A palócok fontos foglalkozási ága volt a méhészet, a pálinka- és a lekvárfőzés, aszalás és halászat. A disznók makkoltatása, félvad tartása volt a jellemző, az igavonásra még a 20. század elején is az ökröket használták. A palócok tudatában ott élnek az ősi hitvilági alakok, népi hiedelmek, babonás képzetek. Ezzel a világgal már az iskolában is találkoztunk, Mikszáth Kálmán A jó palócok című alkotásában.
Ifi Tájfutó Európa Bajnokság volt Kolozsváron
Munkámból kifolyólag sok emberrel találkozom, és amikor megemlítem, hogy tájfutok, értetlenül néznek rám. Látszik rajtuk, hogy nem ismerik a tájfutás fogalmát. Mások pedig összetévesztik a cserkészettel, természetjárással és egyebekkel. Mivel nagyrészt erdőben zajlik, sajnos nem filmezhető, nem lehet népes nézőközönsége – kivéve a célt és környékét, ahol a versenyzők biztosan megjelennek.
Mi is a tájfutás? Rendes nevén tájékozódási futás, de a hosszú neve miatt ez a rövidített változat terjedt el a köztudatban. A versenyzőnek úgy kell teljesítenie a távot a legrövidebb idő alatt, hogy a térképen feltüntetett ellenőrző pontokat meghatározott sorrendben érinti. Ehhez egyetlen segédeszköze a tájoló – és persze a feje. A tájfutás egyszerre jelent szellemi és fizikai kihívást, ugyanis a versenyző maga választja meg az útvonalat az ellenőrzőpontok között. A versenyzők egyenként, meghatározott időközökben indulnak, hogy elkerülhető legyen az együttfutás. Létezik kerékpáros, illetve téli változata is – amikor sível teljesítik a pályákat –, 2004 óta pedig a mozgássérültek a kerekesszékes tájékozódásban mérettethetik meg magukat.

A váltóverseny célja és környéke
Az ifjúsági korosztályok világbajnokságokon, a juniorok és a felnőttek pedig Európa-bajnokságokon vehetnek évente részt. A jelentkezők az egyéni-, váltó- és csapatversenyek között válogathatnak, nappali és éjszakai futamokat egyaránt rendeznek.
A tájfutást szinte mindenki űzheti már 8–10 éves kortól egészen addig, amíg igény van rá – a veterán vb-n van 95 év feletti korosztály is. A teljesítendő pályák hosszát és nehézségi fokát kor, nem és felkészültség szerint határozzák meg. Mivel minden versenyen vannak nyílt kategóriák, így azok is jelentkezhetnek a tájfutó bajnokságokra, akik csakis hobbiszinten, és nem versenyszerűen űznék azt. Ebből kifolyólag családi sport is, ugyanis három nemzedék is részt vehet ugyanazon a versenyen egy időben.
A tájfutás, mint sport a 19. század végén jelent meg a skandináv félszigeten. A svéd katonáknak kötelező volt a térképolvasás és tájékozódás ismerete, a katonatiszteknek pedig ismerniük kellett a távolságmérés, magasságmeghatározás, illetve a térképkészítés tudományát. A kiképzés során különböző katonai objektumokat kellett felkutatniuk, vagy meghatározniuk pontos helyzetüket a térképen. Miután a katonai térképeket nyilvánossá tették, megnőtt a polgári lakosság érdeklődése is a gyakorlatok iránt. Az első hivatalos versenyt az 1890-es években rendezték meg, és mivel nagy sikere volt, rendszeressé váltak a tájékozódási versenyek. Romániába bő félévszázaddal később érkezett: a Zaránd Kupát 1947-ben rendezték meg Arad környékén, mára már túl van a 69. évadon is. A kolozsváriak is jelen voltak a tájfutás színterén a kezdetektől fogva, sőt, valahányszor az élenjárók közé tartoztak versenyzőkként, rendezőkként, illetve térképkészítőkként egyaránt.
A kezdetekben még csak fekete-fehér, 1:25000-es léptékű térképvázlatokat használtak a versenyeken, aztán ahogy telt az idő, egyre pontosabbak és részletesebbek lettek a térképek. A hetvenes évek elején szenzációt jelentett a Kolozsvár melletti Bükk-erdőről elkészített első színes térkép, melynek a léptéke már 1:20000 volt. Azóta rendre nőtt a térképek méretaránya, a ma használt legáltalánosabb lépték 1:10000. A mai térképek speciális, nemzetközileg egységesített jelkulccsal, nagy részletességgel és pontossággal ábrázolják a valóságot.

