Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió
Heizer család, Tihany

Hevesi József bár ízig-vérig kolozsvárinak tartotta magát, szülőhelyéről, Tihanyról sosem feledkezett meg. Nyári szabadságait amikor csak tehette, itt töltötte, majd mikor anyagi helyzete már megengedte, egy emeletes nyaralót is építtetett itt magának a Vissz­hang-domb szomszédságában, amelyet 1896. július 10-én, házasságának 10. évfordulóján szentelt fel Halbik Ciprián Gáspár tihanyi apát – az állami tulajdonba vett épület ma is létezik, óvoda működik benne. 

Címlap

széki vérengzés. A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.

Gedeon Zoltán festőés grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

Ismerjük meg jobban a Jakab házaspár, Rozália és Zsigmond munkásságát, életét. Nem sokat tudtunk róluk. Emlékeink között él egy kép, amikor a helyi gyermekkórus tagjaiként, székelyruhában énekeltünk Rózsika néni temetésén. Akkor nem tudtuk, hogy miért is volt ilyen fontos személy, mert nem szokványos, hogy temetésen gyermekek énekeljenek.

A szőlő témájára épített őszi ünnepen a gyerekfoglalkozásokkal, lacikonyhával, vásári nyalánkságokkal és portékákkal várják idén is az érdeklődőket a szervezők.

szabó kati

„A teljes küldöttség egyetlen hatalmas különgéppel repült Los Angelesbe. Előtte a szokásos protokoll, fényképek, nyilvános köszönet Ceaușescu elvtársnak és a pártnak a kitűnő felkészülési körülményekért, hasonló szövegelések. Az ismerős arcok, sportolók, edzők mellett rengeteg, korábban soha nem látott alak, szekuritátésok minden lépésre. Kicsik voltunk, tudatlanok, de azért érzékeltük, mennyire ellenőrzés alatt tartanak bennünket. Túl sokat azonban nem foglalkoztunk vele, bennünket kizárólag a torna, az eredmények érdekeltek. Arra azonban pontosan emlékszem, hogy amikor utolsóként ültem fel a gépre, azt mondtam magamban: aki utolsóként száll fel, hazatéréskor elsőként száll majd le.”

Erdély nem sok városában van hagyománya a vívásnak. Kolozsvár, Nagyvárad és Marosvásárhely mellett a szatmári pengeforgatók is előkelő helyet foglalnak el a sportág ranglistáján, és nem is biztos, hogy a fenti sorrendben…

Székelyföld lakossága a mindennapi küzdelmes munka mellett mindig megtalálta a kikapcsolódáshoz, a fizikai és szellemi frissességhez vezető utat. A gyönyörű, ózondús tájak mindig jó alkalmat szolgáltattak az egyéni vagy csoportos kirándulásoknak, s arra voltak hivatottak, hogy felüdítsék a székely embert az esztendő bármelyik évszakában.

Tófalvi Éva olimpikon

Tófalvi Éva minden idők legjobb romániai sílövője. Az 1978. december 4-én született hargitafürdői lány hatszor indult téli olimpián, sok száz vb- és világkuparajtja mellett 25 éven át uralta a romániai biatlonversenyeket.

szokoly alajos

Szlovákiában talán jobban ismerik, mint Magyarországon. Az Athéni Olimpia Centenáriumára még bélyeget is kiadtak róla, mint az első szlovák olimpiai érmesről. Jelen tanulmányommal egy sokszoros magyar bajnoknak, sportvezetőnek, gyűjtőnek, kutatónak és mecénásnak kívánok emléket állítani. Egy olyan, magát mindvégig magyarnak valló sportembernek, aki nem a sportból, hanem a sportért élt.

Pierre de Coubertin

Felismerte, hogy az olimpiai játékok rendezése a világkiállítások kapcsán 1900 és 1904 után válságba került, s az antik „olümpiai” hagyományok talán segítenek majd a modern olimpiák „sportos” arculatának visszaállításában. Ezért ugyan nem utazott el Athénba, de nem is kritizálta a görögök tevékenységét. Jó diplomáciai érzékét mutatta, hogy azt az egyet nem értő véleményét sem hangoztatta, amelyet a görögök vetettek fel 1906-ban, tudniillik, hogy mindig Athénben legyenek az olimpiai játékok.

dr. Kovács Zoltán, Kolozsvár

Fiatal fizikatanárként Kovács Zoltán lehetett volna Románia első paralimpiai bajnoka. Csakhogy 1975-ben még nem rendeztek paralimpiákat, így a mozgássérültek második világversenyén (Deuxièmes Jeux Mondiaux des Handicapés Physiques) lett aranyérmes 100 méter gyorsúszásban (továbbá 25 méter gyorson ezüst-, 50 méter pillangóúszásban pedig bronzérmes). Az arany­éremmel történő kitüntetéséről készült fényképet nem tudta megvásárolni… 

Az ókori görög világban nem az olimpiai játékok számítottak az egyetlen közösségi sporteseménynek. Mégis ez bizonyult annak, amit a 19. század végén Coubertin báró és társai érdemesnek éreztek feléleszteni, és megújult formájában, az ókori elnevezés brandjét megtartva a világ legnagyobb sporteseményéve és az egyik legnagyobb globális társadalmi jelenségévé nőtte ki magát. 

Hiába a legnevesebb és legrangosabb sportesemény a világon, a nyári olimpiai játékok nem minden sportág számára egyformán fontosak. Ráadásul éppen a legnépszerűbb, a legtöbb nézőt és pénzt vonzó sportágak azok, amelyek számára az olimpiai részvétel kötelező, ám nem feltétlenül létfontosságú: a csapatjátékok közül a labdarúgás, az egyéni sportok közül pedig a tenisz.

Református létemre eddig másfél tucatszor vettem részt a csíksomlyói búcsún. A Csíksomlyói Szűzanya azt üzeni az erdélyi főpapok által a Csík, Székelyföld, Erdély, Csángóföld, a Részek, az anyaország, a határon túli területek, a nagyvilágban szétszóródott magyarság számára, hogy ezeréves kereszténységünk megtartása nemcsak vallási, hanem nemzeti feladat is. A pünkösdszombati búcsú a világ magyarságának a legfontosabb gyülekezőhelye, ahol a protestáns hívek is nagyon nagy számban vannak jelen. Mindannyiunknak szól a – több mint négyszázötven éves hagyomány alapján – Salvator-kápolna előtti keresztre vésett szöveg: „Isten! Tarts meg minket őseink szent hitében és erényeiben!”

A székelyudvarhelyi Balázs Árpád televíziós, rádiós szerkesztő új könyve* a környékbeli tűzoltók történetét foglalja össze. Ezzel a témával mindeddig senki nem foglalkozott, a kiadvány másfélszáz oldalán a szerző számos régi dokumentumot (fényképet, oklevelet, jegyzőkönyvet) is közöl. A nyomdából már kikerült munkáról a szerzővel beszélgettünk.

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.