Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A legérdekesebb és a budapesti sportmédia képviselőjeként egyben a leglényegesebb felvetés alighanem az, hogy mitől más magyarként szolgálatot teljesíteni világbajnokságon, melyek a magyar tudósító sajátos szempontjai. Az Európa-bajnokság helyszíni magyar tudósítóinak életében a 2016-os áttörés érezhető változást hozott, hiszen az addigi kívülálló, „morzsaleső” helyzet után egyszer csak magunk is az „asztalhoz ülhettünk”. Hirtelen olasz, német, francia újságírót egyaránt érdeklő téma lett a magyar válogatott sorsa, Király Gábor szürke mackónadrágja, Dzsudzsák Balázs szabadrúgása, Gera Zoltán gólja, és az előrelépés a magyar újságírót is más státusba helyezte. Ilyesmit nem élhettünk meg eddig a világbajnokságokon, így itt egyelőre maradt a régóta megszokott reflex: a közvetett módon, áttételesen a magyarokhoz kötődő témák keresése. 

Címlap

Sokan sokfélét gondolnak, amikor meghallják a sportfogadás szót. Van, aki szerint egy elítélendő szerencsejáték, van, aki rajong érte, van, aki közömbös, de erkölcsi alapokra hivatkozva betiltaná, van, aki érdekesnek tartja, de sosem próbálta ki. Az ember a kockáztatás iránti vágyat a génjeiben hordozza és hordozta, így, legyen bármilyen meglepő, a sportfogadás távolról sem új keletű dolog. 

A magyar labdarúgó-válogatott – sajnos, immár nagyon távoli – világbajnoki szerepléseivel kapcsolatban a legfontosabb adatokat kapásból sorolja minden futballrajongó. Elsősorban a két ezüstérmet emlegetve, esetleg felidézve, hogy Egyiptommal játszottuk az első vb-meccsünket és Teleki Pál lőtte az első gólt, vagy éppen citálva, hogy eddig Grosics Gyula, Mátrai Sándor és Sipos Ferenc játszott három-három tornán. De eszünkbe jut-e, hogy már a második világháború előtt akadt olyan magyar nemzetiségű labdarúgó, aki egymást követő három világbajnokságon is pályára lépett? Vagy, hogy nem az 1938-as gárda tagjai kaptak először vb-ezüst­ér­met a magyar futballisták közül?

Van úgy, hogy a történelem nagy fordulatai és véletlenek egybeesése nyit új lehetőségeket tehetséges emberek számára. Így volt ez az 1920-as években Magyarországon. A világháborút követően Magyarországot ért traumák, a területi veszteségek és a gazdasági összeomlás hatására ugyanis a megélhetést kereső labdarúgó játékosok és edzők tömegével hagyták el az országot. Egyik úti céljuk Portugália volt, sőt egy, az Ibériai-félszigeten túrázó magyar futballcsapat 1925-ben eljutott még Madeirára is. 

„A sportban sohasem tűrik, hogy a tusában lemaradt egyén keserűséggel teljék meg, nincs az a jóravaló sportkör, amely tagjai között tűrne meg olyan embert, aki azért, mert egy viadalon alulmaradt a győztes ellenféllel szemben, a személyi ellenségeskedés terére ragadtatná magát… Sajátos állapot, ha egy nemzetnek vannak nagyszerű atlétái és testi kultúrája még sincs […] a sport is csak akkor gyökeredzik mélyen, ha a testnevelési feladatot be lehet vinni a magyar nemzet legszélesebb rétegeibe.”

Az utóbbi fél évszázadban csak hivatalos, azaz elkerülhetetlen mérkőzések szintjén találkozott a román és a magyar futballválogatott. A katari világbajnokságról kiszoruló két ország futballviszonyát elsősorban ma is a történelmi múlt határozza meg, a sportrivalizálás csak felvonulási terepe mindezen sérelmeknek.

A koronavírus-járvány alatt elszoktunk a nézők előtt játszott labdarúgó-mérkőzésektől, amikor pedig 2021 tavaszán végre visszatérhettek a szurkolók a stadionokba, elemi erővel robbant az arcunkba egy korábban csak román–magyar válogatott meccseken látott, brutális magyarellenesség.

A mérkőzés előtt nem énekeltük az össz­magyarság újkori nemzeti dalává vált Nélküledet, és a meccs után sem zendítettünk rá a székely himnuszra. Mint ahogyan a kerítésre sem tűztük ki a piros-fehér-zöld vagy a kék-arany, napos-holdas zászlót. A Ria, ria, Hungária! rigmust sem kiáltottuk torkunkszakadtából, de még csak suttogva sem. Mégis a magyarságunkat – az otthoni négy fal, a templom, a színház és részben az iskola mellett – a lelátón éltük ki. A Huj, huj, hajrá!-val és a Szép volt, fiúk!-kal. A Bölöni, Nagy Miki, Fazakas, Hajnal és társaik nevének skandálásával. Az együvé tartozás tudatával és jó érzésével.

Az első hivatalosnak tartott, az akkor érvényben levő szabályok szerinti labdarúgó-mérkőzést 1921. június 19-én játszották Székelyudvarhelyen: a Kollégium-kertben a helyi Hargita Testedző Egylet futballcsapata barátságos mérkőzésen 3:0-ra legyőzte a Székelykeresztúri Athletikai Club (KAC) csapatát. Hivatalosan ez a dátum az udvarhelyi nagypályás labdarúgás születésnapja.

