Az 1841-ben beindult Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlési mozgalma Pesten (I., II. gyűlés), Besztercebányán (ma: Banská Bystrica, Szlovákia) tartott III. összejövetelük után 1843 nyarán, Temesváron tartották IV. vándor-, azaz nagygyűlésüket. A mozgalom történetének mindmáig legmegbízhatóbb áttekintése a budapesti Orvostörténeti Közlemények hasábjain jelent meg 1969-ben.
A mai fehéregyházi Petőfi-megemlékezésekről
A Művelődés májusi számában A fehéregyházi ünnepségek története címmel az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc, valamint Petőfi Sándor itteni emlékezetéről, a kegyeletadás kezdeteiről és kibontakozásáról írtam. Azokat a dátumokat és időszakokat emeltem ki, amelyek megteremtették a fehéregyházi csata hőseiről és Petőfi Sándorról való megemlékezés hagyományát. Közel 170 év eseményeiből azokat emeltem ki és részleteztem, amelyek különös jelentőséggel bírtak, amelyek nyomán létrejöhettek azok az emlékhelyek, a magyar szabadságharc erdélyi golgotái, ahol bármikor főt hajthatunk.

Petőfi Sándor felújított emlékműve az Ispánkútnál
Májusi írásom hátterében az áll, hogy közel egy évi kutató- és gyűjtőmunka után sikerült összerakni a 125 éves múlttal rendelkező fehéregyházi – részben segesvári és héjjasfalvi – Petőfi-ünnepségek történetét. A 650 oldalnyi anyag legnagyobb részét a korabeli lapokból válogatott, a megemlékező ünnepségekről írt cikkek és beszámolók képezik, a gyűjtőmunkában jómagam és egyesületünk egy-két oszlopos tagja is fontos szerepet vállalt. Az összeállításban megtalálható minden, amit a sajtó a megemlékezésekről rögzített. A gyűjtemény kiadásra vár, remélhetőleg támogatni fogják a megjelentetését. Ebből az anyagból állítottam össze az idei, közeledő fehéregyházi megemlékezés miatt az alábbi írást.
A fehéregyházi Petőfi-ünnepélyeket 1989-től 2019-ig minden évben megszerveztük, 2020-ban viszont a járványügyi korlátozások miatt nem volt erre lehetőségünk, így csak szűk körben koszorúztunk. 2021-ben szerencsére már újra emlékezhettünk. Az 1989–2019-es időszak volt a leghosszabb folytonosság a fehéregyházi Petőfi-ünnepélyek történetében.
A rendszerváltás után az ünnepségeket egy év kivételével a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület szervezte a helyi és a segesvári, olykor a Maros megyei, két esetben pedig az országos RMDSZ-szervezettel közösen. A továbbiakban az elmúlt harminckét év két fontos Petőfi-ünnepségét venném górcső alá.
Markó Béla RMDSZ-elnök az 1999-es
megemlékezésen: „Petőfi embléma, márkajegy
a magyar nemzet számára. Róla nem vitázunk,
tetteit nem értelmezgetjük.”
Az említett időszak egyik legnagyobb Petőfi-ünnepsége 1999-ben volt, amikor a magyarság a fehéregyházi csata és Petőfi Sándor halálának 150. évfordulójára emlékezett. Az akkori esemény meghívóján az ünnepi programon kívül megtaláljuk a szervezőket és a támogatókat is. A rendezvény három napig tartott, július 30-án Segesváron, július 31-én Fehéregyházán, augusztus 1-én pedig Marosvásárhelyen emlékeztünk. Az eseményt a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület és az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége szervezte, társszervező volt a kiskunfélegyházi Petőfi Emlékbizottság, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum, a Magyar PEN központ, a Romániai Magyar PEN központ és a Romániai PEN központ. A rendezvényt a romániai Művelődési Minisztérium, a magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM), a bukaresti Kisebbségvédelmi Hivatal, a román kormány Kisebbségi Tanácsa, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Magyar Kultúra Alapítvány támogatta.