A bivalyok is érdeklődnek
A tájfutók száma egyre nőtt, szakosztályok indultak be szerte az országban, és a térképkészítésbe is egyre többen fogtak bele. Kolozsváron több klub is alakult, például az Akarat (Voinţa), a Clujana, a Metalul Roşu és a Sinterom. Ezek a klubok amellett, hogy sorozatban ontották a bajnokokat, évente megrendezték saját kupaversenyüket. A hetvenes években közösen szervezték meg a többnapos Kolozsvár Kupát, amely az évek folyamán a legrangosabb belföldi versennyé nőtte ki magát – sokan fontosabbnak tartották, mint az országos bajnokságot, erről árulkodott a 4–500 fős folyamatos részvétel. Aztán az 1990-es évek elején az állami – szakszervezeti, szövetkezeti – támogatás megszűnésével hirtelen megcsappant a tájfutást űzők száma. Bár a tájfutás nem került többe más sporttevékenységnél, a gyakorlásához térkép szükséges, amelynek az elkészítése igen költséges és időigényes. Az akkori gazdasági helyzetben mindenki a saját családja eltartásával volt elfoglalva, a hivatásos sportolás másod-, harmadrendű szerepet töltött be az életünkben. Szép lassan felülkerekedtünk a nehézségeken, megértettük, hogy saját magunknak kell ezentúl a sportoláshoz szükséges pénzforrásokat előteremtenünk. 1994-ben megalakult a Pro Orientare társaság, majd 2000-ben az új sporttörvény hatására létrejöttek az új, főleg privát pénzforrásokra támaszkodó klubok is: a TranSilva, a Compass és a Dudu, valamint feléledt a szövetkezetiek klubja is, az Akarat. Azóta olyannyira Kolozsvár központúvá vált a tájfutás, hogy mindegyik klub évente megrendezi a saját rangos többnapos versenyét.
Pontfogás
Közben az új klubokban elkezdődött az utánpótlás-nevelés is. 2007–2008 körül jutottunk el odáig, hogy a gyerek- és ifjúsági korosztályokban, a versenyek eredményhirdetésénél ismét gyakran lehetett hallani a Compass, Dudu, Akarat, de főleg a TranSilva klubnevet. Egy pár év múlva – a régi időkhöz hasonlóan – már ismét uraltuk a mezőnyt. Egyre több kolozsvári került be a különböző korosztályos válogatottakba, 2010-ben pedig engem bíztak meg, hogy kísérjem el a válogatottat Spanyolországba az ifjúsági Eb-re. Azóta rendszeresen járok a gyerekekkel különböző nemzetközi tornákra, melyek során sikerült betekintenem a „nagy” versenyek kulisszatitkaiba. Miután pedig hazajöttem, azt hajtogattam a kollégáimnak: mi is képesek vagyunk arra, hogy egy ehhez hasonló bajnokságot megrendezzünk. Adjuk meg a lehetőséget ezeknek a tehetséges gyerekeknek, hogy az életben legalább egyszer itthon mérettessék meg magukat egy nagy világversenyen! Sok ellenérv volt, ezek nagy része a helyi adminisztráció bizonytalanságára, komolytalanságára hivatkozott – ami később be is bizonyosodott –, azonban mindezek ellenére sikerült beadnunk 2012-ben egy Európa-bajnokság és egy világbajnokság megrendezésére vonatkozó pályázatot. Első alkalommal nem nyertünk, de nagyon pozitív elbírálásban részesült a pályázatunk, így a következő évben megismételtük, amikor is megnyertük az ifjúsági Európa-bajnokság rendezésének a jogát. Ez nagy megtiszteltetés volt számunkra, ugyanis Románia nem tartozott a tájfutás élvonalába, de még a középmezőnybe is csak jóindulattal sorolhattuk. A nemzetközi szövetség döntésében nagy szerepet játszhatott a kolozsvári térképészek előző évekbeni külföldi munkája, valamint a Transylvania Open rendszeres és kiváló megszervezése. Tehát úgy vélem, inkább a helyi, kolozsvári érdemeket ismerték el, mintsem a romániai tájfutást.
2013 nyarán megkezdhettük a munkát a 2015-ös ifi Eb megrendezésére. A versenyt a TranSilva SK rendezte, de összefogott az összes kolozsvári tájfutó, klubra való tekintet nélkül.
