiskolai előadások az EMKE székházában, illetve a katolikus Caritas – ma Márton Áron – teremben, a református bástyateremben indultak újra. Az előadások szervezői ma az EMKE, vagyis a szabadegyetem, valamint az Amicitia, azaz a Dés – Tokaj-hegyalja Baráti Társaság. Az Amicitia Dés – Tokaj-hegyalja Baráti Társaság 1994 januárjában jött létre Ráskai Mária mérnök elnökletével civil kezdeményezésként. A két egyesület programjának egyeztetésével több esemény lezajlott már. Volt könyvbemutató, meghívott színészek, zenészek előadása, iskolások, egyetemisták cseretáboroztatása, Tokajban Rákóczi történelmi vetélkedőkőn dési diákcsoportok is részt vettek, a két városban zajló megemlékezési ünnepségeken kölcsönösen fogadják a küldöttségeket, a kapcsolatok szélesítése érdekében pedig a két város polgármesterei is találkoztak már. A baráti társaság gondot fordított a különböző korosztályok közös művelődési életére. Egybegyűjtötte az aktív és már nyugdíjas pedagógusokat, nem utolsó sorban megemlékezett közösségünk híres személyiségeiről, közadakozásból emléktáblát állított Dési Incze János festőművész háza falán, és a dési református egyházközség támogatásával a több évszázados református templom falán Kádár József monográfiaírónak ünnepélyes keretek között emléktáblát avatott 2002. május 20-án, Kiss Ferenc történész közreműködésével. A Baráti Társaság ereje a szé­leskörű támogatottságban rejlik.”


Konzuli látogatás Désen. Szilágyi Mátyás a közművelődés szervezőivel találkozott. Lukács Éva felvételei

Péter Tibor Dés ferences rendi katolikus templomának kántora a katolikus ferences rend templomában tartott vonósnégyes és orgonakoncerteket emeli ki, amelyre szépszámú hallgatóság gyűlt össze minden alkalommal. Ezen kívül sajnálkozását fejezi ki a több mint két évig sikeresen működő ökumenikus kórus megszűnte miatt. Azt mondja: „Ha az okokat keressük, egy szóban lehet válaszolni: elvándorlás”.

Luidort Péter vállalkozó, szülő a dési kulturális élet egyik mozgatórugója. Az ő telkén találkoznak immár több mint tíz éve a Désről elszármazottak. E szűk körű találkozókból jött létre szé­les­körű összefogással a Dési Magyar Napok. „Elszomorítónak tartom a magyar fiatalok nagymérvű eltávozását a városból, amelyért súlyos árat fizet a dési magyar nyelvű oktatási rendszer. Immár összevont osztályban kénytelenek tanulni az I–IV. osztályban, és ha így folytatódik, megszűnik a nagy múltú magyar nyelvű tanítás Désen.”

Zomoráné Cseh Márta rovásírás szakértő önkéntesként foglalkozik a diákokkal, ismerteti meg velük az úgynevezett erdélyi rovásoktatás rendszert, versenyeken vesz részt velük. „A Nemzetközi Szabványügyi Testület 2014 januárjában elfogadta a rovásírást ősi magyar írásnak. A Dés művelődési életét szervező-mozgató csapat aránylag kicsi, gyakran előfordul, hogy ugyanazok vesznek részt a szervezésben, ezért is csodálatra méltó, milyen remek rendezvényekkel ajándékozták meg városunk magyarságát. Óriási felelősség és feladat hárul a két magyar egyházra és a civil társadalomra. Nagy összefogásra van szükség és jó gazdákra, hogy az őseink által megalapozott és nehéz küzdelmek árán visszaszerzett egyházi javakat, a leghatékonyabban fordítsák a dési magyarság megerősítésére.”

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Hozzászólások

Szeretnék érdeklődni, hogy a rendezvényeket, fesztiválokat önöknél ki szervezi, ki az illetékes műsor ajánlat ügyben, elérhetősége, email címe? Válaszukat előre is köszönöm. Üdvözlettel: Erika

Új hozzászólás