Miként a Művelődés májusi számában is írtam, az ünnepség fénypontját Petőfi Sándor egész alakos bronzszobrának – amely Kiskunfélegyháza város adománya és Máthé István csongrádi szobrászművész alkotása – felavatása jelentette. Ehhez társult a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai által készített új tárlat megnyitója a fehéregyházi múzeumban. Az évfordulós eseményen politikai-közéleti személyiségek, egyházi méltóságok is részt vettek. A politikum részéről jelen volt Markó Béla, az RMDSZ országos elnöke, dr. Martonyi János magyar külügyminiszter, dr. Hámori József magyar művelődési miniszter, Kelemen Hunor, a román Művelődési Minisztérium államtitkára, Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter, dr. Hajdú Gábor egészségügyi miniszter, Demeter Ervin magyar politikai államtitkár, Tabajdi Csaba országgyűlési képviselő, Takács Csaba, az RMDSZ országos ügyvezető elnöke, valamint Szőcs Ferenc bukaresti magyar nagykövet. A Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) képviseletében Bálint-Pataki József jött el. Az egyházi méltóságok közül itt volt Csiha Kálmán erdélyi, valamint Tőkés László királyhágómelléki református püspök, Jakubinyi György római katolikus érsek, Mózes Árpád evangélikus püspök és Nagy László unitárius esperes. Nagy örömünkre eljött az eseményre Ficsor József, Kiskunfélegyháza polgármestere is, aki a legtöbbet tett azért, hogy adományukat, a szobrot felavathattuk. Itt volt továbbá Barkóczi Ferenc, Kiskőrös polgármestere, Sütő András író, Kányádi Sándor költő, Pomogáts Béla irodalomtörténész, Benkő Samu, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, Praznovszky Mihály, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója és még sokan mások.
A Népújság az 1999. augusztus 2-i számában beszámolt a Petőfi-ünnepségről. Eszerint „Markó Béla, az RMDSZ elnöke beszédében […] többek között ezt mondta: Petőfi embléma, márkajegy a magyar nemzet számára. Róla nem vitázunk, tetteit nem értelmezgetjük.
Dr. Martonyi János magyar külügyminiszter szónoki kérdéssel vezette föl beszédét: Miért van az, hogy minden magyar ember, amikor Petőfi nevét, versét hallja, meleget érez a szíve körül? Mert Petőfi a mi összetartozásunk jelképe. Életével és halálával üzent a XXI. századnak is. »Csak azt szeretném – mondta végül a szónok –, ha ez a század valóban megfelelne az Ő elvárásainak.«
Kelemen Hunor, a Román Művelődési Minisztérium államtitkára Ion Caramitru miniszter üdvözletét tolmácsolta. »A szabadságért mindennap meg kell küzdeni – hallottuk a fiatal költő-államtitkártól. – Kisgyerek koromban sokáig nem hittem el, hogy Petőfi meghalt… Tőle a felelősséget is megtanultuk. Felelősek vagyunk egymásért. Ez a szolidaritás tart össze bennünket.«
Martonyi János magyar külügyminiszter az
1999-es megemlékezésen: „Petőfi Sándor
a magyarság összetartozásának jelképe.
Életével és halálával üzent a XXI. századnak is.”
Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter Románia kormánya nevében beszélt. Petőfi nemcsak a magyarnak akart szabadságot. Költészetében nem találni más népeket sértegető gondolatokat. Ezért is lehetett az, hogy a legrosszabb időkben, amikor a cenzúra az irodalom számos nagyját száműzte a közéletből, Petőfi akkor is mindig jelen lehetett, egyrészt mert tudták, hogy a magyaroknak mit jelent, másrészt pedig mert támadhatatlan volt. Itt nemcsak mi ünnepelünk, hanem mások is, akik tisztelik Petőfit, és Petőfi emléke örökké velünk lesz – hallottuk még a minisztertől.
Praznovzky Mihály, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója mondta: Szent a küszöb, amelyen átlépve találkozunk a magyar irodalom istenné magasztosult alakjával. Itt, Erdélyben, Koltó mellett ez lesz az újabb »búcsújáró hely«. Fehéregyháza szent hely; és ne azt nézzék, hogy a termek kicsinyek, hanem hogy mekkora szellem tölti be azokat.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében Benkő Samu akadémikus mondott szívünkhöz beszélő gondolatokat. Öröme nem maradéktalan. Petőfi éppen azokhoz nem jut el igazán, akikre a legtöbbet hivatkozunk: a fiatalokhoz. Petőfi költeményei ma nem élnek, sem nálunk, sem az anyaországban – mondta –, nem lehet olcsón hozzájutni műveihez, és itt, Fehéregyházán sem tudunk gyermekeink kezébe adni egy szépen illusztrált János vitézt. Én ötven évvel ezelőtt is itt voltam, rendezője is voltam ennek a múzeumnak, amit itt megnyitottak. Eltűnt a múzeum. A Bolyai Egyetem tanárai és diákjai itt rendeztük be. És mint a Bolyai Egyetem diákja, az akkori rektorral tettem le a virágot a szobor talapzatára. Azóta nincs Bolyai Egyetem…”
Ugorjunk egyet az időben a 2005-ös esztendő Petőfi-ünnepségére. Az 1969-ben létrehozott ispánkúti emlékműnél Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész Petőfit ábrázoló kő domborművét a rendszerváltást követő években többször is annyira megrongálták, hogy már nem lehetett helyrehozni. A megsérült alkotást tartalmazó kőtömböt kilencven fokkal elfordították, Petőfi megrongált arca mintegy emlékeztetőként a csatatér felé néz, míg a főút felé eső oldalra rögzítették Gyarmathy János, ugyancsak marosvásárhelyi szobrászművész Petőfit ábrázoló bronz domborművét, ugyanakkor két új bronztábla is a talapzatra került, mindkettő magyar, illetve román nyelvű felirattal.