Az engedélyek beszerzésével bajlódtunk a legtöbbet. Beleegyezésüket kellett adják a telek(erdő)tulajdonosok, az Országos Erdőgazdálkodási Hivatal (Romsilva), a rendőrség és a tűzoltóság, a polgármesteri hivatal és még számos egyéb intézmény. Nem egyszer volt példa arra, hogy miután megkaptuk a beleegyezést, leváltották az igazgatót vagy az igazgatótanácsot, majd az új vezetőség akadékoskodni kezdett. A legforróbb helyzet akkor állt elő, amikor 2015 májusában – egy hónappal az Eb előtt, amikor már minden le van szögezve, változtatni nem lehet – a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal értesített, hogy a Gorbó-völgyi volt lövöldeterület – ahova a versenyközpontot terveztük, és amire az önkormányzattól kaptuk meg a használati engedélyt – már nem az ő tulajdonuk, hanem a hadsereg rendelkezik felette. Természetesen elmentünk egyezkedni a hadsereg képviselőivel, akiktől elsőre azt a választ kaptuk, hogy olyan belső szabályzataik vannak, melyek szerint lehetetlen engedélyeztetni a telek használatát. Mindez egy hónappal az Eb nyitánya előtt! Kétévi munkánkat – térképek, pályatervek, logisztika stb. – építettük arra, hogy itt a cél, ide érkeznek a pályákról a versenyzők, mintegy ezren. Kétségbe estünk, hogy most mi lesz. Már ott tartottunk, hogy akár illegálisan is, de muszáj ott, azon a helyen megtartanunk a versenyt. Végül rengeteg kilincseléssel, kerülőutakon, elértük az engedély beszerzését. Ez csak egy volt a rengeteg akadály közül, amit le kellett küzdeni. Sok problémánk volt a különböző cégekkel, amelyek a szerződésben rögzített feltételeken is megpróbáltak később változtatni. Például a szállodák le akarták csökkenteni a lefoglalt szobák számát, a személyszállító cég drasztikus áremeléssel próbálkozott, szinte mindenkivel, még a mobilvécét szolgáltató céggel is akadtak nézeteltéréseink. Mindez bizonyítja az itthoni gazdasági szférában uralkodó dzsungelhangulatot, balkanizmust. Végül nem kevés utánajárással, mindent megoldottunk. Vagy kiharcoltuk a szerződésben foglaltakat, vagy elálltunk attól, hogy az illető céggel együttműködjünk. Így jutottunk el ahhoz a különös megoldáshoz is, hogy Marosvásárhelyről béreltünk autóbuszokat, mert az ottani cég mind árban, mind komolyságban jobbnak bizonyult, mint a kolozsváriak.
Sok előreláthatatlan költség van egy ilyen nagyszabású verseny megrendezésénél. Látva a különböző futóversenyeken tolakodó szponzorok hadát, azt reméltük, hogy nekünk sem lesz nehéz támogatókat találni, főleg a – szerintünk – nagyon előnyös ajánlataink révén. De nem így volt. Tájfutóversenyt szponzorálni – még ha Eb is – nem volt érdekes számukra. A támogatóink kivétel nélkül az ismeretségi körünkből kerültek ki, valamint a helyi városi tanács, a megyei tanács és a Communitas Alapítvány is besegített némi pénzzel. A verseny összköltsége kb. félmillió euróra rúgott, mivel azonban sokan jelentkeztek az Eb-re, a nevezési díjak fedezték a költségeket. Kevesen múlt, hogy nem veszteséggel zártuk a versenyt, és nem a zsebünkből kellett pótolni a hiányzó összegeket.

A versenyzőknek néha a zuhogó esővel is meg kellett küzdeniük
A rendezés legkönnyebb fejezete számunkra a technikai része volt. Máshol, például a 2014-es tájfutó Eb-n a házigazda macedónoknak szinte teljes egészében idegenekhez kellett fordulniuk segítségért. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem kell „importáljunk” munkaerőt, inkább mások kérik a mi segítségünket, szaktudásunkat. A kiválóan megtervezett pályákért Kiss Attilának, Simon Gábornak és Kuszálik Jánosnak tartozunk nagy köszönettel. A hibátlan térképekért Fey Sándor és Klára, illetve Kuszálik János, a zökkenőmentes lefolyásért pedig Enyedi András versenyelnök, Cioban Paul versenyigazgató és Boér Boglár titkár tett meg mindent, de ugyanúgy felsorolhatnám a több mint száz önkéntes nevét, aki nélkül nem jöhetett volna létre ez az Eb. A verseny végeztével elismerően nyilatkoztak a résztvevők, sőt sokan, akik először jártak nálunk, meglepődtek a magas színvonalú versenyrendezésen, és megígérték, hogy amint alkalom adódik, visszatérnek.
A gyermekek becsületesen helytálltak. Mind a haton, akik részt vettek a selejtezőkön, bekerültek válogatottba, és a versenyen is jó eredményekkel végeztek. Biztos felejthetetlen élmény marad számukra az, hogy itthon, nagy szurkolótábor társaságában versenyezhettek. Legjobban Néda Ágnes örülhetett, aki két díjat is nyert.