Báthory István erdélyi fejedelem 1581. május 12-én emelte akadémiai rangra a kolozsvári Jezsuita Nagykollégiumot. A 441. évforduló alkalmából négynyelvű – magyar, román, német és angol – emléktáblát lepleztek le a Farkas utcai romkert kerítésén, a Kolozsvári Református Kollégium épülete felőli sarkon. Az ünnepségen beszédet mondott Kovács Gergely gyulafehérvári érsek is, aki hangsúlyozta: „az emléktábla ösztönzés kell legyen arra, hogy egyetemes tartalommal, értékkel, élettel töltsük meg”1 az Academia Claudiopolitana utódját, a mai Babeș–Bolyai Tudományegyetemet. Ezen értékek egyike az elődök tisztelete. Mi most a Kolozsvári Egyetem közvetlen elődjére, az 1872-ig működő orvos-sebészi tanintézetre, és annak „sokat tudó” professzorára, Nagel Emilre (1817–1892) emlékezünk.

Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.

A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.

Új, fokos kötettel lepte meg olvasóit a Gyergyóban élő szorgalmas történész, Garda Dezső. A szerzőnek egyre szaporodnak a könyvei, és földrajzilag is egyre tágabb témákat tárgyal, amelyekben a legfontosabb székely és magyar sorsfordulatokat veszi sorra. Munkáiból egy összerdélyi kép bontakozik ki előttünk, ugyanakkor roppantul érdekes a művek mögött álló alkotó életútja is. 

Crăciun Judit kerámiaszobrász művészi hitvallásában így nyilatkozik munkásságáról és alkotásairól: „A kerámia egy játék számomra, kiaknázok minden ismert és ismeretlen lehetőségét, háromdimenziós formákat építek, amelyek összhangban állnak a gondolkodásmódommal és a véleménynyilvánítási szabadságommal." Gheorghe Crăciun kerámiaszobrász így vall művészetéről és alkotói tevékenységéről: „A kerámia az őselemek – föld, víz, tűz – együttműködéséből születik. Egy engedelmes anyagból indulunk ki, amelyet lehet modellálni, formálni, még akkor is, ha saját memóriája van, és a tűzpróba teszi teljessé. Az agyag engedi, hogy játsszak vele, formáljam és elrejtsem benne az ötleteimet."

Mi, kézdialmásiak is büszkélkedhetünk egy ilyen lakóval, aki önzetlen munkájával már nagyon sokat tett a településért. Ő Tamás Károly, farkaslaki születésű pedagógus, jelenleg iskolaigazgató és családapa, aki jó pár éve a falunkban él. A továbbiakban az ő életét fogjuk alaposabban megismerni. Többet megtudhatunk idekerülésének körülményeiről, eddigi szakmai életútjáról, hobbijairól, de legfőképp arról, hogy miért gondoljuk őt hétköznapi hősnek, és miért kísérjük figyelemmel az életét.

Nagysándor József már hetekkel az 1849. október 6-ai drámai megtorlások előtt tisztában volt azzal, hogy valószínűleg kivégzik, ennek ellenére egy pillanatig sem gondolt arra, hogy elhagyja a süllyedő hajót. Nem tartozott a legkiválóbb magyar hadvezérek közé, ugyanakkor joggal tekinthető a magyar függetlenségi gondolat egyik legkövetkezetesebb hívének, aki nem írt sajtócikkeket, nem tartott hangzatos beszédeket, szükség esetén viszont mindig a haza szolgálatába állt. 

„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is.

Zsigmond a nevezetes Haller családnak azon tagjai közé tartozott, akik nem viseltek semmilyen jelentős politikai-társadalmi, katonai rangot, nem tettek szert hírnévre. Rövid életéhez nem köthető egyetlen híres – akár pozitív, akár negatív – esemény sem. Talán ezért is feledkezett meg a személyéről még a család is, amikor adatokat küldtek a nemesi családfákat összeállító genealógusoknak.

A szám szerint kilenc erdélyi író miniatúráját tartalmazó könyv szerzőjének válogatási szempontjait nem ismerem, de ismerem a szerzőt, és eligazít a könyv címe: Erdély lelke szólal*. Azok kaptak ide meghívót, akikből Erdély lelke szólal, Erdély lelke sugárzik. Nemcsak műveikből, hanem életükből, emberi tartásukból, nemzettudatuk nyilvánvaló vállalásából. 

Kegye Lenke azon kiváltságos fényképészek kategóriájába tartozik, akik dinamikusan, a fény segítségével folyamatosan tökéletesítik művészetüket. Az eddig kiállított alkotások jelzik a művész azon meggyőződését, hogy a fényképészetet életeseményként, papír és valóság csodálatra méltó találkozásaként lássuk. Egy ilyen találkozást követően (a fotóművész segítségével) a két entitás örökre együtt marad – akár fekete-fehérben, akár színesben.

Az ember a legrégibb idők óta próbál eligazodni a csillagok között. Ezért fantáziája benépesítette az égboltot különböző csillagalakzatokkal. Így került az égre az a sok állat, mint például medve, kutya, delfin, sas, hattyú, kutya, kos, bika, rák, skorpió, számtalan mitológiai figura, használati tárgy stb. Szóval minden nép a saját regéinek-meséinek alakjait, vagy éppen jellegzetes használati tárgyait emelte a csillagok közé.