A felújításhoz tartozott még az emlékművet körbeölelő falak kijavítása, a térkövezés, a díszkerítés, mindez az RMDSZ, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Communitas Alapítvány támogatásával valósult meg. Az emlékhely újbóli felavatásának meghívóját Markó Béla RMDSZ-elnök írta alá.
A helyreállított emlékhely avatóján Gábos Dezső, a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke köszöntötte a vendégeket. Köztük volt Markó Béla miniszterelnök-helyettes, Szabó Béla, a HTMH vezetője, Borbély László közmunkaügyi és területrendezési miniszter, Vass Lajos, a NKÖM államtitkára, Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke, Kötő József államtitkár, Kerekes Károly parlamenti képviselő, Lokodi Edit, a Maros Megyei Tanács elnöke és Burkhardt Árpád alprefektus.
A Népújság 2005. augusztus elsején számolt be a jeles napról. „Az a tény, hogy a költő kőbe faragott arcképét meggyalázták, összetörték, bizonyítja, hogy ma is félnek élő szellemétől a szabadság ellenségei, de szellemét nem tudták megcsorbítani, elpusztítani, »mert az már mélyen bennünk van, minden szabadságszerető magyar ember szívében. Álljon hát ez a felújított emlékmű a helytállás, összmagyarság összetartozásának szimbólumaként a világ végezetéig«” – írta a lap, Gábos Dezsőt idézve, aki egyben megköszönte Hunyadi László és Gyarmathy János szobrászművészeknek az alkotómunkát. „Markó Béla szerint »A múltat eltüntetni nem lehet. E gondolat jelképe az is, hogy e kövön egy helyen ott szerepel a múlt, a jelen és a jövő. A múltat nem lehet és nem is kell eltüntetni, nem kell elfelejteni, de a múlt mellé oda kell tenni a jelent, a jövőt«” – olvashatjuk a lap beszámolóját. „Vass Lajos, az NKÖM államtitkára szerint nincs magyar költő, akinek élete annyira eggyéforrt volna azzal a korral, amelyben élt, mint a Petőfié, és akinél a szó és a tett oly egyet jelentett volna, mint Petőfinél. A költő halálának állít maradandó emléket az Ispán-kúti műalkotás, a felújított, megszépített emlékműre vigyáznunk kell” – foglalta össze a Népújság.

A felújított emlékmű és a Petőfi-bronzplakett avatóünnepsége 2005-ben
A rendszerváltás utáni időszakból ez a két Petőfi-ünnepély emelkedik ki, főleg az olyan törekvések, megvalósítások és felújítások miatt, amelyek Petőfi és hős harcostársainak emlékének megőrzését szolgálják.
Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója 1823. január 1-én lesz, így a magyar Országgyűlés a 2022. szeptember 1. és 2023. augusztus 31. közötti időszakot Petőfi Sándor-emlékévvé nyilvánította. A 2022–2023-as bicentenáriumi emlékév szellemében a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület 2022. július 31-én újra emlékezni szeretne, de nem csupán a 173. évvel ezelőtt történtekre, hanem a 125 éve felállított turulmadaras emlékmű felavatására is, és mindazokra, akik 25 évi gyűjtőmunka után megteremtették és önzetlenül megjelölték azokat a helyeket, ahol az utókor fejet hajthat nagyjaik emléke előtt.
Erre a megemlékezésre várjuk szeretettel a Művelődés minden kedves olvasóját.