Remélem ezzel az Eb-rendezéssel valamennyire ismertebbé vált a tájfutás, ha nem is az egész országban, de legalább Kolozsváron és környékén. Mindenesetre nemzetközi szinten, a tájfutó társadalom számára Kolozsvár neve ezután nem lesz ismeretlen.
A felhasznélt képek Tőkés Árpád felvételei
További írások
Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul.
A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak.
Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen.
Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban.
Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.
Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.
A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.
Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.
A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.
„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.
A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.
Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.
Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett.
Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.
![]() |
![]() Közismert, hogy a magyar köznyelvben csángóknak nevezik a Moldvában élő magyarokat. A legelterjedtebb nézet szerint a csángó szó voltaképpen a ’kószál, csavarog, elkóborol’ jelentésű csang/csáng ige származéka, tehát a magyarság tömbjéből kivált, elvándorolt, eltávolodott, sajátos magyar kultúrával rendelkező, magyar nyelvű népcsoportot jelölik ezzel a szóval. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a moldvai falvakban és városokban még napjainkban is közel százezren értenek és/vagy beszélnek is magyarul. |
![]() A két világháború között a kolozsváriak számára még elérhetetlen álom volt, hogy csatlakozzanak a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete által – Supka Géza javaslatára 1929-től – Magyarországon rendszeresen megszervezett könyvünnephez. 1941-ben nyílt erre először alkalmuk, és még három évig a júniusi hónap elejének fontos eseménye maradt a rendezvény, olyannyira, hogy 1944-ben a Kolozsvárt ért június 2-i, amerikai bombatámadás után három nappal is kinyitottak a sátrak. |
![]() Az, hogy katolikusok, vagy tágabb értelemben keresztények vagyunk, önmagában egy oszlop ahhoz, ami fenntarthatja a belső és sajátos kapcsolatunkat a néven nevezett Istenfiúval, Jézus Krisztussal. Nincs más megoldás. Én már tudom, hogy este, a hittanórán Oltáriszentséget fogunk imádni, mert ma még nem volt meg az Úrral együtt eltöltött, intim, minőségi időm, és ez nélkülözhetetlen. |
![]() Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban. |
![]() Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés. |
![]() Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat. |
![]() A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget. |
![]() Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor. |
![]() A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek. |
![]() „Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is. |
![]() A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott. |
![]() Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”. |
![]() Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett. |
![]() Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében. |
Hozzászólások
Tökés Enikö
h, 02/15/2016 - 18:08
Permalink
Nagyszerü rendezvény volt,
Nagyszerü rendezvény volt, erre igazán büszkék lehetnek a szervezök, akiknek valóban rengeteg akadállyal kellett megküzdeniük. Még egyszer óriási elismerés a pályázatért s a lelkes küzdésért az utolsó percig!!! Mire végre elérkezett a várva-várt kezdés, sajnos az idöjárás is keményen megnehezítette a zökkenömentes indulást, de aztán szerencsére a nemzetek zászlós bevonulásakor - Kolozsvár föterére - pontos idöben kisütött a nap és minden kellemesen zajlott mint a karikacsapás. A zászlós bevonulás által a lakosság is meg a turisták is megtudták, hogy mi is zajlik most Kolozsvár föterén, Erdély szívében. Most is itt áll az íróasztalomon a fénykép, ahol a rengeteg zászlóval körülveszik Mátyás király csoportos szobrát, szenzációs felvétel! Aki kolozsvári, az duplán tudja értékelni ezt a nem mindennapi szituációt. Önkéntesként az öcsém is - Attila - és én is besegítettünk ebbe a logisztikailag pontos koordinációt igénylö munkába, hiszen 5 különbözö hotelböl kellett kivinni a versenyzöket minden nap a különbözö helyszínekre s mindezt nem kolozsvári születésü soförökkel, szerencsénk volt a buszkísérökkel. Példás volt a klubfeletti önzetlen összefogás is, itt érzödik a kolozsvári dícsö múlt s jelenlegi ereje. Még egyszer GRATULÁCIÓ MINDENKINEK!!!
Egy csodálatos gondolattal - idézet Gyökössy Endrétöl - szeretnék elköszönni s további sok sikert kívánni: "A hópehely talán a legtörékenyebb teremtménye Istennek, de nézd csak meg, mire képesek, ha összekapaszkodnak." Nos, a kolozsvári tájfutók az összekapaszkodás, szoros összefogás példáját mutatták ezen az ifi EB-én, ez végig érezhetö volt a kincses szülövárosomban.
sok szeretettel, Tökés Enikö /Linzböl
Új hozzászólás