További írások
Szilágyi Andrást 1956. december végén legációba1 küldték a karácsonyi ünnepek idejére, a távoli Háromszékre, Papolcra a bűnbánati hétre. Brassón át Barátosra érkezett vonattal, és mivel szekér nem várta az állomáson, városi öltözetben gyalogolt el a havas országúton. Czegő V. András lelkész fogadta, és kérte, hogy egyéb tennivalói miatt vállalja át az ő feladatait is erre az időre. Szilágyi András bűnbánati prédikációi alkalmával az 1956-os magyarországi eseményekről is beszélt, a szabadságharcról, a lelkesedésről, az összeomlásról, a megtorlásokról. Nem is sejtette, hogy a gyülekezetben is lehetnek „téglák”.
Idén emlékezünk meg Pákei Lajos építész százhetvenedik születésnapjáról, s mivel építészként, főmérnökként, iparmúzeumi igazgatóként, előadóként, műemléki értékek közvetítőjeként oly sokat köszönhetünk neki, emlékezni is csak ünnepelve tudunk. A szakipari képzéssel kapcsolatos felvetései mai napig érvényesek, hiszen a mesterségbeli tudásnak, az iparos szorgalomnak, lelkiismeretességnek, s mindezek alapján a mesterember társadalmi megbecsülésének ma is híján vagyunk – az alábbi sorokban is kiáll ezek mindenkori szükségszerűsége mellett. Legyen hát ez az „ünnepi beszéd” Pákei Lajos születésnapi köszöntője.
Szilágyi András 1956-ban érettségizett Nagyenyeden. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű szigetként megmaradni magyarnak, főleg hogy egy kis, mindenből kirekesztett sziget tagjaként élt addig is. Büntetett előéletű, elítélt apával az egyetemekre nem is pályázhatott a református kollégiumokat megjárt, művelt, olvasott fiú, akinek nagyapja a medgyesi református templom harangjának öntéséhez gyűjtött adományt a legszigorúbb időkben a maroknyi gyülekezettől. Az unoka megtalálta az egyetlen helyet, ahova ezzel a múlttal is fogadták, és ő jelesen meg is felelt ennek a bizalomnak. Felvették a kolozsvári református teológiára, ahol barátokra lelt.
A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a múzsákhoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével.
Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens.
A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban.
Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is?
Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt.
Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”.
A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek.
Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek.
A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet.
„Erdély fővárosában végigsétáló idegen, a patinás, címerekkel ékeskedő, főúri paloták megtekintése után talán csodálkozva áll meg a Szent György-téren díszelgő egyetemi könyvtár hatalmas épülete előtt. Az idegen azonban jólesően veszi tudomásul, hogy a szerencsés elgondolással felépített könyvtár egy cseppet sem képez kirívó ellentétet a régi idők hagyományait híven őrző – Mátyás király szelleméről regélő – ódon város falai között.” E szavakkal jellemezte 1942-ben Csengery János klasszika-filológus professzor lánya, S. Csengery Ilona a kolozsvári Egyetemi Könyvtár palotáját. Az intézmény fennállásának 150., valamint az építési munkálatok befejezésének 115. évfordulója alkalmából érdemes feleleveníteni az első modern erdélyi könyvtár történetét, amely 1990-ben felvette Lucian Blaga nevét.
Báthory István erdélyi fejedelem 1581. május 12-én emelte akadémiai rangra a kolozsvári Jezsuita Nagykollégiumot. A 441. évforduló alkalmából négynyelvű – magyar, román, német és angol – emléktáblát lepleztek le a Farkas utcai romkert kerítésén, a Kolozsvári Református Kollégium épülete felőli sarkon. Az ünnepségen beszédet mondott Kovács Gergely gyulafehérvári érsek is, aki hangsúlyozta: „az emléktábla ösztönzés kell legyen arra, hogy egyetemes tartalommal, értékkel, élettel töltsük meg”1 az Academia Claudiopolitana utódját, a mai Babeș–Bolyai Tudományegyetemet. Ezen értékek egyike az elődök tisztelete. Mi most a Kolozsvári Egyetem közvetlen elődjére, az 1872-ig működő orvos-sebészi tanintézetre, és annak „sokat tudó” professzorára, Nagel Emilre (1817–1892) emlékezünk.
![]() |
![]() Szilágyi Andrást 1956. december végén legációba1 küldték a karácsonyi ünnepek idejére, a távoli Háromszékre, Papolcra a bűnbánati hétre. Brassón át Barátosra érkezett vonattal, és mivel szekér nem várta az állomáson, városi öltözetben gyalogolt el a havas országúton. Czegő V. András lelkész fogadta, és kérte, hogy egyéb tennivalói miatt vállalja át az ő feladatait is erre az időre. Szilágyi András bűnbánati prédikációi alkalmával az 1956-os magyarországi eseményekről is beszélt, a szabadságharcról, a lelkesedésről, az összeomlásról, a megtorlásokról. Nem is sejtette, hogy a gyülekezetben is lehetnek „téglák”. |
![]() Idén emlékezünk meg Pákei Lajos építész százhetvenedik születésnapjáról, s mivel építészként, főmérnökként, iparmúzeumi igazgatóként, előadóként, műemléki értékek közvetítőjeként oly sokat köszönhetünk neki, emlékezni is csak ünnepelve tudunk. A szakipari képzéssel kapcsolatos felvetései mai napig érvényesek, hiszen a mesterségbeli tudásnak, az iparos szorgalomnak, lelkiismeretességnek, s mindezek alapján a mesterember társadalmi megbecsülésének ma is híján vagyunk – az alábbi sorokban is kiáll ezek mindenkori szükségszerűsége mellett. Legyen hát ez az „ünnepi beszéd” Pákei Lajos születésnapi köszöntője. |
![]() Szilágyi András 1956-ban érettségizett Nagyenyeden. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű szigetként megmaradni magyarnak, főleg hogy egy kis, mindenből kirekesztett sziget tagjaként élt addig is. Büntetett előéletű, elítélt apával az egyetemekre nem is pályázhatott a református kollégiumokat megjárt, művelt, olvasott fiú, akinek nagyapja a medgyesi református templom harangjának öntéséhez gyűjtött adományt a legszigorúbb időkben a maroknyi gyülekezettől. Az unoka megtalálta az egyetlen helyet, ahova ezzel a múlttal is fogadták, és ő jelesen meg is felelt ennek a bizalomnak. Felvették a kolozsvári református teológiára, ahol barátokra lelt. |
![]() A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a múzsákhoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével. |
![]() Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens. |
![]() A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban. |
![]() Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is? |
![]() Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt. |
![]() Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”. |
![]() A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek. |
![]() Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek. |
![]() A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet. |
![]() „Erdély fővárosában végigsétáló idegen, a patinás, címerekkel ékeskedő, főúri paloták megtekintése után talán csodálkozva áll meg a Szent György-téren díszelgő egyetemi könyvtár hatalmas épülete előtt. Az idegen azonban jólesően veszi tudomásul, hogy a szerencsés elgondolással felépített könyvtár egy cseppet sem képez kirívó ellentétet a régi idők hagyományait híven őrző – Mátyás király szelleméről regélő – ódon város falai között.” E szavakkal jellemezte 1942-ben Csengery János klasszika-filológus professzor lánya, S. Csengery Ilona a kolozsvári Egyetemi Könyvtár palotáját. Az intézmény fennállásának 150., valamint az építési munkálatok befejezésének 115. évfordulója alkalmából érdemes feleleveníteni az első modern erdélyi könyvtár történetét, amely 1990-ben felvette Lucian Blaga nevét. |
![]() Báthory István erdélyi fejedelem 1581. május 12-én emelte akadémiai rangra a kolozsvári Jezsuita Nagykollégiumot. A 441. évforduló alkalmából négynyelvű – magyar, román, német és angol – emléktáblát lepleztek le a Farkas utcai romkert kerítésén, a Kolozsvári Református Kollégium épülete felőli sarkon. Az ünnepségen beszédet mondott Kovács Gergely gyulafehérvári érsek is, aki hangsúlyozta: „az emléktábla ösztönzés kell legyen arra, hogy egyetemes tartalommal, értékkel, élettel töltsük meg”1 az Academia Claudiopolitana utódját, a mai Babeș–Bolyai Tudományegyetemet. Ezen értékek egyike az elődök tisztelete. Mi most a Kolozsvári Egyetem közvetlen elődjére, az 1872-ig működő orvos-sebészi tanintézetre, és annak „sokat tudó” professzorára, Nagel Emilre (1817–1892) emlékezünk. |
Hozzászólások
Papp Péter
sze, 08/03/2022 - 19:11
Permalink
Tisztelt Szabó József Uram,
Tisztelt Szabó József Uram, tisztelt Szerkesztőség !
Kérem, nézzék meg a cikknek ezt a mondatát újra,
és legalább a web-es változaton javítsák ki mielőbb:
"Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója 1823. január 1-én lesz..."
Köszönöm szíves figyelmüket ! Minden jót kívánok:
Papp Péter ( geológus; Budapest, XI. kerület )
Szabó József
cs, 01/05/2023 - 20:12
Permalink
Tiszelt Papp Péter Uram !
Tiszelt Papp Péter Uram !
Köszönjük észrevételét. Teljesen jogos. Elírás történt.
Tisztelettel: Szabó József
Új hozzászólás